Dr. Wildner Ödön: Jókai Mór: Egetvívó asszonyszív

Jókai Mór svábhegyi kertjében 

- Részlet a „Szépirodalmi újdonságok” c. szemléből –

Jókai Mór regénye az Egetvívó asszonyszív (Történelmi regény, Révai Testvérek kiadása, Budapest, 1902.) java idejére emlékeztet. Ezzel egy szóval sem mondtuk, hogy nem mutatja ugyanazokat a foltokat, amelyeket a kritika kormos üvegével fegyverzett szem írói egyéniség napján hamar felfedez. Ez az új mű is elhajol, míg lélegzetvétel nélkül olvassuk; furcsa gondolatokra, fejcsóválásra késztet, ha egyszer letesszük a kezünkből, s tűnődni kezdünk.

Tárgya történelmi, a kétszáz év előtt Debrecen korából való. Meséje gerincét régi családi levéltár szolgáltatta. Az erre vonatkozó aktákat, ha jól tudjuk, Széll Farkas, a magyar régiségek buzgó barátja halászta ki, s ő bocsátotta Jókai rendelkezésére, hogy az eltemetett történet a régi fakó írásokból a költő szárnyaló képzelete segítségével új és színes elevenségre támadjon fel.

Meséje röviden ez: Baranyi Miklós, a kurucok vitéz hadnagya beleszeret a debreceni utolsó görög, a dúsgazdag, vén Ungvári Anasztáz leányába, Katalinba, s a leány gyermekkori játszótársa viszonozza szerelmét. Az öreg sem akadály, sőt jó szemmel látja a viszonyt, nemcsak leánya iránt való szeretetből, hanem egy kis számításból is. Nagy gondot okoz neki Debrecen város tanácsa, ezt akarja az ifjú révén kijátszani. Egykor tíz nehéz zsákú görög letelepedését engedte meg a város azzal, hogy haláluk után vagyonuk rá háramlik. Kilenc már meghalt, most Ungvári nagy vagyona is Debrecené, ha nem tud valami kibúvót. De talál ilyent. Bizánci szentéiben úgysem hisz már, kitér hát a kálvinista hitre Miklós segítségével, mert más debreceni nem vállalkozik a keresztapaságra. Így most debreceni polgár, aki szabadon rendelkezhetik vagyonával. A két szerelmes egyesül, bárhogyan fondorkodtak is ellenük a kálvinista Róma jezsuitái. Azt hisszük, hogy mint a mesében, most is tiszta boldogságban élnek, ha meg nem haltak, de a költő leleménye csak most kezdődik. Miklós a kuruc táborban hirtelen arcot vált, iszákos, kártyás, házsártos, durva katonává lesz, aki most már egy-kettőre elveszti a türelmét és eszét, ha feleségét hírbe, vagy debreceniesen „zavagy”-ba hozzák. Pedig ez hamar megesik. Mányoki Ádám, a hű festő, aki a száz király udvarából menekülni volt kénytelen, mert a drezdai polgármester fiát egy kis szerelemi pörpatvar nyomán megölte, Debrecenben ismeretlenül patikáriuskodik, de híre megy művészetének s lefesti a Baranyi házaspárt. Katalin képén azonban csonka, befejezetlenül marad a kéz, mert a festőt modelljének szépsége arra ragadja, hogy szerelmet valljon neki, amiért az erényes nő kiűzi házából. A visszautasított szerelmes most úgy áll bosszút, hogy ott kapatja magát éjjel a férj távollétében a Baranyi-házban, s a puritánkodó elöljáróság, se szó, se beszéd, őt is, Katalint is börtönre veti. Ki van mondva rájuk a halálos ítélet, de a festő szökéssel, Katalin pedig úgy menekül, hogy nemsokára gyermeket szül, s Debrecen most már hisz abban, hogy várandós állapotában csak nem hajlott szerelmi kalandokra. Bírái hisznek benne, csak – csoda elmondani – férje nem. Egyszerre megtörtént köztük a szakítás. Miklós ellabancosodott pápista lett, s hadat vezetett Debrecen ellen, hogy feleségét kiszabadítsa. De felesége elfordul tőle, hogy megtagadta hazáját és hitét. Több sem kell Miklósnak. Ha a nő elválik tőle, ő azzal fizet, hogy megtagadja az újszülött törvényességét. A regény további folyama azután Katalin harca a kis Miklós törvényességének elismeréséért, férje, Debrecen, az egyház, mindenki ellen. Bizonyító adatok végtelen halmazának gyűjtésében, világi és egyházi bíróság előtti pörlekedésben telik el élete, de az „egetvívó asszonyszív” végre is diadalt arat: az egyházi törvényszék agnoszkálja az ifjabb Miklóst Baranyi Miklós fiának, mert felserdült korában szakasztott mása annak a képnek, amelyet Mányoki egykor atyjáról írt. Az anya most már boldogan hunyhatja le fáradt szemét, megérvén férjének bűnhődését is, többszöri boldogtalan házasság gyehenna tüzén.

