Geréb László (1905-1962): A négyszáz éves Istvánfy – Egy ujrafelfedezett barokkori lirikus

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

1608-ban a pozsonyi Dunaparton lovagolt az elnehezedett, vérmes öreg nagyúr, amikor hírül hozták neki, hogy az országgyűlés nem őt, hanem ellenfelét, Illésházy Istvánt választotta nádorrá. Megütötte a guta és lefordult a lóról. Aztán eléldegélt még hét esztendeig. Jobboldala megbénult, nem tudott többé írni, a lóra nagynehezen rakták fel és minden oldalról körülvették, tartották, mígnem hetvenhét éves korában elhunyt.

Ez a költőietlen, nagyon is prózai finálé  méltó volt talán a vagyongyűjtő politikushoz, a közélet porondján otthonosan mozgó alnádorhoz, sőt a tudós humanista történetíróhoz is, de kissé elhomályosítja előttünk a huszonhat esztendő ifjú kancelláriai titkár képét, aki még 1564-ben szaporán irogatta az ilyen „pásztori verseket”:

Szép Amaryllisom, galambom,

szebb vagy mint Phyllis énnekem:

Ha holnap nyájamat kihajtom,

jöjj csókolódzni, jöjj velem.

Arany rokkával várva várlak

s örülhetsz tünde új ruhának!

Te csendben csörgő kispatak,

mely fenn a bérctetőn fakad,

s ti sűrű bokrok és falombok,

melyek vizére ráhajoltok,

én, Thyrsis, néktek áldozom

aklom-nevelte kis juhom;

ha csókolhatnám szép Hyellám

s először forrón átkarolnám,

nemcsak most, - számos évekig

áldoznék vigan néktek itt!

Ti drága szellők és szelek,

te lombon fészkelő madárka,

adjátok ezt az övet át

Lygdának, hogyha erre járna.

S mondjátok: Bús Amyntasod

e sáfrány-övet küldi néked;

azonnal fojtsd meg ezzel őt,

vagy türd el, hogy szeressen téged!”

1538-ban, kerek négyszáz év előtt született Istvánfy Miklós. Magyarország 1490-1606 közti történelméről írott nagy műve a legújabb időkig forrása volt a tudománynak, a történeti regényeknek, négy szép folio-kiadása és két magyar fordítása is annyira hozzáférhetővé tették, hogy soha nem tartozott az elfeledett, eltemetett nagyságok közé.

PADOVA, AZ OLASZ HEIDELBERG

„Zápolya öldöklő századja”, a 16. század, nemcsak mérges katonákat vitézlő Zrínyieket, Losonczyakat, Dobókat, Szondyakat termett. A szellemi életet nem az első magyar nyomtatott könyvek ponyvája és a mezővárosok piacán rikácsoló hitviták képviselték. A végvárak és a szellemi harcterek mögött még virultak a művelt kastélyok, iskolák. Jeles ifjak látogatták a híres külföldi egyetemeket, európai műveltséggel rakodva tértek meg a hazai közhivatalokba.

Így az Istvánfy-család is. A dédapa, Ferenc, baranyai alispán; az apa, Pál, a padovai egyetemen tanul, harcol Mohácsnál, nemzeti királyt választ Fehérvárott, ennek halála után a Habsburgok híve lesz és a magyar irodalomtörténetben „Volter és Grizeldisz” széphistóriájával szerepel. Fia, Miklós, apja nyomdokaiba lép.

Egy ideig Várdai Pál, majd Oláh Miklós esztergomi érsek udvarában apródoskodik. Aztán ő is lekerül Padovába. Oláh küldte ide, az egyetemre. Forgács Ferencet, a „magyar Tacitust” is Oláh küldte oda. Istvánfy társa az érsek unokaöccse, Bona György, mentoruk pedig Oláh pártfogoltja, a már hírneves ifjú magyar humanista, Zsámboky János. Bona hamarosan elhal Zsámboky gyászbeszédet mond fölötte az egyetemen, Istvánfy pedig epigrammával bucsuzik tőle:

Itáliába együtt vitt utunk,

de vissza már nem együtt indulunk!

