A HÍDRÓL úgy látszott, mintha nagy vízen óriás,
ki-kivilágított hajók úsznának. A part, a házak, a nagy kőtömbök kontúrjait
fölitta a széles és mély fátyol, amelyet az est a víz páráiból, a város színes
és terjengő gőzeiből, gyárak füstfelhőiből szőtt. Az égő lámpákból álló
lánggyűrű, amely a város derekát mohó vággyal futotta körül minden estén,
elolvadt helyenként s csak egy messze nyúló, széles vízfelületet lehetett
sejteni az estében.
Túl a hídon, a hegy mögött, ott állt a régi
város.
A szűk, görbe és púpos utcákban alacsony, ócska
kis ablakos házak térdeltek, amelyeknek legtöbbje még a török időkből maradt
fönn s ablakot is csak akkor kapott, amikor gazdát cserélt.
Most már színesre mázolták nehezen forduló
kapuikat és vadszőlő futja be a házak udvarát. Egy régi kor elfonnyadt illata
szállong fölöttük. S közöttük járva, a hídra gondolunk s a túlsó partra és
fájón, nehezen ül reánk a mi idegenségünk tudata.
Mert itt – akárhogy is vegyük a dolgot – csak
idegenek vagyunk. Vendégek, aki egy derűs vasárnapon ideérkeztünk a hepehupás
Tabánba és megálltunk a púpos, görbe utcákon nagyon régi és nagyon furcsa házak
előtt. S ha valahol egy folyondárral gyűrűzött virágos, kis ablakból csengő
leányhangon hullámozik felénk egy német dal, vagy elébünk áll pár régi ember a
kicsi verandákon, piros abroszos asztalok körül és messzi, mögöttünk levő idők
történeteit halljuk emlegetni, akkor úgy érezzük, hogy velük kell mennünk és
bele kell néznünk ezekbe a házakba és emberekbe.
**
- Három, öt, nyolc. Parancsoljon a nagyságos úr
– mondta a kucséber halkan. – Van mandulám, datolyám, cukrom… parancsoljon a
nagyságos úr…
A kis vendéglő a hegy tetején tömve volt ezen a nyári
estén. A kicsiny asztaloknál leginkább magános párok ültek. Ezek a túlsó
partról jöttek, a másik városból, hogy idegenségük tudatában bátrabban
nézhessenek az estébe. Csendben vacsoráltak s csak a szempárok beszéltek át
egymáshoz:
- Milyen jó itt. És milyen szép. Az este… a
csend… s hogy el lehet felejteni pár órára az otromba életünket…
A finom, kecses és erős orrcimpák remegtek és
fölkényszerítették a fejeket, hogy jobban magukba szívhassák az esti levegőt,
amely finom, fűszeres illatokat hozott magával a hegyekből.
Gyönyörű, boldog este volt s ez meglátszott
minden arcon. Még a kis törpék is boldogan mosolyogtak a bejárat melletti apró,
bukszus bokrok közt, akárha azt mondták volna:
- Tessék, csak tessék. Ez a bejárat. S innen még
tündérországba is el lehet jutni.
Az egyetlen szomorú ember itt Nachtigall Náci
volt, a kucséber. Pedig ma jó napja volt. Mindenki mosolyogva nézett rá és
szívesen eljátszott egy pár hatost, hogy valami nyalánksággal kedveskedhessen
az asszonyának. Az egyik asztalnál egy nagyon szép pár ült. Náci ezekhez is
szomorú arccal lépett és monoton hangon motyogta:
- Tessék parancsolni. Három, öt, nyolc…
A férfi, szép karcsú, barna ember,
mindenféleképpen próbálkozott, de semmit sem tudott nyerni. már néhány koronát
veszített a játékon és türelmetlenül, ideges hangon förmedt rá a kucséberre:
- Maga csal. Ez nem rendes játék. Én mindig
szoktam nyerni.
Náci egy pillanatig gondolkozott.
- Ez szép ellenfél volna – de hamar leteperném.
S ez baj volna. Az emberek kiabálnának s a szegény, kicsi asszonyka sírna
talán. Eh! Semmi kedvem sincs most az ilyenekhez, amikor minden bánt…
Benyúlt a zsebébe, kivett belőle pár koronát,
annyit éppen, amennyit – a másik vesztett. Letette az asztalra és halkan
köszönve, kifelé ment. A kijáratnál már mosolygott egy kicsit az egészen és
tréfálkozva nyújtotta a vidám gipsztörpék felé a kosarát:
- Három, öt, nyolc… No, mért nem játszol. Eh, ne
is játssz különben.
Szép világos volt az este s az utakat jól lehetett látni. A
citadella kissé romantikusan nyúlt meg a holdfényben s a házak – elszórva a
görbe utak fölött – fehéren és kissé bizonytalanul állottak a holdsugarak
remegésében.