E cselekmény logikája, sajnos nem egy helyen erősen sántít, mert gyenge pszichológiával van megokolva. Fennakadunk először Miklós hirtelen fordulásán, rögtön házassága után. itt Paulusból lesz Saulus; az Idealizmus köntöse, amellyel a költő addig ugyancsak felcicomázta, egyszerre ok és átmenet nélkül, lefoszlik róla, hogy komiszságának meztelenségében álljon előttünk. Vagy előbb nem lehetett olyan, aminőnek a költő festette, vagy most nem olyan. Hová lett mindennel dacoló szerelme, ha egy ostoba mendemondára, amilyennek azelőtt számtalan névtelen levél és pasquilus hiába tette próbára, elveszti hitét Katalinban? Mit szóljunk ahhoz, hogy amikor meghallja, hogy neje, életét mentendő kénytelen lesz „eklézsiát követni”, sértett büszkeségében rögtön elhatározza, hogy elválik tőle, s pápista vallásra tér? Mit ahhoz, hogy őt imádó Katalinja, akit haddal akart kiszabadítani Debrecenből, így fogadja: „Ha te meg tudtad tagadni hazádat, meg tudtad tagadni az egyházadat, hitedet, meg tudlak én tagadni Tégedet. Hagyj el! nem ismerjük egymást többé!” Ez dikciónak szép lehet, de nem igaz, már az asszonyszív logikája szerint nem igaz. Hát még a férj felelete: „Ha te elválsz tőlem, én megtagadom a fiadnak a törvényességét.” A könyv ezen a tájon az „Őrült lehetetlenségek” címét viseli. Kitűnő cím! Mintha a költő maga is tiszta tudatában lett volna az események roppant valószínűtlenségének, de hát akkor miért nem kísérelte meg az őrült lehetetlenségeket egy kissé erősebb motiválással hitelünkhöz közelebb hozni? Ily őrült lehetetlenségeket az egész cselekmény sarkpontjává tenni csakis úgy lehetett volna, de az indokolással Jókai tolla mint mindig, most is épp úgy fukarkodik, amilyen pazarul ontja a meglepő fordulatokat.

De minek is? Ez a magyar közönség oly könnyen hisz, oly könnyen elkáprázik a mesés színektől, amelyek Jókai délibábos történeteit gazdagon beragyogják.

Nem vennők szívünkre azt az igazságtalanságot, hogy elhallgatnók, mily ily sok találó, bájos és humoros részlet ragadott el e regényben minket is.

A debreceni élet, a kupaktanács, a felekezeti viszonyok, a nép, a diákság korrajzában Jókai ismét oly éleslátásról, tájékozottságról és igaz realista művészetről tesz beszédes tanúságot, amelytől az ifjabbak mind távolabb esnek, mert hiányoznak e rendbeli tapasztalataik, s eltompul ez irányban érzékük. Ehhez járul az előadás kimondhatatlan varázsa, jóízűsége, szeretetreméltó kellemessége, könnyűsége, költői színekben gazdagsága és változatossága.

Azt hisszük, nincs pazarabb jelenet, amelyben mindezek a művészi tulajdonságok (örökkulcsok szívünk nyitjához) tömörebben összpontosulnának, mint az, amikor az ifjú mátkapár az egyházi tilalommal szembeszállva egy pásztorkunyhóban tartja nászéjét, míg kívül a vihar dúl. Ez a rész a földi boldogságnak: valóságos mennyei muzsikától kísért harmonikus költeménye.

Ahol nem érezzük a mélyebb pszichológiaszükségét, ott Jókai alakjait is könnyebben elfogadjuk. Ilyenek az epizódalakok, amelyek nem nyúlnak bele mélyen a cselekvénybe, sokan csak átvonulnak a színen, de egy percre mégis élénk tetszésünket vívják ki. (Pl. a hazugság mestere: Kőművesné, a vén görög, Gyarmathy professzor, Sándorné, Jászai Borbála stb.)

Mindenesetre oly regénnyel van dolgunk, mely méltó Jókai fénykorához, ami eleget jelent, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egy 76 éves költő műve. Hogy előttünk ez a fénykor sem folt nélküli, hogy a világirodalom, a regényirodalom egyetemes fejlődésének szempontjából nagyobbra látunk s magasabb célok érdekében emelt igényeinket nem találjuk tőle kielégítve, oly egyéni nézet, amellyel ugyan valószínűleg nem állunk egyedül, de amelyet másra erőszakolni nem akarunk.

Borbély Sándor: Kolozsvári Grandpierre Emil (1907-1992)

Kép forrása: www.irodalmijelen.hu

Akinek az elmúlt évtizedekben viszonylag felhőtlen volt a gyermekkora, hamar találkozott Kolozsvári Grandpierre Emil munkáival. Ha nem is tudta pontosan, kedves mesekönyveinek ő volt az írója, azaz népmeséink avatott tollú feldolgozója: A csodafurulya (1955), A halhatatlanságra vágyó királyfi (1956), Folton folt király (1958), A gyalogtündér (1961), A lóvátett sárkány (1963). Később talán már az író neve is tudatosult, amikor kamaszkézbe került történelmi pikareszkje, A csillagszemű (1953), históriás regénye, A törökfejes kopja (1955), szórakoztató ifjúsági könyve, a Csinnadári a királyné szolgálatában (1960).

