Halász Dezső (1835-1910):Bucsu

 
Jár az ember a világban szerteszét,
Ez a föld egy vándor utnál nem egyéb!
Kisérőink annyi bánat…
Homlokunk fölött a gond.
A kebelből sohaj támad
És a szem könyűket ont.

Járok én is a világnak vándora
Visszatérek-e hozzátok, vagy soha?
S járva a nagy életuton
Lelhetek e több helyet,
A hol így megkoszoruzzon
Engemet a szeretet?!

Járok én is a világban szerteszét,
Keresem a boldogságot egyre még,
Kisérőim a reménység,
A hit és a szeretet…
Látjuk egymást, vagy soha még!
Isten – Isten veletek!

Forrás: Játékszíni Emlék-Könyv Szombathely, 1860.

Halász Dezső (1835-1910): A harmat

 
Nyárdélután magasan az egen
Sütött a nap forróan, melegen,
Kék volt az ég, - a láthatár felett
Egyetlen egy f e l h ő  sem lebegett:
S nem volt a tájnak  n a p e r n y ő j e, mely
A rónaság virágit fedje el.
Nem volt enyhítő l e g y e z ő j e se,
A s z e l l ő  rajta nem lengedeze. -
Csoda-é hát ha kiszáradt a föld
És lehajolt a virágok feje?
S elhervadástól félve mindenik
Az ég urához imát rebege…
S im nem sokára hűvösült a lég,
Szellő támadt, majd csöndes esete lett,
s gyémántnál drágább harmat öntözé
A szirmokat és a leveleket;
S nincs egy virág se mely elhervadott:
Az ég r é s z v é t e  ejtett h a r m a t o t!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Halász Dezső (1835-1910): A gyöngyösi biró lánya

A gyöngyösi biró takaros kis lánya
- Hét megyében sincsen sem szebb sem jobb nála -
Elment az erdőre földiepret szedni
Zokogását ottan nem hallgatja senki.
Az erdőnek fája lehajol hozzája,
Szánalma jeléül árnyékot hint rája.

Kis kosarát íme telis-teli szedte
Egy tölgy-fának alján le is ült a gyepre,
Balkeze felül van egy halvány vadrózsa;
Nem rég ideje hogy ő is halvány rózsa.
Rózsaszin ruhára foly könyének árja,
Jobb felül a forrás csergő bugyogása.

Sirnak sirnak, versenyt sirnak mind a ketten,
’Mi bajod van édes, mér keseregsz lelkem?’
Igy szólott egy vadász szánakozó hangon
’Ne szaladj, ne röpülj! Nem bántlak galambom!
Megvigasztallak én, eszem a kis szádat!
Nem való vagy még te halvány violának!

Nem való vagy még te búgó gerliczének!
Jobban illik hozzád a pacsirta ének!
Nem való vagy még te síró csattogánynak!
Mért keresed ezt a sötét erdős árnyat?!
Látod a napsugár itt is utánad jár!
Elbújtál előle? Ismét arczodon már!’

„Ki vagy te vad vadász? Mért háborgatsz engem,
Mért nem hagysz az erdők mélyén keseregnem?”
’Én vagyok a vigasz, én vagyok a hajnal.
Óh remélj leányka, rád derül a nappal!’
„Rámborul az este, h’sz lemegy a nap  mindjárt4
A sötét éjszaka nem sokára itt jár.”

’Nem lesz sötét az éj, csillaga lesz néki
S szerelmes az éjet nappalának nézi!
Szerelmet vagy te is, oh! Lányka ne tagadd!
Ne rázd fejed „nem”-et ne mondjon ajakad!
Elárult bánatod! El szikrázó szemed,
Mi keseríti meg, mondd el, szerelmedet!’

„Elmondjam-e? Ne-e?” – gondolkodott a lány,
És elmerengett a vadász csengő szaván.
Hasonlított ahhoz kedvesének hangja,
a kérelmet tehát meg nem tagadhatta.
„Szántó István, a ki úgy szeretett engem,
Hadakozni ment a fekete seregben!”

