Szabó József (1862-1944): Vihar és szélcsend

Megy már a tél, tudom, Tegnap üzente,
Ablakomon koccant csontos, vén keze.
S szelet fújt hideg szája. De lehelete
mégsem fagyott a reszketeg üvegre.
Jégvirág sem maradt s mi nevetve
lestük a kandalló mellől, vígan,
mint huhog, víjjog keseredve,
akár eszelős bagoly, miért a párja
Szomszéd toronyba repült találkára.
Kutyám vonított szegény. Fagyott orkánt
vélt közelgni a huhogás nyomán.
De hirtelen elhallgatott, mert a vész
nem jött s a tépett felhők mögül a vidám
hold kandikált s bolygó csillag
szikrázott bíztatón: „kutya maradj veszteg,
vége a kínnak, bajnak, hisz gazdád is nevet.”
Igen, a tél üzent nekem. A szél elsuhant,
kandallóban nagyot lobbant a zsarát,
Mellettem egy hang szelíden rebegett -
- itthon maradsz? Vagy odaát -
s intett a szomszédba – boldogabb vagy?
Átölelt s arca, a jóságos, tüzelt.
- Asszony, miért féltesz? Hadd simítom hajad.
- A másiké szebb, szőkébb. Ne is tagadd!
A láng most már muzsikált,
mert messze járt a szél, némán tovaszállt,
Tekintetünk békésen találkozott
s az emlékek fényénél szívünk is lobogott.
Valami csurrant. Szemünkből könny?
Vagy kint könnyezett az eresz, mint érzékeny szem?
- Szép este volt kedvesem, - szólt, s megcsókolt csendesen,
hogy kedvvel ébredtem s jártam a kertben -
tudod, hogy az orgonák rügyeznek édesem?
Csak mosolygott győztesen:
- Már hiszem hogy megy a tél
s hogy nem kell téged féltenem.

Forrás: Új idők 53. évf. 9. sz. 1947. márc. 1.

Mohari Margit (20. sz.): A fűhöz

Mikor a fénynek széles legyezője
Acélos, ért táblákon szétterül,
Mikor a színek soklángú mezője
A virágzás dús mámorába fűl:
Ott vagy szerényen. Aki arra jár
Rajtad tipor s nem tudja, hogy te vagy:
A nyár.

Mikor az év fogy és megnő az árnyék
S a dús gerezdek csókja földet ér,
Kedvem borong s z életről leválnék,
Mint vén fáról a megőszült levél:
Nem tudja tán se köd, se árny, se bősz,
Zimankós, zord idő, hogy te vagy:
Az ősz.

Mikor a pelyhek lassú táncra kelnek,
Mintha az égnek minden csillaga
Fehérben gyászolná anyját s a földnek
Holttestére lankadtan hullana.
Mikor a víz tükrén a fagy zenél:
Te vagy az élet a mély hó alatt:
A tél.

És amikor az első fecske megtér
És bolyhos, lila kis fej kandikál
A napra, mely felhő-bőrébe nem fér,
És csupa fanyar, friss kezdés a táj:
Nem tudja senki, hogy e víg kamasz, -
Bármily szerényen rejtőzz, - te vagy: a
Tavasz.

Te vagy az első hírmondó a fnyről,
Te írod széppé a tarka mezőt,
Te intsz búcsút a napnak árnyas mélyről,
Te élsz alatta, ha mindent beföd
A tél hava. Te vagy a Hit, a Hű,
A Lét maga, mi csendben, ám de van:
A fű.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. febr. 22.

Hollós Korvin Lajos (1905-1971): Jegyzetek Éváról

I.
Oly tiszta vagy, mint szálló hang
hólepte tér felett.
Oly idegen e földön, int
ki tegnap érkezett.
Oly jó vagy, mint nagy bűn után
a feloldó bocsánat.
Oly szép, mint háború után
első békés vasárnap.

II.
Ajkad hűvös, piros narancsgerezd
és mint a szűzi mag,
úgy bujik ki alóla, ha nevetsz,
csodálkozó fogad.

III.
Végzetem lennél? Vagy maga a Kezdet?
Fuss tőlem, vád leszek, mord gyötrelem!
Minden kudarc majd reád emlékeztet
és elfeledtet minden győzelem.

IV.
Ha elmegyek, veled vagyok valóban,
álom vagyok a könnyű altatóban,
mit beveszel;párnáid puhasága,
a sötétség, mely ráborul szobádra,
s a lágy hullám, mely egy szebb partra dob,
mind én vagyok.

V.
Én nem tudtam, hogy egyszer jössz el
és eltűnsz, mint egy látomás,
s gyászomhoz társat nem lelek, mert
e látomást nem látta más,
s hogy bukott angyalként magamban
vergődöm majd a sárban itt…
Aranyport hagytak ujjaimon
tündöklő lepkeszrányaid.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. fer. 22.

Vidor Milkós (1923-2003): carmen viri

 
Ünnepi barkával s megcsendesült szívem a naphoz
visszaemelve, kehelyként, színborral telítetten,
indulok el, kedves, hajnalló réteken át a
súlyos lombok alatt, elibéd, torkomban a fojtott,
rég szoruló szavakat szabadultan eloldva – neveddel
Ágnes! Az éledező szeleket s a magasba szökellő,
fénybe növő dombok kontúrjait átaranyozva -
hószínű férfitogám neked öltöttem föl, a gyermek
első énekeit csak azért zengette el ajkam,
hogy most, büszke határról elindulván, diadalmas,
újrakelő dalaim méltón küldhessem eléd a
tornyosuló évek csúcsán átszállva s ha föltünsz
majd a gerincen túl, a merőleges, éles
déli sugárnál, tiszta lapályon öleljen egyetlen
képbe a téged zengő drága vidékkel, a tűnt s még
párázó fiatalság végmesgyéit elérvén.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. febr. 22.

Fodor József (1898-1973): Költő

 
Miért jöttél e világra,
Hogyha nem a boldogságra,
Jöttél jóra, jöttél vádra,
Hős legénynek hiú gátra.

Jöttél arra, ami nincsen,
Csak a bánat leng szívedben,
Sok nagy vágyad arra lebben,
Üznéd rimben, szerelemben.

Híres élet, hímes élet,
De a kedved mástól éled,
Mit tudod te, hogyis éred -
Titkos szépség, csuda méreg.

Honnan jöttél, mire jöttél,
Talán királynak születtél,
Talán koldusnak, vagy másnak,
Örök szép bolondulásnak.

Ezer álom a szemedben,
Kétszer annyi a szívedben,
Ezer álom az orcádon,
Nem vagy itthon e világon.

Minek jöttél, mire lettél,
Kedvesednél kérdezhetnél,
Kérdezd tán az ellenednél,
Isten tudja, mit szeretnél.

Isten tudja, mit gyűlölnél,
Imádnál, vagy talán ölnél,
Tán őrködnél, vagy aludnál,
Míg a világ, mindig futnál.

Talán örülnél, tán sírnál,
Talán élnél, avagy halnál,
Nagy hitet, lángot tagadnál,
S őrjöngve állnál magadnál.

Száz szeszélynek karja old, fog,
Boldogtalan vagy és boldog,
Dúlsz mint zúzó, bosszus angyal,
S mégy, belül nagy szent paranccsal.