Kolozsvári Grandpierre Emil Kolozsvárott született, írói neve erre a nagy múltú erdélyi városra utal, családneve pedig őrzi a francia származást és protestáns eredetet. Atyja neves jogászember, az utolsó magyar főispán Kolozs megyében, mielőtt Trianon leszakítja hazánkról. A família 1925-ben költözött Budapestre. A fiatalember közben a pesti jog-, később a bölcsészettudományi karon folytatta tanulmányait, végül Pécsett doktorált. A második világháború végén orosz hadifogságba került. Hazatérése után a rádióban dolgozott mint az irodalmi osztály vezetője, később műsorigazgatóként. Első regényének megjelenése után húsz esztendővel, 1951-től érzett magában annyi alkotói önbizalmat, hogy kizárólag csak az írásnak éljen.

Wystan Hugh Auden (1907-1973): Erdők

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/W._H._Auden

York városa, ahol egy kiváló műveltségű katonaorvos fiaként született, nemcsak katedrálisáról, a középkorból épen maradt, körbefutó kőfaláról nevezetes. Az egykori Eboracum és környéke római légiók nyomait őrzi. A sors korán gondoskodott róla, hogy a gyermek Auden fogékonysága ne váljon egyoldalúvá. A család hamarosan Birminghambe, az angol iparvidék egyik legkomorabb gyárvárosába költözik. Az ifjú, ki tájakhoz emberi vonatkozás nélkül később sem vonzódott soha, mélységesen érdeklődik a beomolt régi bányák, elhagyott rozsdás sínek, ódon ipari szerkezetek iránt. Dokkok, salakhegyek, a Lake District ásványai inkább foglalkoztatták képzeletét, mint egy kolostor romjai. Mérnöknek készül, bányagépészeti geológiai könyveket olvas.

Univerzális, goethei arányú ismeretéhségét bizonyára már a családból örökli. Apja a természettudományok mellett szenvedélyesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz, lelkészcsaládból származó anyja a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.

A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák a környezet várakozásához képest meglepő fordulattal Oxfordba megy, a híres Christ Church Kollégium növendékének. Amikor az ottani tutor kérdi új tanítványát, mihez kezd majd az egyetem végeztével, a fiú így felel: „Költő akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angol filológiát tanul.” „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”

Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Christopher Isherwood) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.

Maga Auden az igazi fölszabadító inspirációt Thomas Hardy Emily Dickinson, William Butler Yeats mellett T. S. Eliot húszas években megjelent hosszú költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapja. Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült, a környező társadalom kríziseivel szembesült fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. S mert orátori elszántságát valóságos tapasztalatok s mi több, szándékos visszafogottsága mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni – akár a diagnoszta kegyetlen pontosságával is – a zsurnaliszták tényföltáró látleleteit.

Tanúként látja Németország fasizálódását, formai házassággal menti ki onnét Thomas Mann Erika lányát; önkéntesként, a köztársaságiak oldalán részt vesz a spanyol polgárháborúban.

1939-ben elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard s a vallásfilozófus Reinhold Niebuhr hatására a megváltandó közösség helyett mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik.

Walt Whitman (1819-1892): Volt egy gyerek, aki elindult; Téli mozdonyll

A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Walt_Whitman

Aligha találunk még egy jelentős poétát, akit annyit gúnyoltak volna, mint a 19. század amerikai költőóriását. Akadtak, akik indulatukban tűzbe dobták verseskötetét. Ám nemcsak a puritánok és a botfülűek, hanem még a literátorok is nemegyszer megbotránkoztak vagy élcelődtek rajta. A Fűszálak első megjelenése 1855. július 4-én (az Államok függetlenségének ünnepén) kétségtelenül bukás volt. Ma viszont ez a dátum mérföldkőnek számít az amerikai irodalomban, líratörténeti jelentőségében pedig a századközép másik „botrányos” kötetéhez, Baudelaire A romlás virágai-hoz mérhető.

A Fűszálak valójában nem egyetlen könyv, hanem a költő egész életművének foglalata. Úgy épült évről évre, kiadásról kiadásra – Whitman evolúciós szemlélete és terve szerint -, ahogy a szerves élet szüli egyre magasabb színvonalra önmagát. Élete végéig tíz Fűszálak-kötetet szerkesztett: a régebbi verseket újabb „korszakaihoz” igazítva átírta, s az új versekhez társítva új ciklusokba ültette. Ő maga az utolsót tartotta a legjobb könyvének, az utókorok azonban változóan ítélnek. Ma legtöbben az 1. és a 3. kötet még fésületlen költeményeit emelik ki. Főként a hosszú verseit, mint pl. az Ének magamról, A bölcső végtelen rengéséből, Örömök éneke, Átkelés a brooklyni réven.

A költőalkata szerint „örök fiatal” Whitman már harminchat éves, amikor saját költségén megjelenteti az ekkor még csak 95 oldalas Fűszálak-at, amelynek címoldalán a szerző neve helyett csak a képmása látható. Azt jelzi, amit a versek: ezúttal nem pusztán költőként, hanem teljes emberi valóságában tárulkozik fel valaki. Akinek nevével majd csak a kötet közepén, az Ének magamról c. poémában találkozik az olvasó, titáni verssorok áradásában:

Walt Whitman, egy nyers amerikai, kozmosz,

Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző…

Igaz, erre már a romantikusan szárnyaló, lüktető ritmusú prózában írt előszó fölkészít. (Mindenek fölött az „örömhírrel”, hogy a legnagyobb költemény maga az Egyesült Államok, és új költők zengik ezután.) Majd újabb meglepetés következik: elkülönítő, önálló cím nélkül röpít a jelképes számú 12 vers e robusztus Ego lírai kozmoszába. De mindennél „botrányosabb” újdonsága a hagyományos verselést felrúgó szabadvers kötetlen formája.

