Dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Harmadik, befejező közlemény

III. A modern drámák kora (1869-1900)

Ibsen életének külső történetével, onnan kezdve, ahol elhagytuk, 1864-től máig, hamar készen vagyunk. Nem találkozunk változatosságban gazdag, befolyásukban döntő események mérföldköveivel. Mindössze annyi a feljegyezni való, hogy ekkor és ekkor változtatta a lakóhelyét, hogy vagyoni állapotában hosszú nélkülözések után végre beállott a fellendülés s azonkívül az az egy-két adat, amelyet életmódjáról, családjáról, művei sorsáról életírói s a maga jóvoltából ismerünk.

1864-1868. Rómában lakik, ekkor rövid müncheni időzés után Drezdában települ meg, 1875-ben visszatér Rómába, majd évtizeden túl Münchenben van, onnan Berlinbe költözik, végre 1891-ben hazamegy, Krisztiániában házat szerez s csak nyaralásra hagyja el a fővárost. Eleinte csaknem egészen költői évdíjára van utalva, de „Brand” óta kelendősek lesznek művei, különösen amióta a koppenhágai Gyldendal-cég veszi kezébe kiadásukat. Színházi tantiémejei is nőnek. Így e részt megszűnnek küzdelmei s gondosan neveltetheti Sigurd fiát.* (* Dr. Ibsen Sigurd a követségi pályán s irodalmilag is működött. Irodalomtörténeti előadásokat tartott az egyetemen s németre fordította a Bygmester Solness-t. Neje atyja egykori lelkes barátjának s későbbi elkeseredett ellenfelének Björnsonnal Bergliot nevű leánya. Most a Ringeren c. ultraradikális lapot szerkeszti Björnson szellemében.)

Az említett helyeken mindenütt egyforma, egyhangú, magába vonult életet folytatott és folytat. Rómában órák hosszat bolyongott a műemlékek között* (* Műérzékére jellemző, hogy sok pénzt költött egy kis, renaissance-festményekből álló gyűjteményre, amelyet mindenüvé magával vitt, bármily rövidre terjedt is időzítése.) a német városokban egyre óramű pontosságával jelent meg mindig a kávéházban újságot böngészni; odahaza, a tengerparti séták csábítják ki még akkor is, ha vihar járja, íróasztalától. Hét óra tájt kel, vagy két órát öltözködik, mert ekkor hányja-veti meg terveinek contourjait vagy részleteit. Kilenctől délig ír, majd nagyot sétál, ebéd után olvas, korai estebéd után korán fekszik, mert az éjjeli munkát, amelyet valamikor oly fontosnak tartott* (* ...”S ha egyszer valami nagyot teremtek, bizton az éjnek tette lesz”. /”Fénykerülő” c. költeménye/), valószínűleg szeme romlásával abbahagyta.

A tél a tervezés ideje, ami sokára nyúlik, mert csak kiforrott ideáról készíti el a vázlatot, nyáron fog a kidolgozáshoz, leírja első formájában, újra átgondolja 3-4 szobán át járkálva, kurta pipát szíva, s ha már egészen megbarátkozott személyeivel, gyökeresen átdolgozza művét s csak most tisztáztatja. Ily gondossággal mellett nem csoda, hogy 1864-1900. nem írt semmi mást és többet, mint 14 drámát s alig egy-két verset. Erős szervezetének s mértékletességének köszönhette, hogy ifjúi erőben a legújabb időkig csak hírből ismerte a betegséget s napjainkban 72 éves létére győztesen állott ki egy veszedelmes orbáncot. Külső kitüntetésekből, ünneplésből is kivette részét, különösen 1898-ban, amikor 70 éves lett.

