2014. ápr. 5.

Kodolányi János (1899-1969): Julianus barát



A népi írók mozgalmának kimagasló képviselője. A Pest megyei Telkiben született, de gyermekkora élményei Baranya megyéhez, kivált az Ormánsághoz fűzik; Julianus barát is Zengővárkonyból indul majd világot behálózó útjaira. Kamaszéveiben egyszerre ragadja meg a táj és a népélet – apja erdész -, a népi nyelv varázslata és az a megdöbbentő élmény, hogy a nagybirtok szorításában élő magyar parasztság rohamosan elveszíti életerejét, erkölcsében és lélekszámában apad: egykézik, átengedi az egykor virágzó falusi gazdaságot és kultúrát a többségükben sváb betelepülőknek. Beteg lába és szüleinek házassági válsága a fiatal Kodolányi otthoni életét is megkeseríti. Szakít családjával és osztályával, a húszas években nyomorúságos körülmények között induló írónemzedék sorsosa lesz.

Korai avantgárd verseskötetek után talál rá jellegzetese műfajára és hangjára. Naturalista sötéten látással és expresszív hevületű tiltakozással elbeszélésekben fejezi ki önmagát A Nyugatban 1922-ben megjelenő Sötétség Móricz Zsigmond figyelmét is fölkelti iránta; ezt egyre-másra követik szuggesztív elbeszélései és regényei a pusztuló Ormánságról (Szép Zsuzska, Böbék Samu búcsúja), valamint a polgári család felbomlásáról, menthetetlen széthullásáról (Szakadékok, 1929). Publicisztikáját alapos regionális tényismeret és érzékeny szociális lelkiismeretesség tünteti ki. Kapcsolatban áll az ellenzéki fiatalok legtöbb irányzatával és orgánumával. Világnézete a freudizmussal elegyedő marxizmus sajátos változata; a népi és a szociális eszmék utóbb vallásos gondolkodással egészülnek ki, és a megmerevedő munkásmozgalomtól távolodva, Bajcsy-Zsilinszky Endre és a népi írók táborában talál szövetségeseket.

A harmincas években Kodolányi lázadó indulatai részben csillapulnak, részben egy más, nagy hatású műfajában, a drámában folytatódnak. A Földindulás (1939) és a Végrendelet (1939) például a művészi hatáson kívül fölrázó, tudatformáló szerepet is betöltött az évtized végén. Regényíróként új témákat hódított meg, költői szépségű idillikus regényt írt gyermekkori emlékeiből (Feketevíz, 1935) és nagyszabású történelmi trilógiát a tatárjárás korából: A vas fiai-t, a Boldog Margit-ot és a Julianus barát-ot (1936 és 1939 között).

A világháború veszélyének előérzete félreérthetetlen aktuális politikai hangsúlyt adott ezeknek a műveknek. A létében fenyegetett kis nemzet problémája erőteljes korkritikával és példakereséssel fonódott össze. A 13. századi Magyarország részint a belső anarchia, a nemzeti szűklátókörűség, a fenyegető előjelek föl nem ismerésének előképeként hatott, másfelől azonban egy nagy magyar keresztény megújhodás lehetőségét és szükségességét sugározta, olyan emelkedett szellemekkel a középpontban, mint IV. Béla s kivált Julianus barát meg a később szentté avatott Margit királylány. Azt is érzékelteti Kodolányi látomása, hogy a legmagasabb körök újjászületése, belső megreformálódása csak népi és nemzeti alapokon épülhet föl. A trilógia, akárcsak az egyik ihletőjeként számon tartott Móricz Erdély-e, egyetemes emberi távlatba állítja a történelmi pillanatot, a fölidézett korszakot.

Nemzedékek harca és e harc békévé oldódása, kulturális szférák összeütközése és egységesülése, a korszakváltás gyötrelme és felemelő szépsége – mindez az idő mítoszi mélységeibe alábocsátkozó modern ember Thomas Mann-i problematikájával is érintkezik. Kodolányi a Mann-féle „időkulisszákat” emlegetve magyarázza művének egykor némi tudálékosságával bírált archaizáló nyelvi stílusát is. A kor, a jellemek, a szokások, a mentalitások hűséges reprodukálásán kívül a nyelvi szférában is érzékeltetni akarta, hogy régebben játszódott történet művészi megelevenítéséről, mitikus parafrázisról van szó.