Szabó Magda (1917-2007): Freskó

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Magda

Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történet-ben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, az ötvenes évek elején írott Freskó csak 1958-ban, a második, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969).

Elbeszélőművészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat, amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem  válaszútjainak nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! (1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bán-jából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.

**

FRESKÓ

Annuska verőfényes szeptemberi reggelen harangszóra ébred a szállodában. Szobája erkélyéről lenéz az alföldi város, Tarba főterére; a csúf középületeket megszínesítik gyermekkori emlékei. Kilenc éve nem járt szülővárosában, most édesanyja temetésére érkezett. Hazatérésről nem beszélhetünk: akkor ugyanis szöknie kellett otthonról, mert mindenáron festőművész akart lenni. Szigorú, puritán erkölcsű apja azóta sem bocsátotta meg lázadását – feltételezése szerint bizonyára elzüllött a fővárosban -; anyja haláláról, a temetés időpontjáról is csupán nyomtatott gyászjelentésben értesítették. A nekrológ a helyi lapban is olvasható: „Máthé István nyug. ref. lelkész felesége, Décsy Edit, hosszú, türelemmel viselt szenvedés után, életének 59. évében elhunyt.” A gyászjelentés megfogalmazója láthatóan nem ismeri a komor valóságot, hiszen szó sem volt türelemmel viselt szenvedésről – a nagytiszteletű asszony évek óta élőhalott volt már, a városi tébolyda lakója. A gyászoló rokonok felsorolásából mindenesetre kimaradt kisebbik lányának, Annuskának a neve. Aki fellázadt az apai tekintély ellen, anyját sem gyászolhatja.

Jókai Mór (1825-1904): Az arany ember

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

AZ ARANY EMBER

A Vaskapu sziklakatlanában lóvontatta gabonaszállító hajó birkózott a tomboló elemekkel. Utasainak, egy Trikalisz Euthym nevű titokzatos görög kereskedőnek és alabástromszobor szépségű tizenhárom éves leánykájának, Tímeának huszonnégy evezős török ágyúnaszád járt a nyomában. Az ifjú, szőke hajóbiztos, Timár Mihály rettenthetetlen bátorsággal vezérelte át a hajót gyilkos zuhatagokon, alattomos zátonyokon, fortélyosan megvesztegette a parti őrséget, és a Szent Borbála egérutat nyert az üldözők elől.

Jókai Mór (1825-1904): És mégis mozog a föld

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

ÉS MÉGIS MOZG A FÖLD

„Eppur si muove!”

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet, éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy  ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan ember története a regény.

A debreceni Nagyerdőn van egy híres tanya, többnyire diákok látogatják, jó boráért, jó gazdájáért még Csokonai idejéből emlékezetes hely. Annak pincéjébe Nagy uram, a kocsmáros csak válogatott vendégeit eregeti. A diákok úgy hívják azt egymás közt, hogy „sacro sanctum”. Ott gyűlnek össze, ott énekelnek tiltott nótákat, játszanak a tiltott hangszeren, a tárogatón, szavalják a tiltott, rebellis verseket. S ott írják a Csittvári krónikát. Nevezetes könyv az. „Csitt” – azt teszi, hogy legyünk némák. Gyűjteménye mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amiket a hatalom vaskeze kitépett a lapokból.

Hevesi András (1902-1940): Párizsi eső

Hevesi Sándor nevelt fia, Budapesten született 1902-ben. Ösztöndíjasként Párizsban irodalmi tanulmányokat folytatott. Az egyetem elvégzése után több polgári lapnál újságíróként dolgozott, majd a konzervatív Budapesti Hírlap irodalmi vezetője lett. A Nyugat egyik legnevesebb kritikusa, kiváló műfordító. 1938-ban szinte elsőként esett áldozatul a faji megkülönböztetésnek: lapjánál, a 8 Órai Újságnál felmondtak neki. Így aztán 1939-ben elhagyta Magyarországot, Franciaországba emigrált, s 1939 őszén önkéntesnek jelentkezett, hogy harcoljon Hitler ellen. 1940 júliusában megsebesült, s a kórházban belehalt fej- és haslövésébe.

Hevesi Andrást jobbára egykönyvű írónak tartották, s kortársai csupán a Párizsi eső című regényének jósoltak maradandóságot. A szabálytalan figurájáról, különös szeszélyeiről keringő történeteket többen ismerték, mint műveit. Csaknem húsz esztendőn át a magyar irodalom méltatlanul elfelejtett írója volt. A hatvanas évek elején Illés Endre támasztotta föl „a harmincas évek magyar dühöngő fiatalját”, s adta ki újra műveit.

Hevesi András irodalmi alkotásai polgári környezetben és érzésvilágában gyökereznek. A csapongó intellektuális érzelmesség, ábrándozás elsősorban Párizsi eső című regényét hatja át. Első fejezete 1934-ben jelent meg a Nyugatban, a teljes mű 1936-ban készült el. Központi problémája az író egész életét végigkísérő kényszerképzete: a szörnyetegség, valamint az ember menekülése, amelynek során mind környezete, mind önmaga számára leveszti valós arculatát. Hőse maga az író és egy litván szörnyeteg, emigráns és rendőrségi besúgó, Turauskas. Hevesi szörnyetegei rettenetesen magányosak, saját személyiségük rabjai, képtelenek beilleszkedni a környező világa. A regény központi figurája, Georges rémülten fedezi fel a saját magában rejtőző szörnyeteget, amelynek Turauskas alakja tükörképként vetődik eléje, mintegy megkettőzve a főhős figuráját. Georges kétségbeesetten próbál fogódzókat keresni, menekülni veszte elől. Drámai vallomás ez a magányos ember pattanásig feszült, kavargó lelkiállapotáról. A szenvedélyes hév, amellyel ez a regény íródott, ugyanakkor csapda is, amelyből az író nem szabadulhatott. Így aztán a feszítő indulatok, az égető szenvedély annyira magával sodorják, hogy a regény felépítése csonka, a fölvetetet problémák megoldatlanok maradnak, a „történet” egy banális szerelmi epizódba torkollik.

Hasonló témát dolgoz fel az Idegen emberek című regény is. Hőse céltalanul ődöng a háború utáni Párizs sajátságos forgatagában.

Az 1938-ban született Irén című regénye az író kiábrándultságáról tanúskodik. Egy szerelem történetét írja meg benne, amelyet ő maga élt át. A kettős portréból a nő ábrázolása az árnyaltabb. Alakját megismerjük a boldog szerelem hevében, majd a keserű csalódás torzító tükrében is. A történet hátterében az író fölvillantja az erősödő fasizmus kérdését is.

Az író korai halála nem tette lehetővé, hogy kiforrott életművet hagyjon hátra. hevesi András szemléletében, élményvilágában polgári író volt, írásai a modern polgári irodalom kibontakozásának kezdetét jelezték.

PÁRIZSI ESŐ

Párizs, 1924: egy magyar fiú ösztöndíjasként érkezett a Szajna-parti városba. Egy nyomasztó, ablaktalan szállodai szobában húzza meg magát, s reggeltől estig lohol, hogy „beszedje a várost, mint az orvosságot”. De mérhetetlen magányát igen nehezen viseli. Megszállottként olvas a könyvtárban, mert mi mást is tehetne? Ám a fejében egyre csak a gondolat motoszkál: meg kell szabadulnia huszonnégy órától! Hiába jár el az egyetemi előadásokra, az élőbeszédet nem tudja követni.

Szentkuthy Miklós (1908-1988): Prae

Fotó: Csigó László

Forrás: wikipedia.org

Legelső írását még eredeti családi nevén – Pfisterer Miklós – jegyzi. Apai ágon német nevű és műveltségű, de a családi legendárium szerint a magyar történelemben kisebb-nagyobb szerepet játszó patríciusok, orvosok, színészek leszármazottja, apja egyházi javakkal foglalkozó miniszteriális főtisztviselő, kiterjedt dzsentri rokonsággal; édesanyja többgyermekes munkás-művezető családból származik. „A 20. század Magyarországának egész társadalmi keresztmetszetét” látja maga előtt az író is utolsó nagy interjúkötetében, életére és korára visszapillantva (Frivolitások és hitvallások, 1988). Budai úrifiúk társaságában nevelkedik. „A művészetet, az irodalmat apám szinte gyűlölte: az volt a destrukció, a pusztulás, az volt az állam és az egyház vége.” A család kedvence persze csak azért is ehhez a dekadens bomlasztáshoz húzott, habár soha nem volt közvetlenül politikai értelemben rebellis. Istenhívő embernek tartotta magát, habár nem tételes hit istenfélő szolgájának; olvasmányai révén eretnekségekre hajlamos, megszállott filosz és européer.

Az elemit 1914-ben kezdte; a háború végén gimnazista Budán. Korán ébred csillapíthatatlan éhsége az európai kultúrára, a könyvekre, lankadatlan vonzalma a szépirodalom és a szépnem iránt. „Én, mivel örökké gyermek maradtam, (…) ha valamit megkívánok, ugyanolyan erővel szeretném birtokolni.” Önfeledten tud játszani, lételeme az élethabzsoló divertissement, istenes és szoknyabolond, metafizikai allűrökkel. Elindul a történelem, a vallás, az irodalom labirintusában. Vérében a színészkedés, az irónia, a parodizálás, az „akcidencializmus”: a véletlen, kósza ötletek kedvtelése. Még gimnazistaként bejut a Napkelet szerkesztőségébe, ahol legelső írásait publikálják; itt köt barátságot nemzedéke már tekintélyes alakjaival: Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Hamvas Bélával. 1926 és 1931 között bölcsészhallgató; angol-francia-magyar szakos tanárnak készül.