Ne bándd, hogy élek még a föls szinén:

Ha órám jő, követni foglak én…

Húsz esztendős korában kerül vissza hazájába. Ez a kor közelebb esik hozzánk, mint a békés 18. és a 19. század. Az általános bizonytalanság, rangra, foglalkozásra tekintet nélkül, mindenkit fegyverre kényszerít. Az ifjú Istvánfy is előbb leszolgálja katonaéveit, harcol a török ellen. Aztán visszakerül Oláh Miklós udvarába titkárnak. Onnan a királyi kancelláriához jut szintén titkárnak.

KARRIER AZ ELLENREFORMÁCIÓBAN

Megnősül, alnádorrá  választják, titkos tanácsos, báró, aranygyapjas lovag lesz, diplomáciai utazásokat tesz, hadvezérkedik. Most már az egykori szerelmes lirikus, Machiavelli nyomdokain, ilyen sorokat hullat el:

Jó Plutó isten, poklok apja,

legyek bár emberek salakja,

csupán te pártolj engemet

és győzök mindenek felett.

Közben megírja nagy művét Magyarország történelméről. Látta az eseményeket, forgott bennük, beszélt a szereplőkkel, előtte nyitva álltak a levéltárak. Jó forrásai voltak és Padova csiszolt latin nyelvet, szónoki stilust biztosított számára. Feladatát megoldotta: folytatta Bonfinit. Mátyás király udvari történetírja, Antonio Bonfini kompilálta és a humanizmus eszközeivel megszebbítette a régi magyar krónikák előadását, kiegészítette ezeket Mátyás király uralkodásának részletes megírásával. A magyar humanisták valósággal a magyar történetírás kanonizált könyvének tekintették Bonfini históriáját. Ennek folytatása dicső, nagy feladatnak tetszett előttük. Verancsics Antal csak tervezte a folytatást, Brutus János meg is írta hozzá a következő századot, de gyenge sikerrel. A bel- és külföldön elfogadott méltó folytatás Istvánfy Miklós nevéhez fűződik. Pázmány Péter még gráci egyetemi tanárkorában lelkesen buzdítja Istvánfyt az írásra és az író halála után maga Pázmány kardinális gondoskodik az első kiadásról.

Mátyás király halálától a bécsi békéig beszéli el az eseményeket. Az utolsó könyvek csak vázlatosak és az egész műnek hiánya a végső simítás. A szélütött alnádor már nem tudta a tollat forgatni és nehézkesebb volt, semhogy az utolsó átfogalmazással járó aprólékos, gondos munkára képes lett volna. Kiadói ezen úgy-ahogy segítettek. Lapszéli címekkel és évszámokkal támasztották alá az események menetét. Miként Bonfini, Istvánfy is Livist tekinti történetírói ideáljának: elbeszélő történetíró. Pontos helyszínrajzot ad az eseményekhez, leírja a korabeli magyar várak fekvését, a csatatereket is. Az írói lendületet néhány beiktatott szónokkal mozdítja elő. A Zrínyi Miklós ajkára adott beszéd aligha hiteles, Verbőczy beszédének hitelessége kétséges, noha egy ideig a nagy jogász-politikus valódi beszédének fogadták el, Báthory Zsigmond beszédének fültanúja volt Istvánfy, hiszen a lemondó fejedelemtől a császár számára ő vette át Erdélyt, - ezt a beszédet érdekes egybevetnünk Baranyai Decsi János szövegével, aki ugyancsak közli az ez alkalommal elhangzott szónoklatot.

