(Az eredeti helyesírás
megtartásával!)
1608-ban
a pozsonyi Dunaparton lovagolt az elnehezedett, vérmes öreg nagyúr, amikor
hírül hozták neki, hogy az országgyűlés nem őt, hanem ellenfelét, Illésházy
Istvánt választotta nádorrá. Megütötte a guta és lefordult a lóról. Aztán
eléldegélt még hét esztendeig. Jobboldala megbénult, nem tudott többé írni, a
lóra nagynehezen rakták fel és minden oldalról körülvették, tartották, mígnem
hetvenhét éves korában elhunyt.
Ez
a költőietlen, nagyon is prózai finálé
méltó volt talán a vagyongyűjtő politikushoz, a közélet porondján
otthonosan mozgó alnádorhoz, sőt a tudós humanista történetíróhoz is, de kissé
elhomályosítja előttünk a huszonhat esztendő ifjú kancelláriai titkár képét,
aki még 1564-ben szaporán irogatta az ilyen „pásztori verseket”:
Szép Amaryllisom,
galambom,
szebb vagy mint Phyllis
énnekem:
Ha holnap nyájamat
kihajtom,
jöjj csókolódzni, jöjj
velem.
Arany rokkával várva
várlak
s örülhetsz tünde új
ruhának!
Te csendben csörgő
kispatak,
mely fenn a bérctetőn
fakad,
s ti sűrű bokrok és
falombok,
melyek vizére
ráhajoltok,
én, Thyrsis, néktek
áldozom
aklom-nevelte kis juhom;
ha csókolhatnám szép
Hyellám
s először forrón
átkarolnám,
nemcsak most, - számos
évekig
áldoznék vigan néktek
itt!
Ti drága szellők és
szelek,
te lombon fészkelő
madárka,
adjátok ezt az övet át
Lygdának, hogyha erre
járna.
S mondjátok: Bús
Amyntasod
e sáfrány-övet küldi
néked;
azonnal fojtsd meg ezzel
őt,
vagy türd el, hogy
szeressen téged!”
1538-ban,
kerek négyszáz év előtt született Istvánfy
Miklós. Magyarország 1490-1606 közti történelméről írott nagy műve a
legújabb időkig forrása volt a tudománynak, a történeti regényeknek, négy szép
folio-kiadása és két magyar fordítása is annyira hozzáférhetővé tették, hogy
soha nem tartozott az elfeledett, eltemetett nagyságok közé.
PADOVA, AZ OLASZ
HEIDELBERG
„Zápolya
öldöklő századja”, a 16. század, nemcsak mérges katonákat vitézlő Zrínyieket,
Losonczyakat, Dobókat, Szondyakat termett. A szellemi életet nem az első magyar
nyomtatott könyvek ponyvája és a mezővárosok piacán rikácsoló hitviták
képviselték. A végvárak és a szellemi harcterek mögött még virultak a művelt
kastélyok, iskolák. Jeles ifjak látogatták a híres külföldi egyetemeket,
európai műveltséggel rakodva tértek meg a hazai közhivatalokba.
Így
az Istvánfy-család is. A dédapa, Ferenc, baranyai alispán; az apa, Pál, a
padovai egyetemen tanul, harcol Mohácsnál, nemzeti királyt választ Fehérvárott,
ennek halála után a Habsburgok híve lesz és a magyar irodalomtörténetben „Volter és Grizeldisz” széphistóriájával
szerepel. Fia, Miklós, apja nyomdokaiba lép.
Egy
ideig Várdai Pál, majd Oláh Miklós esztergomi érsek udvarában
apródoskodik. Aztán ő is lekerül Padovába. Oláh küldte ide, az egyetemre. Forgács Ferencet, a „magyar Tacitust” is
Oláh küldte oda. Istvánfy társa az érsek unokaöccse, Bona György, mentoruk pedig Oláh pártfogoltja, a már hírneves ifjú
magyar humanista, Zsámboky János.
Bona hamarosan elhal Zsámboky gyászbeszédet mond fölötte az egyetemen, Istvánfy
pedig epigrammával bucsuzik tőle:
Itáliába együtt vitt
utunk,
de vissza már nem együtt
indulunk!
Ne bándd, hogy élek még
a föls szinén:
Ha órám jő, követni
foglak én…
Húsz
esztendős korában kerül vissza hazájába. Ez a kor közelebb esik hozzánk, mint a
békés 18. és a 19. század. Az általános bizonytalanság, rangra, foglalkozásra
tekintet nélkül, mindenkit fegyverre kényszerít. Az ifjú Istvánfy is előbb
leszolgálja katonaéveit, harcol a török ellen. Aztán visszakerül Oláh Miklós
udvarába titkárnak. Onnan a királyi kancelláriához jut szintén titkárnak.
KARRIER AZ
ELLENREFORMÁCIÓBAN
Megnősül,
alnádorrá választják, titkos tanácsos,
báró, aranygyapjas lovag lesz, diplomáciai utazásokat tesz, hadvezérkedik. Most
már az egykori szerelmes lirikus, Machiavelli nyomdokain, ilyen sorokat hullat
el:
Jó Plutó isten, poklok
apja,
legyek bár emberek
salakja,
csupán te pártolj
engemet
és győzök mindenek
felett.