Mégy, de közben visszamennél,
Reményt mondsz s halált üzennél,
Ördögnek nagy szépet tennél,
S Isten sírna, ha nem lennél.

Ha nem forrnál, ha nem szólnál,
Lomb lehullna, ha nem volnál,
Száz dús csellel ha nem csalnál,
Minden halna, ha te halnál.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. febr. 22.

Mándy Gyula (1889-1966): Beteg éjjel

 
Mily hihetetlen rémes ily elhagyott, beteg éjjel
igazítni a takarót két félő, gyönge kézzel!
Senki se lép be szelíden (alszol?) a bús szobába.
Lázas homlokomra zuhog ónos percek vak árja.
Most hol bennem a nyugalom elaltató folyása?
S játékom az álomfestés? A d’Esték udvarába
mért nem készülök gőgösen, kissé elkésett kedvvel?
Sem gondolat, sem halk zene fáradt agyamnak nem kedvvel?
Sem gondolat, sem halk zene fáradt agyamnak nem kell.
Nem dőlhetek le vágyaim elkopott szőnyegére.
Ez éjszaka az elmúlás közelítő beszédje…
Ó, ha szívem e minden szép túlcsurrant, horpadt kelyhe,
egy drága, könnyes enyhülés csöppjeiből vehetne!
Ha márciusi ég alatt érkezve ajtóm nyitnák
az elfeledt hű szerető s az egy igaz barátság…
s szétpattanó kínjaimra hullna szavuk szerelme
ugye szívem-szegény gyerek-orvosság, mese lenne…?

Forrás: Új idők 53. évf. 7. sz. 1947. febr. 15.

Lermontov M. J. (1814-1841): Nem tehozzád…

Nem tehozzád esd ez a hódolat,
Szépséged fénye engem nem melenget.
Csak múltam gyászát szeretem tebenned
S korán elhervadt ifjúságomat.

Nézlek… szememben alvó szenvedély
Óh, szempilládat sohse sütögesd le.
Felelgetek titkos kérdőjelekre…
De lelkem ekkor nem veled beszél.

Üdvét nem a te gúnyod tépi szét,
Vonásaidban más vonásokat lát,
Hangodból lesi egy tört eskü hangját
Szemedből más szem rég kihunyt tüzét.

Fordította: Telekes Béla

Forrás: Új idők 53. évf. 7. sz. 1947. febr. 15.

Takáts Gyula (1911-2008): Csillog a fehér hó

 
Csillog a fehér hó.
Szalad a kék árnyék,
mint ősz fürtök között
kékeres halánték.

Megremeg a nyírfa
a holdat elérve,
s szálas hálójában
vergődik már fénye.

Mint kis ezüst-keszeg,
akit égre húztak,
a tündöklő jégről
így látom a holdat.

Kifagyott szemében
az elhagyott világ,
úgy tükrözik, mint a 
lila koráll-virág.

S a barátok háza
megfordult tornyával
leng egy félszigeten
hófehér ostyában.

Az egyik nyírfaág,
mint öreg pap karja,
reszkető ujjával
ép magasba tartja.

Nézik a barátok
halat és a hálót,
a vesszők közt fénylő
csillogó világot,

s beírják könyvükbe
a tündöklő csodát,
az eget szépítő 
kis nyírfakoronát.

Forrás: Új idők 53. évf. 7. sz. 1947. febr. 15.

Gyarmathy Erzsébet (1919-1987): Téli est a Várban

 
Itt járom most az utcákat, hol éltem
s egy kisgyermeket minden hazavár.
Az emlékkel ballagok át a téren,
s szorít ez a közönyös január. 

A gyereknek, ki itt hazára lelt,
nyoma sincs, mint a vasárnapi füstnek.
Alkony mélyíti a házak falát,
s az órák sírós, régi hangon ütnek.

Farkas-falkával a csikorgó télbe,
jobb annak, aki mindég mostoha?
S tudja, a vadnak nincsen menedéke,
s a gyereknek, ha felnő, otthona.

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.

Justus Pál (1905-1965): Üzenet

 
Vergődő szavaid verdesik ablakom,
tegnapi mosolyod hiába keresem.
Egyhangú záporok ritmusát hallgatom
s tízéves szavaid idézem-kutatom.
Felmorzsolt falvak közt, kicsavart síneken
tízezer gránáttól szaggatott utakon
érnek el szavaid távoli, idegen
országban, letiport, lázadó népeken
keresztül hozzák el szomorú mosolyod,
esővert ligetek elillant illatát,
tavaszi reggelek jóízű melegét
megsebzett, bukdosó üzenet hozza át 
- felszáll és lebukik, tétováz, imbolyog -
égő két határon – mégis csak kivárom,
nem tudom vagyok-e, nem tudom vagy-e még,
hajnalok hidege, tűző nap tüze közt
keresem azt, ami kettőnket összeköt.
Üzenek hegyfalak börtöne, idegen
börtönőr szitkai, drótsövény, robotos
napok közt, felgyujtott, vonagló sineken,
hallgatom éjszaka, százharminc lélekzet
fullasztó csendjében mi rezzen, mi motoz,
mi készül, mi lázad, meddig a gyalázat?
Idegen földeken idegen csillagok
rossz utat mutatnak, szavaim tévednek,
de aki rádfigyel, esővert ablakon
vergődő szavaid kopogni hallgatom,
tudod-e, én vagyok, ma is csak én vagyok,
másfajta országban még mindig ugyanaz,
hallod–e, üzenek, látod-e, tüzemet
kérgesre taposott testemben makacsul
izzani? Megtalál tudom, az üzenet
félőrült szirénák bőgése, motorok
gépfegyver-morgása, távoli, lángragyúlt 
fényszórók karja közt odaér, hallgatod:
nem zápor az, ami éjszaka felriaszt,
azt hallod, amit én, ugyanazt, ugyanazt,
vergődő szavaim verdesik ablakod.

Bor-Szerbia, 1944. augusztus

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.

Kalidásza: AZ ESŐS ÉVSZAK

 

 KALIDÁSZA a klasszikus ind irodalom egyik legtündöklőbb alakja, lírikus és epikus költő és drámaíró. Az érzelem hatalmas áradása, roppant formai könnyedség és erotikusan túlfűtött nyelv jellemzi. Neki tulajdonítják az „Évszakok” című, hat részből álló, fantáziadús elbeszélő költeményt is, amely az indiai hat évszakot írja le s amelynek második részét, az esős idény költői rajzát alább közöljük. A nagy vers tipikusan indiai természeti képeket feset, mindamellett inkább a perzselő trópikus nyarat követő esős időszaknak az emberekre, elsősorban a szerelmesekre tett hatását írja le. Kalidásza a krisztus utáni V. században élt, tehát abban az időben, amikor Európában a barbárok rohamai alatt összeomlott a római birodalom.

Kalidásza: AZ ESŐS ÉVSZAK

Óriás felhő-elefántja hátán
királyként jön az Eső Évszaka:
zászlaja villám, dörgő menny a dobja
s örömöt hirdet kiáltó szava.

Mint a sötét lótusz kék ragyogása,
töltik a levegőt a fellegek,
most mint áldott nők keble tündökölnek,
majd roppant szörnyekként sötétlenek.

