Borulj le én lelkem Rákóczi sirjára,
Idegen országban szendergő hamvára!
Szent az a temető, szentek azon hamvak,
Életét jegyezvén a leghűbb magyarnak.
Rákóczi, Rákóczi, szabadság vitéze!
Nemzetünk mártirja, fényes büszkesége!
E hazában, mellyért véred annyit omla,
Nem volt hely, hol fejed lehajthattad volna.
„Tartsa meg kegyelmét a császár magának,
Vagy ajándékozza német szolgájának;
Nem ragadtam fegyvert saját személyemért,
Hanem lánczot hordó szegény nemzetemért.
Kiesett kezemből a fehér lobogó,
Elfogyott seregem, mint tavaszkor a hó,
Tulajdon vérem is pártütőnek monda,
Kiért fájó lelkem annyi gondot horda…
Jertek oldalamhoz nehány jó vitézek,
Nem vagyok már vezér, többé nem is lészek;
Nyujtom a kezemet, mint barát barátnak,
Kerüljük vaskarját a német császárnak.
Menjünk ez országból, menjünk erre, arra,
Keserves idő vár itt a hív magyarra…
De hiszek istenben, hajnalt küld az égre,
Az igaz küzdőknek el-kifolyó vére.
Én ugyan itt hagyom szivem lángolását,
Haragos lelkemnek titkos sohajtását,
Nyisson szabadságot a magyar hazának,
Örök veszedelmet a német császárnak!...”
Soh’sem sirt Rákóczi; e beszédnél mégis
Piros két orczáján könyek folytak végig…
Vissza visszanézett az elhagyott földre,
Mintha elszakadni nem tudott vón’ tőle…
Szellők játszodoztak szép göndör hajával,
Melly vállára omlott, fekete habjával,
Vidám volt az egész természet körülte,
A vidámság csak az ő lelkét kerülte.
Idegen határon, terhes bujdosásban
Egy ragyogó csillag kisérte utjában,
Vele ébredett föl, vele nyugodott le
Egy ragyogócsillag – a haza szerelme!
**
Hallgass el óh szélvész, mellynek nincsen álmod,
Melly a Márványtenger hullámait hányod,
Egy ember van közel hozzád pihenőben,
Engedd őt nyugodni csendes békességben.
Virágtalan partján a Márványtengernek
Bujdosó magyarok járnak, tévelyegnek,
A szabadság napja nem mosolyog rájok,
Nincsen idvességök, mert nincsen hazájok!
Renyhe török nép közt távol Rodostóban
Ott fekszik Rákóczi egy szalmakunyhóban,
A vidám életszin lekopott arczáról,
Halványság boritja, mint egy sötét fátyol!
Bujdosó társai állnak ágya körül,
Szemeikbe terhes búbánat könye gyül,
És míg csendességben siránkoznak rajta,
Beszédre nyilik meg a nagy beteg ajka:
„Leszállott a tavasz ez idegen földre,
Életet hinteni a kihalt mezőkre…
Kérlek, hozzatok be nekem egy zöld ágot,
Több tavaszt e földön ugy sem igen látok!
Kialvó félben van életem fáklyája,
Szép hazám javáért lobogott világa,
Itt halok meg értte idegen határon,
Ha meg nem halhattam a véres csatákon.
Tegyétek testemet jó édes anyámhoz,
Török földön nyugvó Zrinyi Ilonához,
Egyesüljön hamva két hű magyarvérnek,
Kik egy ügyben haltak, egy hazáért éltek.
Szabadság volt szivem legfőbb kivánsága,
Értte omlott vére, értte bár hiába,
Francziaországba küldjétek szivemet,
Szabad hazában hadd találjon sirhelyet.
És te Magyarország! lelkem fényes búja,
Életem öröme, napjaim borúja!
Sohasem látják már szemeim vidéked
S rablánczokba hajtott szegény árva néped…
Ott leszek veled a végső bajvivásban,
Fegyver zörgése közt, hadak zugásában…
Ha kardot rántasz a német császár ellen,
Ott lesz börtönéből kiszabadult lelkem…”
Tovább beszélt volna, de nem birta nyelve,
Sötétség borult a tört fényű szemekre!
Homlokán ragyogott hideg veritéke
Folyván homlokáról szürke hajfürtére.
Könybe lábadt szemét még egyszer veté fel,
A haza nevét még egyszer rebegé el;
Aztán elszendült nagy mélyen, örökre
Szabad szárnyat kapván nagyra törő lelke.
**
És egy sirban nyugszik a fiu anyjával,
Hős Rákóczi Ferencz, Zrinyi Ilonával;
Messze vagyon sirjok, a tenger szélinél,
Megfagy a sohajtás, míg innen oda ér…
De azért elküldöm forró sohajtásom,
Felkeresni e sirt idegen határon,
Hadd mozduljanak meg örömtől a hamvak
Mellyek éltét jegyzik a leghűbb magyarnak.
Rákóczi, Rákóczi szabadság vitéze,
Nemzetünk mártirja, fényes büszkesége!
Közelits hozzánk a végső bajvivásban
Fegyver zörgése közt, háboruk zajában.
Állj fel hatalmaddal seregünk elébe,
Hogy elsápadjon a német császár képe…
Lebegj ott előtte, mint egy véres felhő,
Míg függetlenségünk fényes napja feljő.
Forrás: Nép barátja 1. kötet 30. sz. Bp., 1848. dec. 24.