KÉT FLÓTÁS EGY CSÁRDÁBAN

Meglehetősen zavaróan hat a magyar hely- és tulajdonneveknek humanista divat szerint való latinosítása. De ezen akadtak fenn legkevésbé a kortársak. A szép folio-kötet címlapján díszes keretben a szerző arcképe is látható. A későbbi kiadásokon a medaillonban Mária Terézia képét helyezték el. Művét nemcsak alapossága és szép előadása tette híressé, hanem az is, hogy az uralomra került ellenreformáció szemszögéből nézi az embereket, eseményeket. Katolikus és aulikus szempontból egyaránt „gutgesinnt” munka volt és ezért a hálás utókor szívesen elnézte az írónak még – az Illésházy-ügyet is.

Illésházy István Magyarország legnagyobb vagyonát harácsolta össze. Protestáns is volt. Sokan gyűlölték. Az udvar is. Istvánfy is. Mikor aztán az udvar nagy nehezen felségsértési pert akasztott a nyakába, hogy vagyonát elkobozhassa, addig-addig puhították Istvánfyt, amíg ítélőlevelet koholt Illésházy ellen. Nem önzetlenül tette. Illésházy Lengyelországba menekült a fergeteg elől és a bécsi béke után pedig nádorrá választották.

Erre a hírre fordult le a lováról Istvánfy. Illésházy menten notapert akart ellene indítani, de hát ez igen magas személyeket érintett volna. Istvánfy békésen érhette meg utolsó napjait.

Besorozhatjuk nevét a 16. század sok jeles magyar humanistájának neve mellé. A politikus nagyurat nagy, vastag történelmi könyve reprezentálta eddig. Alig pár éve jelentek meg összegyűjtött latin versei. Szépen, kedvesen verselt. Nagy költő persze nem volt. Az a kis kötet vers, amely az ő nevéhez fűződik, talán csak afféle ifjúkori kilengés volt. Kor- és írótársaihoz írt alkalmai versek, sírversek, - kevéssé érdekesek. De pásztori verseinek bájos lírájáért hálásak lehetünk Istvánfy Miklósnak. Ezzel beírta nevét a magyar humanista költészet csak most feltáruló történetébe.

Forrás: Literatura XIII. évf. 189. szám Bp. 1938. szeptember 1.

Ráth-Végh István (1870-1959): Itália

Aki a római Capitoliumon bepillant a Maecenas-terembe, néhány csodálatosan szép márványszoborban lelheti a gyönyörűségét. Csupán végtelenül szerény maradványai ezek a műkincsek rengetegének, amely ellepte Horatius nagy barátjának kertjét és palotáját. Szárnyazza fel képzeletét a látogató s talán elébe tündöklik a hajdani palota, márványtól, elefántcsonttól és aranytól csillogva, - hogy horatiusi szavakat használjak. A római költő-király mindennapos volt ebben a palotában s akár soha fel sem kellett volna kelnie a bőkezű barát mindig terített asztalától. De furcsa az íróember természete: a legragyogóbb kastélyból, a legdúsabb asztaltól elkívánkozik a maga kis bohém fészkébe, ahol nem kínálnak ugyan fülemülenyelvből készült pástétomot, de az írópajtások megeredt nyelve rendez fűszeres szellemi lakomát.

Akkoriban Coranus kocsmájában mérték a legjobb caecubumi és falernumi bort. Itt iddogált a kis kövér Horatius; itt kábította magát bánatborral Propertius Cynthia gyakori hűtlenkedései miatt; itt mélázott az elégiaíró Tibullus. És itt poharazott a szerelem művészetének költője, Ovidius; nem is álmodott róla, hogy nemsokára fel kell cserélnie Coranus édes borait a száműzetés éveinek savanyú karcosával.

Ma már persze hasztalan keresnők a régi Róma kőtörmelékei között Coranus mester márvány bormérő-pultját, vagy akár egy másik, Macula nevű korcsmárosnak amphoráit, akit Cicero dicsér meg jó borai miatt. Be kell érnünk a tanulsággal, hogy a harangzengésű szavak ércveretű klasszikusai épp úgy összeültek köznapi baráti szóra, akár kései utódaik kétezer esztendő múltán. A különbség csak annyi, hogy Horatiusék akkor még borral élénkítették a tereferét, mert nem volt ismeretes a modern elmeserkentő ital, a kávé.