Néhány évvel a Julianus barát megírása után Kodolányi egy újságcikkben párhuzamot von regényhőse és a vele lélekben rokon Kőrösi Csoma Sándor sorsa között. Az álmok csodálatos ágáról és realitásáról értekezik, bár Kőrösi Csoma tévesen Tibetben kereste a magyarság őshazáját. De az írót nem a szó szerinti tárgyi hitelesség érdekli, hanem a nagy magyar múlt újraálmodóinak mentalitásbeli hasonlósága, gyakorlatba áttett idealizmusa. Julianus és Kőrösi Csoma a régebbi nagy magyar epikusok közül leginkább Jókait ihlette meg. Kodolányi modern szellemben megújított romantikája, a „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) gondolata jegyében biztat arra, hogy „ne vesszünk el a racionalizmusba fulladt, pusztuló Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nem adhat, csak Julianus fráter és Kőrösi Csoma Sándor népe”.

Az 1940-es években Kodolányi az összegezés és a megújulás kettős törekvése jegyében alakítja pályáját. Önéletrajzot ír, egybegyűjti baranyai tematikájú cikkeit és a tőlük elszakíthatatlan drámákat, útirajzokban propagálja az általa akkor eszményinek látott finn „modellt”. Több kötetre tervezett honfoglalás kori regényciklusba kezd, részben menekülésül a saját kora pokoli Bábel-tornyának látomása elől. (Két nagyobb rész készül el belőle, az Istenek kapcsán a java bírálók a magyar epika archaikus, homéroszi lehetőségének föltámasztási kísérletét méltatják.) Érdeklődése azonban egyre inkább a mezopotámiai és a zsidó mítosz felé vonzza Kodolányit; előbb az európai misztikát tanulmányozza, majd annak ősi keleti előzményeit, kapcsolatban Várkonyi Nándor, Vatai László, Hamvas Béla és más kortársak inspirációjával. Elfordul a sztálinista kommunizmustól, még határozottabban leszámol a nácizmussal és a fasizmussal, megvetése átterjed a természettudományokra alapozott technikai civilizációra, a materializmusra, amely Kodolányi szerint válságba, önpusztító háborúkba vezette az emberiséget. Gondolkodása misztikus és spiritualista jellegűvé válik, és a részleges és látszólagos elszigetelődést csak erősíti, hogy méltatlan vádak miatt – amelyekért csak a posztumusz Kossuth-díj nyújt felemás értékű kései elégtételt -, kiszorul a nyilvános irodalmi életből.

A magányos meditáció éveiben, jórészt balatonakarattyai belső emigrációban, a testi betegség és a lelki-szellemi helytállás hősies korszakában tetőzi be életművét lenyűgöző mitikus-biblikus nagyregény-ciklusában: Vízöntő (1948), későbbi címén Vízözön, Új ég, új föld (1958), Én vagyok (1972), Az égő csipkebokor (1957) és semmivel sem kevésbé jelentős társadalmi regényekben: Boldog békeidők (1956), Vízválasztó (1960). Ezek többnyire hosszú évekkel a megírásuk, netán többszöri javításuk után jelentek meg.

Kodolányi 1955-ben tért vissza az irodalmi életbe, művei ma már folyamatos életműkiadása és a színpad, a film, a televízió, a rádió révén eljutnak mindazokhoz, akiknek üzenetét szánta.

JULIANUS BARÁT

Valamikor a 12-13. század találkozásakor kezdődik a regény cselekménye. Három fiúpajtás múlatja az időt a nyári verőfényben egy bokor alatt, a Zengő hegy tövében, Baranya déli részén, nem nagyon messze a mai Pécs városától. Mesék, pletykák közepette Fehérlófia történetére terelődik a szó, az ősi múltra és a keresztények szerint táltossággal gyanúsítható Majs apóra. Egyedül Farkas erdőőr fia, Györk (a későbbi Julianus) ébred rá, hogy kapcsolat van a mitologikus-mesei történet és Majs apó titokzatos tudása között. Éles elmére valló kérdések támadnak föl benne: hol lehet a magyarok ősi hazája, miért tiltják el a keresztény műveltségben nevelt gyerekeket a hagyományokat őrző, táltos hírébe kevert öregektől, miért száll szembe vele magával is az apja és gyermektársasága? Otthoni bonyodalmak is szaporítják a gondjait. Alig emlékszik a családból elüldözött édesanyjára, apja és második anyja alig talál vele hangot. Ezért is viszik el a klastromba, ahol latin nyelvre fogják, és más tudományokra tanítják. Gyermekszerelme, a kis Cseperke szakít vele, le kell számolnia a család, a házasság, a gyermeknevelés idilli tervével. Barátnak megy, pap lesz belőle. Lemondásáért a kiválasztottság érzése kárpótolja, hiszen Majs apó is, Bernát perjel is megjósolja, hogy nem közönséges sors, fényes jövő vár reá.

