Kovács István: Évszakváltozások

Izzadt tájon, mint iránytűk remegnek

az egymásra hajló elfáradt utak,

s míg a búza-nyárból a szemek elperegnek

ősszé növesztik mágnes-árnyukat.

Miért mutat szerte-szét irányuk?

Mit kötöznek az erővonalak?

Mért remegnek, mint elernyedő ágyúk?

az egymást taszító telek és nyarak.

Mint drótok tartják össze a cserépedény-Földet

a hosszúság- és szélesség-körök,

s az egymáshoz szorított összetört földrészek

résein a tél kihömpölyög.

Fagy-aknákat hengerget az árja

messze-közelgő tavaszok elé.

Évszakok – (az élet ár-apálya)

emelkednek múló év-holdak felé.

Egymásra-torlódott határok

robbannak szét, foltjain a Nap,

a szélbe-ragadó, ég-szívó hullámok,

ha letépi őket dühösen a part.

A végtelenig nőni vágyó számok,

a csatornák dús rácsaik alatt,

az utakat dajkáló ismeretlen árkok,

ha elönti őket a kátrány és iszap.

És beszappanozzák a hegyi legelőt

a sűrű esővel mászó fellegek,

hogy széthúzzák a hegyen az időt

a percek,

az örökké forgó csöpp propellerek.

Én most a földre ráfekszem,

bűnétől eloldom.

Zsolozsmát mormolok érte –

mert ez a dolgom.

Nem húzódhatok föld alá,

mint az álcák, mint a halottak,

de velük vagyok, míg a tél

hordái el nem takarodnak.

Odalenn apró műhelyekben

röpcédula: friss lepke készül.

Fényesedik a még csupasz

zászlónyél: virággyökér,

s kitűzetik örökös ékül.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 114-115. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Juhász Ferenc:Téli földek

Téli földeken

jár a szél mérgesen,

kóró suhog,

bogáncsok sziszegnek,

vadkaktuszok.

Jeges a hó, palás,

bádogos villogás

a jégfedőn.

Eperfa karmolász

a dombtetőn.

A kukoricaszár

zörög, ropogva száll

a levele.

Hánykódik a szélben

réz-címere.

Nyúl tapsikol, mered.

Fölül, füle lebeg,

megy, tovább fut,

Bogyó ott a havon

és lilás luk.

Rebben a nagy madár,

lebeg, károg, leszáll,

szárnya verdes.

Ugrál a göröngyön,

szemet keres.

Vacog, nyüszít a táj,

dörög az ég kopár

kopasza.

Emberek, gondoltok-e

a tavaszra?

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 113. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Kalász Márton: A hó

A hó, a légies szakáll,

körüllengi az utcalámpát –

akár pohos aknában állna.

Hallani a dörgést, az éji

közlekedés konok uralmát,

a csúszdát a széntelepen.

Nem mozdonyok elakadása,

autóoszlopok bolyongása,

nem megkésett halászhajók

siralmának ideje ez.

Üzemek grafitcsarnokában,

kályhánál a váróteremben,

az elfúló kirakatok közt,

falun, úton a hideg átjár.

Parkokból riadtan kilépnek,

kék szemüvegű arc tűnődik

a röpterek fény-ajtajában.

Valaki még, még hazaérne.

Büfék elvadult fogsorában

szállók lakói morzsolódnak,

öregek, edzett kikiáltók.

És nyugalom a téli házban.

A zenét megvérzi a távol,

a sejteket omlás kísérti.

Késeket zúg körül az alma,

égtájak delejét a csillag.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 112. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Petőfi Sándor: A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pince kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér a szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 110-112. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Ladányi Mihály: Téli vers

Fagyott tócsák között bukdácsol január

rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl

az év hadifoglyai, a csüggeteg fák

borotválatlanul, soványan ácsorognak.

Köztük énekem is madártalan, ziháló

lélegzetem páráiból a rosszkedv varja

száll föl.

Kétszerkettő négy király fázó hadában

gondok deres vasát cipeli hátam.

Tavasz, találj rám,

legyen földszag a szélben,

vakondtúrás a fűben!

Rügyezzenek ki ujjaimból

az elfagyott cirógatások!

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 109-110. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Ratkó József: Tél

Nyergel az ősz és körülhordja

az országban a szelet.

Gyönge növények ellen indul

kegyetlen hadművelet.

Álcázza magát levelekkel

s gyümölccsel is a fal.

Kiképzett kiskatona.

Állig fegyverben áll itt.

Őrködik haláláig.