A mai Róma legrégibb kávéháza az előkelő Via Condottin van. 1760-ban nyitotta meg egy levantei görög, erről ragadt rá a neve: Greco. Azóta ahány író és művészember megfordult Rómában, pihenő óráját a Grecóban füstölte el. Nagynál nagyobb nevek csillagfénye reszket felénk a századok ködén keresztül. Köztük a legnagyobb: Goethe, aki gyalogosan sétált ide a közeli Corso Umberto 20. szám alatti lakásából. De megállt a kávéház előtt Byron parádés fogata is; a legendás fényűzés között élő  angol főúr nem restellte, hogy benyisson a kispénzű bohémek tanyájába. Úgyszólván minden kultúrnemzetből szakadtak ide törzsvendégek. Oroszországból Gogol, Lengyelországból Miskiewicz, Amerikából Mark Twain. A magyar Liszt Ferenc nem volt ugyan törzsvendég, de többször ellátogathatott a Grecóba, mert emlékét arcmásával örökítették meg. A zenevilág egyébként előkelően volt képviselve a Grecóban. Krónikásai feljegyezték Richard Wagner nevét s megemlékeznek olyan mesterekről, mint Rossini, Berlioz, Gounod, Bizet, Mendelsshohn.

Viszont a vendégek is megemlékeztek a Grecóról. Be kell vallanom, nem a legelőnyösebben.

Berlioz 1830-ban ír róla, szóról-szóra ekként:

„A Grecó a legutálatosabb kávémérés, aminőt csak képzelni lehet; piszkos, nedves és sötét. Gyalázatosan rossz szivarokat adnak a vendégnek s a kávé méltó a szivarhoz. Nem is márványasztalon szolgálják fel, hanem keskeny kis faasztalkán, amely éppúgy ragad a piszoktól, mint az egész helyiség.” Ezt a kritikát bizony kegyetlen dur-hangnemben zenélte el a nagy francia muzsikus. De hátha tévedett? Hátha rossz kedve volt aznap s ilyenkor az érzékeny lelkű művésznek a szeme is bosszankodik! Hallgassunk meg egy más nemzetbeli zenészt; vajon mit ír a Grecóról ugyanabban az 1830-ik esztendőben a német Mendelssohn: „A kávéház kicsi és sötét. A padokon körös-körül német piktorok üldögélnek. Fejükön széles kürtőkalap, nyakukat és ábrázatukat szőrcsomók lepik el, s ami a képükből kilátszanék, azt eltakarja a rettentő nagy pápaszem. Lábuk mellett hatalmas mészároskutyák hevernek. Irgalmatlanul nagy füstöt csinálnak, gorombaságokat vagdosnak egymás fejéhez s olyan hangon beszélnek Tizianról, mintha az is köztük ülne, cilinderrel a fején.”

Hogy Róma bohémjei miért ragadtak meg ebben a ragadós kávéházban, arra nehéz pontos feleletet adnunk. Talán éppen az ellentét vonzotta őket ide: a szalonok tükörvényes padlójával, ragyogó csilláraival, de hazug szellemiségével szemben az egyszerű és őszinte piszok. A szalonban a társadalmi konvenciók parancsoknak, ott a legunalmasabb frátert is ünnepelni szokás, ha magas a rangja vagy a hivatala. De a kávéház kétes tisztaságú asztalai körül egy dolog nem kétes: az, hogy itt csak olyan ember viheti a szót, aki mestere annak. Itt nincsenek etikett-szabályok, mindenki azt cselekszi és mondja, amit akar. Ha paradoxképpen hangzik is, a kávéház piszkos miliőjében nem egy nagy eszmét tisztázott az írók törzsasztala.

Meg aztán régebben nem voltak az emberek olyan kényesek. Nem messze a Grecótól, a Piazza Monte Citorio-n még pár évvel ezelőtt megvolt a Café Guardabassi, a politikusok kávéháza. Ebben sem volt szó kényelemről vagy eleganciáról. Berendezése a múlt század hatvanas éveiből porosodott át a huszadik századba s még a két öreg pincér is mintha a Garibaldi korából rekedt volna itt. De, mert a parlament palotájára nyílt, két kis szobáját képviselők, miniszterek, újságírók lepték el, s bizony akárhány kormányválságot itt oldottak meg, a Guardabassi kopott plüss pamlagain. A béke éveiben általános volt a jólét, ennél fogva az igények szerényebbek voltak. A háború után mindenkire rászakadt a nyomorúság, tehát senki sem fért a bőrébe az előkelőségtől. A Guardabassi nem óhajtott az előkelőség versenyében verejtékezni, bezárta a kapuját s a tulajdonos pincéreivel együtt hazament Nápolyba magánzónak.

Egy ismeretlen Gyóni-vers

Gyóni Géza rabságban

D’Hondtné Kovás Margit asszony, a Literatura brüsszeli munkatársa, néhai édesatyjának, egy honvédalezredesnek hagyatékából küldte be eredeti kéziratban az itt következő, kiadatlan Gyóni-verset. Kovács alezredes fegyver- és fogolytársa volt a Szibériában elpusztult, nagyra hivatott magyar költőnek. A vers, bár még a forradalom kitörése előtt íródott, pontosan kifejezi az orosz katonaság soraiban uralkodó forrongó hangulatot s így érdekes dokumentuma egyben az orosz világégésnek is. A kézirat tintaceruzával íródott s világosan olvasható. A vers így szól:

Alexis levele Alexandrához

Orosz tábor, december

… Havas éjjel. Hortyog a tábor.

Csillagfény reszket távol-távol.

Csillag fénye, vagy egy vár-ablak –

Odaát mindig ébren vannak…

… Domb mögül, kereszt hátterébe

Vörösen bujik a hold képe.

Vörösen, mint az urak arca,

Kik most mennek tivornyás harcra…

… Vörös kastélynak minden terme

Minthogyha Szentpétervárt lenne,

Pucér dámák, francia dámák

Ott reggelig a kánkánt járják.

… Nagy ott a hőség… lent az ingek…

A francia így segít minket.

Mi reggelre sirvermet ásunk

S bent dorbézol a kancsukásunk…

… Alexandra, hű feleségem,

Kit nem csókoltam réges régen –

Mert elrabolt a cár parancsa..

Figyelj szavamra, Alexandra:

A kis fiunkat, édes lelkem,

Csókold meg holnap én helyettem

De csókod most forróbban kapja,

Mert holnap nem lesz néki apja.

Holnap nem lesz már, csak az anyja,

Mert rohannom kell új rohamra.

Igy rendelték, míg én sirt ások,

Ott bent a részeg kancsukások…

… Alexandra, hű feleségem,

Kit nem látok már, csak az égben –

(És bús életem bús porontya…

Takard be jól a végső rongyba)

Reggelig itt még, édes szentem,

Esett bajtársat kell temetnem -

Bent foly a bor és szól a banda –

De reggel. – Ó reggel, Alexandra,

Elő a fegyvert és az ásót –

S dolgoznak majd a kancsuklások…

Alexandra, hű feleségem,

Kit nem látok már csak az égben,

És bús életem bús porontya –

Takard be az utolsó rongyba,

S induljatok a végső útra,

Amelyet meghagyott Atyuska:

Amerre zúg a Dnyeszter habja

Merüljetek egy lélek abba –

Hálás hullám lágyan ringat,

Öled át jól a kis fiunkat…

Öleld át jól… S ne feledj engem:

Hát ő is, ő is úgy szenvedjen,

Mint vasravert rabszolga-apja…?

Merüljetek a Dnyeszter-habba!

Ha pokol is – orosz menyország –

Az embert ott nem ostorozzák –

Ott találkozunk, lelkem szentem - - -

- - - Alexandra –

Reggelre én már arra mentem.

G y ó n i  G é z a

Forrás: Literatura XIII. évf. 189. szám Bp. 1938. szeptember 1.