Terhük roskad, messziről hívva-hozva
az eltikkadt madárcsapatokat,
és gyönyörűség hallani, hogy indul,
hogy nő a lassú áldás, hogy szakad.

De mikor Indra szivárványa zengő
lángként átcsap az égen s fekete
záporban zúg a sok éles esőcsepp,
sajdul a fáradt zarándok szive.

Csírákkal, drágakövekkel, a friss föld
gombákkal koszorúzta már magát,
s fénybogarak ékszere ékesíti,
mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.

Sugaras farkát szélesen kitárva
kezdi vidám táncát a pávahad
és hű társának a nászban a nőstény
gyönyört és csókot megkettőzve ad.

A vad folyamok, mint részeg leányok,
sóváran csapnak szét mindenüvé
a partokon, az ingó, kicsavart fák
velük vágtatnak a tenger felé.

Arany bimbókba öltöznek az erdők,
hogy szemet üdít, szikrát vet a szín:
oly hegyesen búvik elő az új fű,
hogy puha szájt megsebzi a gím.

Mikor az erdőkoszorúzta parton
megjelennek remegő szemeik
nagy lótuszával a félénk gazellák,
csakúgy ujjong az emberben a szív.

Mikor harsányan dördül a magasság
s fekete ködbe rejtőzik az éj,
csak a villámfény vezeti a nőket,
kiket urukhoz hajt a szenvedély.

S mikor egyetlen ropogás az égbolt,
minden civódást felejt a szegény
szerető és még bensőségesebben
nyugszik kiválasztottja kebelén.

De koszorút, díszt, kenetet kerül a
bús nő, aki férjétől elszakadt;
ajkának bimba–gyümölcsére lótusz-
szeméből nehéz könnyek hullanak.

Fakó vizével bogarat, ocsút, port
túrva, kígyóként kanyarogva megy,
ront le az erdei folyó a völgybe,
hogy fut előle a békasereg.

A még vígan zümmögve cserben hagyja
a liliom telt nektárserlegét,
hogy a páva széttárt farkára szálljon,
mely lótuszként részegíti szemét,

majd az elefánt lótusz-homlokára
telepszik át a méz-sóvár csapat:
a mennydörgéstől izgatott halánték
mirigyéből oly kéjes nedv fakad.

Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk
csókolják a vonuló fellegek
s a pávák a sok lezúgó pataknak
tiszteletére táncot lejtenek.

Szellő zsong át a fák sziromegén és
lehűl és langy párákkal permetez,
majd édesen és halkan ágakat ráz
s virágok új fűszerével legyez.

Fürtökkel, melyek csípőig omolnak,
virággal, mely a fü l mögött virít,
illatos szájjal s koszorús kebellel
szítják ilyenkor ifjak vágyait.

De a távoli vándor lelke búsul,
ha esőt lát az ég arculatán
s ág-bog villámot, s látja Indra ívét,
s elébe tűnik egy-egy szép leány.

Friss keszara, keták és kadamba koszorúit
fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és
fülük alatt az édes ardsúna fürtje bókol,
jószagú fityegőként a cimpára akasztva:

szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,
dús sörényük a fül-dísz illatában fürösztve:
látni, hogyan sietnek a szülei szobából,
mihelyt dördül a felhő, a háló-kamarába.

De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,
ring a szélben a fehő és egyre közelít
s alázúg, - s Indra íve gyönyörűen kigyúl,
s az utas felesége sóhajt s elkomorúl.

A fák virágözönétől ujjong az egész liget,
ágaival a szélben táncol és integet,
játszik s mosolygva súg-búg a keták bimbaival:
láza hűlt az esőtől s ő megint fiatal.

Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,
és bimbók, melyeket már az új évszak nyitott,
s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:
az ifjú, szép menyasszony most lép oltár elé.

Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,
csípőiről ruha omlik, fátyolként, könnyedén,
sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,
és a gyönyörű testet ráncolt öv öleli.

Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,
üde erdő üdíti: már szinte tántorog:
táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,
virágporral keverve a kateki illatát.

És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!
S langyos esővel hinti a Vinghya-hegyeket;
leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,
zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.

Aki a nők szívéből elűzi a gondokat,
aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,
hozzon neked is áldást a Megelevenítő,
minden élet királya, a szép Esős Idő.

Fordította: Szabó Lőrinc

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.

Lányi Viktor (1889-1962): Madár-rapszódia

 
Nézd! ki akar törni börtönéből
Egy tépett szárnyú rabmadár.
Ott vergődik a rács mögött, vagy
Ide-oda repdes az únt, rideg
Drótfalak közt, tébolyodottan
Már-már, mert szabadon
Szeretné szelni a kék eget
A vágtató szelekkel, melyek a
Boldogság dalait zenéli, -
Menne velük, s jaj, nem szabad!

Mért nem nyitjátok ki az ajtót?
Mért tartjátok vissza szegényt?
Van szívetek elnézni, mint töri,
Mint sebzi véresre testét a szilaj
Vágy tehetetlen őrületében,
S csikarja karmaival
Kínlódva a cifra tömlöc padmalyát?
Nem szánjátok-e szertehullva
Látni tollait s hallani vad
Szívdobogását, mellyel a rabság
Fojtogató falain dörömböl?

Ha tudnád, mit veszítesz ó önző,
Rabtartó szeretet, mikor zsarnoki
Féltéssel nyűgözöd le azt,
Ki szárnyát tárva repülni nem fél,
Mert őselemébe ring magasság
S mélység közt, s a szélre fütyül,
Míg föl-lecikázik a végtelenben.

Elvakult! Nem érzed-e át,
Hogy önmagadat fosztod  meg a szent, nagy
Gyönyörtől: követni röptét,
Ahogy kalitjából kisurran s leng
Egyre följebb, föl-föl a Nap felé
Az űrben, hold dicsőült fellegek úsznak;
Majd, erejét kímélve, merész
Magabízó lendülettel a föld iránt
Fordul s kanyarogva száll-száll,
Míg végül kéjesen ellankadva lehuppan,
Hogy fészket rakjon, avagy ha rálel,
Ujjá tatarozza a régit, az elhagyottat.

Törd-zúzd a ketrecedet te rabmadár,
S ha nem nyílik, akkor
Inkább zúzd magadat halálra!

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.

Végh György (1919-1982): Gyűlölet lennék szívedben

Nyugalmas homlokod szeretnék lenni,
hogy minden titkodat magamba zárjam -
ütő-ered, a véreddel kerengni,
a szívedet serkentőn, mint az áram,

vagy mellkasod: hogy átkarolva tartsam
a szíved és tüdőd örökre, kedves -
fátylas pillád: hogy minden pillanatban
hozzá-hajoljak mágneses szemedhez.

Vagy tiltott gondolat cigány fejedben;
a vágy, amely méhedben érlelődik -
hogy minden porcikád beléremegjen,
ha hömpölyögve zúdulok velődig.

A magzatod: jajongva szülj meg engem,
kínnal, érrel kelljen adóznod értem -
S akár a gyűlölet lennék szívedben;
hogy elmondhassam: nem hiába éltem.

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.

