Szabó Lőrinc: Találkozások Juhász Gyulával

Juhász Gyula az idegklinika kertjében.

Az utolsó róla készült kép.

forrás: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/limes/juhasz_gy.html

Juhász Gyulához különös emberi kapcsok fűztek. Barátságunk nem lehetett olyan sokrétű és teljes, amilyen a kortársaké, de számomra felejthetetlen. Serdülőkorom rajongásai elkerülték és már túljutottam az első fiatalságon, amikorra, mint költőt, a maga egészében érteni, érezni és becsülni tudtam. Egyes verseit a gimnazista-évektől kezdve őszintén szerettem és könyv nélkül fújtam. Adytól, Babitstól, Kosztolányitól és Tóth Árpádtól azonban egész köteteket tudtam pontosan idézni. Őmellettük Juhász Gyula színtelennek hatott, kevésbé érdekesnek és rejtelmesnek. Formai és nyelvi tekintetben nem mutatott feltűnő újításokat, tartalmilag még kevesebb izgalmat váltott ki. Nem értettem, mi jogon sorozzák a líra forradalmárai közé és gyerekfejjel elsősorban azt a kevés modernizmust élveztem a költeményeiben, ami itt-ott mégis található bennük. Az ifjúi lelket akkor még a kihívó szertelenség vagy a kihívó fegyelem vonzotta. Ahhoz, hogy Juhász Gyula, aki színeit és rímeit egyaránt letompította, tanító vagy éppen vezérféle lehessen, megfelelő kalauzra lett volna szükségem. Sajnos, a tisztulásért és önállóságért kifelé és befelé harcolva jón s rosszon tulajdonképpen egyedül vertem át magamat és így keleténél később jöttem csak rá a modern szempontok joghatáraira és elfogultságaimra. A költő, akit addig nyugati, keleti és parnasszista nosztalgiákkal küszködő, félkonzervatív és túl magyaros középtehetségnek gondoltam, becsületemben természetesen csakhamar előlépett a második sorból. az ő művészete szintén egyik korán meglátható kristályosodási pontja lehetett volna a nyugatos lírai forradalomnak. Az egyszerűség, közvetlenség, a dísztelen költői igazság mind-mind örök erény, de túlságosan higgadt ahhoz, hogy irodalmi revolúciók idején önmagában varázserővel hathasson. Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű, veszíthetett a költő is. Juhász egy kicsit mellőzöttnek érezte magát és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek, több derű, mint írónak, több és erősebb hivatástudat jutott volna osztályrészéül, ha már indulásakor vagy legalább munkássága derekán létezett volna a magyar lírának egy olyan népi-újklasszikus frontja, amely egyenrangú a modernekével. Rendelt helyéről kivetette a sors, új világában félig idegennek tudta magát, politikai rokonszenv nem kárpótolta és abban a csöndes szeretetben, amely övezte, elégedetlenséget és írói részvétet is érezhetett. Sajnálkozást, ami megint csak ferde helyzetére utalt.

Emberileg, hat-hétévnyi felületes ismeretség után akkor kerültem különleges, forró közelségbe hozzá, amikor, azt hiszem, 1929-ben bevitték a Schwartzerbe. Tizenhét évvel voltam fiatalabb nála. A Németvölgyi-úton laktam, az intézet a szomszéd Kékgolyó-utcára nyílik. Felvételét öngyilkossági kísérletek sora előzte meg. Barátai, kortársak és szegediek eleinte sűrűn látogatták. Én az ismerős jogán és csak később mentem el hozzá, mikor azt hallottam, hogy nagyon egyedül van. Nem tudtam, hogy saját maga akarja a magányt, hogy ő maga riasztja el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával. Azzal, hogy nem beszél, nem felel semmi kérdésre, csak ül a szobájában vagy a kertben, mint egy élőhalott. Kevéssel előbb még „elég élénken” részt vett a társalgásban, de amikor én felkerestem, már teljesen kizárta magából az írói és emberi külvilágot. Elfogultságomat leplezve köszöntöttem; válaszul egy pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit s ettől kezdve kérdés, közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj -, legfeljebb ezt mondta, alig hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szákállas arcán látni lehetett a dermedező kínt. Orvosai elég reménytelennek látták az állapotát. Már előbb, a második öngyilkossága után, 1916-ban megismerkedett az elmekórtani klinikán, ahová bevitték, dr. Hajdu Lilivel, aki akkor a klinika tanársegédje volt. A Schwartzer-korszak elején eszébe jutott ez a régi ismerőse, magához kérette és doktornő analizálni kezdte, függetlenül az intézeti kezeléstől. – Mániás-depressziós elmezavar -, mondta nekem az orvosnő Juhász Gyula betegségéről, majd fóbiákról beszélt és cáfolta a paralízist. Élő betegről orvos nehezen mondja meg az igazat, de tény, hogy Juhász testi betegségei felől, különösen az utolsó időkben „köztudomású” volt a legszomorúbb megállapítás. Hogy mi az igazság, hogy mi magyarázza az elmezavart, én még csak kutatni sem akarom, arról írok, amit magam hallottam a költőtől. S éppen eleget hallottam ahhoz, hogy megrendítsem és mélységesen magához kössön.

Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség- és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet és szörnyűködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem! Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem reagál s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy ült mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt és lassan, gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával. zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály, szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden földi és metafizikai pesszimizmusomat, minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd azt, hogy „nem fájsz, hanem érdekelsz!” Az ellent-nem-állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, „hiszen őrült”. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára és egyetemesen „lepleztem” minden áltatást. Legkedvesebb költőimet, költőinket idéztem és emlékszem, milyen sokat segített Baudelaire… És Juhász Gyula felnézett, felfigyelt, érdeklődni kezdett, közel engedett magához, csodálkozott, helyeselt és tiltakozott. Akárhogy is, de felráztam halálos fásultságából. A siker izgatni kezdett, tovább beszéltem és egyúttal észrevétlen hátsó ajtókat építettem. Első „beszélgetésünk" három óra hosszat tartott. Bizalmas vallomásaim megnyerték a bizalmát, a vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. – Gyere el megint – ezzel búcsúzott. Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki.