Náci erős, hatalmas alakja hosszúra nyúltan és
törötten ugrált a lépcsős, görbülő lejtőn, az oldalán lógó nagy kosár pedig egy
furcsa púpban rajzolódott ki, amint lefelé ment.
Lent a Rácvárosban a megszokott esti nyugalmat
vasárnapi élénkség tarkította. A korcsmák és vendéglők különösen hangosak
voltak. Náci ezeket is végigjárta, és sietett, hogy éjfél utánra hazaérjen.
Mert másnap is nap volt, munkanap, Náci pedig a főfoglalkozására nézve varga
volt, illetőleg cipőfoltozó, vagy amint Budán mondják: Flickschuszter. És ebben
a minőségében másnap némely cipőket kellett sürgősen kijavítani. Ezekre gondolt
s az otthonára, mikor már lent járt valamelyik kis, piros abroszos bormérésben.
A tulajdonosné egy szép, kövér német asszony itt
megszólította:
- Mért olyan szomorú maga máma, Náci? Baj van?
- Hát, hát… baj éppen nincs – mondta Nádi -, de
hát ne mindig vagyunk egyformán.
- Nem iszik valamit?
- Nem, nem. Majd máskor, ma nem.
S már köszönt is.
Pedig máskor mindig leült itt egy kis
negyedórácskára valamelyik asztal mellé. Ma nem. A kövér, szőke asszony
fejcsóválva nézett utána.
- Nem tudom – mondta -, mi baja van ma ennek a
Nácinak.
És leült mindjárt az egyik asztalhoz, ahol mint
fontos eseményt tárgyalták aztán a Náci gyors távozását.
Náci pedig fölfelé ment most az utcán. Ez volt
az utolsó út, innen már hazafelé indulhatott. Valahol egyszer csak elébe került
egy másik, puttonyos ember, a barátja: Angerer Kristóf. Zömök és erős ember
volt, katonás bajusszal. Már régen ismerték egymást Nácival. A katonaságot is
együtt csinálták végig s ott Náci a cipészséget, Kristóf a szabóságot tanulta
ki. Ügyes és jókedvű emberek voltak és mindenki szerette őket.
A katonaság után Budán telepedtek le, egy kis
házban. A lakásuk egyszersmind műhely is volt s a varrógép zakatolása s a
kalapács kattogása hangossá tette a kis udvart. Néha egy szőke kis leány
kukkantott be a műhelyükbe, egy csitri, hangos beszédű kis leány és Náci
ilyenkor mindig abbahagyta a zakatolást, hogy a Krisztinka szemébe
belenézhessen. Kristóf is kisomfordált néha a műhelyéből, ha Krisztinkát a
közelben tudta. De bizony eltelt egy pár esztendő, amíg kettőjük közül Náci
annyira bátor lett, hogy egy nyári estén erősen szájon csókolta a kis leányt.
Maga sem tudta ugyan, hogy is történt ez, csak arra emlékezett, hogy akkor a
szíve is egészen másként vert s hogy mindenáron a torkán akart kiugrani.
Aztán elvette Krisztinkát feleségül.
Kristóf a szomszédba költözött részben a bánata,
részben pedig helyszűke miatt. De ekkor már arra gondoltak mind a ketten, hogy
segédet is vesznek maguk mellé és az üzletet megnagyobbítják. A szegénység
ellenben mindig ott ólálkodott az ajtajuk előtt és minden tervüket elrontotta.
Míg végre is sok-sok tanakodás után a kucséberi hivatal eszméje ki nem
segítette őket a bajból.
Kristóf is kucsébereskedett esténkint s most,
amikor a barátját meglátta, már messziről kiáltott feléje:
- Héha! Szeavasz, Náci!
Mindig örültek egymásnak. A Náci házasodása nem
rontott a barátságukon, mindössze is csak egy kicsivel lett a Kristóf szíve nehezebb,
ha Nácit és Krisztinkát enyelegni látta. szívesen beszéltek most is egymással,
de Kristóf mindjárt meglátta a Náci arcán, hogy az nem olyan víg, mint
rendesen. Meg is kérdezte azért tőle, hogy mi baja.
Náci erre sóhajtozva, nehezen és hosszadalmasan
mesélte el a baját. Hogy a Krisztinka most beteg, várja a gyereket és nagyon
indulatos szokott lenni. az a szelíd, szőke kis leány! De az anyja! Az mindig
ott lebzsel körülötte és kérdezősködésekkel, beleavatkozásokkal izgatja
mindkettőjüket. így aztán örökké pörlekednek most, amikor az asszonykának
nyugalomra volna szüksége.
- Hát aztán – folytatta Náci -, hiszen az ember
hamar készen van! És én megmondtam az anyjának, hogy hagyjon minket békében,
menjen el. Menjen haza.
- Kidobtad?
Náci bólintott.
- És az asszony?
- Bizony az sírt. aztán pár tányért is eltört és
aszondta, hogy utána megy az anyjának.
- Baj, baj! – mondta Kristóf.