Berda József (1902-1966): Esztergom sorsán tünődvén…

Szebb kedvem városa, te legendás,
tündéri leányzó az ezüstben csillogó
Duna mentén: miféle gonosz dúlás
csúfítja megint ragyogó orcád, hogy
minden idegszálam sorsodért izgul:
megmaradtál-e, élnek-e különbnek
becsült barátaim, kik ódon falaid
között élik nemesebb dolgokért hevülő
életüket? A barbár hordák áldozata
vagy ismét, mint annyiszor bús
történelmünk folyamán! Éjjel és
nappal csupán a te szemet-vidító
képed látom magam előtt; tenger gyümölccsel
színes szöllőid s még feljebb a magasabb
Vaskaput; mögötte a végtelen erdők és
hegyek vonulatával, hol boldog hegymászóként
barangoltam éveken által, el-elmerülvén
a káprázatos panorámán… S te kisdunai
sétány öreg platánjaiddal a még öregebb
Várhegy álmagat bércei alatt: ki felejthet
el téged, ha lelket visel az ember-arc mögött?
Ki felejtheti el vadgesztenyékkel-sűrű
szigeted, hol a kamasz csavargás éli örömét?
Vagy nyarad varázsát; égszinkék fürdőd langy
vizét, melyben úgy merül el, úgy zsong a test,
mint altatódal mellett a csecsemő? Mikor
látlak, ölellek megint magamhoz kanyargó
Dunánk ékszere: Esztergom? Ki tudja?
Szenvedő vértanúja vagy szomorú magyar
történelmünknek: kincsed a germán erőszak
pogány szomja rabolja, míg mi, jobbak,
tehetetlenül várjuk az Istenhez méltóbb
napot, mely visszaadja szabadságod, mikor
újra a mienk, újra érted hevülő kedvemé lesz.

(1945 március 8.)

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.

Vas István (1910-1991): Rám nézel…

 
Rám nézel és talán már gyűlölsz is, cserélve
szíved két áramát, s kit éltettél, megölnéd.
No csusztasd vissza pillád hüvelyébe
szemednek karcsú tőrét.

Sötéten ülsz. A szél most újra felkavarja
a sors tanácstalan, kettős örvényeit.
Hát kellett neked létünk mély kudarca?
Megint megszégyenít.

Szédülökés sajog még minden ín, ereszték.
Ki vagy te, hogy szemed engem mozogni rendel?
Mint meg nem valósulható, nagy eszmét,
nézlek merev szemmel.

Vonszol s röhög a sors. Minden fölösleges volt.
Az apály titkosan duzzadni kezd feléd.
Úgy mozgatsz engem, mint vad, vörhenyes hold
beteg, bús tengerét.

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.

Darázs Endre (1921-1971): Öregség

 
Örültek, akik nagyon szeretnek,
Mert csak őrület
Tud szilárdan képzelni magának
Időtlen tüzet.

Szerelem: szép, óriási fáklya,
Te űrbe-lökött,
Mért éppen a haldoklóra hulltál
Annyi sok között?

Tágabb világ nyújtotta ki karját,
Más ég keresett;
Repülő tűz, erőtlen kapott el
Erősek helyett.

Most bűnhődik, önmagát emészti:
Maradj véle még!
Magát adja a pernye lesz belőle,
Lassan csonkig ég.

Lángja sincs már, csak füstje mutatja
A régi tüzet;
Lement a nap. Most tétova hold kél:
Szelíd őrület.

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Tvardovszkij A. (1910-1971): Incselkedés

Jó fiú vagy, nem kétli senki,
csupa erő és értelem;
téged látni és megszeretni
bizony nem volt nehéz nekem.

De mégse képzelj túl sokat
magad felől, kedves barátom,
valahogy el ne bízd magad:
nem egyedül vagy a világon.

Engedd meg, hogy orrodra írjam
ha tán túl fennen hordanád;
ilyen, mint te, nem egy, de tíz van
minden ujjamra legalább.

Nem mondom, ajkad és szemed
megörvendeztet, hogyha látom.
De azért kérlek, ne feledd:
Nem csak magad vagy a világon.

S mert rám legény egész sereg vár
egyformán szép, okos, helyes,
drágám, jó hogy le nem maradtál
s a versengésben részt vehetsz.

Ezért ne képzelj túl sokat
magad felől, kedves barátom,
s valahogy el ne bízd magad:
nem egymagad vagy a világon.

Ford.: Lányi Sarolta

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Bóka László (1910-1964): Epigrammák

 
SZEGÉNY

Nincs tervem. Vágyaim is csak konyhák körül
settengenek,pincéket környeznek, ágyba bújnak.
Milyen kohóban kéne szívet cserélnem?
Szülj újjá új világ, vagy égess el egészen.

NÉGER

Fekete arcomat fordítom feléd, arany nap.
Fehér felhők közül fekete sugarakkal
ragyogok vissza rád, bánatos ellen-napod, én.
Az én földemen örök éjszaka van,
világom álmodva kering köröttem.

KÖLTŐ

Engedd el magad, ugyse hullsz le.
Szállj le a mélybe, fellebegsz,
Hallgass, ugyis felzeng dalod.
Halj meg. Ugyis örökké élsz
s ez nem rád tartozik.

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Mikes Margit (1897-1976): Búcsú

Az élet lassú érés a halálra
s a te életed oly korán kihullt, -
anyám, a szemed szomorú volt, bágyadt,
de néha mint az őszi nap kigyúlt.

Lelked volt ez az égő fénysugár,
melegítette fázó szívemet,
visszfény vagyok én, halavány tükörkép, -
te voltál a tündöklő szeretet.

Szempillád – vergődő lepkeszárnyak -
föl-fölrebbentek csókom melegén:
szemed még egyszer sugarasra gyulladt
s kihúnyt. Azóta itt didergek én.

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Moha Gábor (Gulyás Gábor 1921-1981): Viszontlátás

 
Ragyogtak újból – szent csoda -
A sziklás jégtetők
S emlékezőn sápadtam én
E roppant fény előtt.

- Hegyek, ti ott, nagyságotok
Hogy duzzaszt itt belül!
Mondjátok, mindez mit jelent:
Ti ott s mi itt feszül? -

- A nagyság vagyunk,célodul
Te tettél így oda,
A szenvedés, mit, jól tudod,
Nem sokalunk soha.

A vágy vagyunk, a végtelen
S mindig mocsoktalan,
Magad vagyunk, te vélted így. -
S már nem volt több szavam.

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Örkény István (1912-1979): Budapesti litánia

 
Te ringasd kék bölcsődben, nyári éj!
S Csepeltől Óbudáig minden lámpa
Egy csillagodnak legyen földi párja,
Hadd járja által bűvös áramod.

Hisz csupa seb volt – tedd, hogy legyen !
A falak rését könnyű kóbor párák
Takarják be, s a hidak tört bokáját
A Duna nyalogassa hűvösen.

Te piros pitymallat, te költsed őt!
Úgy áradj szét az utcarengetegben
Mint forró tyúkleves a betegekben, -
A színehagyott arcon légy a pír!

S te szúrószemű, nyári, nyári dél,
Te silbakolj az építőállványok
Fölött, s vigyázz, hogy tégláit ne álmok
S ne árnyak kössék, hanem vakolat,

Hogy ami épül, legyen mint a kő,
Oly ronthatatlan, s még a lucskos ősz se
Lazítsa meg, s a tömör tél vésője
Csorbán s görbén pattanjon róla le…

S most jövel, döngicsélő délután!
Engedd, hogy zúgó kaptárodból sárga
Rajokban szálljon széjjel az országba
Egy szorgalmas, szerelmes nemzedék -

S ügyelj te est, te bodzaillatú,
Hogy két fiú szülessék minden lányra,
Akinek ház jutott, hadd legyen párja,
Kit tovább ringat majd a nyári éj!
(Moszkva)

Forrás: Új idők 53. évf. 3. sz. 1947. jan. 18.

Aradi Nóra (1924-2001): Anyámnak

 
Én úgy tudtam, te vagy, nem lettél
s a születésnapod
figyelmeztető minden ősszel:
te is születtél.
Furcsa nagyon, hogy éppúgy érsz el
mindenhová, mint én és más
és nem vagy ott,
kezdettől kezdve, ahogy érzem
s csak bennem tartozol egészen
mindenhez, ami van,
akár a nappalhoz az este
s a templomhoz a freskó teste…
Oly hamisan
szólhat e szó, tudom,
hiszen oly sok úton
indulok el és meg se kérdlek.
De érzem, hogy követ a lépted,
akár az árnyékom:
sokszor sokat látok belőle,
sokszor meg felejtem, hogy van,
de másként hull a fűre, kőre,
tán nem is hangtalan
és mindig megtudhatom tőle,
a napfény hol fogan.
S hogy születtél, hiába értem,
számomra nem lettél, de vagy
s akár a tékozló, ki megtér,
érzem kitisztulón a nagy
és számtalan hibám.
S mégis, te is csak megszülettél,
anyag vagy, mint magam és más,
megérted ezt.
S inkább mint bármikor talán,
még döcögve, mint a vakondok,
sejtem: csak közös bajok, gondok
vannak és hamis páncéljából
kikergetik a gyáva embert
előbb-utóbb,
bármennyire merev -
én napról napra így jutok
tehozzád közelebb.

Forrás: Új idők 53. évf. 3. sz. 1947. jan. 18.

Római költők

TIBULLUS (Kr. e. 60-19), a szerelem gyöngédszavú énekese.

PERGILIUS (Kr. e. 70-19), és HORATIUS (Kr. e. 65-8), a római költészet aranykorának legnagyobb képviselői. A polgárháború mindkettőjük ifjúkorának eltörülhetetlenül súlyos élménye. Horatius megrázó erővel hivatkozik a testvérgyilkosság ősbűnére, Remusra, kit a városalaptó Romulus ölt meg. Vergilius arra a mithoszra emlékeztet, hogy a teljes romlásra a világ megújulása következik. Asinius Pollionak consuli éve küszöbén gyermeke születik és ez a gyermek a visszatérő aranykor záloga.

MARTIALIS (Kr. u. 45-104), a gúnyos epigramma utol nem ért példaképe.

Tibullus: A HÜTLEN KEDVES 

Mondja a hír, hogy hűtlen lett hozzám a leányka,
oh, lennének bár most süketek füleim!
Mintha talán, ami történt, még nem fájna eléggé!
Hallgass, hír, legalább s bánatomat ne fokozd!

Vergilius: A NEGYEDIK ECLOGA

Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!
Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:
Erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.
Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
Újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,
Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.
És te leszel consul, te midőn eljő a dicső kor,
Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,
És te vezér, amidőn, ha marat még bűn nyoma rajtunk,
Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.
Ő pedig isteni életet él és isteni körben
Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,
S kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.
S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönként,
És vízi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
Illatosan, szeliden bölcsőd maga szirmokat áraszt.
Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is
Elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.
Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét
Már olvasni tudod s mi a férfi erénye,megérted,
Lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön.
Tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik,
És a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.
Mégis a régi csalárdság magva megmarad itt-ott,
Az hajt gyenge hajón tengert kisérteni: istent,
Fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.
Lesz új Tiphys is akkor s hordani messzire Argo
Választott hősök seregét, új harcok is esnek,
És elkülditek újra a trójai síkra Achilles.
Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek,
Kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál
- Mindenhol minden terem – át a tengeren árut.
Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:
Barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától,
És a juhok gyapját se hazugság festi színesre.
Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző 
Kosnak, majd a színét sáfrány-sárgára cseréli,
És a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.
„Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz
Végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.
Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
Isteni szent gyermek, nagy magzata szent Jupiternek!
Nézd minden meginog, boltívei rengnek az űrnek,
Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik.
Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!
Hosszú élet után bár addig tartana bennem
A lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:
Zengő szómat a thrák Orpheus nem győzi le dallal,
Sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse,
Orpheust Calliopea. Linust szépséges Apollo.
Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja s itéljen,
Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.
Kezdd kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat,
Hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,
És aki nem nevetett bölcsőben már szülejére,
Istenek asztala, istennő nászágya se várja.

Horatius: A RÓMAIAKHOZ

Hová, hová rohantok, bűnösök? Miért
nyúl kardhoz újra jobbotok?
Hát még latin vérből kevés folyt eddig el
a tengeren s a harcmezőn,
nem, hogy kevély Karthago büszke várait
égesse fel a római,
vagy, hogy bilincstől szűz britann a Szent Uton
megláncoltan vonuljon át,
de, hogy hazánk önön kezétől vesszen el,
s a párthusok örüljenek?
Oroszlán, farkas más fajhoz kegyetlenek,
saját fajukkal szembe nem.
Vak düh ragad vagy még hatalmasabb erő,
vagy bűnötök? Feleljetek!
Hallgatnak, sápadás fertőzi arcukat,
eszük megrendülten megáll.
Így van: Rómát keserves végzet üldözi,
a testvérgyilkos kéz bűne,
hogy ártatlan Remusnak vére földre hullt,
késő fiakra átkosan.

Martialis: AULUSHOZ A CÉHBELI KRITIKÁRÓL

Aulus, lásd, a közönségnek hogy tetszik a munkám,
költőtársam emelt ellene csak kifogást.
Mit bánom: ha az asztalt vendégekre terítem
ők maguk élvezzék és ne a többi szakács.

Összeállította, fordította és magyarázta:
Trencsényi-Waldapfel Imre

Forrás: Új idők 53. évf. 3. sz. 1947. jan. 18.

Tiszaváry Ervin (1916-2006): Hugom, a költő

 
Kenyeret dagaszt: rugós, szép kenyérkét,
előre-hátra hajlik: ez a Mérték,
minden verslábnál szentebb trocheus.
Arcát a kemény munka kipirítja,
szebben, mint a ruzs.

Együtt indultunk; és én most csodálom,
milyen magasra libbent röpke szárnyon,
hogy alkot, izzik, hogy lobbantja fel
a fényt a családnak, hogy teremti meg
mindazt, ami kell.

Nem, ő nem ér rá, hogy egy mozdulatnyi
felesleget, rosszat tudjon adni:
resz-vesz, cselekszik és készül a Mű.
Mindegy: kenyér, vagy kimosott pelenka.
Milyen nagyszerű.

Irigyen nézem. Eljutott a dolgok
szelíd mélyéhez: míg én körbe forgok,
magam sem értem, meddig és hova.
Ő már pontosan tudja mit cselekszik,
már nem tétova.

Hugom, a költő, éjféltájt, kigyúrja
versét s ragyog már zöldbe és azurba
a csillogó rím s tán bele se fér
hiú keretébe az irodalomnak:
készül a kenyér.

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan. 11.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Nem akarok

 
Megyek az utcán és magamban
a hűs, síkor telet viszem.
Megölték? Hát megölték. Így van.
Elégett? Romdadőlt? Igen.
Már minden arcát ismerem,
s minden megtörténhet velem.

Nem véd a fal, nem véd az osztály,
nem véd a szó, a kéz, a bőr,
pedig anyáim zongoráztak
s van egy képünk Pompejiből.
S rendőr is igazoltatott,
pedig hát úrilány vagyok.

De nem félek. A telet hordom,
körülöttem lehűl a lég,
s a dolgok rólam madarakként
aléltan hullnak szerteszét.
És szemlesütve, szelíden,
de lassan minden idegen.

Nem érdekel a rettegés már,
se kín, se kép, se fájdalom,
sem a szagok, ruhák, virágok,
amit kívántam, eldobom.
S ha néha konokságomon
valami rezgés átoson,

mint egy patak, mely visszahőköl,
és lúdbőrösön hátrafoly,
mint macska, mely ugrása közben
a levegőben megbotol,
megint magamba zuhanok,
s nem akarok. Nem akarok.

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan. 11.

Szabó József (1862-1944): Egy máglya hűlt helyén

Öreg este van. A hegyen a fáradt fél ballag, sötéten.
Kutyámmal botorkálok kertemben s a tarlott gyepen,
rőt levélszőnyegen bukdácsolva, azt a kis hamudombot keresem,
mely úgy csillogott holdas éjeken, ha nyári, heves vérem
ágyamból kikergetett, hogy szívem, e nyugtalan lázadó, megbékéljen
az ezüstös domb mellett, a péter-páli emlékeken.
A dombocska nemrég még ott volt helyén, a meggyfa tövében,
hol Péter-Pálkor szalonnát sütöttünk, hűvös éjfélben.
Máglyát raktunk. A láng táncolt. A galagonyásban tücsök szólt,
s nőink szeme égett, mint a bolygók, e furcsa fényszórók.
Már éjfél is elmúlt. A bagolylakta óbudai toronyban egyest kondult
a harang, de a tűz körül még harsogott az ének. A szomszédban morgott
a komondor. Dühítette kedvünk s az illat, amely kódorgott
az éjben s ingerkedett ízekre vágyó ínyével. Szegény, majd megbolondult,
úgy vonított, vicsorgott. Asszony szíve esett meg vágyán. Ropogós bőrkével indult
feléje. – Jöjjön – csalt – mert egyedül félek. Ó, mily gyönyörű éjjel volt.
A galagonyásban még mindig tücsök szólt s éber csíz dalolt.
Azóta úgy csillogott a parázs helye, a szürke kis hamudomb,
ha megkerestem s forró kezemmel szelíden érintettem selymét,
s puha porába kínlódva írtam Jószívű nevét.
Jószívű… Így szólítottam, hívtam, hogy legalább kezét simíthassam,
mint Péter-Pálkor, mikor nyújtotta felém és hívott. De nem jött, hiába hívtam.
Nem is hívott, eltűnt. A nyár is eloldalgott,
mint akkor éjjel a szomszéd komondor, mikor már jól lakott.
Jószívű csak volt, akár a máglya helyén a szürke hamudomb.
Mert ma már nem találtam azt sem. Tegnap úgy zuhogott
a síró eső, hogy kertemben is mindent elmosott.
Kutyámmal bandukolok kettesben a tarlott füvön
és rőt levélszőnyegen. Az emlékeket keresem, bölccsé válva, elhiszem,
hogy egyszer majd a sötétet is oly híven szeretem, mint Jószívűt,
a kedvest, ajándékozót. Szeretem majd, hogy szívem kihűlt
s hogy az ősz fáradtan ballag, mint agg, kit örömre nem vidít
szíve. Ki kézbevesz poharat és huncut, tökfejű lopót
örömért pincébe tér és vén hordóból húz jót, vigasztalót...

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan. 11.

Heine, Heinrich (1797-1856): Népség

Ki tud laposan hízelegni,
A gazdagokat megnyeri:
Lapos a pénz, kedves barátom,
Lapos hízelgés kell neki.

Lendítsd merészen füstölődet,
Fényes aranyborjút ha látsz;
Imádd a porban, sárban s főleg
Vakon dicsérd, akit imádsz.

A kenyér drága ma, de ingyen
Kapod a legszebb szavakat, -
Énekeld meg a kutyuskáját
És mecenásod jóllakat.

Ford.: Horvát Henrik

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan 11.

Kiss József (1843-1921): A naphoz

 
Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,
Legizzóbb lángod, te nap! Ide vesd;
Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,
S kétszer piruljon a szőlőgerezd.
Delelő fényed, nyugvásod harmatja
A mi ezüstünk, a mi aranyunk -
S ha a föld egyszer tejét le nem adja,
Mi oly ínséges szegének vagyunk.

Tápláló anyja más népnek a tenger,
Sós habja drága, apadatlan kincs,
Mi kulcslyukon át nézzük sóvár szemmel,
De a karunknak hozzá köze nincs.
Hatalmas rajban járnak a hajók kinn:
Visszatérőben ide egy se tart -
Az Óceánok nagy végtelenségin
Ki is ösmerné a szegény magyart?

Hol évmilliók ősvetése hűlt le:
Gyémántmezőkön ásónk nem kutat.
Másé a Dél – rejtelmesen terülve,
S művészetével a gőgös Nyugat.
Lomhán gomolyg a gyárkéményünk füstje,
Versenyre brittel, frankkal nem kelünk -
A hármas hegy – a négy folyam ezüstje -
Oly szűk világ, de nekünk mindenünk!

És miénk vagy te örök nap az égen!
Oly éltetőn nem sütsz te sehova, 
És lángod lüktet a férfi szívében
S fényedtől édes a nő mosolya.
Nem vág oly rendet, mint minálunk senki,
rendet a réten, rendet a csatán,
És könnyű vérrel úgy gondot temetni,
Sírva vigadni sem tud senki ám!

Kelet pusztáin már téged imádtunk
És pogány sorban neked áldozánk,
A termő róna napsütötte álmunk:
E föld élt bennünk sejtelem gyanánt.
Sokszor lehunytál véres alkonyatban,
Sokszor kerestünk: nem voltál sehol!
Mint a szerelmes, ki búvik, felbukkan
S párjával végül mégis egybeforr.

Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,
Legizzóbb lángod, te nap! Ide vesd;
Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,
S kétszer piruljon a szőlőgerezd.
Forrald merész nagy tettekre a vérünk,
Ha lankad a hit s csügged a remény -
És aranyozd be a i szegénységünk,
Te arany nap, az égbolt tetején!

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan. 11.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Egy hazafihoz

 
A letűnt kor hosszu éjjelére,
Hol vadon dühönge harc, viszály,
Béke csillagának fényletére
Szétriadt az elnyomó homály. -
S e hajnalnak első sugarára
Már derülni kezd honunk határa.

És dobogni kezd a honfi szíve,
Hogyha szólhat a hon üdviért;
Lelke, szebb erénytől lelkesítve,
Sírni kezde szenvedésiért.
S már a zsenge szellem ébredésre
Nap derült a jó remény egére.