„Szegény fiú volt ő, az apám meg gazdag;
Azt mondták szülőim: hogy hozzá nem adnak!
Gyász ruhát akartam ölteni magamra
S édes anyám rám ezt a rózsaszínt adta;
Nem szabad magamat kisirni sem otthon.
Nevetnek, ha, Istvánt szeretem, azt mondom.”

„Az után meg szépen kipirongat apám
’S rám parancsol hogy az urát mulattatnám.
Mondják is már nekem a falusi lányok:
Talán az urfival már jegyben is járok.
Hallottam is olyat: hogy holnap megkéret,
Az vigasztal hogy tán addig nem is élek!”

’De hogy nem élsz addig, lelkem teremtette!
Remélj, húgom, remélj, bízzál az istenben!
Nem hágy az el téged! ’S messze van még holnap,
S nem feledkezett el Szántó István rólad
Isten hozzád húgom! Áldjon meg az isten!’…
Paripáján termett… híre-hamva sincsen!

Hogyha nem volna a nap a láthatáron,
Azt hinné a lányka: nem más volt ez: - á l o m.
Eltekint az erdő sötét sűrűjébe,
Azt fájlalta aztán hogy csak nem is kérdte:
Ismeri-e Szántó Istvánt, s mit tud róla? -
Majd hazaindult az esti harangszóra.
***
A mint a küszöbön Örzsike belépett
Volt is hallani mit eleget szegénynek!
Fehér liliomként halovány arczája
Pipacs-pirossá lett a sok pironságra.
Hallgatta a feddést, s bocsánatot kérve
Borult az atyának boszús kebelére.

’”Itt volt Imre úrfi és sokáig vára,
Hol is kóboroltál oly sokáig márma!
Jegyet akart véled váltani a lelkem;
Mutatta a gyűrűt, csaknem oda lettem!
Aranyból volt verve, drága kő volt benne.
Semmi no! – szólt anyja – eljő holnap este!’”

Ekkor az udvaron lódobogás hallott,
Fordulj ki csak lányom! Nézd meg hogy ki van ott!
Ingadozva lépett kifelé a lányka,
Remegett azt vélvén Imre úrfit látja.
Ám de most ez egyszer édesen csalódott;
Az erdőben talált vadász ifjú volt ott.

Nem vadászruhában: fényes öltözékben,
Arannyal, ezüsttel van hímezve szépen.
Bibor bársonyból van készitve a mente,
Paripájáról már magát levetette.
Befordult a házba, hol már gyertya égett.
Szívesen fogadják a fényes vendéget.

Sürgés-forgás támad a tágas konyhában.
Egyedül a bíró maradt a szobában.
El-elbeszélgetnek s azon veszik észre
Hogy kihívták őket egy kis estebédre.
Estebéden vannak, ízes minden falat;
Éhen  odakint még a koldus sem marad.

Késő este van már, - lakomának vége,
Bíró uram tölt a vendég serlegébe.
’’Igyék vitéz uram! Ád még a Hegyalja!””
’S a jövevény magát nem is kínáltatja.
Föláll s a poharat magasra emelvén,
Ilyetén beszédek csendülnek meg nyelvén:

’Köszönöm a szíves vendégszeretet!
Áldjon meg az isten, jó nép, benneteket!
Erőt, egészséget és szent békét adjon; -
S a kis húgom legyen egy hétre menyasszony.
A kit szívből szeret, ahhoz menjen férjhez,
Sohse könyezz, húgom! Beteljesül még ez!’

’Mert most már kimondom édes uram bátyám,
Hogy ha véle talán meg nem haragítnám,
Mi járatban vagyok, mi szél vetett erre?
Kérni jöttem Örzsét egy vitéz emberhez!
A király nevezte őt főkapitánynak,
Nemesi levelet karddal irt magának.’

’Kinizsi a vállát meg-megveregette,
Magyar Balázs pedig együtt ivott vele.
Mátyás király adott neki egy szép várat.
Hivják ezt az embert SZÁNTÓ PISTIKÁNAK.’
A család elbámúlt ezen a beszéden, -
Örzsike elkezdett sírni örömében.

