Wagner József: Pindaros teljes fordítása

Pindaros (i.e. 517-i.e. 438)

Pindaros. Magyarul tolmácsolta Csengery János. Kiadja a M. Tud. Akadémia Class.-Phil. bizottsága. Budapest, 1929. 440. l.

Manapság mosolyogva olvassuk elődeink lelkesedésének azt a különös megnyilvánulását, hogy Liszt Ferencet, a világhírű zeneművészt első hazatérése alkalmából díszkarddal lepték meg. Épp ilyen bizarr dolognak látszanék ma, ha legkiválóbb költőink ambícióját kielégítené egy-egy győztes versenyparipa vagy autó gazdájának, s a futó- és bokszbajnokok győzelmének dicsőítése. Voltaira még gúnyolódva „a bokszolók és görög kocsisok dalnokának” nevezte Pindarost, „a szicíliai király első hegedűsét”. Az olimpiai játékok felújítása óta már más szemmel nézzük Pindarost. Ha azt látjuk, hogy ma is az olimpiai győzelem vagy más sport-bravúr (pl. repülési rekord) milyen hamar kiragadja az új bajnokot az ismeretlenség homályából, s hogy nemcsak a dicsőség sugározza körül őket, ünnepies fogadtatás, miniszteri szónoklat és parolázás, bankett, fényképészroham, újságcikkek, autogram kérők ostroma s megannyi hasonló kísérőjelenség alakjában; hanem új és ragyogó karrier vagy legalábbis biztos helyzetet teremtő állás is lehet az anyagi jutalma a bajnokságnak: akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a görög vallás és kultúregység szimbólumát megtestesítő olimpiai ünnepi játékoknak győzteseit olyan költők magasztalták, mint Pindaros s hozzá még rendszerint nem is annyira a lelkesedés önzetlenségével, mint inkább megrendelésre és illő honorárium fejében.

A győzelmi ódák (epinikionok) költője azonban nem csupán költői feladatot oldott meg. Nem egyszerű szavalatot kellett írnia, hanem olyan változatos ritmusú kardalt, melynek általa megzenésített dallamára lépdelt zenekíséret mellett a népes énekkar az ünnepelt bajnok tiszteletére rendezett ünnepélyen. A szöveg ritmusának bonyolult volta tehát szoros kapcsolatban állott a zenei szerkezet kívánalmaival. Gondoljunk a mesterdalnokok hosszúk 25-30 soros strófáira s arra, hogy mester csak az lehetett, aki új ritmusklépletekből összeállított dalt, vagyis új strófaszerkezetet tudott alapítani. Hasonló lehetett a helyzet a győzelmi ódákkal. Bár alkalmi műfaj volt, melyet szövege miatt csak egy ízben lehetett előadni, mégis, úgy látszik, követelmény volt az, hogy minden győzelmi ódának más-más legyen a metrikai felépítése. Legalább erre enged következtetni Pindarosnak épségben fennmaradt 44 epinikionja.

E metrikai sokféleség rendkívül megnehezíti a fordítást. Míg a dráma és más költői műfajok műfordítójának elegendő, ha bizonyos virtuozitásra tesz szert a nagyjában egyforma jambikus vagy daktilikus sorok kezelésében, sőt az aeol dalköltészet 4 4 soros alkaiosi és sapphói strófáinál is voltaképpen csak három, illetőleg kétféle verssorral kell megbirkóznia, addig az epinikion metrumának hihetetlenül gazdag alakulataival szemben felmerül az a probléma, hogy vajon szükséges-e az eredeti metrumot pontosan visszaadni. S erre a kibúvóra nagyon is rászorul a műfordító, mert a indarosi stílus érthetőségének nehézsége, a „pindarosi homály”, valóságos szállóigévé vált. Egyrészt ez a magasan szárnyaló pathetikus stílus nem valamely dialektusnak költői kicsiszolása, hanem afféle alkalmi műnyelv, melyet a költő alkotott meg dór alapon, aeol és attikai színezéssel keverve, hogy méltó legyen a panhellén jelentőségű események megéneklésére. Másrészt ma már nem mindig érthető az a sok mitológiai elbeszélés és utalás, mely azt a célt szolgálta, hogy a héroszok kiválóságához viszonyítva az ünnepelt bajnok önhitté ne váljék, hanem éppen ellenkezőleg ő is meg kortársai is igyekezzenek e fennkölt példák nyomába lépni. Horatius nem ok nélkül hasonlította Pindaros előadásmódját a hegyről lerohanó patakhoz (monte decurrens velut amnis), magát meg óvatosan a szorgalmas matinusi méhhez, hogy így elháríthassa magától a görög lantossal való versenyzés nehéz feladatát (Od. IV. 2). Ő, aki a megszokott egyszerű rövid strófákat műveli, félreérti Pindarosnak a szokottól eltérő változatos ritmusszerkesztését (numerisque fertur lege solutis), aminek oka abban rejlik, hogy Pindarosnál a szöveg karöltve haladt testvérpárjával, a zenével, ellenben Horatiusnál a lant már csak hallgatag szimbóluma az immár nem éneklésre, hanem szavalásra vagy olvasásra szánt költészetnek.

