Egyszer volt egy ember, - nem mese a dolog,
Azért hogy hozzá illy meseformán fogok.
Annak az embernek volt két legény fia,
Gergely az egyike, János a másika.
Jó két fiú is volt, nem lehet mondani,
Mégis az anyjoknak kedvesebb volt Jani;
Az a gyengesége lévén sok anyának:
Hogy egész bolondja legkisebb fiának.
A hogy bejött ez a nagy katona-világ:
Katonának adta sok apa a fiát;
Jánost is kivánták, de az édes anyja
Gergelyt üsztökéli, csak őtet nógatja:
„Te vénebb vagy eredj! Jánoskám te nem mégy!
Hisz csak husz éves vagy, Gergely már huszonnégy;”
S ép e volt a baj, mert törvény szerint akkor
Az idősebbikre nem került még a sor.
Szörnyü háborúság lett ebből a háznál,
Leebb nézték szegény Gergelyt a kutyánál;
Sokat nyelt, fejére szállott piszok mocsok,
Kétszer annyit koplalt, két annyit dolgozott.
Végre szólt, megunván a méltatlanságot:
„Anyámasszony! én hát katonának állok!
Ugy is szálka vagyok a kelmed szemében,
S erre az életre kedvem is van régen;
Hanem én nem megyek, de senki fiáért,
Ha katona leszek, leszek a hazámért;
A kedves fiokat váltsa meg kelmetek,
De én csak nem teszem. Az isten áldja meg!”
Gergely elment. Azért János nem lett szabad,
Mert az ujonczok közt bejegyezve maradt;
Sőt a sors-húzáskor szegény úgy megjárta
Hogy a fekete szám akadt a markába.
Szegény bolond anyja majd kétségbe esett,
De pénzzé tett rögtön a mit csak lehetett;
Féláron túladott földecskén és réten,
S egy czigányt fogadott fiáért jó pénzen!
Bizony pedig édes jó atyámfiai!
Dunába kén azt az embert hajítani:
A ki igy cselekszik, és nem fáj a lelke
Hogy nincs honvéd fia, és van szabad telke.
Mert csak czudarság, hogy fia helyett holmi
Bitangot, czigányt küld honáért harczolni;
Van e mellett olyan bolond a szerencsétlen,
Hogy a fogadásban koldús lesz végképen.
Csapjatok fel tehát, jól mondok, legények!
Mert másképen meggyőz a muszka, a német,
S akkor jaj keserű! az visz katonának,
Hogy hirét sem hallod ennek az országnak.
A János apja is gondolt illyen-formát,
S keservesen nézte földje rétje sorsát;
De nem szólt, mert kedves jó élete p árja
Sátán-természete a száját bezárta.
Azonban múlik az idő lassan lassan,
Gergelyről semmi hir, de Jánoska megvan;
Az apja öregszik, ő lepsel csavarog,
A pusztuló háznál roszúl megy a dolog.
Hat ökrök volt, mostan két rosz lovuk van csak,
Zálogba a föld rét egymásután ballag.
A kenyérnek-való el nem tart már ujig,
Nem ölnek nem fejnek, - van adósság untig.
Mert biz ezelőtt is Gergely volt a gazda,
Nem a kedves János, ez a nagy mihaszna;
A sok pénzt az anyja kivetette érte,
S maholnap miatta kerül zsellérségre.
És a kenyérből sem esznek már eleget,
A fedél is másé árva fejök felett;
S midőn hő lelkeknek nincs már lenni hova:
Otthon terem rögtön Gergely a katona.
Elpusztult, odalett a rendes ház tája,
Szive facsarodik ha nézni kell rája;
Hát meg ha tekint az inséges háznépre:
Zokogva boritja kezét a szemére,
Mint egy öreg koldus ollyan szegény apja,
Tüskés ősz szakállal folt hátán folt rajta,
Édes anyján is van elég s mit szánhat,
Hibás volt, de meg is törte inség bánat.