Ambrus Zoltán (1861-1932): Midás király



A századforduló magyar polgári irodalmának kiemelkedő egyénisége. Székely származású apja, aki a 48-as szabadságharcban honvédként harcolt, vasúti tisztviselő volt. A család 1871-ben Debrecenből került Pestre, Ambrus itt folytatta középiskolai és jogi tanulmányait, majd tisztviselő lett a Földhitelintézetben. Újságcikkeit, kritikáit joghallgató korától szívesen közölték a fővárosi lapok. elsőként Arany László figyelt föl írásaira, ő egyengette útját az irodalomban.

1885-ben – mint nemzedékének minden tagja, aki tehette – Párizsba ment, hivatalosan mint laptudósító, de sokkal többet jelentett számára, hogy a Collége de France-ban és a Sorbonne-on irodalmi tanulmányokat folytathatott, a francia színjátszást és a modern művészetet tanulmányozhatta. (Nem véletlen, ha a Midás király hősnője, Galanthay Masa élete egyik fontos pillanatában Baudelaire-t idézi kedvenc költőjeként, s a „tristesse étrange”-ra, a „különös busongás”-ra hivatkozik.) Bejáratos volt a párizsi magyar festők szegényes-regényes műtermeibe, ahol Munkácsy és Paál László, a kélt „nagy” művész mellett a „kisebbek”: Karlovszky, Koroknai, Somsich, ifjúkori festő barátai éltek és dolgoztak. Az ő személyiségüknek, művészsorsuknak nyoma mindenütt jelen van a Midás királyban, a párizsi mesternél tanult s Párizsban komoly művészi sikereket elért Bíró Jenőnek történetében.

Írói pályája kezdetén ezzel az első regényével  Ambrus nem titkoltan a modern regény magyar változatát akarta megteremteni. Évekig érlelte a témát, íróbarátainak részleteket mesélt belőle, s mindent belegyúrt az eszményi mű lassan-lassan kibontakozó masszájába: érzést, világszemléletet, élet- és olvasmányélményeit. Az első változat a Magyar Hírlapban jelent meg 1891-92-ben száznegyvennégy (!) folytatásban. A kor divatos tárcaregényeivel ellentétben egyre többfelé ágazott, egyre több témával, kor- és környezetrajzzal bővült, míg végül a kiadó maga erőltette mielőbbi befejezését Könyv alakban tizenöt évvel később, 1906-ban jelent meg; szövegén a szerző alig változtatott, csak a belső fejezetek figyelemfelkeltő címét hagyta el, s végére illesztette a főhős naplóját, nem annyira a cselekményt, mint inkább a magyar művész lélektanát kiegészítendő.

Az első két rész szerkezete, történése, atmoszférája egységes; a századvégi Pest életét és kisembereit ábrázolja, egy bérkaszárnya lakóit, akiknek sorsa egyformán szürke és eseménytelen, akikkel soha nem történik semmi rendkívüli. Az új, realista regényírás arcképvázlatai ezek a fejezetek, amelyekben néhol már a pesti „fekete” humor is megszólal, miközben a csípős hang mögött az olvasó mindvégig érezheti az író együttérzését, szánalmát és emberszeretetét e sok kis hajótörött világában. Ebben a környezetben bomlik ki a festőművész-rajztanár Bíró Jenő és a lenyűgöző szépség dzsentrilány szerelme (akinek az éhezés és a fagyoskodás határain járó cifra nyomorúságát senki sem sejtheti a ház lakói közül). Egymásra találásuk és házasságuk története is afféle keserédes idill, amelyben a szegénység és a szerelem ikercsillagát kezdettől befelhőzi a törékeny leány korai halálának megsejtése.

A regény súlyosabb mondanivalóját a második házasság története hordozza: a művész főhős harca a Gazdagság, a Pénz csábításával. Az arany átkos hatalmát példázza a címben szereplő Midás király is, akinek kezében a monda szerint minden arannyá vált. A műben még a Sátán is szerephez jut – évtizedekkel megelőzve a Thomas Mann Doktor Faustus-ában megjelenő Kísértőt. Ennek a résznek a tanulsága azonban halványabb és vitatható. A romantika (sőt: a szentimentalizmus) cselekményfordulatait és ízlésvilágát idéző levél- és naplórészletek, belső monológok, miniesszék nem adnak igazán hiteles képet a „becsületes művész vagy boldog polgár” erkölcsi szétszakítottságáról. Annál inkább szétzilálják a tervezett „nagyregény” kompozícióját, s a változó mélységű gondolatok nem kárpótolják a mai olvasót. De a mű minden egyenetlensége, a be nem váltott nagy tervek ellenére valóban „határkő az egész századvégi próza fejlődésében”.

További művei közül a Solus eris (1901) regényének latin címe a feloldhatatlan művészmagányt már-már metafizikai törvényszerűségként mondja ki. A Giroflé és Girofla (1901) a dzsentriéletbe ad bepillantást. Művészetének igazi területe a novellaírás: több darabja irodalmunknak mindenkori értéke marad (Téli sport; A fületlen ember). Elbeszélésköteteiben és tollrajzaiban megtaláljuk a századforduló magyar társadalmának minden jellegzetes alakját: újgazdagokat és kis pénzű, kis horizontú hivatalnokokat (Budapesti mesék, 1908; Berzsenyi báró és családja, 1902), hozományvadász dzsentriket és hirtelen meggazdagodott parvenüket (Nagyvárosi képek, 1913; Régi és új világ, 1913).

1900-ban az Új Magyar Szemlét szerkeszti, a Nyugat egyik előfutárát. Később a Nyugat köre is magához tartozónak érezte, szívesen adott helyet írásainak. Irodalmi munkássága elismeréseként 1911-ben az MTA levelező tagjának választották. A Nemzeti Színháznak hosszú éveken át dramaturgja, majd 1916-tól 1922-ig igazgatója volt. Választékos ízlése a műsorválasztás színvonalának biztosítékát jelentette. Élete utolsó évtizedében fokozatosan visszavonult az irodalmi élettől, olvasóközönsége is meggyérült. Életében egyszer jelent meg nagyobb válogatás írásaiból (A. Z. Munkái. I-XIV. k., 1906-1913), jó részük azonban a századvégi lapokban elszórva várja az újrakiadást.

MIDÁS KIRÁLY

Egy pesti bérház lakóit ritka esemény tartja lázban: az első emeletet bérlő Polgári Körben bált rendeznek. A készülődés száz apró izgalom forrása: tarka zászlók lengenek az ablakokban, bútorokat tologatnak a leendő ruhatárban, a táncteremben díszeket aggatnak. Öregasszonyok az udvari ablakokból, cselédlányok a konyhából lesik: kik jönnek-mennek? Mit hoznak? S várják: ugyan miféle elegáns, vidám, ismeretlen népség érkezik majd a fényesnek ígérkező mulatságra. A folyosókon, a lépcsőházban gyerekek rohangásznak. Mindenütt láb alatt vannak; az őket pásztoroló tizennégy éves fruska, Terka minden erélyességét összeszedi, hogy e különleges napon is kordában tudja tartani a nyüzsgő siserehadat. Terka apja, az özvegy vasúti ellenőr csak negyednaponként van otthon. Az ő gondozása, két apró szobácskájuk rendben tartása mellett a lányka bőven ráér játszani a kicsinyekkel, vigyázni a totyogókra, fegyelmezni a nagyobbakat. De gondja van az öregekre is; ha kell, beteg ápol, orvost, bábát hív, gyógyszerért szalad. Semmit sem utál, mindenre ráér, mindenütt ott van, és mindenkin tud segíteni. Most ő is az estét várja. Sóvárgásába nem vegyül irigység, pedig jól tudja, ő csak kívülről, az ablakon át lesi majd mások mulatságát, csak képzeletbeli táncossal fog keringőzni a lépcsőfordulóban.