Ettől kezdve izgatottan gondoltam rá és bejártam hozzá. Jó ideig közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Biztosa vettem, hogy őrült. Emiatt féltem is tőle s hiába volt oly gyenge és szelíd, titokban nem egyszer összemértem a testi erőnket. Hátha dühöngeni talál?! – rémüldözött bennem a gyakorlatlan ápoló. Ötször vagy hatszor kerestem föl s mindig két-három-négy órát töltöttem vele. Az egyik doktor már első látogatásom után mondta, hogy nem tudja, mi a trükköm, vagy hogy milyen viszonyban vagyunk, de jótékonyan hatok rá. Most már élénkebb volt, szemmel láthatóan hitt nekem. Sokat üldögéltünk a szobájában a vaságyon, néztük az udvar betegeit. Mutatta, mik az orvosságai. Ópiumot ivott, azzal akarták zsongítani az idegeit, deríteni a közérzetét, nyugtatni az éjszakáit és talán ébreszteni benne a testi vágyakat. Mihelyt megmoccant benne az élet, kezdtem megjátszani, hogy rászorulok a tapasztalataira. Fölösleges tanácsokat kértem tőle. Bevált taktikámat egyre jobban elmélyítettem s vigyáztam, hogy a hindu megváltást, a közvetett biztatást kellőképp ellensúlyozzam az élet szakadatlan rágalmazásával. Ékesszóló voltam, mint még soha, az ördögtől kellett visszaperelnem egy lelket. S a lélek visszajött. Legalábbis használható lett. Hogy közben más orvosi testi-lelki behatások hogyan társultak az én külön költői „gyógyítási” módszeremhez, azt megítélni nem tudom, de minden okom megvolt hinni, hogy a tökéletes közöny ekkor tört át benne.

Nem kellett hozzá túl sok idő és Juhász Gyula egy kicsit megint kíváncsi lett arra, ami a zárt kapun túl van. A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos nagyot nézett, gratulált és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje. Csak aztán vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom, nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk. Olyan szolidaritást éreztem vele, mintha saját magamat „gyógyítgattam” volna. S egész biztos, hogy gyógyítottam is magamat, egyszerűen azáltal, hogy őt láttam és figyeltem. Az ellenfél, a mindenkiben rejtőző veszély kitanított. Gyalog indultunk a Farkasrét felé, aztán villamosra ültünk. Nem akart felszállni, de kierőszakoltam, csak azért, hogy emberek, idegenek testi közelébe kerüljünk a megrendezés látszata nélkül. Bementünk a farkasréti temetőbe, látni szerette volna Tóth Árpád sírját. Jól tudtam, hol a sír, de látva, hogy milyen fontos neki a tisztelgés a halott barát porainál, megjátszottam a tájékozatlant, az öröknél kérdezősködtem és a nyomozó munkába észrevétlenül őt is bevontam. Felvillanó érdeklődésnél fogtam meg és így irányítgattam aktivitását. Szeretett volna valami emléket hagyni a síron. Gyermekes szavakkal a szomszéd halottól „kértünk kölcsön” egy-egy szál virágot és azt tettük le a Tóth Árpád sírjára.

A legközelebbi kirándulás fő eseménye az volt, hogy a beteg költő eljött ebédelni hozzánk a Németvölgyi-útra. Az eset valósággal „csodának” számított. Reményem, hogy egy polgári otthon élete, az írótárs dolgozószobája, a kis Klára és a családi ebéd megteszi a maga visszacsalogató hatását, nem csalt meg. Eleinte ijedelmet keltett a szomorú hírű, váratlan vendég, a gyermeket azonban nem kellett valami nemkívánatos élménytől félteni, mert ebéd előtt már hármasban sétáltunk. A másfél óra zavartalanul, sőt aránylag vidáman telt el, noha engem ekkor is nem egyszer elfogott az alaptalan szorongás és a kislányt egész idő alatt egy percre se hagytam egyedül vele. Mindenből „rendesen” evett, a palacsinta különösen ízlett neki, mindössze a kés-kanál-villa használatában látszott rajta zavartság és figyelmetlenség. Bor orvosi tilalomra nem volt az asztalon. Ebéd közben panaszosan emlegette egy íróbarátunk hidegségét, akinek egy nevezetesebb könyve megjelenésekor virágot vitt és aki még csak nem is fogadta. Ebéd után a könyvtárban még mindig a „sötétség” volt beszélgetésünk fő témája, de már nem a tagolatlan és mozdulatlan sötétség. Az élet rágalmazásában eleinte mellőztem a személyes akcentust, később a pesszimista világérzés és világnézet lassankint elvesztette egyedülérvényességét s inkább már csak egy lett több egyformán lehetséges elv közül. A hangsúly a hitre, a szubjektivitásra lopakodott át; igen, az élet gazság, szörnyűség és mi változatlanul pesszimisták vagyunk; látásunk igazságát azonban mind jobban kétségbe vonta ugyanaz a heveny szkepszis, amely nemrég az életigenléssel szemben volt látszólagos fegyverünk. Délután egy kötet Baudelaire-en kívül, melyet „alaposan tanulmányozni” akart, már egy Nietzsché-vel, a Jenseits-szal, egy Nietzsche-életrajzzal, egy lélektani és még két más könyvvel csengetett be a csudálkozó portáshoz.

Kétszer-háromszor voltam még nála az intézetben, kérte az újabb verseimet. Akkoriban készült a „Te meg a világ” anyaga, mutathattam éppen elég sötét darabot. Más költőket is olvastunk együtt, szobája vasrácsos ablakánál. Az intézeti korszak utolsó szakaszáról nincs emlékem; lehet, hogy belefáradtam és elmaradtam. Az igazi gyógyítást magától értetődően a több hónapos szakszerű kezelés hozta meg, én csak a mi dolgunkról beszélhetek. Juhász Gyula átmenetileg meggyógyult, hazament Szegedre és a legjobb hírek érkeztek. „Szabó Lőrincnek, végtelen hálával, 1929, Juhász Gyula”, - így dedikálta nekem az új fényképét, melyet már hazulról küldött emlékül; üzenetet egy titkárféle lányismerőse közvetített, illetve annak a levele számolt be a költő hogylétéről. Irataim közt most nem tudtam hirtelenében megtalálni ezt a néhány érdekes levelet, a fénykép megvan.