Kipanaszkodván és kisírván magokat:
Elmondta Gergely hogy látott próbált sokat,
Hanem Budavárnál meghibált a keze,
Haza kellett jönni, nem szolgálhat vele.
Aztán monda, hallván mikép alámentek:
„Apám uram sohse búsúljanak kentek!
Majd forditunk rajta, elég most a nékem
Édes mindnyájokat hogy életben értem!
Rosz a kezem, de még elbirom a dolgot,
A ház körül lassan csak elcsetlek-botlok;
Aztán meg akad is egy két garas nálam,
Hogy azt a kis földet, ha élek, kiváltsam!”
Hire futván pedig hogy Gergely itthon van,
Ösmerős, atyafi mindjárt nálok toppan;
Az egykorácsúak, fiatal legények,
Gergelyékhez sokan begyülekezének.
Beszélgettek, - megy a beszéd ha megindul,
No, egy kis bor is volt, de nem a rendim túl; -
Gergely volt a gazda, csak töltögeté, de
A boránál jobban esett a beszéde.
„Látjátok, mondotta a többek közt Gergely, -
A katonaságtól félni bizony nem kell!
Nem ugy van már mint volt régen, az a nóta
A katonára szól egy esztendő óta.
Ez előtt ha csak a kereket nem kente:
A sok német miatt nem volt előmente;
S ha kiszolgálta a keserves tíz évet:
Elcsapta a császár, éljen a hogy élhet!
Most ha jól viseli magát, s még e felett
Irást is tud, akár kapitány is lehet;
S kinek a hazáért a testi megkékül:
Nem hagyja aztat a haza semmi nélkül.
Nem volt hajdan pénzi, nem bolt becsületi,
Csak félválról hányták még a szót is neki;
A fehércseléd is alig nézett rája,
Mondván: nem mégy tőlem ebadott fikája!
De most, most…! istenem majd széttéptek néha
Hat helyre is hittak, vittek kovártélyba;
S volt minden…! Úr szegény most katonát ha lát
Szivesen látja mint az isten angyalát!
Hogy Budát bevettük, - sohse felejtem el!
Mert ez a dicső nap, de szót is érdemel, -
Minket sérülteket Pestre küldtek által
S ott egész beszórtak a lyányok virággal,
Hát egy úri lánynak tréfábul azt mondom:
Csókoljon meg eszem a szivét galambom!
A meg odaugrik, - összecsókol szépen,
Pedig ollyan véres, poros volt a képem!
Mindenfelől tapsolt, kiáltozott a nép:
Éljen a szabadság, a haza, a honvád!
Az a sok dicséret… az a szép lány csókja…
Hej! csupa menyország a katona dóga!
Aztán meg csak van is biz annak láttatja:
Ha az ember magát emberül forgatja;
Nézzétek csak… s ezzel elővesz egy zacskót,
S az asztalra önti benne a mi csak volt.
Bámul a társaság, ő meg szól ekképen:
Ezt a bankót leltem egy német zsebében,
Kit leszúrtam mint egy almát a lovárul,
Midőn a csatában felém vágott hátul;
Nézzétek csak ezt az öt pár sárga csikót,
Ki ezt nekem adta, tudjátok-é ki volt?
Görgei vezérem! éltessen az isten!
Mivel Isaszegnél a dolgot jól vittem.
Ezt a többit azért adta kapitányom,
Hogy Budán legelőbb voltam a párkányon.
Van itt pénz! – többet is ád pedig az ország,
Csak az isten jóra vigye ki a dolgát!”
És a derék vitézt bámulta, dicsérte
Egész éjfélig a falu legénysége;
És közülök három kedvet kapván, másnap
Nagy éljenzés között elment katonának.
**
Gergely pedig a pénzt el nem itta ette,
De kis birtokát a zálogból kivette;
Gazdálkodik, - öreg szülőit táplálja,
s kevély rá, hogy volt a haza katonája.
Forrás: Nép barátja 22. sz. Debreczen, 1849. június 17.