Bródy Sándor (1863-1924): Ezüst kecske



Újságíró, elbeszélő, drámaíró. Egerben született, gazdag kereskedőcsalád legkisebbik gyermekeként. Apjától természetét és művészi hajlamait örökli, fogékonyságát a képzőművészetek és a színjátszás iránt. Iskoláit Egerben kezdi, de az apa halála után Pestre költöznek, ahol az időközben tönkrement család szegénységben él. Írói pályája vidéken, Békésgyulán indul, ahová színházi kudarca után kerül. Az első műve, a Nyomor (1884) már címével is jelzi Zola hatását, amelytől Bródy jó két évtizedig nem tud szabadulni. A könyv meghozza számára a sikert, hiszen a naturalisztikus ábrázolásmód az újat, a korszerűt jelenti a korabeli magyar irodalomban. Vérbeli újságíróként hamarosan a publicisztikában is hírnevet szerez, s Kolozsvárra hívják, ahol megismerkedik Hunyady Margit színésznővel. Bár szerelmük nem házassággal végződik, ebből a kapcsolatból születik fia, Hunyady Sándor író. Bródyt a szerelem titkai örökösen foglalkoztatták, többféle változatban megírja ezt a témát: Az asszonyi szépség (1897), Jegyzetek a szerelemről (1911), A szerelem élettana (1922).

A századforduló irodalmi lázát a lapalapítási kísérletek sokasága is tükrözi. Bródy a Fehér könyv – modern szemléletű folyóirata – bukását követően kiadja a Jövendőt (1903), amelynek munkatársai a kor jeles írói, költői. A lap figyel a kortárs világirodalomra, de rovatot tart fenn az új költők számára is. Megszűnte után Bródy újságírói pályája a Napnál folytatódik, később az Újság és az Est-lapok munkatársa. Babits értékelése szerint Bródy Sándor érdeme, hogy megteremtette Magyarországon az irodalmi újságírás nyelvét.

Zola naturalizmusértelmezése, a századvég dekadenciája és a művészvilág mitikussága fonódik egybe azokban a művészregényekben (Faust orvos, 1887; Színészvér, 1891), amelyek majd az összegző művek, az Ezüst kecske és a Nap lovagja felé mutatnak. Az Ezüst kecske (1898) karrierregény, amely kélt tehetséges fiatalember sorsáról, pályájáról szól. Tehetségük biztos tudatában mindketten fényes jövőről álmodoznak, s az ifjúkor fölényével viselik a szegénységet. A főszereplő, Robin Sándor karrierjét feleségének köszönheti, az asszony energikusságának és a pénz, a gazdagság, a hatalom iránti mohó vágyának. Ám bukását is ez okozza: miközben sikert sikerre halmoz, felesége és apja visszaél a hatalmi helyzettel. Bródy a polgárság gátlástalanságának és a dzsentri kisszerűségének kritikájával emeli ki a jövőt kutató, vállaló értelmiség szerepét. Robin erkölcsiségét kiegészíti barátja, Bem Gyula önzetlensége, tisztasága. Alakja a kor művészregényeinek hőseivel rokonítható, hisz a beteg festő a romlott világról lemondva csak a művészetnek él. A Nap lovagja (1902) Asztalos Aurél sorsában egy másik karriert és magatartásmódot mutat be. Jelleme hasonlít Robin Sándoréhoz, de annak erkölcsét, tisztaságigényét nélkülözi.

A színpadi sikert A dada (1902) című darab hozza meg. A regényekben is megjelenített világszemlélet, a szegények erkölcsi hite vezérli a színmű főszereplőjét. Ugyanaz a tulajdonság, mint amely A tanítónő (1908) hősnőjének tetteit mozgatja. E drámájának sikerét Bródy később már nem tudja megismételni. Utolsó éveiben főleg újságcikkeket ír. A művészsorsot utoljára megjelenítő regényén, a Rembrandt-on sokáig dolgozik, de az csak halála után, 1925-ben jelenik meg.

EZÜST KECSKE

A címszereplő egy olyan bot fejét díszítette, amelyet a regény főhőse gyakran bevitt a zálogházba, hogy pillanatnyi pénzzavarát enyhítse. Egy ilyen alkalom leírásával indul a történet. Hősünket furdalta a lelkiismerete, mert a nevezetes tárgy édesanyjától származó születésnapi ajándék volt. Ám ez csak rövid ideig tartott, mert a kapott néhány forintból megvette a legszükségesebbeket, s az éhség enyhültével barátaival ismét világmegváltó eszméket szőttek. Majd később Robin Sándor levelet írt a szeretett lánynak. Szépen leírta jómódját, szerelmét – de az ajtó váratlan nyílt, s megjelent a címzett, anyjával, nővérével.