Mégis e dicső és nagy erélyebn
Néha elmaradt a jó irány,
S lett a hűn iparkodó kedélyben
Hirtelenkedés is a hiány:
Mások, csüggedezve önmagokban,
Elmaradtak e nagy pályaútban. -

És Te vagy, ki szép honunk javára
Biztos úton végzesz tetteket - - 
Mellyek ébredésünk hajnalára 
Teljesítik a reményeket;
Mert a bölcs, szilárd meggondolásnak
Szövétnekei előttök járnak;

Mert a pártok lázas, bősz hadának
Szédítő hatalmas rémei,
A hongyilkolók utált fajának
E veszélyes, átkos kémei
Hős kebleden erőt nem vevének,
Lelked nem hajolt dühök hevének.

S honfiak ha végzés csarnokában
Összegyűlnek a köz ügyekért,
Vívni üdvhozó tanácskozásban
Küzdni a honért, a nemzetért,
Ott magas világot ömlő fényben
Tűnik szellemed fel a küzdésben.

Ott, a végzeteknek csarnokában,
Hol a nemzet üdve fenforog,
Már sokaknak érdemes agyában
És szívében tiszta hév lobog;
Óh, de még viszályos vélemények
S nézetek zavargni nem szünének

És Te, számos pártot egyesítve,
Üdvösebb tettekre vezetéd -
Míg az ébredőket lelkesítve
Gerjedelmökben megérleléd.
Másokat, kik szunnyadoztak hától,
Kiemelted lelkek mámorából.

Ős honunknak üdvhozó vezére,
Áldva tisztel a magyar kebel.
Felhevül szép lelked érdemére
E hazában a ki csak lehel,
És örömmel hallgat rád ügyelve,
Ha szavad köz ügyért van emelve.

Tiszta érzetidnek hű szavából
Nemzetüdvnek lángol szelleme,
Mert azoknak áldott hangzatából
Hős erénynek ömlik jelleme. - 
Miért díjul a hon kedvit kérje
Hő szavad elragadó zenéje.

Küzdj tehát a nemzet közjavára,
Küzdjed a homályt a vészeket,
Lelkesítsed e dicső pályára
A reménydús ifju kebleket, -
Hogy ne szálljon az utóvilágban
Vissza korcs homály azok fajában.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): L. szemeihez

I.
Tiszta lánggal, szép sugárral
Süt a  nap heve,
Hogyha megjő az időnek
Nyári melege.

Kéjözönnek gyönyörével
Tündöklik a szem,
Hogyha szeretetnek tüze
Ég a kebelen.

Lyánka! Kéjnek tengerében
Úszik a szemed…
Magosabban emelkedik
Szűzi kebeled.

III.
Nézze bár ki ég ivének
Szép csillagzatát,
Légnek tüneményeit s a
Holdnak udvarát, -

Csak szemednek fényletében,
- Ha sugárait
Rám lövelli – nézem én a
Jövő titkait.

Benne látom, mint tükörben
Sorsom és jövőm,
Szép derűt avagy vihart hoz-
E az én időm?

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Bátorítás

 
Ember! Tűrd a vihart, ha a sors szele zúgva dühöng is,
Ám a borút követi kedvesen a derület.
Edzett külsődön hadd dúljon a vész zuhogása,
Lelked, az álljon csak, azt le ne döntse veszély.
Mit tesz bús epedés, mit hős dac a végzetek ellen?
Hasztalanul marad ez, lelked emészti amaz.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Csókai dall

Jer örömnek nyájas arca
Közibünk,
Egyesülve téged óhajt
Kebelünk.

Félre bú, te szörnyű állat
Légy veszett, -
Kéj derítse kebleinket
Gond helyett.

Gond lesújtja az erőnket,
Bú emészt,
Vig eréllyel könnyen üzzük
El a vészt.

Ugy mosolygjon éveinknek
Kelleme,
Mint mosolyg e tölt pohárnak 
Tűzszeme.

S mint a tűz, mellyet szeméből
Ránk lövell,
Olly tiszta és forró legyen
A kebel. -

Hős karokkal hát emeljünk
Serleget
Fel magosra, hadd érintse
Az eget.

Magunk ugysem emelkedünk
Szabadon,
Hát segítsen lelkesitő
Bor azon.

Ez üvegek tiszta lelke,
Somlyai,
Hogyha szóll belénk, s testvére
Csókai,

Emeljünk mi is őszinte
Szózatot,
de ürítsünk ebből előbb
Még hatot. -

Hej, mivel e csodálatos
Tűz-elem
Olly hatalmas, édes, mint a
Szerelem, -

Boldogitó érzetekbe
Andalit,
Szeretve egymást ölelni
Megtanít. -

Legelőbb is köszöntsük fel
A hazát:
Ég derítse rám mosolygó 
Hajnalát!

A ki ebben velünk nem tart,
Korcs magyar,
Isten átka érje őt el
Csak hamar!

S kinek kebelén úgy ragyog
Az erény,
Mint sugárzik ez üvegből
Tiszta fény;

Hűtlenül ki lelki testi
Kincseket
Honától elorozva, nem
Veszteget -

Hűn ki szentelé honának
Erejét,
Örök áldás boldogítsa
Életét!…

Honfi az, - ki minden aljas
Érdeket
Kebele szent rejtekéből
Kivetett,

S egyedül a nemzet üdve,
Élete,
Az, a miért lángol vágya,
Érzete.

Mert azon függ a hon fénye,
Viránya,
A milly szivből azt mindenki
Kivánja.

S boldogsága a nemzetnek
Felvirúl,
Ha az egyesülve érte
Lángra gyúl. - 

De ha korcsosultak saját
Fiai
A hazának, - önmagának
Átkai…

Üdvösségre valljon azt ki
Vezeti,
Ki önmaga azt botorúl
Megveti? -

Töltsünk tehát bucsuzóra
Még egyel,
Csengjen össze víg zörejjel
S nyeljük el.

Hej, ha minden szív így össze
Hangzanék,
Könnyen a mi rosz, legyőzve
Volna rég.

Éljen minden igaz ember,
Jó barát,
Mennyi cseppet nyelünk annyi
Éven át!

Egyesüljünk – mint ez emelt
Serlegek,
Emeljenek minket honfi
Érzetek.

S bátran mehetünk hatalmas
Csatára,
Küzdni üdvet szegény magyar
Hazára.

De a veszélyben egymást el
Ne hagyjuk,
Árulóként egymást meg ne
Tagadjuk.

Most köszöntsük hölgyeinket
Végre fel:
Ki igaz szívü, kedvesét
Nyerje el!

Magyar ajku, tiszta keblü
Hölgyei
Honunknak, mindannyi ékes
Gyöngyei,

Legyetek felettünk őrző
Angyalok,
Ragyogjatok mint az égi
Csillagok.

Bennetek rejlik a nemzet
Élete,
A hazának borúja vagy
Fénylete;

Teremtsetek hát egy dicső
Utókort,
Melly haladja tisztaságban
Meg e bort.

Tiszta magyarvér nemzedék
legyen ez,
Melly saját nyelvére örök
Fényt szerez…

Mert a míg a magyar nyelv olly
Idegen,
Magyar vérrel nyert és magyar
Földeken,

Holt a nemzet, és puszta szó
A haza,
Mellynek nem lehet reménye,
Sem java.

