Dr. Wildner Ödön: Tágma királyné

Tragédia 3 felvonásban. Írta: Rákosi Jenő. Bemutatta a Nemzeti Színház 1902. január 15-én

Meg is néztük, el is olvastuk a Nemzeti Színház ez évi első újdonságát. ítéletünkön, amelyet a darab előadása alakított ki bennünk, nem sokat módosított elolvasása.

Így is, úgy is kielégítetlenül maradtunk.

A függöny fölgördülésétől az utolsó szóig vártuk, de hiába vártuk azt a fölindulást, amely egy-egy kitűnően előadott drámai remekmű láttára kimaradhatatlanul erőt szokott rajtunk venni. Vérünk fölmelegedését, pezsdülését, idegeink megfeszülését, szívünk elszorulását, lélegzetünk megszakadását, a megrázkódtatást, mely gyönyör és fájdalom elegyes villamáramaként keresztülfut egész testünkön, a könnyet, mely édes-bús megkönnyebbülésünk nyomán, emóciónk utolsó tanújeleként szemünkben csillog. Ismerjük, érdekeseknek is tartjuk tanulmányozni azt a sok eldöntetlen tudós vitát, ami már a tragédia kellékeiről, a tragikum lényegéről, a tragikus hatás föltételeiről Aristotelestől napjainkig egymás ellen hadakozott, de amikor tragédiát nézünk végig, feledjük a metaphysikai és dogmatikus elméleteket, s ítéletünk egyedüli próbakövéül nem használ mást, mint az értelem természetes fogékonyságát, s az egészséges emberi érzést.

Rákosi darabja hidegen hagyott bennünket, érdeklődésünket csak kevéssé bilincselte le. Fájdalmas gyönyör és gyönyörtelen fájdalom nem töltött el, csupán hűvös elismerés a szerző ügyeskedése és pompázó nyelve iránt, meg egy adag csömör, rosszullét a vér, a fejetlen test, a testetlen fej, halálfej és egyéb rémességek látványától és emlegetésétől. Bizonyos zavar fogott el, amelyet növelt az, amit először kellett volna említenünk, hogy nem csak igaz érzésünket nem tudta rabjává ejteni a darab illúziója, hanem értelmünket sem, mert a logikai kapcsok, amelyek a mű épületét összetartják, több helyt gyöngéknek tetszenek. Prológ nyitja meg a darabot. Hogy egy csapásra belehelyezzen a mesés ősidők hangulatába: az utolsó divat szerint öltözött, redingote-os, selyemplastronos úr lép a függöny elé, elmondandó a darab rövid foglalatját. Mellesleg jegyezzük meg, hogy a prológ nem födi egészen a mű tartalmát és irányát. Más a hőse; egy kicsit más a tárgya is, mint amit annak jelez. S hogy értsük e szavait:

„... Most arra kérünk

Nemes közönség, hogy ez új darab

Szokatlan formájára hunyj szemet.

Nem az író különködő szeszélye

Választá önként. Sőt inkább a tárgya

Borzalmas volta parancsolta rá,

Mivelhogy egymást forma s tartalom

Mindég föltétlenül követelik.

Selyem tömlőbe vért ki öntene?

S nádsípon vaj’ ki fúna riadót, stb.”

Márpedig a mű formája a legkevésbé sem szokatlan. Ugyanolyan, aminőt a hivatalos aesthetika a verses drámát illetőleg kanonizált. Gördülékeny, csiszolt, kihegyezett, görög példa szerint antithetikus és sok helyt mesterkélt, hogy okvetlenül föltűnne a Teleky-pályázat vesszőfutásán is. A szónoklása vieux jeu. A vért bizony sokszor selyemtömlőbe látjuk ömleni: az igazi szenvedélynek, valóban életbevágó perceknek más a beszédjük, amint más a cselekvésük.

Nem mondjuk el részleteiben a mesét, hisz az, ha máshonnan nem, napilapjainkból ismeretes. Csak azt mondjuk el, hol ötlött kérdőjel elénk. Hogyan, egy hatalmas király húsz évig jégre teszi szerelmi szenvedélyét, hogy húsz év múlva, mely „mint éhes csoda felfalta fejedelmi nagy türelmét”, ugyanazt határozza el, amit húsz év előtt épp úgy megtehetett volna: rabnőjeként elhurcolni a leigázott Tágma királynét? Vagy igaz, az ősidőkben vagyunk s itt talán az volt a logika, hogy a szenvedélyek ereje az idő távolságának négyzetével nem fogy, hanem szertelenbe nő, a szerelem nem az ifjú vért, hanem azt teszi féktelenné, amely húsz évvel öregebb lett. De hát, ha nem telik el húsz év, Tágma bosszúlójának, Elláknak nincs ideje felnőni, s a darabnak nincs mi körül forogni. Különben hamarosan kisül, hogy Kuvráth királyt nemcsak szerelme bántja – ami nem gátolta, hogy Tagmát és népét vérig zsarolja -, hanem az is, hogy nincs ivadéka mostani feleségétől:

„Királyi ágya meddőséginek

Okát e végzetes szerelmiben

Gyanítja. És elméjét vágy s gyanú

Szorongatván menekülőt keres,

S reméli, hogy talál, ha tégedet

Ölelhet hitveséül.”

