2017. ápr. 23.

Kovács István: Évszakváltozások



Izzadt tájon, mint iránytűk remegnek
az egymásra hajló elfáradt utak,
s míg a búza-nyárból a szemek elperegnek
ősszé növesztik mágnes-árnyukat.

Miért mutat szerte-szét irányuk?
Mit kötöznek az erővonalak?
Mért remegnek, mint elernyedő ágyúk?
az egymást taszító telek és nyarak.

Mint drótok tartják össze a cserépedény-Földet
a hosszúság- és szélesség-körök,
s az egymáshoz szorított összetört földrészek
résein a tél kihömpölyög.

Fagy-aknákat hengerget az árja
messze-közelgő tavaszok elé.
Évszakok – (az élet ár-apálya)
emelkednek múló év-holdak felé.

Egymásra-torlódott határok
robbannak szét, foltjain a Nap,
a szélbe-ragadó, ég-szívó hullámok,
ha letépi őket dühösen a part.

A végtelenig nőni vágyó számok,
a csatornák dús rácsaik alatt,
az utakat dajkáló ismeretlen árkok,
ha elönti őket a kátrány és iszap.

És beszappanozzák a hegyi legelőt
a sűrű esővel mászó fellegek,
hogy széthúzzák a hegyen az időt
a percek,
az örökké forgó csöpp propellerek.

Én most a földre ráfekszem,
bűnétől eloldom.
Zsolozsmát mormolok érte –
mert ez a dolgom.

Nem húzódhatok föld alá,
mint az álcák, mint a halottak,
de velük vagyok, míg a tél
hordái el nem takarodnak.

Odalenn apró műhelyekben
röpcédula: friss lepke készül.
Fényesedik a még csupasz
zászlónyél: virággyökér,
s kitűzetik örökös ékül.


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 114-115. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Juhász Ferenc:Téli földek



Téli földeken
jár a szél mérgesen,
kóró suhog,
bogáncsok sziszegnek,
vadkaktuszok.

Jeges a hó, palás,
bádogos villogás
a jégfedőn.
Eperfa karmolász
a dombtetőn.

A kukoricaszár
zörög, ropogva száll
a levele.
Hánykódik a szélben
réz-címere.

Nyúl tapsikol, mered.
Fölül, füle lebeg,
megy, tovább fut,
Bogyó ott a havon
és lilás luk.

Rebben a nagy madár,
lebeg, károg, leszáll,
szárnya verdes.
Ugrál a göröngyön,
szemet keres.

Vacog, nyüszít a táj,
dörög az ég kopár
kopasza.
Emberek, gondoltok-e
a tavaszra?

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 113. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Kalász Márton: A hó



A hó, a légies szakáll,
körüllengi az utcalámpát –
akár pohos aknában állna.
Hallani a dörgést, az éji
közlekedés konok uralmát,
a csúszdát a széntelepen.
Nem mozdonyok elakadása,
autóoszlopok bolyongása,
nem megkésett halászhajók
siralmának ideje ez.
Üzemek grafitcsarnokában,
kályhánál a váróteremben,
az elfúló kirakatok közt,
falun, úton a hideg átjár.
Parkokból riadtan kilépnek,
kék szemüvegű arc tűnődik
a röpterek fény-ajtajában.
Valaki még, még hazaérne.
Büfék elvadult fogsorában
szállók lakói morzsolódnak,
öregek, edzett kikiáltók.
És nyugalom a téli házban.
A zenét megvérzi a távol,
a sejteket omlás kísérti.
Késeket zúg körül az alma,
égtájak delejét a csillag.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 112. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Petőfi Sándor: A puszta télen



Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 110-112. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Ladányi Mihály: Téli vers



Fagyott tócsák között bukdácsol január
rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl
az év hadifoglyai, a csüggeteg fák
borotválatlanul, soványan ácsorognak.

Köztük énekem is madártalan, ziháló
lélegzetem páráiból a rosszkedv varja
száll föl.
Kétszerkettő négy király fázó hadában
gondok deres vasát cipeli hátam.

Tavasz, találj rám,
legyen földszag a szélben,
vakondtúrás a fűben!

Rügyezzenek ki ujjaimból
az elfagyott cirógatások!