- Nem baj! Dehogy is baj! – kiáltott föl
mögöttük valahol egy idegen, öblös hang. – Nem baj! – folytatta a hang. Nem
baj! meg kell verni az asszonyt. Meg kell verni. Ez használ… és te, ha meg is
vered, nem vagy felelős semmiért.
Az öblös, ismeretlen, kissé borízű hang
tulajdonosa a kapualjban hevert mögöttük. Igénytelen, kis, száraz ember volt s
nem lehetett tudni, honnan vette a mély és széles hangját. Úgy látszik, hogy
ott vackolt magának éjjeli szállást a köveken, mert semmiféle hajlandóságot nem
mutatott a fölkelésre. Náciék idegenül, kissé ijedten és csodálkozta néztek rá.
Az arcát nem lehetett látni az árnyékban
és a rossz, szűk nadrág, a rongyos cipők semmi biztatást nem jelentettek. Ő
maga pedig szintén úgy beszélt és őszinte szavait bizalmatlanul fogadták.
- Szekál az anyósod? Dobd ki. Okoskodik az
asszony? Verd meg. Így mindig eljutsz az igazsághoz, barátocskám. Tudom az
esetedet, ne szólj közbe. És az igazság mindig tebenned van, te meg nem vagy
felelős semmiért.
- Már hogy én nem vagyok felelős? Hát ez mi? És
miről beszélsz te? – kérdezte félénken Kristóf.
- Jaj, hát te ezt sem érted még, barátocskám?
Hát akkor én bizony föl se kelek erről a jó ágyról, hogy neked ezt
megmagyarázzam. Pedig neked meg kéne értened ezt: hogy nem vagy felelős
semmiért. Érted: nem vagy fe-le-lős!
A hangja egészen száraz volt, amikor a szavakat
így tagoltan feléjük dörögte. A két szegény kucséber pedig csak állt és
hallgatta a furcsa kis idegent, akinek olyan mély hangja volt s akiről azt sem
tudták, hogy kicsoda. Kicsit mosolyogtak, de ő csak folytatta:
- Hát tehetsz te arról, hogy születtél? Nem. És
arról, hogy kucséber vagy és szegény vagy? Nem. Hát ki tehet róla? Bizonyára az
apád. Azt hiszed, ugye? De hiszen ő se tehet arról hogy született. És ez egy
végtelen sor, barátocskám. Valahol nagyon messze, elől van egy mozdony és mi,
mint a buta teherkocsik, csak szaladunk utána és nem tudjuk, hova. Próbálj
mozdony lenni, barátocskám, akkor majd rájössz arra, hogy nekem van igazam. Ti,
teherkocsik, persze nem töritek a fejeteket semmin és azt várjátok, hogy
valahova eljussatok. Sehova se fogtok eljutni! De az a szerencsétek, hogy ezt
nem tudjátok, mert akkor ti is ide kerülnétek valamelyik kapu alá, mint én… hát
csak menj haza és ha baj van, ne törődj semmivel és ne gondolkozz. Verd meg az
asszonyt, hiszen te nem vagy felelős semmiért…
**
Náci egyszerre csak azon vette magát észre, hogy
a házuk előtt van. Arra sem emlékezett, hogy mikor vált el Kristóftól.
Zavarodottan állt a kapu előtt. Még mindig hallotta annak a rongyos kis
embernek a hangját. nem tudott ugyan eligazodni azon, amit hallott, de egy pár
szó még ott motoszkált benne. Hogy ő nem felelős semmiért… És ha most
fölgyújtaná ezt a házat? Eh, bolondság – gondolta -, és igyekezett elfelejteni
az egészet.
Belépett az udvarra. Az ablakból gyönge
világosság vetődött a vadszőlőre és Náci szívét megint szorongatta az esteli
bánat.
Odament az ablak alá. Krisztinka ott ült az
asztalnál és varrt. Apró, kis fehérneműk terpeszkedtek az asztalon és Náci
szívét valami nagy melegség öntötte el a láttukra. Most bosszankodva gondolt az
előbbi beszélgetésre.
- Részeg volt az, vagy bolond – mondta magában.
– És az asszonyra gondolt s a gyerekre, aki jönni fog… Hogy ő megverje
Krisztinkát, még gondolatnak is rossz.
Benyitott az ajtón. S ekkor még egyszer
átvillant az agyán: jaj, ha valami történne mégis, ő nem lenne felelős
semmiért? Fájt, nagyon fájt most a szíve.
Az asszony ránézett. Náci még mindig ott állt az
ajtóban. Valamit várt ettől a nézéstől s nem tudott mozdulni.
Aztán egy halk köszöntésfélét hallott – vagy
csak képzelte? Maga sem tudta, de akkor már megindult az asszony felé. Csupa
öröm volt az arca, s amikor hozzáért, elébe tolta a nagy kosarat és halkan
szólt:
- Három, öt, nyolc. Tessék, kérem…
Az asszony édesen fölnevetett.
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T.
1910. aug. 14.