Elhatározó jelentőségű élményanyagot halmozott fel magában 1928-ban egy nagy nyugat-európai körút során. ezen az úton született meg első publikált nagyregényének, a Prae-nek gondolata. 1931-ben, az egyetem és a doktorálás után megnősül; ifjú feleségével együtt egy évre szóló ösztöndíjjal újabb tanulmányutat tesz, ezúttal Angliába. Közben végső alakot ölt a Prae a harmincas évek elejének magyar földön egyedülálló, kihívóan sokértelmű, különös-különc esszéregény-monstruma, melyet első felfedezője és méltatója, Németh László botránykőnek és meteorkőnek tartott, európai horizontú kísérletnek: bemutatni „az ember teljes színpadát”. Nyelvének modorosságig különc stiláris burjánzása, minden tradícióval szakító „komponálatlansága” még Babits Mihály vagy Szerb Antal számára is hadüzenetnek tűnt az olvashatóság, a befogadhatóság esztétikai követelménye ellen. Még a barátokat is zavarba hozta a példa nélküli regény-szörnyszülött. Hamvas Béla ugyan egy új mitológia személytelen remekének aposztrofálta, Halász Gábor viszont „kísérleties támadásnak a magyar realista regény ellen.”. A jobboldali sajtó felháborodva és undorral utasította vissza a „szellemi ola potridát”, a szellem rothadó eledelét. Maga a szerző nem zavartatta magát e fogadtatástól. Későbbi Joyce-esszéje közvetett önigazolás és védőbeszéd: „Joyce realista: mert túl érzékeny, elszigetelt lélek, aki borzalmasan szenved a világ közönségességétől és piszkától. Csak az tudja ilyen bomlott furorral felkavarni minden mocsár bűzét, aki kétségbeesett a világ émelyítő csúfságán.”

A Prae 1934-ben jelent meg az író magánkiadásában. Az angliai tanulmányútról hazatért tanárjelölt mindenesetre nem vonult vissza a vegytiszta irodalom elefántcsonttornyába, hanem tanári munkát vállalt budapesti középiskolákban, kerek 25 éven át, egészen 1957-es nyugdíjaztatásáig. Eközben tovább építi a Prae-ben felvázolt írói életműve szókatedrálisát. 1934-ben elkezdett és 1935-ben – ismét saját költségén, kis példányszámban – megjelentetett műve, Az egyetlen metafora felé terjedelmileg jóval kisebb, szintézisigényét tekintve semmivel sem kevésbé szerényebb kísérlet: naplószerűen, fragmentumokban, miniesszékben, közbeékelt kisnovellálkban megalapozni egy Catalogus Rerumot, végső összegzést művészetről, életről, halálról, a kor egyes tüneteiről. E leltár intonációja: hitvallás az alkotói „mánia”, a művészi „világmegismerés” és „világmegőrzés” mellett. A kötet záró gondolata viszont mintha a dehumanizációs külső mögötti belső, új tartalmú humánumot járná körül: „Napok óta gyereksírást hallok magam körül… ez most a sírás, az őrjöngő állati jajongás szezonja… Egyetlen metafora felé? Vajon nem éppen a fordítottja lesz-e a sorsom: millió metafora felől egyetlen ember felé?”

Az 1936-ban (megint magánkiadásban) megjelent új kötete, a Fejezet a szerelemről csak  nyomatékosítja ezt a kérdést. Benne az újrafeltámadt vágy a cselekményes regény iránt, az éveken át érlelt és formált mű, a Szent Orpheus breviáriuma (1939-1942, 1973-74) felé. A nagy társadalmi-emberi megrázkódtatások próbáltató idején, 1942 és 1957 között nem publikált regényt; novellát és esszét is csak 1945 és 1948 között, rádió- és szabadegyetemi előadások, rádió-hangjátékok mellett: 1945-46-ban elkezdett, sok tekintetben kulcsműnek induló regénye, a Cicero vándorévei befejezetlen maradt. 1948 őszén az életbeli Cicero, „a kultúra Hamletje” hazatér ugyan angliai útjáról, de hallgatásra ítéltetik, s „dolgozók középiskolájában” vészeli át a legnehezebb éveket. 1956-tól alkalmi megbízatások nyitják meg visszaútját az irodalomba. Remek Mozart-regénye, a Divertimento (1957) kezdi életrajzi és történelmi regényeinek sorát (Burgundi krónika, 1959; Doktor Haydn (1959), Hitvita és nászinduló, 1960; Arc és álarc, 1963; A megszabadított Jeruzsálem, 1965; Saturnus fia, 1966; Händel, 1967). A fő műnek szánt Szent Orpheus breviáriuma új köteteivel a régen elkezdett „nagy opust” folytatja (I-II., 1973; III., 1974; IV., 1984). Új kiadásban jelentek meg korai művei is: Prae (1980), Az egyetlen metafora felé (1985), esszéinek gyűjteményei: Meghatározások és szerepek (1969), Múzsák testamentuma (1985). Értékes műfordítói tevékenységében is kiemelkedő Joyce Ulysses-ének (1974) és Swift Gulliverjének (1982) magyarra átültette. Az utóbbi években különböző folyóiratok (Új Írás, Holmi, Mozgó Világ) kezdik közreadni kéziratos hagyatékát. Nagyszabású naplójának köteteit a Széchényi Könyvtár őrzi, évekre zárolt anyagként.

Újrafelfedezése és újraértékelése küszöbén halt meg Szentkuthy Miklós, 1988-ban.