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 109-110. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Ratkó József: Tél



Nyergel az ősz és körülhordja
az országban a szelet.
Gyönge növények ellen indul
kegyetlen hadművelet.
Álcázza magát levelekkel
s gyümölccsel is a fal.
Kiképzett kiskatona.
Állig fegyverben áll itt.
Őrködik haláláig.

Az utakon már köd razziázik.
Jön a tél – idegen világ.
Mozgósít, hadat üzen.
Támad a földön és vizen.

Néhány mulya hős,
útszéli virág,
nem védi magát.
Guggol a fűben és piros
szirmot – zászlót lobogtat.

Ördögszekerek robognak
réteken, utakon.
Növényekre taposnak.
Virágok vére csordul.

A Nap nagyhatalom;
közönyös, nem segít,
Elhagyja szegény népeit.
Küld fegyvert – éles sugarat,
s a fagy vastag vasán kicsorbul.

Menekülnek a páncélos bogarak
zilált sorokban.
Ág mered csőre töltve,
alma puffan a földre,
nem robban,
elfúl a homokban.

A madarak visszavonulnak.
A hepehupás égen át
zárt rendben daruk, vadlibák
bukdácsolnak – fejkendős, öreg varjúk
kiáltoznak sírva utánuk.
Ott megy a vejük, a lányuk,
tündéri unokájuk.

Lefejezik a napraforgót.
Kés zuhan – éles guillotine.
Szaporodik a világban a kín.

Szervezi hatalmát a tél.
Tőrt oszt a fagy a söpredéknek.
Hideg tűzben az igazak
megfeketednek, elégnek.
Rend készül: hülye elnyomás
Hó ropog – sörtűz ropog

A ragadozó csillagok
hálójában vergődik, ráng a hold,
nem ragyog.

Meghalok?
Meghalok.

Harminckét esztendős vagyok.

Kijutott nekem
verésből, szerelemből.
A kín kövei nagy tüzet
csiholnak gyúlékony szívemből.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 107-109. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Simon István: Késő ősz



Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul  - látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.
A vetésekre takaró,
bizony az kell, kikeletig.
A fának ködszakálla van,
meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 106-107. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Kiss Benedek: Őszi este




Klasszikus ősz, kellékeivel.
Fosztott ágak letargiája.
A balkáni gerle egy darab homály
a gutaütötte cseresznyefán,
rátaplózódva mered magába
félig húnyt, fénytelen szemeivel.

Fogatlan satrafa-vigyor a napfény,
kicsalt mégis a balkonra, nézni,
hogy tenyereit szemközt a  repkény
a tázfalon már vörösre vérzi:
ipiapacsot ver rászedetten,
mert a ragyogás,
akivel játszott,
faképnél hagyta ám,
elbóklászott,
ring felfin-izmú tenger-ölben.

Ring
delfin-izmú tenger-ölben már
a délutáni nap – este lesz, szürkül.
A magasban fönt lökhajtásos száll,
megvillan, mint egy fehér cérnás tű
Hangja se hallszik.

Az iskola
elcsendesül s el
az óvoda.
Öltöznek át az óvónénik,
sietnek: ez randevúra,
az meg haza.
Megjött a szomszéd,
zengeti
zenegépét,
fújja z orrát, tüsszög,
mintha mindig december lenne.
Kalapács csattog: egy szög
szalad deszkába és
szívedbe.

Aztán
csuparánc csönd.

Az utcán
monoton
nyammogással
motorok
őrölnek
szürke lisztet.

Mint begyújtott kocsi motorháza,
az este
olajos-kéken reszket.
neonvirág nyit.
Fékcsikorgás.
Villany világít.

Villanyoltás.

S száll a Föld,
szállunk a tág végtelenbe.

Tér-nagy magányú szívemen
átsistereg most egy motorkerékpár,
s nyomában kín terem.

Asszonyszagú párnára dől már
ím, fejem,
ájultan, emléktelen,
s bent
fölhólyagzik a csend –
ám fölfakad kint az estévé gyűlt nyár,

szétfreccsen
időtelen:
tér-nagy magányú szívemen
tiprat, tiprat a motorkerékpár.

Csillag pulzál,
nem szűnik,
bár áll, pulzál a történelem.

Asszonyszagú párnára dől már
fáradt fejem,
míg eggyéfolyik tavasz, tél, ősz, nyár,
s tágul, hogy szállhassunk benne,
a végtelen.


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 104-106. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.