Hat-hét évvel később megint találkoztam Juhász Gyulával. Már rég visszaesett a melankóliájába, klinikán és otthon kezelték, a lapok reménykedő közleményeiből kitetszett a legrosszabb valóság. Miköztünk már a közvetett érintkezés is megszakadt. 1936-ban aztán Féja Gézával együtt előadásra hívtak a szegedi protestáns diákok, a Bethlen Gábor Kör, s a Tisza-parti városban látni akartam öreg barátomat. Szeretet és tisztelet éppúgy vitt, ahogy különös pesti intimitásunk emléke vonzott hozzá. Lehetetlen, mondták, csak a kezelőorvosával áll szóba, szobájának, ágyának börtönébe temetkezett, állítólag mindennap elolvassa a lapokat, de nem csinál semmit, nem beszél semmit, halott akar lenni, mielőtt halott lenne… A szegedi fiatalok szeretetteljes erőszaka a közelmúltban még kezébe kényszerítette a tollat, a fiúk összeszedték minden telefirkált papírját s kiadták utolsó kötetét. „Fiatalok, még itt vagyok”, mondta a szép cím, de a költő már rég „nem volt itt”. Mindennap új öngyilkossági kísérletet hozhatott vagy akár halált.

Egyik bizalmasa, Magyar László, aki egy-egy szóra még mindig be tudott jutni hozzá, elkalauzolt a Fodor-utca 6-ba. A költő édesanyja aggodalmasan tisztelte fia tilalmát, hogy senkit be ne eresszen, és tapasztalta, hogy hasonló próbálkozások milyen sikertelenek maradtak. Nem is engedett, csak a kis előszobába. Igazán Magyar speciális helyzetismerésére volt szükség, hogy – majdnem erőszakkal – a belső szobába bejussak. A napi program „csak egy percet”, legfeljebb negyedórát engedélyezett. Azt hittem, Juhász Gyula egy kicsit örülni fog. De Magyar minden szava hiábavaló volt, a költő rám se nézett. Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani. Szégyellte az állapotát6, csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehérpontos, nagy vörös keléseket, melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált és rettenetesen szenvedett. Végül ketten maradtunk a szobában, kísérőm és az édesanya a szomszédban beszélgetve várta, hogy mi lesz.

A beteg falnak fordulva, mozdulatlanul feküdt, és néha sírt, megrándult. Temette, gyűlölte, kerülte a maradék életet, büntette magát. Az volt az érzésem, hogy utoljára látom. Sokáig eredménytelenül szólongattam különös pesti élményeim gyötrődő társát, de azt kellett hinnem, hogy szegény már csakugyan áthullt a kárhozatba vagy a megsemmisülésbe. Mennyi mindent szeretnék még mondani neki, mennyit kérdezni tőle, és még csak kezet se fogunk, mielőtt mindennek vége? Ismét elfogott a kétségbeejtő tehetetlenség, de a helyzet sokkal súlyosabb volt, mint hét évvel előbb a Schwartzerben. Akkor valahogy előre hittem a sikerben, hittem, hogy ki fogom tudni nyitni a lezárt lelket. A szegedi ágy kárhozottja előtt, akinek csak gyűrt körvonalait láttam, csak egy csimbókot a fekete hajából, elhagyott az erőm. Ágyára ültem és beszéltem hozzá, az ismert kerülő úton indulva a poklok felé, melyekbe már alászállott, de magam se hittem a szavaimban. Játéknak éreztem, amit csinálok, s a játék, ha nem meggyőző, üres komédia. És én most nem voltam meggyőző. A régi varázs elhalt, a még messzebb szállt lelket nem tudtam utolérni. S közben múlt az idő, sürgetett még néhány búcsúlátogatás, sürgetett a vonat, a negyedóra rég letelt. Hiába összegeztem a pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát, az élő nem akart figyelni, a halott nem akart élni. Láttam, hogy csakugyan túl van mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle. „Végtelen hálával…?” – gondoltam a fénykép dedikációjára és nagyon megszégyelltem magamat. A látvány összetört, minden kedves halottam elvesztésének fájdalma összegyűlt ezekben a percekben és minden perc végtelen sokáig tartott. Kétségbeesve, kitörve beszéltem tovább, szinte már a síron túlra. – Nem igaz, nem a síron túlra! Te még élsz! Hát jó, nem segített és nem segít most már semmi, tönkre mégy! De még élsz, még itt vagy! Mentsd azt, ami menthető! Még van valamennyi időd! Csak leállítottad magadat, én tudom, hogy az agyad még észlel! Akármi van és lesz, észleld a véget és beszélj, írj! Nem fogsz kevésbé fájni! Írj arról, ami most benned van, akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálból, de beszélj róla, állj bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed… Súgva, kínlódva mondtam e szavakat vagy ilyesféléket és simogattam és könyörögtem. Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is sírtam. S ekkor felnézett és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség, ne kérjem, ne biztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta és szégyelli ezt a véget. Lassan megenyhült. – Rettenetesen fáj minden… Már beszélt. – Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sors, szövegezd meg, ami benned van… - Nincs semmi… - Szövegezd meg a semmit, a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz… - Nem érdemes… - Érdekes lesz… - Nem érdekes… - Bírd el, viseld el, akármilyen rettenetes a fájdalom, használd ki, állj bosszút, állj bosszút rajta… - Nem bírom, rettenetesen fáj… - De bírod, nemrég még írtál, itt az új könyved… - Szégyellem azt is – felelte ő és kérdezte, hogy mit gondolok a könyvről. Egy-egy pillanatra felcsillant benne a remény. Ezután kissé megnyugodott, már rendes párbeszéd alakult ki köztünk. Mondta, hogy mindig nagyon elégedetlen volt magával, élete teljesítményével. A kicsinyhitűség lehetett lelki romlásának egyik fú oka, a másik egy többgyökerű keresztény bűntudat. Ahogy gyötrelmeinek túlvilágából egyre közelebb jött hozzám, úgy lett nyugodtabb, közlékenyebb. Az ebédről már lemaradtam, a szomszéd szobából behallatszott az anya és a szegedi szerkesztő suttogása. Simogattam szegény barátom kezét és homlokát, a részvét egészen elzsongította bennem az ijedelmet, amit az arca keltett. A költői kishitűség bénította ezt az embert egész életében, közölték félreérthetetlen szavak. A kétely, amely mindnyájunkban megvan, benne csak erősebb volt egy kicsit és felőrölte. Évtizedekig tartott az alattomos, romboló munka. A költő, miközben magát siratta, irigység nélkül beszélt szerencsésebb lelkialkatú társairól. Mélységesen vallásos ember benyomását hagyta bennem. Azzal vádolta magát, hogy mindez az isten büntetése, nem a sorsé, nem általában az életé, az isten büntetése a nagy alapbetegség, amiért levetette a reverendát. Meg egyebekért. S újra meg újra visszaesett apátiájába. Nem akar senkit és semmit, minden rettenetesen fáj, hagyjam „meghalni”. – Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék még valamit? – fordult aztán hozzám, én pedig, szinte átvéve az őrültségét, mely talán nem is volt őrültség, ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában sorokat próbáltam rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlése alapján, mintha őbelőle beszélnék. És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti. Juhász Gyula újra meg újra elsírta magát, hogy ő bolond; idézte két soromat: „Nyitott szemmel nézek bele – a rettenetes semmibe”, s emlékszem, „isten büntetésének okai” közt emlegette, hogy el kellett volna vennie egy lányt, de „már késő”… Én biztattam a magam módján, Hölderlinről beszéltem: - „… im Winde… klirren die Fahnen”… Milyen szép!... Még sokáig, nagyon sokáig kellett volna, szerettem volna beszélgetni, megint hittem, hogy egy kis időre feltámadhat az életkedve, hiszen érdeklődött egyes emberek iránt és megígérte, hogy felkél. Én egyik szegedi ismerősömet ajánlottam neki, az tud „úgy” beszélni, ahogy én… Másfél órát töltöttem nála, búcsúzásnál megcsókoltuk egymást. Kint az utcán az volt az érzésem, hogy nem a földön járok.

Többé nem találkoztunk. Most április elején még láthattam volna. Megint meghívtak Szegedre, egy szombati napon voltam ott. Juhász Gyuláról azt a téves hírt kaptam, hogy a klinikán fekszik. Kimerült voltam, influenza bujkált bennem. S egy kicsit féltem is találkozni vele, úgyse segíthetek. A Fodor-utcáig még elmentem, a sarkon aszpirint vettem a patikában… Itt a szomszédban, gondoltam, itt lakik, talán tudja is, hogy Szegeden vagy és rosszul fog esni neki, hogy már nem mégy el hozzá, hogy már lemondtál róla… Csak a hatodik ház, biztattam magamat… Eh, nem itt van, a klinikán van… A klinika messzebb volt, az idő kevés, a látogatás fárasztó és céltalan, a torkom fájt… A Fodor-utca sarkáról visszamentem a szállodába, ágyba feküdtem és borogattam  magamat. Este verseket olvastam fel és vasárnap kora reggel hazautaztam. Majd legközelebb…

Kedden reggel az újságok nagy cikkei közölték, hogy Fodor-utcai lakásán Juhász Gyula ismét megmérgezte magát és meghalt.

Sohasem fogom elfelejteni.

Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.

Vidor Miklós: Juhász Gyula

Az alkotó belső kényszerét, művészetéhez való viszonyának rugóját így fogalmaznám meg: az elvesztett lelki egyensúly visszaszerzéséért megindított küzdelem, - s egy bizonyos szempontból minden művészet az. Ez a gondolat nemcsak a műalkotó máslényegűségét domborítja ki – hiszen milyen kevesen választják problematikájuk megoldásául a probléma esztétikai objektivációját! – de igen erősen rámutat az irreális jegyre is. Irreálisnak kell neveznem a való világ, s a benne gyökerező ember szemlélete szerint magát a művész fokozott problémaérzékét, s a feloldásra megindított alkotótevékenységet is. Ennek a megszállott irrealitásnak sajátos megjelenítőjéről, a szenvedés-szépség kettősségének jellemző modern magyar képviselőjéről írva ismét világos lesz: az alkotó maga tölti be törvényét; egész valója, művészete nem más, mint egy egyszeri lélekalkat esztétikai síkon történő megnyilatkozása.

Juhász Gyula lírája a vallomás, önarckép és testamentum kiömlő magakönnyítése – vagy legalább is kétségbeesett törekvés egy képzeleti nyugvópont elérésére. Furcsán, s idegenül hat a nyugtalanság felvetése ennél a szerzetesi zártságú költőnél. Ellene szól a Nyugat valóban nyugtalan nemzedékének legmagábafordultabb, legcsöndesebb arca; egy vidéki városkában eltemetett tanársors szívfájdító passzivitása. Azt hiszem, mindez inkább háttere, sivár díszlete a benne megjelenő embernek, sem mint lényege. Negatív hatása, belső harmóniabontó tragikuma van inkább, mintsem önmagában Juhász Gyulát megértető ereje. A sors döntő ember- és művészetalakító erő. Mintegy keretben jelenik meg benne az egyes és egyszeri, s külső hatásában csaknem kirívóbb az általa körülhatárolt képnél. Juhász Gyula esetében rákényszerített és magaválasztotta sors közti különbségtételnek nincs értelme. Egész mivolta, benső erőinek iránya utat jelöl és választ – szabadon választ – ugyanakkor, amikor már végső metafizikai törvényszerűséget teljesít.

Nyugtalanságról beszéltünk az imént. A szemlélődő, önnön létét kívülről figyelő lélek nyugtalanságáról. Persze, nem Kosztolányi, Karinthy szellemi, intellektuális higanyára gondolok. Mélyebben gyökerező, ösztönösen fölszimatoló, de a végső értelmet tudatosan megoldani nem képes ember belső bizonytalansága ez. Sok mindent elmondhatnánk róla: szomorúságát, idegbetegségét, félénkségét szokták emlegetni -  más oldalról társadalmi okait kutatják pályájának. Az elismerés hiánya, a „falusi költő” elkeserítő agyonhallgatottsága, a hivatalos Magyarország közönye: mindez fájdalmasan igaz, de nem elég magyarázat. Még akkor sem, ha megpótoljuk a magyar vidék, az alföldi por kultúrát, álmokat temető buckáival. Mindezek okozati összefüggések. A legmélyebb ok és formálóerő: maga az ember. S Juhász Gyulát még ma is, tíz évvel halála után szeretik különös, kedélybeteg magánosnak, szerencsétlen művésznek, körülményeit legyűrni nem tudó, életéről lemaradt gyászmagyarnak képzelni.

A szegedi remete lelkialkatánál fogva predesztinálva volt mindarra, ami történt, agy éppen nem történt meg vele. Mégis jócskán hozzájárult ennek az amúgy is törékeny léleknek végső összeomlásához az az emberi meg nem értés, melynek áldozata maradt úgy látszik halálban is. Maga teremtette világa helyett egy attitűd, egy gesztus őrizte meg legélénkebben a köztudatban. A magába zárkózó, s végül öngyilkosságba menekült költő jó társa József Attilának, a Csokonai-tétel eleven igazolásában: „Az is a bolond, aki poéta lesz Magyarországon”.

Amikor szülővárosában próbáltam közel férkőzni nyomához, emlékéhez, emberi valójához, egyre tisztábban éreztem: nem ez volt Juhász Gyula, nemcsak ennyi, nemcsak ilyen könnyen kifejthető, polgárokat megdöbbentő szabálytörés. S a sokat emlegetett körülmények együttesen sem okai, csak következményei annak a nyugtalanságnak, egyensúlyvesztésnek és összeomlásnak, melynek mélyéből a magyar líra egyik remeke nőtt fel, míg alkotója belepusztult.

Az „Új versek” kötetében (1908-14-ig) találjuk a „Feledés” című szonettet. Ebben a versben látjuk meg határozott megfogalmazását a legalapvetőbb Juhász Gyula-jegynek. Íme az ember, aki nem akar tudni arról, ami van. El akarja feledni életét, a kort, melybe beleszületett, „silány jelen”-t, s a végső akadályt akarja átugratni. MI ez a végső akadály? A nem kívánt élethez láncoló erő kényszere. Feledni – nem tudni – nem venni tudomásul: egyszóval tiltakozni. Erre a nyugtalanságra céloztam, ezt az egyensúlyvesztést éreztem elhatározó fontosságúnak.

Valami iszonyú tévedés sejtelme döbben fel Juhász Gyulában: a becsapottság, megcsalatottság érzése. Beleszületett egy korba, mely nem az övé, rákényszerültek egy történelmi adottság béklyói, - és semmi  köze ezzel a valósággal. Azok az akarati összetevők, melyek mást a korában való elhelyezkedésre és beilleszkedésre serkentenek, nála ellenkező irányban mozdulnak meg. El a kortól, az élettől, a valóságtól – oda, ahová egy lehető és elvesztett boldogság képzelt szálai mutatnak. „Thulén tuli táj” hívja (Profán litánia), máskor pedig így szólal meg benne ez a vágy:

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból

Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám, dalos,

Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor

S a mosolyos borág bús dértől harmatos?

(Annára gondolok)

 

Ismét máskor:

 

Ezért jajong szívem halódó birodalmak

Beteg álmaiért, s a földnek kerekén

Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.

Mert hontalan e vágy.

Mert későn jöttem én.

(Mer későn jöttem)

 

Nincs is az „Új versek” költőjének tragikusabb földöbbenése ennél a feledés-, menekülés-motívumnál. Az eltévedettség, a rosszhelyre-hu7llottság érzése kínzó elvágyódással tölti el. Romantikus elvágyódás ez? Hölderlin, George hellénizmusa? – az, és mégis mennyire más tartalmakkal teli. Milyen saját Hellast, Rómát varázsol elő az elveszett helyett. A „hontalan vágy” nem éri be a múlt megidézésével: saját érzelmi hőfokára hevített, művészileg átlényegített, minden esetlegességtől ment ókort teremt. Olyan világ bomlik ki ebből a szemléletből, mely már azért szomorú, mert túlélte önmagát, s a teljesülés pogány örömének delelőjén átjutott. Egyetlen lelkiállapot színezheti csak: a hanyatlás.

 

A kardunk éle csorba,

De éles – szatíránk.

A sas nagyon kifáradt

S nagyon nagy a világ.

(Pannóniában a légió dalol)

 

Ez a látásmód sajátos torzító volta. Nem is a hanyatló korhoz való vonzódás, nem tudatos analógia-keresés: Juhász Gyula számára az emberi tragikum örök jegye az egyénen túlnövő, egyetemes végzetszerűség. Éghajlata, életérzése, embert, kort, birodalmat ebben a halál előtti pillanatban ránt bele költői világába. Ez teszi atmoszféráját velejéig szomorúvá.

„Ragyog, ragyog a búbánat iszapja” – írja a Tiszáról, a „Magyar táj, magyar ecsettel” című szonettjében.

A sánta művész, a fájó szerelmes,

Bús pörölyével verte a vasat.

Pajzsot kovácsolt ádáz győzelemhez.

(És vert a szive és majd meghasadt.)

 

Vert ékes művet éktelen csatához,

Vas ostromot, hol tombol száz halál,

Száz férfit is, ki vért özönnel áldoz.

(Ó, Afrodité, tartott már a nyár!)

(Achilleus pajzsa)

De ez az eredendő szomorúság ragyog egész költészetén – másra lenne nehéz példát találni. Az „Isten kardja”, a „Mégis”, az „Orgonaszó” mind-mind valami végső gyógyíthatatlan bánat ijesztően pontos és leverő formába öntése. A korában hontalan lélek épp ezt a hontalanságot viszi magával, mikor más évszázadokba menekül – minden kísérlete oly kétségbeejtően vigasztalan, akárha árnyékától akarna megszökni.

És hősei? – Mert Juhász Gyula lírája csodálatos arcképcsarnok. A parnasszista líra képzőművészeti remekekbe hajló alkotásvágya üli meg. Lázas kereséssel festi a portrékat: önmaga előképeit, a messze időben. Megannyi elődöt, rokont, testvért, a ledönthetetlen ellen felvállalt lázadásban. Hephaistos, Odysseus, Arthus, „a ködös kelták krirálya”, a Tomi-ba száműzött Ovidius – s később Napoleon („Rágondolok az óriás elődre”), a magyarok közül: Zrínyi a költő, Berzsenyi, a sztregovai magányába süllyedt Madách. Baljós csillagai a magánynak, sötét, tragikus óriásai a boldogtalanságnak! És mégis, hitvallás valamennyi: a kikerülhetetlen végzetű nagyság, a könyörtelen Sorssal szembe feszülő és elbukó hős végső igenlése. – S mindezen túl még valami: a különb ember, a kereteiből kitörő egyéniség szinte hebbeli értelemben vett pantragizmusának lírai megnyilvánulása. Minden közösségérzése ellenére, nincs arisztokratikusabb, a szellemi nemességben feltétlenül hívőbb lírikusunk Juhász Gyulánál.

Az élete során mindjobban elhatalmasodó magány egyre közelebb viszi Nietzsche-hez. „Zarathustra Gyula” – írja neki egyik fiatalkori levelében Kosztolányi. A maga végső összeomlása előtti utolsó időben újra visszakanyarodik hozzá, s szinte már nemtudjuk, magáról,l agy a német óriásról írja-e:

Mindig magánosabb lett

És mindig vakmerőbb,

Míg végül sírva térdelt

A győztes sors előtt.

Ezek a nevek – a való és szellemi birodalmak uralkodói – nem véletlenül ragyognak fel verseinek élén. Az összefüggést észre kell venni. Az elesettek, az élet mélyein rekedtek költője egyben a hatalom – és nagyon figyelemreméltóan: a tragikusan elbukó hatalom – hőseinek költője is. A polaritás egészen éles, de következései furcsa módon nem ilyen világosan és természetesek. Ugyanannak az életérzésnek két végső pontját lobbantják fel. A „Forradalmi Naptár”, a „Maillard kisasszony” megfér ebben a költészetben a hatalom álmával, anélkül, hogy fölborítaná egységes képét. A római világbirodalom, az Ilias és Odysseia istenvilága, a pogány magyar mítosz s a „Fekete Mária” mély keresztény humánuma Buddhával és Zarathustrával együtt él benne. Ez a halkszavú, tiszta és egyszerű, borongó hangú költő izgalmas, föloldhatatlan problémák sorát vetíti elénk. Az „egyhúrú lírikus” a sztoa bölcsességétől Schopenhauerig a nyugati kultúrvilág majd minden lehető filozófiai magatartását magába szívta és kiteljesítette művében.

Íme: a tárgytalan nosztalgia távlatai. Kultúrvilágunknak jóformán nincs területe, melyet be ne járt volna a magyar vidék porában eltemetett Juhász Gyula. Innen, a klasszikus világból hozta lezárt, tiszta formáit is. A szonett – egy elsüllyedt világ ékköve – örök otthon marad a mában élni nem tudó művésznek. Archaizálás ez? Döntse el a stílustörténet. Annyi biztos: a magyar szonettet ő formálja meg véglegesen, ő állítja bele az Európán átnyúló láncba úgy, hogy egy félreismerhetetlen színfolttal gazdagítja a teljes spektrumot. Terzináin, stanzáin is átüt egy szín, egész költészetének mély belső ragyogása: magyarsága.

Ettől a magyarságról szólni ma és mindenkor, fojtogatóan keserves. Juhász Gyulában az egyetemes magyar géniusz szikrája ég. A végzetszerűség, a konok sorsérzés e megszállottja levethetetlenül, alkati törvények kényszere szerint magyar. Úgy, hogy nem is kell beszélnie róla – vagy épp azért, mert nem is említi. Akkor is az, amikor Rómáról szól, vagy a Gauguin-kép alá szánt „Primitiva”-ját írja. Achilleusz pajzsán – Sík Sándor éles meglátása szerint – a „búsuló juhász” önarcképmotívuma bukkan fel. Költészete, végtelen Nyugat-rajongása és kultúrája mellett, olyan exponáltan magyar és csakis magyar jellegű, ahogyan Petőfié, vagy Aranyé az. A „Magyar táj, magyar ecsettel”, „A végeken” lírája, a Tisza újra meg újra fölbukkanó képe, a „Ballada a honi tájakról” – mindez nem vallomás, nem hittevés. Az embernek arról kell hitet tennie, amiben kételkedhetnének. Juhász Gyula magyarsága a változhatatlanság vaskényszerével nyűgöz le. Ez a költő épp oly kevéssé lehetne nem magyar, mint ahogyan elképzelhetetlen lenne lelki képlete szerint nem művésznek. Ma már, hogy tíz esztendeje az örökkévalóságba lépett, hozzátartozik ahhoz a virtuális, szellemi hazához, amely nem a határok szerint való, de egy nemzet szellemiségének egésze.

Azok közé a kevesek közé tartozik, akikben megelevenül a magyarság mitikus képe. Vérében él a lázadó Koppány és Tonuzóba, a szeri puszta álma és Dózsa, Kossuth és Petőfi. Megint csak nem a múltba szállás költői erejével nyúl vissza értük, de a múlt ébrentartása, állandó elevenséggel ható ereje lobbantja fel benne ezeket az őserejű víziókat. Különben is Juhász Gyula számára a „Dózsa feje”, vagy „Az örök ballada” lírai hevület örökebb, igazabb és valóságosabb a körülötte élő jelennél. Mítoszteremtő ereje egyedül Adyéval vethető össze: fajtájával való egybeforrottsága is, akárcsak Adyé, benne mindvégig aktuális, égető probléma.

Magyar Isten, öreg Isten

Nézte némán, ült az égben.

Koppány lelke szállt a szélben,

Szállt az éjben, szállt a fényben.

 

Szállt a földre, szállt a vízre,

Szállt szívekbe, szállt jövőbe.

Igric ajkán halhatatlan

Sóhajtásunk lőn belőle!

Így csak az szólalhat meg, aki egyszerre éli Koppány szimbolikussá nőtt alakját és az egész utókorát. Juhász Gyula hangjában ez a teljesség emeli egyszerre az örök, eszmei magasságba mindazt, amit a pogány magyarság jelent. S ehhez a teljesség-élményhez hogyan is viszonylott a kor magyarsága? A sok-sok lelki rugó, a kor- és társadalomhatások egyikét épp itt találjuk. Az első világháború, s a Trianon utáni esztendők Magyarországa csak még mélyebben a múltba kergette a költőút. S mi maradhatott meg eleven élménynek? – a táj – a honi tájak. Minden patriotizmusnál több, ösztönösen elevenebb közösséget talált benne Juhász Gyula. S azon túl a „Tápai Krisztus” csodálatos sorai „az ősi nép”-ről,

… mely az ősi föld

Zsellére csak és várja az időt,

Mikor saját portáján úr leszen,

Mikor az élet néki is terem.