Ám Tágma nem vállalkozik e feladatra. Ha Kuvráth megőrizte szerelmét, ő is megőrizte gyűlöletét és bosszúvágyát férje megölője s lefejezője iránt. Mégis megkérdi a főpapot, mitévő legyen? Menjen hozzá, feleli Vendrő, mert így szól a jóslat:

„Halálfejet szül a királyi méh

Futó idő ha majd megéri elé,

Halálfej bosszút áll a holt fejért

S a szolgaságtok aznap véget ért.”

A főpap, joggal,másképp nem képzelheti, hogy a jóslat betelik, t. i. a királyi méh halálfejet szül, mintha az özvegy királyné újból férjhez megy. Ám Tágma ámulva hallja a jóslatot, s örömmel tudatja, hogy hisz első része már betelt: mikor férje Kuvráthtal harcolt, reményteljes állapotban volt, s amikor Kuvráth férje levágott fejét küldte neki diadalmi jelül, ez a látvány annyira hatott rá, hogy magzatát halálfejjel szülte. De hát miért fedi fel Vendrő csak most a jóslatot, s tanácsolja a férjhez menést, hisz Kuvráth már többször megkérte Tágmát? Miért jut a királynénak csak most eszébe a halálfejű fia, akit holtnak híresztelt, s bizonyosan aesthetikai érzésből, magától húsz évig távol tartott?

Hatvany Lajos: Gyulai Pál

Gyulai Pál egyetemi tanszékét elhagyja s a közvélemény újra feléje fordul. Mint rendesen, ha Gyulairól van szó, sok sértett hiúság, bántott írói becsvágy némi keserű hangot ad az ily megemlékezéseknek. Gyulai hosszú pályáján megszokhatta ezt; támadták őt az 1850-es, 60-as, 70-es, 80-as és 90-es évtizedekben s adja isten, hogy még soká támadhassák. Aki e rég elfeledett támadásokat sorra elolvassa, azt két körülmény fogja különösen meglepni. Először, hogy az ostromot mindig újra kellett kezdeni, ami azt bizonyítja, hogy a vár bevehetetlen, s másodszor, hogy az 1860-iak elismerik, hogy Gyulai nem tévedett 1850-ben, az 1870-iek, hogy 1860-ban s így tovább… minden nemzedék, midőn jelenét védi, belátja, hogy Gyulai mondta ki az igazat a múltban. Ekképp lőn, hogy az, akit folyton maradisággal vádoltak, mindig megelőzte korát s hogy ő volt az egyetlen, ki az utókor szemével látott. A klikkek, melyeket támadott, megtörtek, a divat kedvenceit elfeledték s azok, kiknek dicsőségét hirdette, megmaradtak irodalmunk díszeiül. Gyulai keze, súlyos kéz, akire ránehezedik, azt elnyomja. Akik azonban ezért irigységgel vádolják Gyulait, azok olvassák el gyorsan azt a beszédét, melyet Toldi szerelmének megjelenésekor tartott a Kisfaludy-Társaságban. A finom bíráló egész gyönyöre, a hazafi egész büszkesége, a jóbarát öröme érzik ki e megható kis beszédből. Aki a legnagyobb előtt így meghajlik, miért irigyelne ephemer dicsőséget? Azonban nemcsak a nagy tehetségnek van létjoga, a kisebb erő is szolgálhat hasznosan s ezt Gyulai nem is tagadta soha. Mindig volt biztató szava számukra is; Zichy Antal, Pállfy Albert, Csiky Gergely, Arany László, Péterffy Jenő, hogy csak a halottakat említsem, érezték ezt. Csak akkor vált élessé s bizonyos tekintetben kíméletlenné, ha úgy vette észre, hogy a kis tehetség nagy reklámmal hirdetteti magát, vagy hogy nem erejéhez mért munkába fog s ha akár a kiváló lángész szétszakította tehetségét lelkiismeretétől s a karzat tapsaiért, pénzért vagy egyébért hevenyészve dolgozik, tollat nem becsülve meg kellőképpen.