Dr.Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Második közlemény

II. A „Harczosok Helgelandon”-tól a „Császár és Galileus”-ig

Az 1858. évvel új korszak nyílik Ibsen életében. „Az ifjúság meséskönyve bezárult”; a házasság révébe evezett 30 éves férfiú nem álmodozik már, az élet küzdőterére lép újra. Ott az igazi helye. Visszatér Krisztiániába, mert bergeni szerződése letelt (Björnson váltja fel), s mint a „Norvég színház” instruktora kezdi meg a harcot egyelőre a nemzetiségért, a régi dán hagyományoknak hódoló „Krisztiánia Színház” ellen. Fegyvertársaival Botten-Hansennel, Björnsonnal és Richterrel, a későbbi miniszterrel eleinte az Aftenbladet-ben polemizál a dánbarátok ellen; a leghíresebb dán színészt, Wiehet megugrasztják; 1859-ben megalapítják a „Norvég társaság”-ot, színleg a düsseldorfi festőiskola ellen, de tényleg minden nemzetietlenség kiirtására. Ez a társaság – Ibsen az alelnöke – később politikaivá alakul; ekkor Ibsen nincs már benne, mert megcsömörlik minden egyletesditől, de a „nemzeti berzerkerek” győznek, a két színház összeolvad, s a norvég követelések jogaikhoz jutnak. A mi szabadideje marad mint dramaturgnak, azt víg és elmés társaságban Botten-Hansen, Vinje, Sars, Dae, Asbjörnsen, Welhaven baráti körében tölti. Megannyi név megörökítette magát a norvég irodalomtörténet lapjain. Emellett azonban a költő sem hallgatott el benne. Sőt ellenkezőleg. Oly érett műveket produkált ekkor, amelyek klasszikusoknak nevezhetők. Természetesen ezalatt nem szabad a hagyományokhoz való ragaszkodást értenünk, mert Ibsen újra dacosan új formát, új tartalmat keres.

Már a „Solhaugi ünnepség” előtt megfogan benne a „Harcosok Helgelandon” (Haerntaendene paa Helgeland, ném. „Nordische Heerfahrt”) eszméje. A Petersen által kiadott izlandi családi krónikákból „változó viszonyaikkal és jeleneteikkel férfi és férfi, nő és nő s általában ember és ember közt személyes, teljes, eleven élettartalom lehelete csapott meg, s ezekkel az egyénekként kidomborodó női és férfi személyekkel való együttélésből kisarjadzott gondolatomban a „H. H.” első nyers, ködös terv.”* (* A „Solhaugi ünnepség” előszavából) Az eszme azonban eltolódott; a komor darab helyett egyelőre nagyrészt intim személyes okokból, a derültebb „Solhaugi ünnepség” született meg, de ennek a Margitján is meglátszik, hogy ott borongott a költő képzeletében a későbbi darák sötét hősnőjének, Hjördis-nek képe.

Ez az új mű a leghatalmasabb, legerőteljesebb minden közt, amit addig írt: úgy korfestésre, a cselekmény szoros kapcsolására, a jellemek kidomborítására, a nyelv művészi szabatosságára, mint az alaptéma hangsúlyozására nézve.

Az irodalmi lakatosok vitája, hogy mennyi van a drámában a Wölsunga-, Nyals-, Egils-saga-ból átvéve, megint nem érdekel minket; érdekel a probléma: újra a férfi és nő viszonya, bár régmúlt időkből (a X. századból Erik Blodöxe kora), eltemetett világnézet szakából merül fel. A Saga félisteneiből emberek lesznek, akik könnyelműen elhibázzák életüket. Megint abból folyik a dráma, hogy nem a vegyrokonság megkívánta házasságok köttetnek.

A valkűri erejű és lelkű Hjördis (aki fekete csuklyás köpönyegében, dárdásan, boszorkány allure-jeivel úgy lép elénk, mint Stück valamely alakja) atyjának Jökul-nak Örmulf által történt meggyilkolását megbosszulandó, a legerősebbnek ígéri kezét. ezzel a vak esetnek szolgáltatja ki magát, bár már Sigurdot szereti. A próbatétet Sigurd viking király állja győztesen, de barátja a gyenge Gunnar nevében és színe alatt. Ehhez véreskü fűzi, s minthogy Gunnar előbb nyilatkozott, hogy Hjördis után vágyódik, Sigurd félreértette kötelességét, s azt is feláldozta, amit nem szabad, saját szerelmét; aztán keresztvizet vévén, lemondással még a hőstett hírét is átengedi amannak s maga megelégszik a lágyszívű Dagny-val. Ebből a hazugságból egy egész élet rejtett hazugsága csírázik kín burjánzik fel, s ontja mérgét, míg a darab folyamán felfedeződik és letarlódik. Hjördis rohan a katasztrófába és taszítja a többieket a végzetbe; eleinte mintegy tátum által hajtva – mert nem tudja a nagy csalást -, valójában pedig már akkor is csak vad, érzéki valkűrtermészetétől, Hedda Gabler-re emlékeztető hysterikus elkeseredettségtől űzetve, később aztán teljes öntudattal. Ez a daemoni alak gonoszságával visszataszító lenne, ha gonoszságának kifejlődését a költő oly páratlan művészettel nem motíválná; így értjük, hogy elpuskázott boldogságáért más boldogságának megsemmisítésében keres vigasztalást, s hatalmas alakja bukása után is elmosódatlan marad emlékezetünkben.

Közelebbi taglalásra nincs helyünk, de aki e mesterműről fogalmat akar szerezni, az olvassa és újraolvassa a II. felv. 1. jelenetét, és a III. felv. 6. jelenetét, amelyek az egésznek koronái, s amelyeken átrezg a modern drámák subtilis, ideges hangja.

dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik - Első közlemény

At leve er krig med trolde

I hjertets og h jermens hvälv;

At digte – det er at holde

Dommedag over sig selv.*)

(* Horda ellen menni harcra,

Szívvel-ésszel: ím az élet;

Tenlelkeden hideg arccal

Törvényt látni: a költészet.

Valahányszor arra a győzedelmes előnyomulásra gondolok, amellyel az utolsó évtizedekben az addig alig ösmert, félvállról méltatott északi népek (norvégok, svédek, dánok, oroszok) a világirodalomban mai erős állásukat kiküzdötték, s a hatáson tűnődöm, amelyet vénhedő egyetemére, petyhüdő irányaira gyakoroltak: hadak útja elevenedik szemem előtt, normannoké, vikingeké, varagoké, északról, ultima Thule-ből szétszéledt népeké. Ugyanazt a berzerker-erőt látom, mint amely a piros vitorlás, aranysárkányos evezősökön délre vonult marcona, szőke fürtű, tengerszemű, jugbőrruhás, vértes, rézsisakos, rövid-súlyos kardú, fenyődárdájú óriások izmait megacélozta, s ugyanannak az erőnek rombolva-alkotó, vérpezsdítő-vérifjító hatását. Csakhogy az irtó hadjárat s a regeneráció most szellemi téren folyt a marasmus senilis-ben tengő irányok, megrogyott társadalmi konvenciók, művészeti hazugságok ellen. Szövetségeseik támadtak délebbre és délen lakó nemzetek hasonló törekvésű fiaiban (Zola, Hauptmann, olasz veristák) s az általános eszmeforrongásban, egy új világnézet vajúdó kínjai közt a régi művészet templomai, miként a régi etika szentegyházai is – meginogtak, sok helyt romba is dőltek.

Helyükön nem épült meg a modern egységes dóm, ahol a hívők egy meggyőződésben találkoznának, ám a szecessziós tarkaságból, amelyet a különböző hitek, ízlések és ízléstelenségek pagodái, Isis-templomai, misztikus gót katedráljai, sátánista-bálványházai, Bacchus-barlangjai elénk tárnak, magas hegy szürkeségéből kibontakozik hatalmas arányaival egy épület, amely a természettudományi megösmerés és életfelfogás szilárd alapjain merészen törekszik az égnek, tömörség és filigránság csodás harmóniájában.

Még nincs betetőzve; még nem látjuk, micsoda szimbólum fogja ékesíteni a monumentális épületet, de annyira van már, hogy hívei, „a vidám nemesemberek” bokrétaünnepségét ülik. S az ünneplők közt feltűnik előttem a fő-fő hadvezető- építő, viking-skald: Ibsen Henrik alakja. Látom a díszhelyen, amelyre az oroszlánsörényű, barázdás homlokú, sastekintetű, pápaszemmel nyergelt orrú, dacosan hátrahúzott ajakú örökifjú-aggot a művelt világ elösmerése ültette. Látom ünnepi köntösben fejedelmi kitüntetésekkel és munkája attribútumaival, - s hogy megértsem ezt a különös ember és különös alkotásait s azt a termékenyítő hatást, amelyet neki a modern művelődés, a társadalom kritikája egyáltalában, s a modern dráma kiválólag köszönhetnek: visszanézek a ködös múltba, útjára, s legelőbb is arra a göröngyös és tüskés csapásra, amelyen a törhetetlen vándor valahonnan az isten háta mögül, egy haszontalan norvég városkából elindul, hogy hosszú mérföldeken, majd kitaposott, de megtévesztő zsákösvények szövedékén, majd maga-csákányolta meredek sziklavágásokon keresztül végre az érvényesülés, derült levegőjű, sima pályáján a pantheonba vonuljon.