Ha világszemléletét a nagy elődök példája termékenyítette meg, lelke legmélyén mégis csak ennek a népnek fia maradt: ezé az elfelejtett, napvert, kiszikkadt, szomorú népé ma is. A végső számadáson mellette tesz hitet, egynek érzi magát vele:

Be jó is volna tihozzátok állni

Valami nagy, új aratásra várni

Míg ápol a föld s altat feketén…

Bús magyarok! Tőletek jöttem én!

(Tiszai tájak)

Nehéz lenne ezekből a mély, orgonahangú versekből csak szociális tendenciát következtetni. Az egész magyarság sorsa árad belőlük, akár kagylóból a tenger búgása. Az elesettség, a szegénység, a sok-sok hiba és bűn, - de mindenen túl Juhász Gyula szívének férfias szeretete és nagysága. Hazafiság? Testvériség? Részvét? – mindez együtt és mindennél több: a legnagyobbaknál is ritkán megnyilatkozó érzelem-gazdagság. A kihűlő szenvedély, az okoskodó, mérlegelő ész hűvös fényei közt valami régi, merész láng: a magát egészen odaadni merő ember sugárzása ez. Átfűti sorait, megbúgatja mély, meleg hangját, bármiről is énekel. Áradó, bő szeretet ez, népe, hazájának tájai, álmai, kultúrbirodalmai iránt. Ez az ő egyetlen gazdagsága, minden nyomorúsága, szürke évei között: az amor omnium.

Szelíd, visszahúzódó remete alakja, emberektől való félelme, gyámoltalansága mögött ez a végtelen szeretet húzódik meg, a szó egyetlen, krisztusi értelmében. Nehéz lenne elképzelnünk őt – ahogy maga akarja elhitetni egyik versében -, „mizantrop”-nak. Az igazán nagy költő nem is nélkülözheti ezt az érzelmi tágasságot, közvetlenséget és kisugárzását. S Juhász Gyulát az elborult, csalódott, szomorú Juhász Gyulát is elárulják kitörő szívhangjai:

S én dalolva fölnézek az égre

S meghalok, mint Isten szegénykéje.

- írja „Vidék” című apró remekében. Ő valóban nem „Istenhez hanyatló árnyék”, mint a mindenkit elhomályosító kortárs-óriás. Nem bűnei, eltévelyedései, vezeklései indítják Istenhez – hiszen sohasem is távolodott el tőle. Szomorúsága mindvégig Isten közelében tartotta, s mélyről fakadó szemérme megtiltotta számára a lázadást. Közösségben tudott maradni Istennel, s nem volt szüksége megrázó külső impulzusokra, hogy eleven maradjon benne ennek a közösségnek tudata és átérzése. Átfogó szemlélete Isten-élményét is műve egészébe tudta olvasztani – kereszténysége, akárcsak magyarsága, természetes tulajdonsága volt. Nem szólhatott róla sem a megtérő, sem a kereső nyelvén. Mint minden igazi élmény, ez is olyan volt, hogy számot sem adhatott róla. De ott dereng a kegyelmi állapotban élő ember biztos Isten-tudata, merész transzcendenciája, a titkosan megtáruló sorok felett, akármiről szól is. Hiszen minden „tárgy” és „téma” csak ürügy a költőnek, hogy önmagát kivallja, költészetének egészét kisugározza. Ez a teljesség adja Juhász Gyula húrjának mély rezonanciáját, Istentelítettségét. Humánum, kereszténység, valami őseredeti értelemben világlik fel benne. Nem lehet elválasztani a „Tápai Krisztus” ezer apró eredőjét, nem lehet kiemelni belőle külön Isten-, magyarság- és szociális-élménytendenciát. Ezt az egész-jelleget nevezném Juhász Gyula költészetében Isten-közelségnek. Épp ebben az átfogó teremtésre törekvésben érezni a mindvégig jelenlevő, a művész lelkében otthonos Istenség hatalmát. S épp ezért lenne naiv gondolat, költészetet elképzelni metafizikum és spirituális horizont nélkül. Nincs külön vallásos költészet – a nagy líra szükségképi alapjegye a materián túljutott, lélekké lényegült valóság. Így érzem Juhász Gyulánál is, hol egyenes, hol közvetett úton, de mindvégig tapintható valóságként az Isten-közösség állandó voltát.

És mindez nem változtathat rajta, hogy Juhász Gyula végképp magános, emberektől idegen lélek maradt. Nem ő idegenedett el korától és korának társadalmától, de az közösítette ki magából egy magasabb étosz hirdetőjét. Kapcsolata a valóság feletti erőkhöz, magyarsága, a gyöngékkel, elesettekkel vállalt mélytartalmú közössége, mind eszmei tisztaságú, - de nincs reális objectivációja és megfelelője a hús-vér valósában. Egyoldalú, virtuális belehelyeződés egy egységbe, vállalása valaminek -, de nem kiélési forma. Emberi kapcsolata nem támad e közösségek egyedeivel. S maguk e közösségek is feloldatlan, eszményi magasságba emelt, távoli álmok maradnak: földi megtestesítőik nem méltók ahhoz, amit a költő lát bennük.

Legfájdalmasabb bizonyítéka ennek az idegenségnek a költő tragikus, Anna iránti szerelme. Kínzó, gyötrelmes vágyódás, testetlen rajongás és elérhetetlenség: ez az Anna-komplexus. Valami végképp átlénygített, minden valóságostól távoli érzés. A boldogtalanság, a társtalanság, a megváltoztathatatlan egyedüllét inkarnációja. Magában hordja ez az érzés a teljesülhetetlenséget – úgy érezzük, mintha legmélyebb valójában nem is kívánta volna a költő, hogy elérhesse Annát. Versek százai vallanak róla – az ember azonban sohasem jut el hozzá. Nem léphet ki magából, mert nincs útja felé, s lassan elidegeníti a bennélő nőalakot eredetijétől. Ez a szerelem nem lehet már boldog társra találás, mert éteri magasságokban lebegő álomalak felé indul el, s Anna, az eleven Anna már nem is lehet méltó a költőben élő tükörképhez. Ha van elégikus szerelem, ezt nevezném annak. az élmény születése pillanatában túlnő magán, az elmúlás borongó távlata üti meg, s már előreveti árnyékát a reménytelenség. Talán a költő kishitűsége, világtól való félelme is belejátszik, de a jelenségek annyira egybefonódnak, hogy aligha lehet szétválasztani okot és eredőt. az az annak, aki fölébresztette Juhász Gyulában a magyar irodalom halhatatlan Annájának képét, már nem is kell,  hiszen ha elérhető lenne, nem lenne önmaga.