„”Hát oly derék ember az a Szántó Pista?
Nem utasitom hát úgy kérelmét vissza.
Hát de édes lányom: Örülsz a mint látom!
Hozzá adlak ne félj még ezen a nyáron.
Még mához egy htre! Isten áldja érte, -
Hogy is hivják már no! – hogy hozzánk betére.

Már ha úgy kivánja tudni biró uram
S hogy ne kételkedjék: amint mondám úgy van?
MÁTYÁS KIRÁLY VAGYOK! – mit omoltok térdre?
Ide most a király csak mint barát tért be!
Omoljatok inkább forró kebelére! -
Eljövök én ismét Szántóval egy hétre!

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Halász Dezső (1835-1910): Falusi kép

 
Ki boldogabb mint a szántóvető?
Akkor kél fel: midőn hajnal hasad!
S ott dolgozik reggeltől alkonyig
A szent Isten szabad eget alatt.

Nem ismeri, nem látta soha sem
A nagy világnak fényes nyomorát,
Nem azt a feszes, tarka divatot
S a czifra bűnök egész táborát.

Szánt, vet tavasszal, majd kapál, kaszál,
És munkájára áldást kér, s remél.
Midőn gyönyörrel áll ő néha meg
Kalásszal hullámzó vetésinél.

S ha este csöndes kis lakába lép,
Eléje futnak kis cselédei;*
Egyik nevet, a másik mosolyog,
Szemét mindannyi rája emeli.

Körülfogják a szoba közepén.
Kalapját egy ládára teszi;
A másik meg azon rimánkodik,
Átalvetőjét** adja le neki.

De ezt kezében tartja az apa,
Gyaníthatólag van ott valami…
Lóczáról a faszögre a subát
Ketten akarják fölakasztani.

A bunkósbot szögletbe vándorol…
Majd mindenki az apához szalad,
Megsimogatja ez gyermekeit,
És kiveszi a fiók madarat.

Ah! mint örülnek! ámde az öröm
Nem tart sokáig, hamar oda van:
Az ablakon a madár kiröpül.
Mondják: „Juliska gyáva, gondtalan!”

A kis leányka sirásra fakad,
Menhellyé lesz az anya kebele,
Hogy a madárka ujra visszaszáll,
Vigasztalón elhiteti vele.

Mezővirág az apa vigasza…
„Hát nékem édes apám, mi marad?”
Igy kérdik őt az aprók vidoran, -
Már elfeledték a kis madarat! -

Tarisznyájába nyult a gazda, és
Figyelnek – és találják hogy mi lesz…
Kiveszi a szép fényes tollakat,
Egymás közt mondják: „beh szép! Mi-mi ez!”

Kapnak még néhány földi mogyorót***,
Megköszönik – s nem mondják hogy kevés!
Mindenkinek legszebb s jobb az övé,
Oh mily szép ez a megelégedés!

Beáll a csönd. – A kedves feleség
Férjéhez fordul: minő szeretet!
Kötővel törlött széket tesz alá:
„Pihenjen kelmed! Fáradt eleget!”

S meglátva a férj izzadt homlokát,
Fehér kendővel töröli meg ő
Kifordul a konyhába, s nem sok
Az estebédet hozva jön elő.

Istennek hálát adva költik el -
Beszélnek aztán az eresz alatt,
Majd elmondják az esteli imát,
Kezök is összekulcsolva marad.

A csöndes álom szemeikre száll
Szendergéseik vajh mi édesek!
Meghallgatá az ég a szent imát:
Megáldja ő az ilyen életet!

Ki boldogabb int a szántóvető?
Nem vágyik nagyra, megelégedett!
Valódi boldogsághoz kell-e más
Mint nyúgodt s tiszta lelkiismeret!

(* Igy nevezi a magyar földmíves gyermekeit.)
(** Táska, tarisznya.)
(*** Szántás alkalmával néhány újnyír a földben találtatik.)