Közben
megírja nagy művét Magyarország történelméről. Látta az eseményeket, forgott
bennük, beszélt a szereplőkkel, előtte nyitva álltak a levéltárak. Jó forrásai
voltak és Padova csiszolt latin nyelvet, szónoki stilust biztosított számára.
Feladatát megoldotta: folytatta Bonfinit. Mátyás király udvari történetírja,
Antonio Bonfini kompilálta és a
humanizmus eszközeivel megszebbítette a régi magyar krónikák előadását,
kiegészítette ezeket Mátyás király uralkodásának részletes megírásával. A
magyar humanisták valósággal a magyar történetírás kanonizált könyvének
tekintették Bonfini históriáját. Ennek folytatása dicső, nagy feladatnak
tetszett előttük. Verancsics Antal
csak tervezte a folytatást, Brutus
János meg is írta hozzá a következő századot, de gyenge sikerrel. A bel- és
külföldön elfogadott méltó folytatás Istvánfy Miklós nevéhez fűződik. Pázmány Péter még gráci egyetemi
tanárkorában lelkesen buzdítja Istvánfyt az írásra és az író halála után maga
Pázmány kardinális gondoskodik az első kiadásról.
Mátyás
király halálától a bécsi békéig beszéli el az eseményeket. Az utolsó könyvek
csak vázlatosak és az egész műnek hiánya a végső simítás. A szélütött alnádor
már nem tudta a tollat forgatni és nehézkesebb volt, semhogy az utolsó
átfogalmazással járó aprólékos, gondos munkára képes lett volna. Kiadói ezen
úgy-ahogy segítettek. Lapszéli címekkel és évszámokkal támasztották alá az
események menetét. Miként Bonfini, Istvánfy is Livist tekinti történetírói
ideáljának: elbeszélő történetíró. Pontos helyszínrajzot ad az eseményekhez,
leírja a korabeli magyar várak fekvését, a csatatereket is. Az írói lendületet
néhány beiktatott szónokkal mozdítja elő. A Zrínyi Miklós ajkára adott beszéd
aligha hiteles, Verbőczy beszédének hitelessége kétséges, noha egy ideig a nagy
jogász-politikus valódi beszédének fogadták el, Báthory Zsigmond beszédének
fültanúja volt Istvánfy, hiszen a lemondó fejedelemtől a császár számára ő
vette át Erdélyt, - ezt a beszédet érdekes egybevetnünk Baranyai Decsi János szövegével, aki ugyancsak közli az ez alkalommal
elhangzott szónoklatot.
KÉT FLÓTÁS EGY CSÁRDÁBAN
Meglehetősen
zavaróan hat a magyar hely- és tulajdonneveknek humanista divat szerint való
latinosítása. De ezen akadtak fenn legkevésbé a kortársak. A szép folio-kötet
címlapján díszes keretben a szerző arcképe is látható. A későbbi kiadásokon a
medaillonban Mária Terézia képét helyezték el. Művét nemcsak alapossága és szép
előadása tette híressé, hanem az is, hogy az uralomra került ellenreformáció
szemszögéből nézi az embereket, eseményeket. Katolikus és aulikus szempontból
egyaránt „gutgesinnt” munka volt és ezért a hálás utókor szívesen elnézte az
írónak még – az Illésházy-ügyet is.
Illésházy
István Magyarország legnagyobb vagyonát harácsolta össze. Protestáns is volt.
Sokan gyűlölték. Az udvar is. Istvánfy is. Mikor aztán az udvar nagy nehezen
felségsértési pert akasztott a nyakába, hogy vagyonát elkobozhassa, addig-addig
puhították Istvánfyt, amíg ítélőlevelet koholt Illésházy ellen. Nem önzetlenül
tette. Illésházy Lengyelországba menekült a fergeteg elől és a bécsi béke után
pedig nádorrá választották.
Erre
a hírre fordult le a lováról Istvánfy. Illésházy menten notapert akart ellene
indítani, de hát ez igen magas személyeket érintett volna. Istvánfy békésen
érhette meg utolsó napjait.
Besorozhatjuk
nevét a 16. század sok jeles magyar humanistájának neve mellé. A politikus
nagyurat nagy, vastag történelmi könyve reprezentálta eddig. Alig pár éve
jelentek meg összegyűjtött latin versei. Szépen, kedvesen verselt. Nagy költő
persze nem volt. Az a kis kötet vers, amely az ő nevéhez fűződik, talán csak
afféle ifjúkori kilengés volt. Kor- és írótársaihoz írt alkalmai versek,
sírversek, - kevéssé érdekesek. De pásztori verseinek bájos lírájáért hálásak
lehetünk Istvánfy Miklósnak. Ezzel beírta nevét a magyar humanista költészet
csak most feltáruló történetébe.
Forrás: Literatura XIII.
évf. 189. szám Bp. 1938. szeptember 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése