2019. szept. 15.

Ásguthy Erzsébet (1895-1984): Aratás




Üzen a nap:
hogy tenni kell,
mert élni kell
és enni kell!

Tüzel a fény:
mert égni szép,
mert érni szép
és élni szép…

Dalol a nyár:
mert szent a föld,
mert ád a föld
és áld a föld.

Üzen a nap
tüzel a fény
tüzel az éles
kaszanyél
izik a nyár
izzik a vér
izzik a sok
kérges tenyér
Sikoly izzik
s az égig ér:
Legyen kenyér!
Legyen kenyér!

Forrás: Irodalmi Szemle – A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.

Török Elemér (1930-2006): Viruljon ki újra




Mint a mohoskérgű büszke tölgy
Légy szilárd és ne verjen mindjárt
Gyökeret benned a kétkedés,
Ha olykor a gondod elgyötört.
Röpitsed messze, álmodozva
Az emberi szót, s megtört kedved
Viruljon ki újra, mint a rét,
ha tavaszi fény záporozza.

Forrás: Irodalmi Szemle – A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.

Csontos Vilmos (1908-2000): Ki sáfárkodni képtelen




Üstökön fogott az élet,
S úgy érzed, erős lankad,
Nem leled a fedezéket,
Mely megvéd, - mit hosszú évek
Során a körmeiddel
Kapartál önmagadnak.

Keserü epével teli
A szád, szived, s a lelked.
Lassan agyadba fészkeli
Magát a gondolat: neki
Már hiábavaló
A te élet-szerelmed!

Mintha zuhannál feneketlen
Mélységbe, s mintha véred
Szivárogna el, - minden cseppben
Régi éned, - a verhetetlen –
Apadna ki, - s ki rád tekint,
már látja törpeséged!

- Volt hite maradékával,
Ki sáfárkodni képtelen:
Meghasonlik az önmagával,
És szembe kerülve a mával,
- Úgy jár, mint te; kinek sorsa
Szomorú és reménytelen!

Forrás: Irodalmi Szemle – A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.

Veres János (1930-1999): Azért születtem




Azért születtem, hogy leányt,
rózsát és italt magasztaljak,
de másként akarták a bősz
s halálnál zordabb hatalmak.

Mi is ebből a tanulság?
Hogy a jámborság egymagában
nem létürügy. Egy szép napon
hánykolódó tengerre szálltam.

Fellegparipák kísértek.
Orromba csípős sószag áradt,
éreztem, bukást jövendöl
az imolák Kolombuszának.

S így lett: nyomomba szegődtek
a cirkáló kalózdereglyék.
Alig várták a sáskafik,
hogy tutajom csapdába ejtsék.

Célba vették a fejemet
fürge hajóik parittyái,
úgy rémlik, mégis nagy vagyok,
mert nem volt nehéz eltalálni.

Szurkos hordóba mártottak,
s vízbe vetettek, mint a zsákot.
De felmerültem, s testemen
a mocsok nyoma meg se látszott.

– Mit kezdjek velük? – tűnődtem,
elzárták elmém minden útját,
a fedélzeten nyüzsögtek
(a lapátokat nem ők húzták).

– Ha most hozzájuk törpülnék,
talán körükbe bevennének –
véltem. De hamus pogácsám
jobban szerettem, mint a mézet.

Lélekvesztőm rég elsüllyedt,
segélycsapat se jött sehonnan,
közönyös halak csillogtak
a fodrozó fehér habokban.

S míg a hajókon zene szólt,
s evett-ivott a boldog hadnép,
tudtam, valamit tennem kell,
mielőtt végképp ellankadnék.

Elindultam a nagy vízen
gyalog, hogy hosszában bejárjam,
s még láttam, milyen izgalmat kelt
fehér ingem és száraz lábam.

Forrás: Felvidék.ma