PRAE

Leville-Touqué, az Antipsyché című folyóirat szerkesztője és vezető esszéírója legújabb cikkében nagy horderejű problémát feszeget: hogyan hozható közös nevezőre a női divat valamely terméke (mondjuk, egy kalapmodell) a filozófiával (mondjuk a fenomenológiai lényegnézéssel). Igényes címet adott a tanulmánynak: A kezdet sémája, avagy az új kompozíció. Vallomásos elbeszélésnek indul a gondolatmenet. Párizsi kirakatokat nézegetett az író egy lány társaságában, akibe szerelmes volt már hónapok óta. Geometrikus, konstruktivista volt akkoriban a női divat, mintha csak az új építészetet vagy bútortervezést akarta volna leképezni a maga módján. Egy kalaposüzlet elé értek. A kirakatban egyetlen, kalapra alig-alig emlékeztető, inkább félig logikai, félig rádiótechnikai szerkezetre hasonlító divatkreáció, félgömb alakú, csillogó és vékony nikkelcsövekből, valamint zöldes színű hártyából konstruált kézművesremek. A szabály, a rend és a rendszer puritán metaforájának tűnt, de a tavasszal összefüggő homályos érzések szimbólumának is.

Gárdonyi Géza (1863-1922): Isten rabjai

Forrás: www.wikipedia.org

Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt; kedves városában, ahová oly sok minden kötötte – Gárdonyi Géza, az „egri remete”. Életében ő is „láthatatlan ember” volt, afféle „kövek alatt nőtt fű” – ahogy egy helyütt mondja: elzárkózott az intim szféráit zavaró tekintetek, külső hatások elől.

Édesapja Ziegler Sándor gépész, az 1848-49-es honvédelem fegyvergyárosa. Előbb a sárospataki kollégiumban „pácolták a fejét” a tanár urak, majd Pesten s végül 1878-tól az egri líceumban. Évekig néptanítóskodik, majd egy sor lapot szerkeszt, komolyakat is, humorosakat is (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika, Magyar Hírlap). 1897 nyarán vonul vissza a közéleti, politikai szereplések színpadáról s az irodalmi közéletből: édesanyjával Egerben telepedik le. Vágyik a „lélek titkos rejtelmeibe”. Élete vége felé titkosírással naplót vezet, spiritiszta szeánszokra jár. A nőkhöz való viszonyát, a róluk alkotott nem éppen hízelgő véleményét meghatározza szerencsétlen házassága, majd reménytelen szerelme Feszty Margit iránt.

Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlen paraszt gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és lojalitás a papság mellett; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen. Volt bőven termő tolla, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és népszeretete, csak épp az anyagi, családi rendezettség hiányzott, s ez szinte megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.

Igen termékeny író, kinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: a Petőfi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia tagsága.

Első munkáin az a sok keserűség és megaláztatás érződik, melyet az egyházi és világi hatalmasságok közt vergődő fiatal tanítónak kell elszenvednie (A lámpás, 1894). Ez később bölcs humorrá szelídül írásaiban. Mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Példátlanul nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e mulattató, humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki leginkább megfelelő műfajt, a paraszti idillt, erős lendülettel emelkedett legnagyobb íróink közé. Rousseau-i szemüvegen át szemlélve az egyszerű észjárású, erkölcsű embereket, nagy melegséggel, őszinte szeretettel festi a falu életét apró rajzok, lírai riportok formájában, jellegzetes írói modorban, tiszta, tömör stílusban (Az én falum, 1898). Színdarabjai közül A bor (1901) érdemel említést, melynek nagy sikerét az magyarázza, hogy a halottnak hitt népszínmű feltámasztását látták benne, megszabadítva a műfajt konvencióitól.

Társadalmi regényeibe elsősorban egyéni életének mély válságát viszi át: a szerelmi szenvedély mindent elsöprő erejét festi, mely a nőből árad, s romlásba viszi a férfit. „A nők az állati lét fenntartói a Földön” – mondja egy helyütt. Utolsó, befejezetlenül maradt műve a Biri, melyet fő művének tartott.

Legismertebbek talán mégis történelmi regényei, melyeket Egerben írt Ő maga az Egri csillagok-at a legjobb, A láthatatlan ember-t a legkedvesebb, az Isten rabjai-t a legszebb regényének tartotta. ezekben főleg azt boncolgatja, hogyan alakul, változik a visszahúzódó, passzív ember a történelmi események sodrában. Mindhárom regényben alsóbb társadalmi osztályból származó férfi szerelmét rajzolja az elérhetetlen magasban álló nő iránt.

Az isten rabjai (1908) Szerb Antal szerint „a legjobb magyar történelmi regény”. „A legegységesebb Gárdonyi-regény – véli Lipp Tamás -, melyben történelmi tény és az írói szándék jól össze van gyúrva.” A regény tökéletesen adja vissza a keresztény középkor hangulatát a Szent Margit-legenda keretében. Az író alapos egyháztörténeti és a Margit-legendára vonatkozó irodalomtörténeti előtanulmányokat végez, helyszínrajzot készít a margitszigeti kolostorról.

A regényben a történelem nem külsőségeiben, hanem szellemében jelenik meg. „Szereplőire a kor hangulata felhőként borul, s ők nem emelkednek ki belőle.”