Ha Horatiusnál ilyen félreértésre bukkanunk, holott őt Pindarostól alig négy és fél évszázad választja el, csodálkozhatunk-e azon, ha az újkori költők (Klopstock, Platen stb.) az utánzást a homályosság s a féktelenségig felcsapongó enthuziazmus erőszakolásában próbálták megvalósítani? Csoda-e, ha ily körülmények között Malherbe az epinikionokat gallimatiasnak minősítette s Voltaire-nek is teljesen hamis fogalmai voltak Pindarosról, mert különben aligha aposztrofálta volna egyik versében így:

„Te, akiben megvan az a tehetség, hogy sokat beszélj anélkül, hogy valamit mondanál, te, aki tudós módon zengesz verseket, melyeket senki sem ért meg s melyeket mégis csodálni kell.”

Az új humanizmus, nevezetesen Goethe s a tudós Boeckli fáradozásai óta a thébai költőfejedelem egyre több megértésre talál. Nálunk Fábchich József az első magyar teljes Pindaros-fordítás szerzője (1804). Műve ma már teljesen élvezhetetlen, hiszen metrikus formában írt fordításának nyelvét kortársai sem magasztalták. Már irodalmi értékűnek mondható Kazinczynak a 6. olimpiai ódáról készült fordítása (a Hebe 1826. évfolyamában).

Azóta egyre gyarapodik nálunk a Pindaros-kultusz híveinek száma s a vele foglalkozó tudós szakmunkák szerzőiként említhetjük pl. Hóman Ottó, Ábel Jenő, Maywald József, Finánczy Ernő s Hornyászky Gyula neveit, a műfordítók között pedig Radó Antalt, ki görög antológiájában három, s Hegedűs Istvánt, ki az Egy, Philol. Közlönyben több óda fordítását közölte. E részleges vállalkozások még mindig megoldatlanul hagyták a teljes Pindaros-fordítás problémáját.

Erre a nagy feladatra csak olyan nyelvművész vállalkozhatott, mint Csengery, ki felvértezve az antik görög nyelv és kultúra alapos ismeretével, költői készségét majdnem egy félszázadon át folytatott műfordítói szorgalommal csiszolta ki, hogy megcáfolhassa Herder-nek a pindarosi ódákról szóló jellemzését, mely szerint „az ember Tantalusként áll e költészet folyamában: a zengő áradat eltűnik s arany gyümölcsei is teljesen hozzáférhetetlenek maradnak.” Valóban, ha a classica-philologia leghivatottabb művelői, a németek, közül még egy műfordítónak sem sikerült a három görög tragikust, Aischylost, Sophoklest és Euripidest teljesen átültetni, holott ezt a lehetetlennek látszó feladatot nálunk Csengery már megoldotta, akkor azt is szinte természetesnek fogjuk találni, hogy a teljes Pindaros-fordítás dolgában is megelőzze a németeket. Aki Pindarosnak minden gondolatát és nyelvi szépségét vissza akarja adni, annak voltaképpen prózában kellene a fordítást végeznie, így cselekedett nemrégiben Franz Dornseiff 81921). Ilyen fordításnak lehet didaktikai szempontból jogosultsága, mint amilyen volt pl. Csengerynek és Gyomlaynak a jobblétre szenderült néhai görögpótló számára készült szemelvényes prózai Homeros-fordítása, azonban irodalmi értéke mégis kevesebb a kötött formában készült műfordításnál.

Vannak műfordítók, kik az eredeti antik versmértéket valamely hozzánk közelebb állóval helyettesítik. Ezt tette maga Csengery is Horatius-fordításában, hol rímeket is alkalmazott. Aránytalanul nehezebb ennek az eljárásnak a követése Pindaros számtalan különböző és hosszú strófái miatt, mert ha ezeket a műfordítómodern ritmusú strófákba, mint valami Prokrustes-ágyba akarja belegyömöszölni, úgy járhat, mint a német Stoasser, aki a strófák kiegészítése kedvéért kénytelen bő lére eresztett fordítást adni s zárjelbehelyezéssel tünteti fel, hogy mi az, amit ő toldott hozzá Pindaros szövegéhez. Csengery ezt a végletet épp úgy elkerülte, mint a másikat, mely a szótagok számát és időmértékét is há alkalmazkodással követi. Hogy ez utóbbi szolgai eljárás hova vezet, azt tapasztalhatta Thiersch fordításánál, melyről a legkiválóbb német classicus-philologus. Wilamowitz-Moellendorff (amga is kitűnő Pindaros-fordító) így nyilatkozik: „verddeutscht, aber wahrlich nicht deutsch”.

Ilyen tanulságok után Csengery a Radó Antal-féle rímes Pindaros-fordítás eszméjét sem követte, hanem igyekezett az értelem hű visszaadása mellett a versmértéket lehetőleg híven követni. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt legjobban illusztrálhatja egy néhány soros kis összehasonlító mutatvány az orchomenosi Asopichos ifjúnak a rövidtávú (stadion) versenyfutásban aratott győzelmét dicsőítő 14. olimpiai epinikionból, melyet Radó Antal és Hegedűs István is lefordítottak.

Ennek az ódának első strófáját prózai fordításban úgy próbálom visszaadni, hogy híven megőrizzem az egyes verssorok gondolati tartalmát az azt kifejező szókkal együtt:

Kephisosi vizeknek sors szerinti birtokosai,

Kik e szépcsikajú helyet lakjátok,

oh, ti megénekelt királynői a gazdag

Orchomenosnak, Kharisok, az őrségi minyasok védelmezői,

hallgassátok meg fohászomat!

Hiszen ti általatok a gyönyörű is és

az édes is mind teljesedésbe megy a halandók számára,

akár bölcs, akár szép, akár dicső férfi valaki.

Hiszen az istenek sem a szent Kharisok nélkül

rendezik a kartáncokat

s a lakomákat sem; hanem sáfáraiként minden

mennybéli dolgoknak,

elhelyezvén az aranyíjjas

pythói Apollon mellé trónusaikat,

az olymposi atyának örökké tisztelettel hódolnak.

Radó Antal a strófát két szakaszba bontva, rímes sorokban így tolmácsolta:

Kik híres-paripájú földön laktok,

Hol Cephisusnak árja hömpölyög:

Dicsőjtett Gráciák, kik ott uralgtok

A nagyhírű Orchomenos fölött.

Védői ti az ősi minieknek:

Halljátok szómat, ím hozzátok esdek!

Mert tőletek jut csak a föld fiához

Minden, mi édes, minden, ai bájos:

A hír, a szépség, meg a bölcseség.

Az istenek sem ülnek lakomát.

Nemhallgathatnak ők se kar-zenét.

Ha fönn nem vagytok ti, oh Gráciák!

Az égben is mindent ti osztotok,

Az égbenk, odafönn van trónotok

Az aranyívű jós Apollo mellett,

S hódoltok az olympi fejedelemnek!

Hegedűs István interpretációja így hangzik:

Kefizos lágy kebelén

Tűz-méneket nevelő völgy gazdag ölén lakó

Kellemek, ti a fényes Orkhomenosnak

Öröknevű istennői, őrei ég az ős Minüeknek:

Kérlek esengve, figyeljetek rám! Hisz örömet ti

Adtok a halandónak, hogyha az

Bölcs eszű, ha deli és ha harcba’ kitűnő,

Sőt lakomát nem ülnek az istenek sem.

Táncra se’ kelnek a Kellemek kara nélkül.

Az égbe’ minden az ő kezök műve, ők az

Arany-tegzű Apollo mellett

Buzgó imát rebegve mondnak, olympi Zeüsz tenéked.

S most lássuk ugyanezt Csengery átültetésében:

Oh Kharisok, kik a Kephisosnak

Partjain lakoztok, a széplovú réten!

Oh ti, sokat megénekelt fejedelmi női

Orkhomenosnak, az ősi minyasokat akik őrzitek

Halljátok meg imáimat!

Ami édes és gyönyörű, csakis

Általatok nyeri, bármily szép vagy okos

S bármi dicső legyen is, mindenki a földön.

Mert a Kharisok nékül az Ég se tart

Táncot avagy lakomát;

Minden jó dolognak a mennyben a Kharisok

Legfőbb sáfárai.

Ők Pytho arany-nyilas istene

Mellé helyezik trónussukat

S ott az Olympos urának hódolattal adóznak örökké.

Ebből az összehasonlításból kiderül, hogy Csengerynek sikerült legjobban megközelíteni nemcak Pindaros gondolatainak kifejezési módját, hanem a versmértéket is olyannyira, hogy nem egy sor a szótagok száámt és időértékét tekintve is teljesen azonos az eredetivel (ilyen pl. mindjárt az első sor) vagy legalább a lábak számában egyező.

Természetesen sokszor előfordul, hogy a formai hűség kedvéért le kell mondania az értelem egészen pontos visszaadásáról, főleg ha a sportélet szakkifejezéseiről van szó, azonban a lap alján a amgyarázó hjegyzetek itt is pótolják ezt a kikerülhetetlen fogyatékosságot. így pl. a 3. olimpiai ódában a (...) magyarul: „rizenkettős stadionanl célpontja”, a jegyzet magyarázata azonban helyes: tizenkét fordulattal körülnyargalt célpont.

Csengery, annyi görög és latin mű fordítása után, Pindaros-fordításával betetőzte eddigi működését. S van mégis valami, ainek megemlítését nélkülöztem művében. A Pindaros életérőlés költészetéről szóló magva bevezetésben ezt olvassuk: „Milyen pótolhatatlan kár, hogy az ódáknak és előadásuknak nagyon fontos alkotóeleme: az ódák zenéje, dallama ránk nézve nyilván örökre elveszett!” Egy dallamot mégis ismerünk: az (...) 1. pythói ódát Athanasius Kircher Musurgia-jából (1650). Igaz ugyan, hogy az a kódex, elyre Kircher mint e dallam lelőhelyére hivatkozik, nem volt megtalálható eleddig s ezért Jan fel se vette az antik görög dallamok gyűjteményébe (Musici scriptores Graeci). Minthogy azonban a zenetörténészek szerint ez a dór hangnemben komponált dallam stílusánál fogva megfelel a Pindaros korabeli vokál-zene kritériumainak, azért különféle kiadásokban nem csupán a németeknél jelent meg, pl. breitkopf-Härtelnél, görög és német szöveggel hangverseny előadás céljaira hárfakísérettel ellátva Fleischernek és Thierfeldernek egymástól némileg eltérő kiadásában, hanem nálunk is a Magyar Árion című vegyeskar-gyűjteményben Dohnányi néha mesterének, Koesslernek harmonizálásával, úgyhogy gimnáziumi énekkaraink s zenetörténeti hangversenyeink műsorában Pindaros neve nem ismeretlen.

Ha végül megemlítjük, hogy a könyvet a tulajdonnevek betűrendes magyarázata egészíti ki, örömmel állapíthatjuk meg, hogy Csengery Pindaros-fordítását belátható időben aligha fogja valaki túlszárnyalni.

Forrás: Budapesti Szemle 625. sz. 1929.

Szabolcska Mihály: Endrődi sírjánál

 

- Síremlékének leleplezési ünnepélyén, 1929. okt. 20. –

Mikor a sírodnál először megálltam,

Testvérem, barátom:

Jajj, nem neked szólott, emlékszem, nem neked,

Sűrű könyhullásom.

- A hazát irattam, közös, jó anyának,

Mely összetiporva,

Lázbetegen feküdt, kitaszítva akkor

A szenybe’, a porba!

S állván sírod mellett, nem azt számítgattam,

Benned mit vesztettünk,

Lánglelked kihunytán veled is mennyivel

Szegényebbek lettünk...

Téged sirattalak, s utolsó napjaid

Bús, kietlen voltát...

Hogy földi léted az örökkévalóba

Épp akkor hajolt át!

Mikor csillagtalan volt a magyar égbolt

Reánk borulása,

S „a nagyszerű halál” leselkedett már ránk,

Minden pillantásba...

Hol „Nemzet sülyed el”: láttad a sírt nyílni;

S bár a haza még élt:

Láttad halottrablók módjára gyűlni rá

„Népek söpredékét!”*

S láttalak meghalni – bár messzire tőled, -

Nehéz vergődésben,

Nem testi, de lelki rádszakadó kínok

Gyötrő tengerében!

...”Sír kurucok”-ról ki tárogatóztál

Virrasztó nótákat:

Neked nem volt dalunk, puhítgatni vele

Halotti párnádat!

- Hit, remény dalossa, kurucok késői

Hű tárogatósa:

Mikor te elmentél, hitünk, reményünk sem

Maradt koporsódra.

Földi hazád képén csak kétségbeesés

S csak a halál látszott,

Mikor búcsúzóra találkozott vele

Végső pillantásod!

... Hajh, mi szent reményünk, magyar dicsőségünk,

Ha üstökös lennél,

Oh ha te még egyszer ránk mosolyoghatnál,

Ha visszajöhetnél!!

- Ne felejtsd el akkor, hogy nyiltára e sír

Úgy néz vissza váddal,

El ne felejtsd akkor, ezt a szegény sírt itt

Beszórni virággal!

Gyújtsatok fényt akkor az Endrődi sírján

Abból a sugárból,

Mely megújult fénnyel, mi magyar jövőnkből

Majd újra kilángol!...

- Oh ha ez a csillag síri éjszakáját

Egyszer beragyogná:

Haló porában is megváltanánk vele

Örökre boldoggá!

- Én hiszek ez áldott, e szent jövendőben,

Hazám, hiszek benned.

Hiszem, hogy a mások vétke miatt nem kell

Soká vezekelned...

Csapkodj föl e sírnál magasra, magasra,

Hitem lobogása,

Érezze meg ő is: a mi bánatunknak

Lesz vigasztalása,

Lesz vigasztalása!!

(* Tompa M. keserű kifakadása. Sz. M.)

Forrás: Budapesti Szemle 625. sz. 1929.

Rubinyi Mózes: „Ismeretlen” Tolsztoj

A modern magyar esztétika egyik alapvető mestere azt írta egyszer, hogy nekünk két Petőfink van: az egyik a boldog szerelem merengő dalnoka, a halálra néző ifjúi élet szeptemberi filozófusa;a másik a deklamáló Petőfi, aki ott áll a Duna-parton, és harsány hangon zengi a magyar szabadság himnuszát. Így az oroszok is elmondhatják, hogy két Tolsztoj Leó van szellemi közéletükben. Az egyik korunk legnagyobb regényírója, a Háború és béke, az Anna Karenina költője, a másik egy ellentétektől tarkított lelkű próféta, akinek eredetileg tiszteletre méltó erkölcsi tisztasága és vallásossága egy egzaltáltságig menő, valláson túli vallásosságba robbant ki; aki az evangéliumot átírja, egyházával, családjával, az egész társadalmi renddel, sőt jobbik énjével is ellentétbe kerül és végül is 1910. november 11-én, 82 éves korában télvíz idején megszökik hazulról, zsebében 32 rubellel s néhány nap múlva az asztapovoi állomás egy kis kopár szobájában fejezi be zaklatott életét.

Minket a próféta Tolsztoj nem érdekel. A nagy ember csak addig nagy, amíg el nem veszti lába alól földanyánk talaját. Mihelyt földöntúli, prófétai szerepek zavarják földi ember-lelkének véges agyát, akkor már kiesik az irodalom, az esztétika mérlegelésének hatásköréből. Ez a Tolsztoj a pszichológia, a vallás-filozófia problémája lehet. És ez a Tolsztoj nem is olyan ritka ember-species. Amerikában pl. sok ilyen kámzsás Tolsztoj van. Ezren hallgatják ezeket, szónokolnak új hitről, új elvekről s olyik néha utána – tányéroz is. Minket az első Tolsztoj érdekel, a költő, az író; a regény, a széppróza legnagyobb modern mestere. És érdekel különösen most, hogy újabb közlésekből föltárulnak előttünk írói és emberi lényének eddig elrejtett adatai. Abból a hatalmas kötetből* (* Ismeretlen Tolsztoj. A Tolsztoj-család hivatalos kiadása. Németből sajtó alá rendezte René Fülöp-Miller. Az orosz kéziratok felhasználásával fordították Benedek Marcell és Havas József. Révai-kiadás. 312 lap. Számos eddig közzé nem tett fényképpel és képmásolattal.), melynek anyagát a Tolsztoj-család írta és gyűjtötte egybe s melyet a magyar származású Fülöp-Miller René tett hozzáférhetővé a művelt Nyugat számára, sok új vonást nyerünk a nagy orosz költő jellemzéséhez. Ha eddig valóban beszélhettünk „ismeretlen” Tolsztojról, ezentúl alig akad majd Tolsztoj-probléma, melynek megoldása lebírhatatlan akadályba ütköznek. A nagy író lányai, fiai, orvosa, nevelői, környezete, a Tolsztoj-múzeum, melyet birtokán berendeztek s most, a mai körülmények között is kegyelettel őriznek: annyi új adatot tárnak elénk, hogy szinte egész élete, egész írói és emberi egyénisége teljes megvilágítással jelenik meg előttünk...

*

Azt is elmondhatjuk róla, amit Gyulai Pál mondott Széchenyiről. Az ő lényében is sok valódi és látszólagos ellentét egyesült. Megveti a vagyont, ő, a sok ezer hold ura. Muzsikruhában jár, de mondják, hogy a szőrös gúnya alatt selyeminget viselt. Soha még senki úgy a házasság intézménye ellen nem szólt, mint Tolsztoj, akinek házasságát az Isten egy csomó gyermekkel áldotta meg. 1876-ban még ezt írja: „Az asszony a legnagyobb akadálya a férfi pályafutásának. Nehéz dolog egy asszonyt szeretni és valamirevaló dolgot csinálni, egyetlen módja annak, hogy a szerelem ne zavarja, ne gátolja folyton az embert: ha megházasodik.” 1889-ben kiadja a Kreutzer-szonátát, melyben ezt írja: „Egy férfit vagy egy nőt egész életén szeretni – éppúgy állíthatnám, hogy a gyertyaszál égni fog egy egész életen át.” „Vallásos” ember, aki helyesli és szükségesnek tartja a lupanáriát s véleménye mentségére a – Megváltóra hivatkozik, aki megbocsátott a bűnbánó Magdolnának.

Néha az öreg Toldi Miklósra emlékeztet,amint az agg vitéz a trilógia harmadik részében keserű szemrehányást tesz Lajos királynak, hogy a művészet térfoglalása a természetes erő rovására megy. A művészet finomságát Tolsztoj gyűlöli s ő, a Háború és béke, az Anna Karenina szerzője azt kiáltja, hogy a művészet erkölcstelenség, kiváltságosak öröme, könnyek szaporítója s nem könnyek felszárítója. Ez a legjobb ember a világon a verset utálja, Goethét jelentéktelen embernek tartja Shakespeare-t egyáltalán nem becsüli, annyira, hogy erről külön könyvet ír. Abban a szobában, amelynek falait csodás és igen érdekes képek díszítették, írta meg értekezését a művészet ellen, melyben a művészetről oly becsmérlőleg nyilatkozott, mint senki sem előtte, sem utána.

Nem is egy ember volt Tolsztoj, - egy egész ember-orcheszter, ahogy Gorkij Maxim mondja róla.

Szerencsére Tolsztoj, a költő olyan nagy erő volt, hogy legádázabb ellensége, Tolsztoj, a próféta sem bírta idején letörni. S amikor legyűrte mégis, akkor már a költő megírta volt élte halhatatlan oeuvre-jét.

A család, melyből származott, ősei között egy német nemest is tisztelt, akit Dick-nek vagy Dickmann-nak neveztek. Ez az orosz név: Tolsztoj is, mint köznyelvi szó, mint melléknév azt jelenti: kövér. Nohát ezúttal nomen est non omen, mert csúnya, sovány legény volt ez a Tolsztoj. Serdülőkor c. életrajzi írásában azt mondja, hogy csúf külsejének tudata csak növelte egyébként is elég nagy félénkségét. Az ő esetlen, szögletes, nem éppen vonzó alakja van megrajzolva két nagy regényének hőseiben: Pierre-ben és Lyovin-ben. Kilencéves volt, mikor az atyját, s csak kettő, mikor anyját elvesztette. Ha követ akarunk dobni rája, mikor egy-egy furcsa újító eszméjét harsogja, ne feledjük, hogy anyai kéz bársonyos simítása soha lázadó ajkát nem fogta be. Rokonok nevelték. Nem volt jó tanuló. Megbukott vagy háromszor. Kazánban járt az egyetemre (vagyis inkább melléje), majd visszavonult birtokára gazdálkodni, népet boldogítani. Tobzódó élet következett, mely egész anyagi jóllétét megingatta, katonának áll, s mint tüzértiszt vesz részt a krími háborúban. Csapatának lelke: humora megédesíti katonáinak hadi szenvedéseit. Mozgékony, szellemes, kedves, mint mindig. Itt kezd írni, hadi élményeket, amelyeknek kikristályosodott gyönyörű darabjait a Háború és békében bámulhatjuk. Turgenyev fedezi fel igazán írói képességeit, ő viszi a hivatásos irodalmi pályára, de ők igazán soha egymást megérteni nem tudják. Sokat jár külföldön, zokog hőn szeretett bátyjának koporsója mellett, majd 1862-ben megházasodik. Behrs protestáns vallású német orvosnak második leányát, a 18 éves Andrejevna Zsófiát veszi nőül. A leány anyja orosz görög katolikus volt s a gyermekek is nem az apa, hanem az anya hitén nevelődtek. A leánykérés pontosan úgy történt, ahogy az Anna Kareninában olvassuk, a mint Lyovin megkéri a bájos Kitty kezét.