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Halász Dezső (1935-1910): Erkölcsi versek

1.
Élvezd, mit birnod engedett az ég
Ne irigyeld azt a mit másnak ád!
Nincs állapot gond és tehertelen;
Tövistelen láttál-e rózsafát?!

2.

Nem véletlen intézi sorsodat,
De egy hatalmas égi lény keze;
Nyugodjál meg! Az történik veled,
A mit irántad ő elvégeze.
Javadra munkál,bár, ez mint lehet,
Nem látja gyakran vakandokszemed!

3.
A vétkes öntudat
Egy tötrelmes pokol, -
A bűnös benne már
E földön meglakol.

4.
Hogy ha gond és szorgalom közt
Minket el nem hágy a hit:
Egy jobblétnek szép reménye
Már e földön boldogít.

5.
Istenem! Minden bizalmam
Csak te benned fektetem!
Inség, aggály és nyomorban
Ez hatalmas gyógyszerem!

Az elvesztett boldogságot
Hogy-ha tetszik-visszaadd,
Nem kell néked több idő mint
Egy rövidke pillanat!

6.
Segitek embertársimon
Titokban észrevétlenül,
S nem kivánom hogy azt nekem
Tulajdonítsák érdemül.

Ki jót tesz, a jóért tegye,
Ne nézze önnön érdekét
Ne a dicsőséget… nagy ég!
A háladat csupán tiéd!

7.
Az Isten akkor nyújt segédkezet
Midőn reményünk haldokolni kezd.
(Snell J. L. után szabadon.)

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Halász Dezső (1835-1910): Május elsőjén

 
Teremté Isten a világot
A semiből hívá elő
Hajnal pirúlt az ég ívére,
Megindúlt az ember-sziv vére
S ünnepet ült az őserő
Legelső május reggelén.

Az édenkertnek közepében
Bámulva állt az első lény,
Virág nyilott a pálmafákon,
Harmat rezgett minden virágon
Fölkelt a nap az ég ölén
S leborúlt az első ember.

Hálás fohászok keltek ajkán,
Istenhez szólt könyes szemmel,
Mondá, hogy a gyönyört nem birja,
Nincsen a kit keblére hívna,
Nincs értte vágyódó kebel, -
S megérté a mindentudó.

Álom borúlt Ádám szemére, -
Lejött hozzá az alkotó, -
Keblének egyik csontját vette
Belőle nőt, - asszonyt teremte,
Keblében sziv, érző, vonzó,
S meglett az első szerelem.

Fölébredett az első ember
Még szebb lőn a világ neki,
Keblén a nőnek szive dobbant,
S bátran nézett elé a sorsnak
Midőn édesét elveszti…
Mert megmaradt a szerelem! 

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 1. 13. szám

Halász Dezső (1835-1910): Menyegző (Ecser, szeptember 6-án, 1863.)

Nem is kellett messze menni
Közel volt az istenháza,
Nyitott ajtón a hiveket
A szentegyház várta, várta.

Vőlegény jött feketében
Ara eljött habruhában,
Mind a kettőjöknek arcán
Olyan édes mosolygás van.

Oda mentek mind a ketten
Az oltárnak zsámolyára,
Átváltozott a mosolygás
Áhitatos buzgóságra.

Megtörtént a gyűrűcsere, -
Elhangzott az esküszózat, -
A menyasszony ábrázatján
Tündökölt a benéző nap.

Templomívek mint megannyi
Áldó kezek értek össze, -
Künn az égből permetezett,
Benn szemek lábadtak könybe.

Kiléptünk a szentegyházból
Megszünt már az áldó eső,
Nyugoton a lemenő nap,
Keleten egy szelid felhő.

Szelid felhő szivárványtól
Koszorúsan földig ér le…
Ily szép előjelek után
Jövőtöktől, vajh, ki félne!? -

Oh ez a nap, oh ez óra
Elérkezik-e majd nekem?
Mikor lesz, hogy kedvesemet
É is oltárhoz vezetem!?

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 15. 2. szám