A tulajdonképpeni történet soványka, de a korkép s az emberek, érzelmek rajza érdekes, zamatos. Tulajdonképpen életképek, hangulatok, elmefuttatások füzére. A korabeli kritika is kiemeli a regény művészi erényeit: „tiszta, finom csipkeszerűségét, igazi poézisát”. Az író Jancsi fráter bőrébe bújva fejti ki nézeteit Istenről, vallásról, életről – s a nőkről is. Jancsi a kolostori nyugalomban nem békét talál, csak szánandó rabokat. A kinti életben a szenvedélyek, a pénz rabjai élnek, a kolostorban Isten rabjai. Érthető, hogy az egyház nem fogadta egyértelmű lelkesedéssel – különösen eleinte – a regényt. Tény, hogy igen különös vallási felfogás lengi be, a lélekvándorlás hiedelme is elő-előbukkan. „Az én vallásom határtalan” – vallja Gárdonyi. Isten bennünk lakozik, kölcsönös szeretetben.

**

ISTEN RABJAI

Gárdonyi Géza (1863-1922): A láthatatlan ember

Forrás: www.aranylant.hu

 Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt; kedves városában, ahová oly sok minden kötötte – Gárdonyi Géza, az „egri remete”. Életében ő is „láthatatlan ember” volt, afféle „kövek alatt nőtt fű” – ahogy egy helyütt mondja: elzárkózott az intim szféráit zavaró tekintetek, külső hatások elől.

Édesapja Ziegler Sándor gépész, az 1848-49-es honvédelem fegyvergyárosa. Előbb a sárospataki kollégiumban „pácolták a fejét” a tanár urak, majd Pesten s végül 1878-tól az egri líceumban. Évekig néptanítóskodik, majd egy sor lapot szerkeszt, komolyakat is, humorosakat is (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika, Magyar Hírlap). 1897 nyarán vonul vissza a közéleti, politikai szereplések színpadáról s az irodalmi közéletből: édesanyjával Egerben telepedik le. Vágyik a „lélek titkos rejtelmeibe”. Élete vége felé titkosírással naplót vezet, spiritiszta szeánszokra jár. A nőkhöz való viszonyát, a róluk alkotott nem éppen hízelgő véleményét meghatározza szerencsétlen házassága, majd reménytelen szerelme Feszty Margit iránt.

Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlen paraszt gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és lojalitás a papság mellett; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen. Volt bőven termő tolla, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és népszeretete, csak épp az anyagi, családi rendezettség hiányzott, s ez szinte megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.

Igen termékeny író, kinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: a Petőfi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia tagsága.

Első munkáin az a sok keserűség és megaláztatás érződik, melyet az egyházi és világi hatalmasságok közt vergődő fiatal tanítónak kell elszenvednie (A lámpás, 1894). Ez később bölcs humorrá szelídül írásaiban. Mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Példátlanul nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e mulattató, humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki leginkább megfelelő műfajt, a paraszti idillt, erős lendülettel emelkedett legnagyobb íróink közé. Rousseau-i szemüvegen át szemlélve az egyszerű észjárású, erkölcsű embereket, nagy melegséggel, őszinte szeretettel festi a falu életét apró rajzok, lírai riportok formájában, jellegzetes írói modorban, tiszta, tömör stílusban (Az én falum, 1898). Színdarabjai közül A bor (1901) érdemel említést, melynek nagy sikerét az magyarázza, hogy a halottnak hitt népszínmű feltámasztását látták benne, megszabadítva a műfajt konvencióitól.

Társadalmi regényeibe elsősorban egyéni életének mély válságát viszi át: a szerelmi szenvedély mindent elsöprő erejét festi, mely a nőből árad, s romlásba viszi a férfit. „A nők az állati lét fenntartói a Földön” – mondja egy helyütt. Utolsó, befejezetlenül maradt műve a Biri, melyet fő művének tartott.

Legismertebbek talán mégis történelmi regényei, melyeket Egerben írt Ő maga az Egri csillagok-at a legjobb, A láthatatlan ember-t a legkedvesebb, az Isten rabjai-t a legszebb regényének tartotta. ezekben főleg azt boncolgatja, hogyan alakul, változik a visszahúzódó, passzív ember a történelmi események sodrában. Mindhárom regényben alsóbb társadalmi osztályból származó férfi szerelmét rajzolja az elérhetetlen magasban álló nő iránt.

A láthatatlan ember-ben (1902) Attila kora  kél életre… „Egy este arra gondoltam, hogy Attila temetését kellene megfesteni. (…) Elolvastam Thierryt, Fesslert, Priscos rhétort (…) Priscos különösen megragadott. Szinte önként kínálkozott a gondolat, hogy egyik szolgáját teszem meg ablaküvegül, s azon át mutatom meg a hun kornak mozgalmait. Hogy a rabszolga alkalmas médium legyen, teremtenem kellett melléje egy hun leányt, aki odaköti a hun földre.” De ki is az a rabszolga? Az előszóból világosan kiderül az is: „Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. (…) Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Amolyan kosztümös énregény tehát ez, szemérmes önvallomás. A történelmi mez mögött Zétában a bölcselkedő, pesszimizmusra hajlamos kamasz Gárdonyi rejtőzik. Erre utal a sok kedves, megmosolyogtató anakronizmus is.

**

A LÁTHATATLAN EMBER