Az utakon már köd razziázik.

Jön a tél – idegen világ.

Mozgósít, hadat üzen.

Támad a földön és vizen.

Néhány mulya hős,

útszéli virág,

nem védi magát.

Guggol a fűben és piros

szirmot – zászlót lobogtat.

Ördögszekerek robognak

réteken, utakon.

Növényekre taposnak.

Virágok vére csordul.

A Nap nagyhatalom;

közönyös, nem segít,

Elhagyja szegény népeit.

Küld fegyvert – éles sugarat,

s a fagy vastag vasán kicsorbul.

Menekülnek a páncélos bogarak

zilált sorokban.

Ág mered csőre töltve,

alma puffan a földre,

nem robban,

elfúl a homokban.

A madarak visszavonulnak.

A hepehupás égen át

zárt rendben daruk, vadlibák

bukdácsolnak – fejkendős, öreg varjúk

kiáltoznak sírva utánuk.

Ott megy a vejük, a lányuk,

tündéri unokájuk.

Lefejezik a napraforgót.

Kés zuhan – éles guillotine.

Szaporodik a világban a kín.

Szervezi hatalmát a tél.

Tőrt oszt a fagy a söpredéknek.

Hideg tűzben az igazak

megfeketednek, elégnek.

Rend készül: hülye elnyomás

Hó ropog – sörtűz ropog

A ragadozó csillagok

hálójában vergődik, ráng a hold,

nem ragyog.

Meghalok?

Meghalok.

Harminckét esztendős vagyok.

Kijutott nekem

verésből, szerelemből.

A kín kövei nagy tüzet

csiholnak gyúlékony szívemből.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 107-109. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Simon István: Késő ősz

Aranyszegélyű fellegek

között szállnak a vadludak.

Alkonyul  - látni sem lehet

őket, csak hangjukat

hallani.

Nincsen már hegedűs tücsök,

csak kósza eső van, ami

csipeg-csöpög a fű között.

Ezüstös dér vagy ropogó

hóharmat lesz reggelre itt.

A vetésekre takaró,

bizony az kell, kikeletig.

A fának ködszakálla van,

meglengetik a szelek,

s így hajtogatja hasztalan,

hogy esik, szédül lefele

utolsó

ágrólszakadt levele.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 106-107. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Kiss Benedek: Őszi este

Klasszikus ősz, kellékeivel.

Fosztott ágak letargiája.

A balkáni gerle egy darab homály

a gutaütötte cseresznyefán,

rátaplózódva mered magába

félig húnyt, fénytelen szemeivel.

Fogatlan satrafa-vigyor a napfény,

kicsalt mégis a balkonra, nézni,

hogy tenyereit szemközt a  repkény

a tázfalon már vörösre vérzi:

ipiapacsot ver rászedetten,

mert a ragyogás,

akivel játszott,

faképnél hagyta ám,

elbóklászott,

ring felfin-izmú tenger-ölben.

Ring

delfin-izmú tenger-ölben már

a délutáni nap – este lesz, szürkül.

A magasban fönt lökhajtásos száll,

megvillan, mint egy fehér cérnás tű

Hangja se hallszik.

Az iskola

elcsendesül s el

az óvoda.

Öltöznek át az óvónénik,

sietnek: ez randevúra,

az meg haza.

Megjött a szomszéd,

zengeti

zenegépét,

fújja z orrát, tüsszög,

mintha mindig december lenne.

Kalapács csattog: egy szög

szalad deszkába és

szívedbe.

Aztán

csuparánc csönd.

Az utcán

monoton

nyammogással

motorok

őrölnek

szürke lisztet.

Mint begyújtott kocsi motorháza,

az este

olajos-kéken reszket.

neonvirág nyit.

Fékcsikorgás.

Villany világít.

Villanyoltás.

S száll a Föld,

szállunk a tág végtelenbe.

Tér-nagy magányú szívemen

átsistereg most egy motorkerékpár,

s nyomában kín terem.

Asszonyszagú párnára dől már

ím, fejem,

ájultan, emléktelen,

s bent

fölhólyagzik a csend –

ám fölfakad kint az estévé gyűlt nyár,

szétfreccsen

időtelen:

tér-nagy magányú szívemen

tiprat, tiprat a motorkerékpár.

Csillag pulzál,

nem szűnik,

bár áll, pulzál a történelem.

Asszonyszagú párnára dől már

fáradt fejem,

míg eggyéfolyik tavasz, tél, ősz, nyár,

s tágul, hogy szállhassunk benne,

a végtelen.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 104-106. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.