Már hevülünk… talán elég
Is volna
E pohárral, ha még egy szóm
Nem volna.

(Bár ne csak akkor kerülne
Kebelünk,
Hogyha illyen kedvderítő
Bort nyelünk.)

Kösse össze nemzetünket
Védegylet,
Olly hatalmas, melly lélekre
Kiterjed.

Tárgya ne csupán anyagok
Legyenek, -
A hazának szívünket is
Tartsa meg!


Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Bucsu Bajától (1840)

 
Bár derült tavasznak szép regelén,
Tőled búskomolyan bucsuzom én.
Mint idegen jövék körödbe, - nem lehet
Távoznom úgy, örök emlékezet
Ragad feléd, - a vésznek napja volt
Az, melly engem hozzád olly hűn csatolt.
Irtózatteljes május elsején
Csapásodat vélem szenvedtem én.
Midőn felettünk vihar szárnyival
Nyargalt a tűzvész duló lángival.
S köz volt a rémülés a borzalom,
S leszált az éjhomály dél-nappalon;
A szélvihar por- és füstfelleget
Teríte át a lángözön felett. -
E szörnyü éjen mi menthetlenűl,
Enyészetünket láttuk egyedül,
Midőn a tűz-sugár ezer felől
Fel-fellövelt a vész sötétiből.
És hallhatók sak irtózat szavát,
Köz jajgatásnak vészes hangzatát, -
De mégis ezt ne hallottuk soká,
Zúgásival a vihar elnyomá - - 
S midőn a nap ismét föléd jutott, -
Csak sötét romokra világitott!
Köztök bús lakóid szerte jártak,
Tanyájokra többé nem találtak, -
Iszony honolt az ősi ház helyén,
Miként a vég enyészetnek ölén.
Mit lassan gyűjt a szorgalom s ipar,
Perc alatt így sodorja el vihar. -
Nem rég, midőn körödbe eljuték,
Benned éltet, virágozást lelék,
Élénk, vidám város fogada el -
S csak sötét romoktól bucsuzom el.
De adja ég, hogy omladékidon
Csüggedetlen erő felviruljon;
Szilárdul mint arany, e tűzpróbát
Álld ki, hogy nyerhess uj virágozást.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Luizához

 
Szenvedélyem, Luiza, változatlan,
Mert viszonzva hűn, ez mondhatatlan,
Éltető vigasza szellemünknek,
Mint a menny reménye lételünknek.

Hogyha érzetkéjnek édes árja
Kebleinknek szenvit összezárja,
Elmerülve nézlek s lelkem éled,
Mert mit én, te is csak azt reméled.

Ekkor arcod szende rózsafénye
Felvirúl, mert kebled érzeménye
Rajta átragyog egész hevében, -
Mint a nap sugára víz szinében;

S már a reménynek titkos szavára
Égi üdvek bájos hajnalára
Szárnyal át felgerjedt lázas kedve
Érzetünknek, a valót feledve. - - 

S mi dicsőbb az élet bús zajában,
Mi kedvesebb e rideg világban,
Mint a szívnek magasb hevültében
Ittasulni szeretet ölében?

Mint egész valóban felvidúlva,
Aljas földi portól megtisztúlva,
Szebb hazába, lelki éleményre
Szabadon szállani át egy perczre.

Végtelen hegyen hát szenvedélyem,
Legyen  hű s hatalmas érzeményem, -
Mellynek méltó, rendületlen tárgya:
Rokon szived bírhatása vágya.

És te légy üdvem örök forrása,
Mert ez keblem örök óhajtása -
Mert örökkön érted s benned élet,
S bennem érted él csak szív és lélek.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Sóhaj

 
Ledúlta sorsvihar,
Szerény reményeim,
Nem ül a rózsaszin
Koromnak évein.

Lerágta kín, keserv
A kéjnek bimbaját
Kedélyemen, s a bú
Honolta meg magát. -

Ha zengtek üdvreményt
Az érzet húrjai,
Viszhangozák kemény
Boszúnak átkai.

Ha részvevést, könyört
Epedve várt a kín,
Halálnak méregét
Találta írjain.

Mögöttem a rideg
Elmultnak képei,
Előttem a sötét
Jövőnek rémei. - 

Hol lelhetek sugárt
Homályos éjemen?
Hol részvevő vigaszt
Hosszú keservemen?

Önérzet, hit, remény!
- Ah, ez nem puszta szó -
Legyen kínom között
Nekem vigasztaló…

Ha gúny s a rágalom
Lesújtja keblemet,
Önérzet szent heve
Emelje lelkemet.

Ha felriadva zúg
Felettem a kemény
Vihar veszélye, légy
Velem hit és remény!

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Hazámhoz

Kedves hazám, te szép vidék,
Feletted mért borús az ég?…
Mert nincs hű  őrző angyalod,
Melly felderítné hajnalod.

Minden igaz magyar szívek
Epedve érted vérzenek,
Sorsodnak bosszús istene
Feléd hogy üdvet intene;

A bús viszálynak napjai,
Hosszu századok átkai,
Kiszenvedék már bűnöket,
Véres kegyetlen éveket…

Mégsem jön égnek angyala,
Ki fényével leszállana
S derítené fel a hazát,
A hosszu álmu éjszakát.

II.
Pártoskodó viszály
Te vészes szelleme
Békelj ki istenért!
Haladnunk kellene.

Haladni felfelé -
Hol a vezér sugár
Az üdv egéről int
Felénk mosolygva már.

Hol a világosság
Szent béke szelleme
Honol, s uralkodik
Erénynek érdeme.

Ha lelkesen híven 
Akarni, tenni tud
A nemzet, a haza
Virágozásra jut.

Mit rész nem, kivívja
Az egyesült erő.
A honvész elvonúl,
Ha nemzet áll elő.

III.
Kedves honom bús hegyei,
Ti szép vidékei
Örvendjetek… Derülnek a
Reménynek fényei.

A nemzetélet nagy lelke
Mámoros álmiból
Felébred, megmentni magát
Vég elhalásától.

S ha megnysert üdve csillagi
Majdan feltűntenek,
Ti szép hegyek, örök tavasz
Lebeg felettetek…

Nem elnyomó rideg homály
Borúl fejünk felett;
Vidám életerő zajong
Gyászos halál helyett.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.

Herczeg Victor (? – ?, 1849): Ajánlás

 
A’ ki vesz,
Annak lesz -
Az iró azt mondja -
Tetszik-e?
Vagy nem-e?
Olvasónak gondja…
Mit irtam,
Nem irtam
A bölcsek számára,
S ha fényt nem,
De kárt sem
Hozhat a hazára.
Valóba
Csak próba
És időtöltése,
A’ mi itt
Bennvirít,
Lesz vagy nem tetszése…
Mást irok,
Ha birok
Majdan a jövőre -
Ugymond a
Közmonda:
Bizzuk az időre…
A lombon
Tavaszon
Madár zengi dallját,
Nem kérdi:
Valaki
Dicséri-e hangját;
Hallgassa hát egyedül
Az, a’ kinek tetszik, - 
Dugja be a fülét az,
A’ kinek nem tetszik.

Forrás: Vers és próza. Irta Herczegh Victor. Pesten, 1846. Geibel Károly bizománya.