Emlék lett, édes, ékes

Refrén örök zenéhez,

Mely földi vágyaimbul

Szűz csillagokba indul…

(Elégia)

Ez a költészet a szenvedés, a boldogtalanság csillagzata alatt született, s nem is szólalhatott meg a boldogság hangján:

E bánatot magammal hurcolom

Az életen s a végtelen halálban.

Ezen a bánaton nem segíthet a fajtájával, népével való együttérzés, nem segíthet a humanitás nagyszerű álma,  a szerelem, az édesanya, - de „nem segít itt a halál sem”. A reménytelenség szerzetese nihilistává vált volna? Az, akinek így tud fájni a vesztett élet, és vesztett remény, még mindig minden idegszálával benne gyökerezik ebben a nem kívánt, nem szeretett, idegen világban. S Juhász Gyula számára probléma maradt mindaz, amin úgysem lehet segíteni. Sem az ember, sem a költő nem jutott el soha a közönyhöz, nem vált soha cinikussá. Nem is válhatott, mert tudott hinni – s ezt a hitet senki és semmi nem törhette le – a legvégső eszmében: a művészetben. Legszörnyűbb letörései, csalódásai között is volt ereje rá, hogy elsuttogja:

Köszönöm néked ismeretlen,

Hogy szabad volt itt énekelnem.

(Mégis)

Tudta, hogy a nagy művészetért sokat kell szenvedni és mindég vállalta sorsát. A szálak egy pontba vezetnek, s a kör legközepén a jelenségek, fájdalmak, harcok közt elvérző művész áll. Megközelíthetjük inneni s, onnan is – egyenlő messziségben maradunk tőle, ha nem érezzük át az egész összefogó képét. A legjellemzőbb jegyeknél is jellemzőbb, hogy mindez szintetikusan, egyidőben volt meg benne, s legnagyobb élményei egymásba fonódva hatják át. Megértéséhez a nagy versek erdejéből – bármilyen reménytelen is ez a feladat – mégis az „élő halottak házá”-ba került nagy magyar festőnek „Gulácsy Lajosnak” írt versét emelném ki. Itt szól végső fájdalmas igazsággal az „értelem”-ről, melyet mindenki oly jól tud, csak ő nem, csak ők nem, - mert többről álmodtak, merészebbet akartak: a félelmetes szépséget megragadni és kifejezni. A művész nagy magánossága ragyogja át ezt a verset, emlékek, ifjúság, veszett remények ködén át, de mégis az irreális magasba mutatva, értelmen, megfoghatón túl az alkotó örök „Nakonxipan”-jába.

Az utolsó esztendők hullámzó hangulatai, a föllobbanó és kiégő lelkesedés, s a lassan állandósuló depresszió már csak utolsó fázisa a beteljesülés felé közelgő katasztrófának. Néha még megszólal hangjában a dacos csakazértis, az élethez való görcsös ragaszkodás, az alkotás hite és láza:

Fiatalok, még itt vagyok.

Az éveimnek száma sok.

A gyászaimnak sora nagy

És megőszített kora fagy.

 

Tán nem is voltam fiatal

És nem jött soha diadal.

Halálos volt a szerelem,

Utódom nem lesz már nekem.

 

És mégis, mégis jó dolog,

Hogy élek és hogy dúdolok.

Magános lelkem égre néz

És megszépül a szenvedés.

 

Az égen örök csillagok,

Fényesek és fiatalok,

A földön is ifjú szemek:

Még egy ideig nem megyek.

És életének keserű igazsága és tanúsága ellenére, ez az igazi Juhász Gyula és ez marad számunkra mindég is. Amikor három nappal ötvennegyedik születésnapja után eléri az annyiszor „meghívott halál”, a költő már elvált az embertől. Az Annák, az elveszett ókor, a mindent odaadó szeretet költője akkor már nagyon távol volt ami világunktól. Problémája nagyon is sok felől megközelíthető, egészében mégis csak akkor érthetjük meg, ha ellentmondásait föl tudjuk oldani s költészet és emberélet kétfelé ágazó útján azt ragadjuk meg belőle, ami megmaradt érintetlenül és elpusztíthatatlanul: művészetét. A reménytelenség szigetére ért lírikust emberi léptekkel nem követhetjük – de érezzük, hogy kifejezett valami azokból a titkokból, melyeket csak a túlsó parton tudhatunk meg.

Irodalomtörténeti helyének kijelölése nem érkezett még el, s az eddigi értékelések sem egységesek. Schöpflin Aladár XX. századi magyar irodalomtörténetében a Nyugat nagy zenekarának egyik hangját érzi benne. Kosztolányi Dezső már életében a tíz legnagyobb magyar lírikus közé helyezte. Sík Sándor pusztán esztétikai megjelöléssel „nagy költő”-ként emlékszik meg róla: a magyar líra egyik legsajátosabb, legegyénibb és legegyszerűbb hangját szólaltatta meg. Az értékelések még nagyon sokfélék lehetnek, egyben biztosak lehetünk: Juhász Gyula megmarad, nem éri el a feledés. Az idő lassan megtisztítja az aktualitástól napjaink szemléletét. Az életében mostoha sorsú, sokszor méltatlanul mellőzött költő ma már egyenrangú társa nemzedéke legnagyobbjainak.

Ma Juhász Gyula érdekesebb és égetőbb irodalmi és esztétikai kérdés, mint eddig bármikor. A társadalmi problémák alakulása is elevenné és termékennyé teszi humanizmusát, magyarságát és kultúreszményeit. Jöhetnek korok, melyekben látszólag elsüllyed, de az igazi nagyon váteszi erejével már életében megadta a feleletet halhatatlansága kérdésére:

A jegenyék testvére, én

Zokogtam a magyar viharba

S a rög alá úgy térek én,

Mint a mag, mely kihajt tavaszra.

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július