Tolsztoj felesége is bájos, dús gesztenyebarna hajú, kékszemű asszonyka volt.

Bartalis János (1893-1976): Az, aki én voltam. – Önéletrajzi visszaemlékezés.

I.

Rajz, fénykép, festmény

nem maradt róla.

Milyen volt: nem tudom.

Meghalt másfél éves koromban.

-        -        -        -        -        -        -

-        -        -        -        -        -        -

Szava bársonya,

mikor becézett

és mondta: gyermekem!

milyen volt – sose tudom már meg.

Elszállt, mint emlék,

eltűnt, mint illat,

mit szűk szóval apám

szólott róla, csak annyim maradt.

Most már hiába

keresem nyomát.

Hiába szólítom

éltem fényét s lehullt csillagát.

Por fedi már rég,

sűrű, vastag por.

De emléke, míg élek,

kísért a fénylő csillagokból.

(Anyám emléke)

Milyen volt?

Evvel a fájdalmasan szép verscímmel kérdezek utána most, mikor önéletírásom kezdő sorait rovom, és elismétlem százszor: milyen volt? milyen volt?

Mintha üres levegőbe kiáltanék bele, ahol a hegyek nem verik vissza a hangot.

Mintha kétségbeesve rimánkodnék süket falak között, melyek nem adnak feleletet.

Milyen volt?

Apám a második, majd a harmadik felesége mellett nemigen beszélt az „elsőről”. Különben sem volt beszédes természetű, különösen az ilyen benső dolgokról nem tudott megszólalni. Inkább csak gondolkozott és hallgatott. És sóhajtozott nagyokat és mélyeket.

Amikor meg nagy ritkán beszélt róla, csak ilyeneket mondott:

„Vele lehetett haladni.”

„A kopár, puszta telekre házat húztunk.”

„Boltot nyitottunk, és mindezt csupasz két karunkkal.”

Csupa anyagias megfogalmazás.

Milyen volt? Én nemigen kérdeztem. Ilyen kérdésekkel apámnak nem mertem előállni, valami szemérmetesség mindig visszatartott. Vagy valami más.

1895. április 22-én, alig harmincéves korában halt meg. S én alig voltam több mint másfél éves.

Amit tudok róla, nagyanyámtól, anyám anyjától tudom, ebből és a szomszédok elhullatott szavaiból rakom össze vékony, búzaszál karcsúságú, finom alakját.

Milyen volt az arca, a szeme? Miért halt meg olyan fiatalon? Miért „száradt el a lábán, mint virág”, milyen ismeretlen vészek rágták el a gyökerét? Harmincéves volt, még ki sem nyílhatott igazán. Miféle betegségben szenvedett?

- A lábán száradt el – mind ezt hajtogatták. Ezt mondta apám, ezt nagyanyám, ezt a szomszédok. Lehet, egyik átvette a másiktól; tetszett a mondás. De mi volt lényegében?... Ki tudja? Tüdővész nem lehetett, mert a tüdőbaj örökletes. Az én tüdőmnek pedig nem volt soha semmi baja. Megjártam a harctereket, sok nyomorúságon estem keresztül, ötvenöt kilós testsúllyal négy és fél évig hányódtam a harcterek lövészárkaiban, az én tüdőmön csöppnyi folt, homály nem volt, annyi sem, mint tükrön a lehelet. Aztán azt soha senkitől sem hallottam, hogy köhögött volna. Mi volt tehát az a „szárazbetegség”? Most már mindegy… Egy csomó titok, kérdés, amire nincsen felelet.

Házasságuk után hét évre születtem. Nagyon-várt gyermek voltam. Fiú és első. Minden meglett volna az örömhöz, boldogsághoz. De az öröm és boldogság helyett üröm, bánat, sötét aggodalom és szomorúság ülte meg az apácai Bartalis házat. Anyám a szülés után már nem tudott lábra kapni. Csak hervadozott. Én is állandóan betegeskedtem. Kétéves koromig majdnem egyfolytában.

Miféle betegség, miféle nyavalya gyötört? Apám beszélte, hogy párszor a búzát is megőröltette a halotti torra. Mi tartott meg engem? Mi rántott vissza a halál széléről? Orvos? Patika?... Ó, nem! Efféle akkor nem is volt a faluban. Ha jött is a járási orvos Földvárról vagy Magyarosról hetente egyszer, mit tudott az megállapítani egy féléves vagy másfél éves gyermeknél? És ha receptet írt, amellyel apám szaladt az Olt hídján keresztül a szomszéd faluba, Nagyajtára, a patikába, mi volt az? „Édes víz” – mondogatta apám, aki nem hitt az orvosságokban, mintha az Oltba öntötte volna bele. Mi használt akkor? A szervezet győzte le a bajt? Ki tudja?...Való, hogy megmaradtam. A sors kegyelme megtartott, mert: úgy látszik, volt valami feladata a számomra, amit el akart végeztetni. (De vajon elvégeztem-e?)

Igaz, nagyon gyenge, sovány gyermek voltam. Sápadt és vézna. Tenyérnyi arc, hosszú, vékony, „gérbic” nyak, két nagy elálló fül és két fénylő, szürkésbe vesző szem, melyben valami különös fények égtek. De beteg nem voltam. Úgy látszik, két-három éves koromig kibetegeskedtem magam egész életemre.

Nem úgy azonban anyám. Még másfél évet sem töltöttem be jóformán, s ő már nem volt az élők sorában. Mondják, akkor is beteg voltam, s ő utolsó pillanatáig bölcsőm mellett állott nagybetegen. Hullt a könnye: magába fojtott zokogással nézte vergődésemet, és rémülten sikoltott fel, mikor már-már elszállni látszott belőlem a lélek. A lélek nem belőlem, hanem belőle szállott el. Úgy látszik, anyám megváltott engem halálával. Utolsó szava és gondolata én voltam.

Apám megtörve, nehéz bánattal kísérte ki a temetőbe, míg én otthon az apám faragta bölcsőben a halállal vívódtam.

- Isten! – fakadt ki keserűen -, ha elvetted ennek a gyermeknek az anyját, vedd el őt is, ezt a szerencsétlen árvát – vagy gyógyítsd meg!

De az Isten nem vett el, se meg nem gyógyított – egyelőre.

Apám nem tudta, mitévő legyen. Ült a bölcső mellett, majd ment a vevőket kiszolgálni, mert az anyámmal alapított kicsi boltocska éppen most kezdett fellendülni. Minduntalan megszólalt az ajtóra felszerelt kis csengő, jelezve, hogy jött valaki. Apám ilyenkor felállt a bölcső mellé tett kis székről, és sietett át a boltnak berendezett másik szobába.

Azonkívül a mezei munka is a nyakába szakadt. Itt kopogtatott a tavasz az ajtó előtt, s azt a pár darab földet, ami volt, meg kellett művelni. Eddig anyám, ha betegen is, el tudta látni a boltot, és a ház körüli teendőket is elvégezte; apám élhetett a mezei munkának. Most mind a három nyomorúság az ő nyakába szakadt: a beteg gyermek, akit etetni, gondozni kellett, a bolt, ahová mind gyakrabban tértek be a vevők, és a mező is, amely kiabált harsány hangon. És nem volt, aki főzzön. „Tojásrántottával csak nem lehet örökké élni!”

Nagyanyám, anyám anyja, igaz, be-benézett segíteni valamit. Tett-vett, rendezgetett, kotyvasztott egy-egy kis levest, főzött egy hétre való fuszulykát, és ült a bölcső mellett, amíg apám oda volt, de sokat ő sem tehetett. Hatvanhat éves öreg özvegyasszony, ő maga is gondozásra szorult. Azonkívül egyetlen gyermekének elvesztése olyan csapással sújtotta, amelytől azt hitte, nem fogja túlélni.

Nagyanyámnak a Felszegen volt gerendákból összerótt, egyetlen kis szobából álló háza. A ház előtt patak folyt. A házacskának margaréta nagyságú ablaka a patakra nézett. Az ablak előtt fiatal meggyfa nőtt. A holdnyi nagyságú telken a házacskán kívül kis pajta is lehetett, azonban egy tűzeset alkalmával leégett, és nagyanyám, aki akkor már özvegy volt, fel sem építtette.

A „kert”, mert annak neveztük később ezt a kis házastelket, menedékesen emelkedett a „Küslüget” nevű határrész felé, és a szántóföldek között ért véget. Jól emlékszem erre a kis házacskára, sokszor aludtam nagyanyámnál, míg egyszer egy napon aztán nagyanyám halála után szétbontottuk, széthánytuk a kedves kicsi házat. Csak a meggyfát hagytuk meg még sokáig. De később azt is kivágtuk, mert meggyérés idején a szomszédok gyermekei rájárta, az ágakat letördelték, a füvet és a veteményt körülötte letaposták. Sok bosszúság volt vele.

Innen járogatott le nagyanyám a körülbelül fél kilométer távolságra lévő házunkhoz. Reggel nyolc óra felé jött, és este, sötétedés előtt ment. Anyám betegsége idején, de különösen halála után éjszakára sem tért haza, hanem ott maradt nálunk, végigszunyókálva az éjszakát bölcsőm mellett a széken ülve vagy elnyúlva a ládán, amelyre egy vastagabb kendőt vagy pokrócot dobtak. Ilyen alvás után reggel fáradtabb és törődöttebb volt, mint lefekvés előtt.

Apám nehéz gondok között élt: kit kapjon ápolót-gondozót a beteg gyermek mellé? Ki legyen, aki főz bár egy hitvány levest? Ki vigyáz a boltra? Ki végzi a mezei munkát:

- Ide asszony kell! – mondták a szomszédok és a látogató ismerősök.

- Ezt így nem lehet sokáig bírni – mondta apám -, ez egy marhának is sok.

A falusi asszonyok már szerezték is apámnak az új asszonyt. Hamarosan megvolt a kiszemelt második feleség, egy huszonhárom éves szép fiatal elvált asszony, akinek magának is volt egy velem egykorú, másfél vagy kétévesnyi leánykája, a kicsi Mártikó.

- Ez éppen magának való – mondogatták-biztatgatták apámat. – Neki is van egy gyermeke, bizonyára hűséges gondozója lesz az árvának.

Így történt, hogy anyám halála után alig hat hétre apám másodszor is megnősült: 1895. június 3-án feleségül vette László Mártát, akinek szülei odavaló, közepes módban élő földmívesek voltak. Ő lett felnevelő anyám, akit én édesanyámnak szólítottam. Az anya fogalmát ő testesítette meg bennem. Úgy szeretett, gondozott, mintha édesgyermeke lettem volna. Együtt nevelkedtem a kicsi Mártikóval. Különbséget nem tett közöttünk.

Mihail Kuzmin (1872-1936): Éjszakai beszélgetések (1913.)

(részlet)

J. Jurkunnak

1.

Azt hiszi, a szerelem költője lennék?

Nem vagyok én, csak geográfus...

Egy olyan ország geográfusa,

melyet naponta fölfedezhetek,

és minél ismerősebb,

annál varázsosabb és meglepőbb.

Nem mondom azt,

hogy ez az ország az Ön lelke

(már Verlaine tájhoz hasonlította a lelket),

mégis az Ön lelkéhez leghasonlóbb.

Nincs tenger ott, se erdők, nagy hegyek,

csak tavak és folyók

(szláv, nem orosz folyók)

vidám partokkal

s bús énekekkel,

fehérlő felhőkkel az égen;

ott mindig április van,

napsütés, szélzúgás,

vitorlák és kutak,

kékségbe tűnő darucsapatok;

akadnak szomorú,

mégsem komor vidékek,

s úgy tetszik nékem,

valaha ezt az

országot, mely derűs ma, gondtalan,

az ellenség szilaj

lovai megtaposták

s a nehéz kocsikerekek,

s most visszaréved olykor

tűzvészek hajnalaira;

utak is futnak benne,

kétoldalt nyírfasorral,

és udvarházak,

ahol azóta csapszékekbe űzött

mazurkát jártak egykor;

ott megismerheti

a szánalmat s a gyöngédséget,

duhajkodást, kurtát, akár a

tavaszi zápor;

vörösbegy válaszol a lányok énekére,

s Szűz Mária kikukucskál

csúcsíves kapuszárnyai mögül.

De én másféle geográfus is vagyok,

nemcsak a léleké.

Nem olyan, mint Kolumbusz vagy

Przsevalszkij,

az ismeretlenbe szerelmes,

örök bolyongásra ítéltek, -

minél többet tudok valamiről,

annál több csodálatraméltót

találok és szeretek benne.

Ó, borostyánszirmú rózsa,

rózsaszín borostyán,

topázok, mézzel vegyített ámbra,

bíborló borok:

montrachet és chablis,

szmirnai part

rózsálló alkonyon,

dombok lágy domborulata

a völgyek homálya fölött,

ősi és örök éden!

De csitt!...

egy geográfusnak sem illik

szerénytelennek lennie.

2.

Olyan-e a szerelmem,

akárha első lenne vagy utolsó,

nem tudhatom,

csak azt tudom,

hogy másmilyen nem is lehetne.

Tán Vénusz csillaga megteheti,

hogy minden este

nem száll az égre,

bár láthatatlan,

felhő takarja?

Tán Juno madarának farka,

bár összecsukva,

nem hordozza-e mégis

kelet minden smaragdját és zafírját?

Az én szerelmem egyszerű s hiszékeny,

de elkerülhetetlen és nyugodt is.

Nem kínál

titkos találkozókat, létrát, lámpajeleket,

se szerenádot, lopva váltott szavakat a bálban,

célzások, maszkok idegenek tőle,

már szinte szótalan:

magában egyesíti a

fivér figyelmét,

barát ragaszkodását

és a szerelmes szenvedélyét, -

mily nyelven szólalhatna meg?

Ezért is hallgat.

Nem romantikus,

túlzásoktól, negédes

csecsebecséktől mentes,

a gazdagságában szegényes,

de teljesség magában.

Tudom,

hogy ez nem az ifjú szerelme,

Ki gyermek még - a férfié

(talán az aggastyáné).

És olyan egyszerű,

olyan parányi

(talán unalmas?),

de ez mind én vagyok.

Dícsérhetnénk-e tán az embert,

csak mert lélegzetet vesz,

néz és mozog?

Más szerelemből bennem nem maradt,

csak féltékeny irigység,

de már nem éget,

mert jól tudom,

hogy semmi,

sem az,

de még Ön maga sem,

választhat minket el.

Ez olyan egyszerű,

mint szomjat vízzel oltani,

nincs igazam tán?

(Ford.: Baka István)