Azért születtem, hogy leányt,
rózsát és italt magasztaljak,
de másként akarták a bősz
s halálnál zordabb hatalmak.
Mi is ebből a tanulság?
Hogy a jámborság egymagában
nem létürügy. Egy szép napon
hánykolódó tengerre szálltam.
Fellegparipák kísértek.
Orromba csípős sószag áradt,
éreztem, bukást jövendöl
az imolák Kolombuszának.
S így lett: nyomomba szegődtek
a cirkáló kalózdereglyék.
Alig várták a sáskafik,
hogy tutajom csapdába ejtsék.
Célba vették a fejemet
fürge hajóik parittyái,
úgy rémlik, mégis nagy vagyok,
mert nem volt nehéz eltalálni.
Szurkos hordóba mártottak,
s vízbe vetettek, mint a zsákot.
De felmerültem, s testemen
a mocsok nyoma meg se látszott.
– Mit kezdjek velük? – tűnődtem,
elzárták elmém minden útját,
a fedélzeten nyüzsögtek
(a lapátokat nem ők húzták).
– Ha most hozzájuk törpülnék,
talán körükbe bevennének –
véltem. De hamus pogácsám
jobban szerettem, mint a mézet.
Lélekvesztőm rég elsüllyedt,
segélycsapat se jött sehonnan,
közönyös halak csillogtak
a fodrozó fehér habokban.
S míg a hajókon zene szólt,
s evett-ivott a boldog hadnép,
tudtam, valamit tennem kell,
mielőtt végképp ellankadnék.
Elindultam a nagy vízen
gyalog, hogy hosszában bejárjam,
s még láttam, milyen izgalmat kelt
fehér ingem és száraz lábam.
Forrás: Felvidék.ma