Azoknak pedig, akik ezt az első közleményt olvassák és csodálkoznak, hogy egy modern szociológiai folyóiratban Ibsennel mint romantikussal foglalkozunk, szolgáljon felvilágosításul a következő. Az evolúció alapján álló esztétikusnak, aki nem kíván a Szép és Rút, a Jó és Rossz codexe nevében csalhatatlan ítéletet mondani egy költői élet művéről, hanem csak annak egészében való megösmerését, eszmei tartalmának minél tökéletesebb felszívódását akarja elősegíteni, nem szabad elhanyagolnia a génius legprimérebb, legkezdetlegesebb, legesetlenebb megnyilvánulásait sem; tudnia kell, hol, mikor, mily behatások alatt alakult ki a teremtő erő,m ily változásokon ment keresztül, hogy hatványozódott, s hogy hanyatlott. Ezért kell Ibsen jelen korszakával is foglalkozni, megérdemli, mert nagyon érdekes, meg úgy kevéssé ösmeretes még közönségünk előtt.

„Catalina”-tól „Olaf Liljekrans”-ig

Grimstad Norvégia déli részeken, a Skager-rakon fekszik. Jómódú tengeri rév, enyhe emelkedések alján; csendes és tiszta, elszórt és nagyobbára emeletes faházakkal, amelyek mintha mind egy norimbergi játékkereskedésből kerültek volna ki. Egyformák a házak, s nem nagyon elütök lakosaik, - már gondolkozásra nézve. 1848-ban, amely évről most szólunk, a városka 800, mondd: nyolcszáz lakost számlál. Nem nagy sor tehát egymást kívülről-belülről ismerni, különösen mert a patriarchális, nyugodt hajós-, révész-, kereskedőélettől ugyan ráérnek egymás viselt dolgait megrostálni. Alkalmas erre a borbélyműhely, de még inkább a jószagú, hűvös patika. Esténkint össze is gyűl ott az egész arisztokrácia, s folyik a szóbeszéd a város ügyeiről, egymás dolgairól, már amúgy norvég módra, úgy, hogy negyedóránkint esik egy-egy mondás és nehezen tör elő rá a lakonikus válasz, mint a medvemormogás. Még ez a társalgás sem zavartalan. Bosszúsan néz a gyülekezet a polc mögé, ahonnan gyakorta ellentmondás hallik. Egy hórihorgas, sovány, bágyadt, gipszarcú koromfekete, bozontos szakállú, villogó szemű 20 éves ifjú* (* Björnson szavai: „Anspänt og mager med farve som gibsen Bag et kul-sort, umadeligt s’kjäg: Henrik Ibsen.”) törölgeti ott az aqua destillatás palackokat, de odafigyel a kupaktanácsra s megkockáztat egy-egy ellenvetést.

Ez az ifjú: Ibsen. Nagyon haragszanak rá, hogy olyan fiatal létére majd mindig bátorkodik különvéleményt bejelenteni, s még a külföldi zenebonákba, Schlesvig, a párizsi forradalom s a magyar szabadságharc dolgaiba is beártja magát. Nagyravágyónak tartják, aki azt hiszi magáról, hogy legalábbis Öhlenschläger lesz (mert verseket farag), vagy éppen storthingmann (mert oly hevesen szónokol, hogy minden enmes érzésű embernek testvérileg együtt kell tartania a nagyvilág szabadságharcosaival.) Mit nyerhet ilyen emberrel a polgárerény, a társadalom, hisz nem respektálja sem ükapja, sem a pap, sem a polgármester vélekedését. Csak csodabogár lehet, aki nem jár sehová emberek közé, s az éjszakákat is firkáival tölti ahelyett, hogy alunnék. Egy védője akad az ifjúnak: gazdája, de még ez is zsémbel vele, mert sok faggyúgyertyát fogyaszt. Kívüle csak két jó embere van Ibsennek a nyolcszázból: két hasonkorú barátja, akik csodálják tehetsége első zsengéit: csípő epigrammáit, karikatúráit, lángoló ódáit Skandinávia ébredéséről, szonettjeit Oszkár királyhoz, s buzdító szózatát a magyarokhoz, amelynek egyik strófája ez:

HENRIK IBSEN (1828-1906): Peer Gynt – A vadkacsa

„Ellenkezőleg!” Úgy mondják, halálos ágyán ezt a szót mondta ki utoljára. Egész élete kérlelhetetlen tiltakozás volt minden megalkuvás, élethazugság, önáltatás ellen.

Henrik Ibsen a norvégiai Skienben született. Családja elszegényedett, s korán dolgozni kényszerült. Első drámáját (Catilina) 1850-ben írta. Több évig színházaknál dolgozott mint dramaturg és rendező, s az itt szerzett tapasztalatok birtokában indulhatott el drámaírói pályáján. Első darabjainak bukása után ösztöndíjjal Németországba és Olaszországba utazik, s csak 1891-ben tér haza. Életének utolsó évtizedében jutott fel a siker csúcsára; hazájában és Európában ünnepelt drámaíró lett.

Első, polgári drámái után a Brand (1866) és a Peer Gynt (1867), e két drámai költemény hozza el számára az elismerést. Brand szenvedélyes hittel ragaszkodik az ideálokhoz, Peer Gynt menekül előlük. A középső korszakában írt „társadalmi színműveiben” (A társadalom támaszai, 1877; Babaszoba, 1879; Kísértetek, 1881; A vadkacsa, 1884) olyan hősök jelennek meg előttünk, akik már látják a nagy ideálok megvalósíthatatlanságát, mégis megpróbálnak síkraszállni értük. Öregkori műveiben (Hedda Gabler, 1890; Solness építőmester, 1892; Ha mi, halottak, föltámadunk , 1899) a szimbólumok kapnak uralkodó szerepet, amikor az író már érzékeli a közéleti cselekvés kilátástalanságát.

Ibsen az 1867-ben írt Peer Gynt című drámai költeményét eredetileg nem is színpadra szánta. Művének anyaga több síkon mozog egyszerre: a valóságban és a képzeletben; többféle stílus, szabálytalan verselés jellemzi a szöveget. Falusi életkép és látomás, szatirikus jelenetek, paródiák követik egymást; a valóságos szereplők mellett többféleképpen értelmezhető szimbolikus figurák lépnek színre. Mindez nagyon megnehezíti a színpadra állítást. Mindezek ellenére a Peer Gynt nagy színpadi karriert futott be. A mű központi problémája az individualizmus, a polgári világ új parancsa, a „Légy önmagad!”. Peer Gynt bejárja a világot, s egy életen át igyekszik önmagához eljutni. Amikor úgy érzi, hogy célba ért, a Nagy Görbe – a konvenciók, a társadalmi szabályok tömege – mindig kerülő utakra, megalkuvásokra kényszeríti. Mert Peer mindig visszariad a következetességtől: csak azt vállalja, ahonnan még van visszaút. Soha nem lett önmaga, s élete végén Solvejg várja a nagy vándorútról visszatérő, megfáradt öregembert. – Norvégiában 1876-ban mutatták be először. A műhöz Edvard Grieg írt kísérőzenét, amelynek egyes részletei (Aase halála, Anitra tánca, Solvejg dala) máig ismerősen csengenek. Első magyar fordítását Erdélyi Károly készítette 1904-ben, és a budapesti Magyar Színház mutatta be először 1920-ban.

Az 1884-ben írt A vadkacsa Ibsen alkotói munkásságának középső szakaszában keletkezett. A mű alapkérdése: milyen kapcsolat van a társadalmi valóság és az eszmények között? Lehet-e élni hazugságok nélkül? A mű főszereplője, Gregers Werle még úgy gondolja, hogy érvényesíthetők az ideális követelések másokkal szemben. A feltétlen idealizmus híve, Werle tragikomikus figurává lesz a darabban, mert az eszmények már nem szentek, önmaguk iróniájába fordultak. A Hjalmar családot Werle nem teheti boldoggá, mert az ideális követelések Hjalmarék számára már semmit nem jelentenek. Aki megfosztja őket jótékony élethazugságaiktól, az gazember, az csak romlásba dönti őket. A padláson fészkelő vadkacsa (talán az élethazugság szimbóluma) életben marad, de a kis Hedvig elpusztul. Csak a cinikusan erkölcstelen öreg Werle és Sörbyné valósíthatják meg Gregers eszményeit, mert ők mindent elmondanak egymásnak múltjukról. Mindezek ellenére Ibsen nem tagadja meg az ideáloktól a szépséget, amíg azok a magányos ember álmai, szép illúziói. A vadkacsának életben kell maradnia, hogy Hjalmarék is élhessenek. Erre Hedvig sorsa figyelmeztet. – Ezt a művet először Gerő Attila fordította le magyarra 1899-ben, az összes dráma modern fordítását Hajdu Henrik készítette el.