Tény az, hogy a közvélemény utólag Gyulai ítéletéhez csatlakozott, az egyes generációk által leghevesebben védett regényeket elfeledték s így kiderült, hogy azon bírálatok, melyek annak idején istentelenségnek látszottak, teljesen igazat mondtak. Aki ezt meggondolja, kénytelen elismerni, hogy Gyulai souverain vezetője volt a közízlésnek.

Gyulai bírálata a legnagyobb pártatlanság és a legkitűnőbb ízlés kettős alapján nyugszik biztosan.

Mily igazságos s mily kevéssé személyek ellen irányul Gyulai bírálata, mutatja többek közt Csiky Gergely esete, kit Gyulai addig támadott, míg a kezdő drámaíró az akkoriban divatos Dóczi-Rákosi „iskolához” szegődve, spanyolság és görögség örve alatt, képtelen drámákat ír. Folyton arra inti őt, hogy az előtte levő igazi élet felé forduljon s midőn ez meg is történik, a Proletárok előadása után örömmel, azonban kellő reservákkal ismeri el Csiky tehetségét. Még egy jellemző példát szeretnénk felhozni Gyulai igazságszeretetéről. Tessék elképzelni, hogy mai íróink közül akad valaki oly nagyszabású, mint Eötvös József s képzeljük el még hozzá, hogy az illető báró és miniszter. Szinte legendaszerűnek tűnik, midőn 1868-an Gyulai így ír róla:

„Eötvöst, mint szónokot nem lehet igazságosan megítélni, csak emlékbeszédeiből. A fejtegető és vitatkozó szónok, ki a megyei és országgyűlési termekben nemegyszer vívott ki diadalt, itt egészen háttérbe szorul s csak az ünnepély szónoka áll előttünk. azonban egy tulajdonsága, mely mint írót kiválóan jellemzi, sehol sem lép annyira előtérbe, mint írót kiválóan jellemzi, sehol sem lép annyira előtérbe, mint Emlékbeszédeiben s ez a reflexió által felköltött érzés s az érzés által felköltött reflexió. Nem emelkedik a szenvedélyig, legfeljebb érinti azt, nem ragadja el hallgatóit, csak meghatja. Fantáziája nem erős s a plasztikaiság épp úgy hiányzik rajzaiban, mint stíljében. Még annyira kedvelt s túlságosan kedvelt hasonlataiban sem találhatni meg a plasztikai kidomborodást vagy ragyogó színezetet. Mintha ezekhez is némi reflexió által jutna, nem könnyedén árasztja, hanem némi nehézkességgel tárja ki s olykor mintegy elnyújtja. Innen van, hogy az elevenség nem kiváló tulajdona s átmenetei, fordulatai ritkán gyorsak, eredetiek s meglepők. Beszédeinek egységét inkább a hangulat és gondolat képezi, mint a részek aránya s a fokozatos és szerves emelkedés. Ő gondolkozik és érez s e kettő egy nála, s túlsúlyok olykor megbénítja a fantázia működését s fogyatékossá teszi a művészi formát. Ebben rejlik fő ereje és fő gyöngesége. Művelt és gazdag lelke, könnyen felinduló nemes kedélyének áramlata oly jótékonyan hat elmére és szívre. Az emberiség és hazafiság, a kereszténység és kultúra, az európaiság és magyarság, a kegyelet és igazság, a melankólia és megnyugvás nagy eszméi és érzéseinek hatása alatt állunk. az érzés reflexióvá, ez pedig érzéssé válik bennünk is. De a reflexiók nagy tömege, melyekben több a finomság, mint erély, néha a hallgatót is éppen úgy elbágyasztja, mint a szónokot s mintegy el-elmosódik előttünk a láthatár...”

E pompásan megírt, oly jellemző s oly igaz sorok után így fejezi be cikkét:

„Az emberszeretet, tudomány és hazafiság, a művelt elme és nemes kedély ritka emberben egyesül annyira, mint benne s teljes mértékben illenek reá Quintilianus e szavai: Orator esse, nisi vir bonus, non potest!”

Kissé hosszan idéztünk, azonban szándékkal. Néhány jellemző sorban akartuk bemutatni, mint a tárgyból forr ki Gyulai bírálata s mennyire ki tudja fejezni néhány sorban minden idők ítéletét. A mai kor olvasójának feltűnhetett valami; tudniillik, hogy e szavak lángész, halhatatlan mű, korszakos alkotás stb. stb. e bírálatban sehol se fordulnak elő. Szegény mai olvasó! Annyira megszokta a túlságos dicséretet, hogy már arra a könyvre nemigen hederít, melyről csak azt olvassa, hogy „jó” s akkor kezd kissé figyelni, ha a bíráló legalább azt írja, hogy valamely középszerű regényke lángelmére vall, világirodalmi jelentőségű. A szuperlatívuszok elvesztik értéküket s kritikusaink, ha majd egyszer eljön az igazi genie, nem fognak többé hitelre találni. Úgy járnak, mint a mesebeli pásztorfiú, aki néhányszor tréfából „farkast” kiabált a falusiak összecsődítésére s kinek aztán senki sem segített, mikor az éhfarkas egyszer valóban eljött. A bírálók, kiknek hivatásuk volna a közízlést vezetni, ily módon maguk mondanak le szerepükről. Azonban elég! Térjünk vissza Gyulaira, kiről azt mondtuk, hogy bírálatát igazságosságán kívül kitűnő ízlése jellemzi. Ami a pártatlan igazságosságot illeti, arra vonatkozólag tán elég példával szolgáltunk s most lássuk, hogy mi az, aminek kitűnő ízlését köszönheti.

„Kitűnő ízlés ide, kitűnő ízlés oda, nekem megvan a maga ízlése, senki által sem hagyom befolyásolni” mondják legtöbbek s épp olyanok, kik leginkább befolyásoltatják magukat. Gyulai ízlésében, mely évtizedek irodalmát helyesen megítélte, van valami imponáló. Vajon min alapszik? Lássuk csak, milyenek Gyulai rendes kifogásai s így negatíve meg fogjuk tudni, hogy mit követel attól, akit igazi írónak ismer el.

Gyulai regényben vagy drámában nyomon követve a bonyodalmat, mindenekelőtt a rajzolt jellemekkel igyekszik tisztában lenni. Kitalálja, hogy az író mily karaktert kíván feltüntetni s aztán keresi, hogy a kérdéses alak megfelel-e mindvégig önmagának. Rögtön észreveszi, hogyha az író hatásvadászat, valamely tézis bebizonyítása végett vagy akár vallás-erkölcsi célból, szóval művészietlenségből „csavarint egyet a szívek gépezetén”; senki sem érzi nála jobban, hogy a jellemkép nem mozdulatlan központ, mely körül bármily cselekmény foroghat, nem is tengely, mely a cselekmény szélmalom-kerekével együtt forog, hanem maga a rugó, mely az egész gépezetet mozgatja, hajtja. Ezt a szoros összefüggést bámulja Otellóban, kinek kivételes helyzetén, jellemén, ha egy kissé változtatunk, meging az egész dráma, ezt bámulja Bánk bánban, hol egy kissé több ravaszság vagy kacérság Melindában, elronthatná az egész mű hatását s a bonyodalom, hideg leleménnyé süllyedne. Ezt bámulja Tartuffe-ban vagy a Misanthrope-ban. Már a Fösvény-ben például érzi, hogy bár ez alakra, mint valami görnyedő Chariatidra építette fel Moliére az egész vígjátékot, az egyes jellemrészeket mintha nem tartaná össze oly erős „cement”. A vén fösvény rendesen nem ily hiszékeny s nem ily szerelmes; így tehát a hiszékenység és szerelem, két oly motívum, illetve tulajdonság, melyre Moliére-nek csupán a továbbbonyolításra volt szüksége s midőn ezeket a Fösvény jellemképébe beszövi, nem annyira a való képét mutatja, mint ügyességét a leleményben tünteti fel. Gyulainak tán legjelesebb kritikája, melyben Jókai „Dózsa György”-én bizonyítja be, hogy minek kellett volna fejlődnie a parasztvezér jellemképéből s mit fejlesztett Jókai fantáziájának önkénye; mily kevéssé tapad hozzája, mily közönyös az intrika, mely a főhős körül játszódik le. Akkoriban ez a bírálat is egész forradalmacskát keltett s ma tán maga Jókai is elismeri, hogy Gyulainak igaza volt. A cselekmény és jellem megegyezésének mértéke lesz tehát mértéke valamely dráma jóságának vagy rosszaságának; e megegyezést azonban csak az fogja igazán megérezhetni, ki mint a költő, mint az alkotó művész folyton az életből merít. A bírálónak épp úgy meg kell figyelnie a fösvényt, a szerelmest, a féltékenyt, mint az írónak s tapasztalatai sugallják kritikáját. Mily messze vagyunk valamely aprioristikus elvtől! Van ugyan szabályunk s mégis mily tág tere nyílik az egyéni ízlésnek; hisz mindenki a saját tapasztalata szerint ítélhet, anélkül azonban, hogy ítélete személlyé válnék. Van mihez állandóan ragaszkodnunk anélkül, hogy meg volnánk kötve, törvényünk van, mely éltet és felszabadít.