Hogy nyög, jaj, mint aki bűnt lakol,
Az őszcibálta, bős bokor!
Az ágakról levert levelek
A szélben el- s lekerengenek.
Haraszt repül, vén fűz nyikorog - -
Minden csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét várja minden e zord vidéken –
Csak én nem!
én, amíg minden omlik, összedűl,
Gyökereimmel e kopár okon,
Bús székely fenyő, megkapaszkodom,
S állok, daccal, társ nélkül, egyedül!
S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
Így biztatom magam: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely nekem
halált, s hasonlót emleget,
Igy szólok: „Uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan, hó és jég alatt - -
De törzsem, ágam akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.
Kibírtam én már sok telet,
Míg jöttek a jégtörő szelek,
S galyaimon, mint húrokon,
Új fuvalmak zenéltek.
… Igy múlnak, újulnak évek..
Én az időkkel bátran szembenézek is.”
Forrás: Napkelet 6. évf. 22. sz. (1928. november 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése