2011. dec. 17.

Szász Zoltán: A mennyország hasadéka - Párbeszéd


Zümmögő zenehangok, fényörvényeket visszaverő tükörfelületek, illatokkal és szivarfüsttel telített légkör, fehér-fekete pincér-automaták, délinövények, egyenruhák, frakkos vendégek s tébolyodott méretű és díszítettségű kalapok alatt fáradtan ülő kokottok: valamelyik közép-európai nagyvárosi orfeum kávéháza! Az egyik sarokban két férfi ül, likőrt és pezsgőt iszik. Egy húsz-huszonötéves borotvált arcú, sportolásra vagy legalább is müllerezésre valló testű fiatalember az egyik, a másik egy szintén borotvált arcú, de őszülő hajú, kissé fáradt arcú negyvenéves bölcs. Éppen valami közönyös dologról beszélgetnek, mikor elsuhan előttük egy magas, szőke, ékszerekkel telepermetezett, fesztelen eleganciájú nő.

A férfi: Nem tudod ki ez?

Az ifjú: De mennyire tudom. Gladys, az amerikai leány. Mesésen szép.

A férfi: Tényleg annak látszik. Most, hogy elment mellettem s csak valami tovasuhanó látomásként hatott reám, mégis éreztem valami olyasféle megütődést, amit csak a legnagyobb szépségek ébresztenek.

Az ifjú: Ah, komolyan mondom, csoda szép. Én bevallom, nem láttam még ilyen szép nőt. Tudod, igazi amerikai típus. Gibson girl. Láttad milyen magas? A lábai hosszúak, úgyhogy alig van hasa. A melle, az a se nem nagy, se nem kicsi félgömb, ami oly ritka a bakfis-korból kinőtt leánynál. Az arca pedig az üde, kissé gyermekes frissességnek s az arányos kifejlettségnek csodálatos vegyüléke. Az arcának egyes részeit, bevallom, órákig tudnám nézni. Ahogy lesüti a szemét s a szemöldöke és a szempillái közt egy nagy, enyhén domborodó terület támad, az csodaszerű. Majdnem szebb a szeme így lecsukottan, mint ha nyitva tartja, pedig ilyenkor abban a nedves hínár-zöldben csillog, mely valami meseszerűséget, valami vízitündériességet kölcsönöz neki. Az orra pedig abból a nemesen pisze fajtából való, melyet én csak angolszászoknál láttam, mely a legritkább, de ha teljes szépségében jelentkezik, rám minden női orrnál jobban hat. S végül a keze, te a keze az egy külön szervezet, egy külön kis remekmű, melynek összes ízei, de különösen a körmökkel díszített utolsó ízek olyanok, mint csodálatos, eleven vérkeringéssel bíró drágakövek. Nem mondhatok mást, mint ezt: angyali. Nem tudom melyik pápa, nem tudom mikor, a római piacra került angol hadifoglyokra azt mondta: méltán nevezik ezeket az angolokat angoloknak, mert tényleg olyanok, mintha angyalok lennének. Ez a szójáték persze, csak latinul tökéletes. Nekem ezzel a nővel szemben ez a pápai kijelentés jutott eszembe...

A férfi: Nagyon rajongsz ezért a nőért. Vigyázz, nehogy megismerd s beleszeress. Végre is buffet-nő ő nagysága s nem igen hiszem, hogy a lelkülete is ilyen angyali legyen, mint amilyen a teste.

Az ifjú: Ó, már ismerem. Sőt nagyon is ismerem. A szerelem lehetőségéről szó se lehet, bármennyire rajongok a szépségéért. Sőt ellenkezőleg: életem egyik legnagyobb csalódását szerezte meg ez a nő.

A férfi: Ugyan. Talán nagyon buta? Vagy levetkezve nem szép! Vagy nem volt megelégedve azzal, amit neki adtál?

Az ifjú: Ne gúnyolódj. Engem néhány napig szomorúvá tett ez a csalódás.

A férfi: Jó, hát mondd el, mi idézte ezt elő. Így beavatatlanul nem vehetek részt a szomorúságodban.

Az ifjú: A csalódásnak nincsenek valami változatos külső körülményei. Lelki ügy az egész. Te tudod, hogy én nagyon gyámoltalan, helyesebben szólva tapasztalatlan vagyok a szerelem terén. Sportember vagyok s bár mindig nagy vonzalommal viseltettem a nők iránt, számtalanszor tornászásba fojtottam el a hajlamomat. Így aztán eltelnek hónapok, amíg nővel érintkezem. De ennek a nőnek a szépsége meghódított. Mikor először megláttam, elállt a lélegzetem, meg kellett állnom s a falhoz támaszkodnom. "Ezt a nőt bírnom kell" gondoltam rögtön. Néznem kell, fognom kell, csókolnom kell, meg kell fürödnöm benne. Szükségem van arra, hogy mondhassam; a vele való ölelkezés élménye alkotó része az öntudatomnak!

A férfi: Mennyibe került?

Az ifjú: Számomra sokba. Különben az itteni nyugat-európai viszonyokat mérve, nem. De az ismeretség előtt ez nekem semminek se tűnt fel. Azt gondoltam, az ilyen szépség élvezése egy vagyont ér s megértettem azokat a fejedelmeket, mágnásokat és bankárokat, akik egész vagyonokat öntenek egy-egy ilyen nő lábai elé. Azután azonban...

A férfi: Nos, mi történt azután? Sajnáltad a pénzt.

Az ifjú: Dehogy azt. Sajnáltam a hevületemet, a reményeimet, a szórakozásomat.

A férfi: Hát miért? A szép nő nem jól viselkedett.

Az ifjú: Dehogy nem. A nő kitűnően viselkedett. De én mégis egy óriási csalódást éltem át. Bevallom, azt hittem, hogy a mennyország nyílik meg s ehelyett a testi megkönnyebbülés hűvös érzésében részesültem.

A férfi: Édesem, légy nyugodt, én is ismerem azt a csalódást. Mikor olyan idős voltam, mint te, illetve már előbb, mivel én nálad s a legtöbb embernél hamarabb voltam olyan idős, mint te, nem egy szép nővel szemben én is éreztem azt a szédületet, melyen te most átkínlódtál s mely azzal végződött, hogy érzelmileg hanyattpottyantál. Emlékszem akárhányszor utcán, sétatereken meg kellett állnom s valami falhoz, vagy gázlámpához támaszkodnom, hogy egy elhaladó szépség bódító hatásától fel ne dőljek. A lélegzetem elállt, a mellem feszült s a könnyeim majdnem megeredtek. S azt éreztem, mily hallatlan gyönyör, milyen földi üdvösség lehet az ilyen szépséget bírni, megérinteni, csókolni, átölelni, marcangolni, lényünket vele egybeforrasztani. S ha csak lehetett, időt meg pénzt áldoztam az ilyen szépségek megszerzésére; anyagi erőmet messze fölülhaladó nagyságú pénzt s más téren való takarékosságomnak fittyet hányó mennyiségű időt. De nem törődtem vele, amíg fiatal voltam, én azt hittem, egy-egy szép női test bírása olyan élmény, mely egyszerre kedvezőt lendít életmérlegünk ama serpenyőjén, melyben az örömérzések vannak. Azt hittem, egy ilyen élmény jó időre beparfümözi az egész utána következő életrészt. Azt hittem, azok az emberek akik nem tartottak nagyon szép, bódítóan szép nőket karjaikban, akik hamar, fiatalon belemerültek holmi szelíd, szende hitvesi karok közé, szánalomra méltóan üres, zamattalan életet éltek. De - és azt akarom most elmondani -, lassanként, fokról fokra, nőről nőre kiábrándultam ebből a feltevésből.

Az ifjú: Hogyan, már nem hiszel a szépség, a szép női test magasztos, dicső voltában.

A férfi: Dehogy nem. Csak abban nem hiszek többé, hogy ennek a szép testnek megvásárlása, vagy pláne egyszeri élvezése elegendő a szépség és magasztosság ébresztette vágy teljes kielégítéséhez. Pedig addig, amíg nem bírtuk a nőt s főleg amíg fiatalok s szerelmi dolgokban járatlanok vagyunk, azt hisszük. Ebben a naiv korban majdnem úgy gondolkodunk a szerelmi élvezetről, mint a táplálkozás öröméről. Azt reméljük, hogy a miként a kirakat-ablakból felénk virító sütemény- vagy pástétom-darabot megvásárlása és elfogyasztása által tényleg teljes értékében magunkévá tettük, azonképpen a nő egyszeri és egyszerű bírása is ilyen teljes kielégítést hoz. Pedig szó sincs róla. A nő testi bírása, ölelése, csókolása alig egyéb, mint az étel megnézése és megszagolása. S épp ezért míg az étel elfogyasztását bizonyos kielégülés s nyugalom követi, a szép nő megölelését nagy csalódás s fokozott vágy. Természetes, hogy én nem gondolok azokra a nőcsábító, vagy egyszerűen nővásárló Don Juanokra, akik úgy gyűjtik a szerelmi bírásokat, mint az indiánok a legyőzött ellenfelek skalpját. Nemkülönben eltekintek azoktól, akik a legszebb nőnél is csak valami élettani megkönnyebbülést keresnek. Ezek persze kielégülnek. Azok azonban, akik a szép nőben magának a szépség élvezésének üdvét keresik, s akik át akarják élvezni azt a teljes szépségmennyiséget, mely egy-egy szép nőben képviselve van, mindig csalódni fognak, ha egy pénzen vásárolt pásztoróra keretén belül kielégülésre vágynak.

Az ifjú: De hát mondd kérlek, mi is az a vágy, amely egy szép nővel szemben elfog. Mi az a sajátos szépség-hatás, mely megnemesíti az egyszerű nemi hatást?

A férfi: Az ember testi szépsége a fejlődés eredménye s minél szebb valaki, testileg annál magasabb fejlődési fokot képvisel. Az ideálisan szép ember, ránk férfiakra rendesen, de nem mindig, az ideálisan szép nő azért hat olyan hevítően, vágykeltően, mivel benne egy magasabb fejlődési fok, egy magasabb életszínvonal nyilatkozik meg. Ez a jelenség nem olyan nyilvánvaló azokban a szerelmi vágyakozásokban, amelyek a mindennapi emberek közt támadnak. Ezek a szerelemszámba vett, de valójában e dísz-nevet alig megérdemlő érzések legtöbbször csak az érzéki vágy, a hiúság-kielégítés, a perverzitás, a rokonszenv, tisztelet s csomó más s igen ellentétes érzések szövevénye, melyben két fél testi szépségfoka nem a döntő tényező, hanem egy a sok közül. De nagyon is nyilvánvaló a szépségnek, a benne megnyilatkozó fejlődési színvonalnak hatása a művészet ama szépségremekeinek vagy az életbeli remekszépségek varázsában, akik az emberiség s így az egész organikus élet csúcspontját, legelőretoltabb fejlődési előőrseit képviselik. Ezek a kőbe faragott, vászonra festett vagy eleven milói Vénuszok, Lady Hamiltonok vagy Madame Recamier-ek ha - amennyiben éltek -, lelkileg nem is, de testileg bizonyára oly eszményi magasságban az emberi átlag felett lebegő testfejlődési fokokat képviselnek, melyeknek látása az emberiség náluk testileg sokkal fejletlenebb része számára a tökéletesség, vagy legalábbis tökéletesebbség szemléléséből származó örömet okozza. Mert ne feledd el, hogy amiként a majom egy alsóbbrendű fejlődési fok, mint az ember s az ausztrál-néger, sőt az afrikai néger is, mint az európai fehér, továbbá a fehér proletár antropológiailag alsóbbrendű, mint a fehér burzsoázia vagy pláne úr, azonképpen eme legfelsőbb rétegben a szép emberek testileg magasabb rendűek, mint az átlagosak vagy pláne a rútak. Ez azt jelenti, hogy az illető testi szépsége nem valami különös kedvezése, jóakaró szeszélye a természetnek, mely nekik valami csupán különálló helyet biztosít, hanem az organikus fejlődés törvényszerű terméke, mely testileg egyenesen a többi ember fölé helyezi őket. Persze csak testileg. A fejlődés ormán a szellemi, lelki értéknek egyre nagyobb jelentősége van s különben is a nagy állattani, sőt antropológiai különbségekhez mérten ezek az esztétikai testi különbségek és rangfokok is oly finomak, hogy nem esztétikai szempontból quantité negliable-k. Példa: minden majom, már szervezetének, agyszerkezetének majomvoltánál fogva alsóbbrendű a legutolsó embernél is, még a kreténnél is. Viszont Gorkij, ki antropológiailag egy igen alsórendű típushoz, a paraszthoz tartozik, mindent összevéve mégis több egy csomó angyali arcmetszésű és testalkatú arisztokrata-finál. Hisz egyáltalában ne feledd el, hogy az esztétikai ítélkezés egy szűk, árnyalatokból álló mikroszkopikus világ, mely tömérdek, igen okos, életrevaló ember számára terra incognita is. Egy közönséges és egy szép európai női arc közt oly kis, árnyalatnyi különbség van, hogy szintén csak egy európailag fejlett, esztétikai érzék képes ennek az árnyalatnak felfogására. Még a paraszt se tudja megállapítani, hogy két nagyon is különböző szépségű városi, úri nő közül melyik a szebb. Mert hisz ez a szépség milliméternyi és tizedmilliméternyi méretkülönbségektől függ. A szem, a száj, az orr, az arcrészek vonalainak néhány milliméternyi eltolódása érdektelenné, sőt rúttá teheti a legtündöklőbb szépséget. De viszont a megfelelő finomságú esztétikai érzék a megfelelő érzékenységű lelkület számára ezek a kis méretkülönbségek egy-egy világot jelentenek. "Petite ligne de la bouche, comment fais tu les grandes amours?" kérdi Sully-Prudhomme. A szájnak, de már az arcnak, a szemnek ez a kis vonala s e kis vonal hajlása és mérete azért tud nagy szerelmet ébreszteni, mivel benne egy egész fejlődési fok nyilatkozik meg s ha ez a vonal szép, akkor egy igen magas fejlődési fok nyilatkozik meg.

Az ifjú: Bocsáss meg, de felvetem a kérdést, hogy miért a szépség tényleg egy magasabb fejlődési fok terméke és képviselője, s miért okoz olyan nagy örömet.

A férfi: Nem akarom s nem is tudnám most felsorolni mindazokat a törvényeket, melyek a szerves anyag évmilliárdos vívódásának koronájaként létre hozták az embert és sajátos formáját. A környezethez való alkalmazkodás, a szervezet belső hajlamainak kibontakozása, az egyedek létért való küzdelme, a legalkalmasabb fennmaradása, a nemi kiválasztás s még más biológiai törvények egyaránt közremunkáltak ezen. Ezek fejlesztették ki az ember fejlődési válfajait: az ősemberből a barbárt, aztán a civilizált embert s végül a kultúrembert. Ezek a különböző emberfajokat. A fejlődés mint egy óriási szobrász a természeti törvények töméntelen vésőjével lassanként kifaragta az esetlen anyagból az ógörög vagy mai angol kultúrember csodaszerű formáit. E munka évezredekig tartott s az egykor őseinkként szerepelt állatfajok s később az egymás után keletkezett embertípusok a készülő szobor egyes stádiumai. Már most kétségtelen, hogy az előbb említett törvények hatása alatt ezek az egymás után keletkező formák egyre tökéletesebben alkalmazkodtak, egyre életképesebbek, egyre fejlettebbek lettek. Egész tudásunk ezen a feltevésen alapszik; ez ad erőt minden szellemi és anyagi igyekezetünknek s ezért erről a felvetésről, melyet a tudományos tények és logikai dedukciók töméntelensége támogat, úgy beszélünk, mint bizonyosságról. Mi feltesszük azt, hogy a szerves anyag eme évezredes küzdelme egyre tökéletesebb formák után nem egy vak kínlódás a rosszabb vagy a közönyös irányába, hanem valóban a javulás létrafokain kúszik egyre magasabbra. Ha pedig azt elfogadtuk, hogy a fejlődésnek ez a létrája tényleg a mennyország pereméhez van támasztva, azaz mindig tökéletesebb állapotok felé vezet, akkor kétségtelen, hogy minél magasabb, azaz minél később jelentkezik egy létrafok, annál tökéletesebb. Az ember, legalább egy bizonyos láncolatot nézve, a legkésőbb jelentkező szerves lény s az ember történetében a kultúrember viszont a legutolsó állomás. Külsőleg a kultúrember tökéletessége a vad, vagy barbárhoz viszonylott nagyobb testi erejében és egészségesebb, ellenállóbb, végül pedig szebb testberendezésében nyilatkozik meg. Egyszóval a kultúrember, úgy ahogy ez az európai fehér emberek formájában jelentkezik, a teremtés koronájának csúcsgyémántja, azok a kivételesen szép emberek pedig, akik reánk különösen varázslatosan hatnak, ennek a gyémántnak legfényesebb csillogásait képviselik.

Az ifjú: Helyes. De miért nem hat reánk oly nagyon a szép férfi, aki végre éppen úgy képviseli azt a magasabb fejlődési fokot mint a nő.

A férfi: A szép, a tündöklően szép férfi minden igazi esztétára szintén elbűvölően hat. Hogy a mi kicsinyes, irigy polgári életünkben nem nyer ez oly leplezetlen, őszinte kifejezést, mint a szép nő hatása, ennek egyik oka az, hogy minden férfi minden másik férfiban a létért való harcban szereplő versenytársat lát s nem szereti a figyelmet egy vetélytársa bármelyik fölényére ráterelni s másodszor mivel a nemi vágy nem ad - legalább a heteroszexuális tömegnél - ennek az esztétikai hódolatlan elementárisan felszínre lendítő erőt. A szép másneművel, a mi esetünkben a szép nővel szemben azonban a másik nem iránt való nemi hajlam belekapaszkodik ebbe az esztétikai sóvárgásba. Te ismered Schopenhauer elméletét, mely szerint a nemi vágy két különnemű egyén hajlama arra, hogy egy harmadikban az emberi faj minél teljesebb típusát megvalósítsák. Schopenhauer, aki még a faj állandóságának hitében élt, nem hangsúlyozhatta, sőt nem is vette észre, hogy ez a hajlam az embert nemcsak egy tipikus ember nemzésére vagy szülésére s így egy őt kiegészítő ellennemű lény kiválasztására sarkallja, hanem olykor az elért fajtípuson túl való fejlesztésre, az embernél a magasabb rendű típus, nem bánom, az übermensch megteremtésére is. Persze a mai átlagos ember-színvonalnál alacsonyabb fejlettségű egyénekből nem sarjadhat ki ez a vágy. A rút ember, meg a rút nő a legtöbb esetben jó, ha normális testű egyéneknek ad életet. A nagyon szép ember, a faj átlagos típusán már túl is emelkedett lény ellenben az eljöhető, megnemzhető, megszülhető magasabb rendű ember előrevett fényét viseli maga körül glóriául. A nemi vágy tehát benne, hogy így fejezzem ki magam, egy különösen jó falatot lát: a fajjavítás lehetősége tündöklik le róla és pedig nem az a relatív fajjavítás, amelyet egyes degenerált családok paraszti vagy más demokrata házasságkötésekkel a maguk szűk köre számára meg akarnak valósítani, hanem az az, amennyiben e szót lehet használni, abszolút fajjavítás, mely az emberiség által egyáltalában elért szépségszínvonalat emelné.

Az ifjú: Eddig mindig csak a szépség látásának okait magyarázod. De azt nem, hogy miért nem elégít ki az ily nőnek testi bírása.

A férfi: Ennek egy nagyon egyszerű, előtted valószínűleg szentimentálisnak hangzó oka van: azért, mert az ilyen szépség teljes élvezéséhez a szerelem szükséges. Nem mondom, a faj szempontjából esetleg elég az egyszerű testi érintkezés, de a mi indulatunk várakozását csak az elégítheti ki, ha az ilyen nő nemcsak testileg, de lelkileg is odaadja magát. Mivel az ilyen tündöklő, tüneményes szépség igazi varázsa, egész esztétikai értéke éppen a mi fejlett esztétikai indulatunk számára létezik csupán, mivel az agy, a lélek az a szerv, mely a szépség bírására hivatott, az egyszerű testi bírással nem is lehet közelébe férkőzni. Minél közönségesebb a nő, annál zavartalanabb élvezetet ad az egyszerű, rideg testi bírás. Minél nemesebb, minél magasabb rendű, annál tökéletlenebbet. Nem különben: minél értéktelenebb lelkileg a férfi, annál inkább kielégíti őt is az egyszerű anyagi ölelkezés s minél fejlettebb, szövevényesebb, esztétikailag és erkölcsileg is magasabb rendű az indulata, annál kevesebbnek fogja találni az egyszerűen testi, lelki asszociációk nélküli egyesülést. Mert ne feledd, a szép test egy magasabb fejlődési fokot jelképez mindig: de persze nem tartalmaz mindig. A szép testben székelő tompa lélek, ez a befelé való elnyomorodás, amely végeredményben épp oly csorba a szépségen, mint a lúdtalp vagy a rossz fogazat, elriasztja a magasabb rendű embert attól, hogy a nagyon szép nővel huzamosabb, szerelemfejlesztésre alkalmas méretekben foglalkozzék. A túl nemes test azonban folyton mintegy csábítani fog a magasabb lelki vágyakozásokra s ez zavarni fogja, ízetlenné teszi a rideg testi csókot. Ez egyik magyarázata látod annak, hogy a kokott-sikereket nem a legnemesebb, legfinomabb, legesztétikusabb nők érik el. Az ilyen nő igen gyakran igen szomorú sorsra jut. Vénlányságra, valami rideg házasság jármába vagy effélére. Mert magához méltó férjet nehezen talál. Az ilyen tündöklően szép s belsőleg is értékes nő tulajdonképpen egy épp olyan problematikus jelenség, mint a lángész. Körülbelül az a test terén, ami a lángész a szellem világában. Azt lehet mondani: a test lángesze.

Az ifjú: De hát mért találják meg az ilyen nők oly nehezen méltó párjukat. Hisz annyian vágyakoznak reájuk. Ezek azért csak találnak magukhoz valót.

A férfi: Nem arról van szó, hogy az ilyen nő ne találna olyan férfira, aki csodálná őt, esztétikailag méltányolná s érzékileg vágyna reá. De nehéz olyat találni, aki épp olyan harmonikusan, kívül és belül értékes, mint ő s amellett belé szerelmes is lesz. Aki épp olyan remek példánya a természetnek, mint ő. Szinte csodája a természetnek, ha az ilyen néhány példányban járó kiválóságok találkoznak. Egy igazi übermensch és weib szerelme épp ezért olyan ritkaság, mint a Goethe és Schiller barátsága, vagy egy ehhez hasonló lángész-barátság.

Az ifjú: Ebből az egész beszédből az világlik ki, hogy én, aki nem vagyok valami tüneményes szépség, soha sem bírhatok harmonikusan egy tüneményesen szép nőt.

A férfi: Van is ebben valami. Mint mindenben, a szerelemben is irányadó: mindent csak mértékkel. Jogos és természetes mindenkinek a vágya, hogy magánál szebb párt válasszon s ezáltal e párja segítségével gyermekeiben mintegy magasabb színvonalra lendüljön. Túlságosan nagy szépség-különbség azonban érzés-zavaró. Egy nagyon művelt négernél kérdezősködtem az amerikai lincselések ismert fő okáról, a fehér nőkön színesek által elkövetett erőszakról: "Uram, mint fiatal, tanulatlan, öntudatosság nélkül való suhanc én is vágytam a fehér nőkre s bizony nem rajtam múlt, hogy valamelyiket meg nem ejtettem. Most azonban, mikor sokat tanultam, fejlett öntudatra tettem szert s tudom, látom, érzem azt a szakadékot, mely köztem és a fehér nő közt tátong, csak lemondó mélabúval tudok reájuk gondolni." Íme: a fejlett öntudat s főleg a fejlett esztétikai érzék, amely a férfi rútságát s a milói Vénuszhoz hasonló nők szépségét s a kettő különbségét teljes mértékben fogja fel, akadályként áll a szép nő ébresztette vágy és a férfi kielégülése közé! Nemcsak a néprajzilag négerekre, de az esztétikailag négerekre is, azaz a rút, köznapi testű emberekre is illik ez.

Az ifjú: Kérlek, a túlfejlett indulat mindig káros s mindig zavarólag hat az érzéki vágy és a kielégítése között. Mivel a szerelem és a szerelmi bírás testi és lelki harmóniát éspedig két test és két lélek minden vonatkozásban való harmóniáját, tehát összesen négy tényező harmóniáját követeli meg, ez abban az esetben, ha a lelkek nagyon fejlettek, nagyon szövevényesek és egyéniek, nehezen is érhető el.

A férfi: De mennyire nehezen. Az igazi, eszményi, tiszta, nemes, zavartalan, hosszú, esetleg egy életre szóló szerelem épp ezért a legnagyobb ritkaság. Szükséges hozzá először is két rendkívül szerencsésen fejlődött, testileg-lelkileg magasrendű lény, aztán ezeknek találkozása és végül megférése egymással. Igen, az eszményi szerelem ritka mint a lángész.

Az ifjú: Ha tehát jól értettem azt amit mondtál, akkor, a mi nagy, féktelen sóvárgásunk a tündöklően szép nők után, aki ennek az említett s a mennyország széléhez támasztott fejlődési lajtorjának legmagasabb foka, nem egyéb, mint egy mély vágy, hogy erre a nálunk magasabb lépcsőfokra hágva utódainkban fellendüljünk erre a szédítő fejlődési magasságra. Mennyország testi-lelki tökéletesség állapotát jelenti...

A férfi: Jól értetted. Hogy ez a beperdülés ebbe a mennyországba sikerül-e, az más kérdés. A szépség, számunkra a női szépség, tényleg a mennyország hasadéka; egy tündéri nyílás, melyen át a mai emberi fejletlenség poros, ködös, felhős légköréből betekinthetünk a magasabbrendűség felhő fölötti tündöklő azúrjába. Hogy ez a kétség, ez az azúr nem valami külön világ, hanem csak egy vagy néhány réteggel fekszik magasabban a felhőknél s a föld poros atmoszférájánál, az szintén nem tartozik ide. Mi úgy nézünk ebbe az örök kékségbe, mint egy új, külön világba, mely csupa szépség, tisztaság, ragyogás és összhang. Vagy kimenekülve a képből: a nő szépsége egy magasabb rendű fejlődési fok, egy remélhetőleg elkövetkező fejlettebb emberiség boldogabb világának, a jövendőbeli földi mennyországának előhírnöke, megéreztetője, megsejtetője...

A mélyen lebocsátott ablakredőnyökön át is bederengett már a hajnal. A két beszélgető felkelt s távozott. Odakint a nappalodás első színe, a hajnal sötétkékje borította el az égboltozatot. Az első kocsiállomásnál elváltak.

Számomra ismeretlen szerző: Éji pillék



Szürke, ködös téli éjjel hidege csontig hatol.
Kihalt utcán félő-bátran éhes patkány szimatol;
Szürke hófelhők az égen, nagy némaság idelent,
Munka, erény, öröm, bánat pár órára elpihent.
Csak a bűn nem. Tolvaj surran. Ott egy korhely tántorog
S messze-messze céda nótát rikogat egy vén torok.
Aztán csend lesz. Lapult patkány megnyugodva bandukol.
De, ha?! Újabb veszély támad. Hangos beszéd valahol:
Tiltakozás, szitkozódás, kacaj, gúny – csúf zagyvaság,
S kávéház ajtaját rázza egy kituszkolt társaság.
Züllött, sápadt, lázas szemű satnya férfi egynehány,
De legtöbb a cifraruhás, festett arcú ifjú lány.
S hogy sikítnak, hogy lázongnak, - pedig tudja mindenik,
Hogy záróra – s nem egyéb ok -, amért őket kiteszik.
Ámde ott bent ég a lámpa s bárkinek jut jó meleg
Míg itt künnt a téli éjben – éji pille didereg.

S hová menjen? Otthonánál tisztább minden utcavég
S embertársak otthonától ő már el van tiltva rég.
„Étlen... szomjan...” „Milyen élet!...” s hangjuk, nincs már jaj de más,
Nincsen abban lázadás, csak félő, fájó zokogás.
„Hé, ti lányok! Nagyon fáztok?” – nevet most egy idegen.
„Jó kedvem van. Szerencsém volt. Melyikőtök jő velem?
Mind?!... Nem bánom. Dínom dánom, kivirradtig s azután!...”
Csodálkozva, összesúgva követi a sok leány.
Fényes lakás. Úri pompa. Terített nagy asztalok,
Melyekre a szolga népség ételt, jó bort halmozott.
Kitárt ajtó páholyában felberren a cimbalom.
„Mi a nótád te szép szőke? Hát neked kis angyalom?”
Széles a kedv, beszéd, kacaj mind lármásabb, szabadabb.
„Igyunk lányok!... Egyszer élünk!... bolond, ki józan marad.
Igyunk!... De hó!... Cigány, ácsi! – eszembe jut
Mondjátok meg – tudni vágyom -, ki-ki mért lett az ami?
Milyen mezsgye volt az, amely az utcára vezetett?
Például te kis piszécske... Gyűlölt „ő”? – vagy szeretett?
Avagy volt egy gonosz asszony, holmi aljas mostoha?
Vagy csupán az ifjú véred volt túlontúl ostoba?...”
A lány némán nézi végig, - majd vállat von s így felel:
„Tudod-e te mi az éhség? te, ki sosem éhezel?”
„De, - nem igaz!” kiált rajta túlsó végről egy leány
- Szeme lángol s haragjában izzón halavány –
Nem az vett rá, hogy éheztünk, - (ki éhes volt, lophatott.)

De hogy e rongy, kerek földön ránk vágyik a – jóllakott.
Millió és millió férfi, ki csak játéknak keres,
S unalomból, dicsekvésből új kalandra lesve les.
Ezeket verje az Isten! Átok-ember mindenik.
Mert szeszélyét, kívánságát világszerte tisztelik.
Törvény védi; szokás védi; szolgálják az államok,
S velünk szemben őt mentik fel bírák, anyák és papok.
Kapzsiság, csalódás, éhség, rábeszélés, szerelem...
Mind-mind igaz – de mégsem az végzett veletek -, elem,
Hanem az, hogy minden férfit – legyen csak ekkora! –
Rátanítják, hogy mihozzánk – mert ő férfi -, van joga.”
- Ejnye, de komoly beszéd ez!... Igyunk lányok!
Húzd cigány!...
De csak bús fejbólintással -, csendes
Fojtott zokogással felel a sok utcalány.

(Forrás: A Nő 1914. 1.sz.)

Számomra ismeretlen szerző (Szikra): A férfi vádolt...



Feljegyezték rendre rendre az asszonyok bűneit
S a tönkretett férfi-éltek gyászos bús százezreit.
Ott van mindjárt ősünk: Ádám. Csupa hűség, hit, erény;
Mégis Éva... na de kész is róla a közvélemény.
Hát Xantippe? ugye rémes?... Sokrates mit szenvedett!...
Még szerencse hogy panaszra házról-házra mehetett.
És azóta – tán előbb is -, divatba jött a dolog,
Lám a férfi tollal, szóval, mind ellenünk háborog.
Történelem, irodalom, s bölcselet mind miből áll?...
hogy a női hitványságra mindég új példát talál.
S jól van ez így ha nincs másképp. Ha az a vád: szent igaz,
Ha nem csak a látszat bűnös, de maga a lényeg az.
Ám ki tudja? Ki tudhatja? s éppen itt a bökkenő
Mert eddig csak férfi vádolt, s mélyen hallgatott a nő.
Némán tűrt mert úgy tanítják önzetlen bölcs férfiak
Hogy örök dicsőség vár rá ép’ e némaság miatt.
De a könny – ez áldott átok – (hisz néha csodát művel)
Ha elnyelik, ha elfojtják rémes bosszút követel.
Méreggé lesz minden cseppje -, és szapora mindenik
„Megaerákat” „Xantippeket” mind ily könnyek termelik.
De hát: - muszáj, hogy asszonyszív ily könnyel legyen tele?
Nem lehet, hogy ott tanyázzék a boldogság melege?
Lehet, s lesz is: amely percben belátják a férfiak
Hogy az Ember szülőanyját tárgynak nézni nem szabad
Lehet, s lesz is: amely percben belátják az asszonyok,
Hogy gyermekként éldegélni ma már gyáva, csúf dolog.

(Forrás: A Nő 1914. 1.sz.)

Ferenczes István: Haláltáncház



Első menyasszonyom egy nyírfaseprű volt. A tündérerdők bánatra hajló, pokolra hulló ágaiból, az őrült, elátkozott menyasszonyok ködnevelő szellőket ölelő, mélabúsan lengedező karjaiból fonják mifelénk a cigányasszonyok. Hamupipőkéit a pitvaroknak, akik úgy őrzik, a székely porta tisztaságát,mintha holdudvar lenne. Hétvégeken elvegyülnek a kapu előtti porral, megmártóznak a sárban, szeméttel kélnek nászra, csűrföldeken, istálló padlatán, trágyadombok porondján szegődik hozzuk a gyalázat. Kopnak, rojtosodnak, kifoszlanak, korán vénülőn járják megsemmisülésig a táncot, a gúzsbakötöttet, míg ki nem kosarazza, sarokba nem állítja a házasságszédelgő idő.

Egy ilyen tündérből cselédlánnyá változott nyírfaágseprűt kértem fel én életemben legelőször táncra. Tükörtermek helyett az istálló, a csűrföld lett a mi tánciskolánk. Bodor hajú, szöszke kicsi lánykák helyett nyírfaseprű a partnerünk. Pedig milyen gyönyörűek voltak, milyen táncra hívogatóan kökényszeműek, csillagos homlokúak a vélünk egykorú fruskák, kik bent a serkék táncházában ropták a lassú, a sebes magyarost, járták a polkát, a hétfélit, a németest, akik már a gimbelem-gombolom, légy enyém, angyalom dallamára, egy szál harmonika szavára cipelték a bécsi erdőbe a botlábú fiúkat, mert a muzsikusnak dalból volt a lelke, s elhozta a mi világvégi tájainkra is a tangót. De hiába szólt, hívott a zene, a kamasz csitrik ébredő szerelme, mi nem és nem, nem mentünk be az akkoron még élő táncházba, ebbe a gyalázatos, trágár, kegyeletsértő intézménybe, ahol lábbal tapossák a legszentségesebb szomorúságot, a gyermeklélekbe szorított férfibánatot,a riadalmas hollófekete gyászt. Hiába csábított a vigalom, málnaszörp, százféle sütemény, tombola, közös ének, zálogosdi, tánctanulás, mi oda nem. Nem és nem megyünk. Mert mi gyászoltunk. És szégyelljék magukat a bentiek. És különben is pionírszervezet szervezte az egészet s mi velük egy tálból nem cseresznyézünk. Mi piros nyakkendőt nem kötünk. Jönnek majd az amerikaiak, s attól fogva fogják felakasztani a kommunista csemetéket – mondta a falu jobbik fele s véle mi is. Ezt vallottuk. És a gyászt.

1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvennapos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábainál tudnak léleksorvasztóan, reményveszejtően zuhogni. Meglehet, hogy emlékezetem csal, s elvegyíti egy másik ősszel az akkori verőfényt. Ha az volt, akkor a világ legnagyobb hazugsága volt, mert lelkünkben valóban borult, hideg, véraláfutásos volt az ég. Nemcsak a felnőttekben ájult el a jókedv, a remény, hatalmasodott a rettegés, hanem mi gyermekek, a kamaszkor küszöbére botlott, vásott kölykök is sírtunk. Készek voltunk a halálra, sirattuk a levert magyar forradalmat.

Gyászunk mély volt és igaz. Annyira mély és annyira igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az iskolai mulatságokat, a vasárnap délutáni gyermekbálokat, pajtási összejöveteleket. Megtiltottuk magunknak a táncot, a világi dolgok gyönyörét. Annyira komolyan vettük a gyászt, akár nagyanyáink, asszonyaink a háborúban elesettek, eltűntek meggyászolását, akiknek megsemmisülését évtizedekkel a háború után sem hitték el, várták, várták, talpig feketébe öltözötten várták Don-kanyarból a férfiakat.

Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el magamat örökre a mélabúval, ébredtem rá elpusztítható voltomra. Hogyne gyarmatosította volna gyermeki lelkünket a bánat, mikor a kurucok, az aradi vértanúk, Petőfi, Dózsa, Budai Nagy Antal s a magyar történelem más hősei mellé azokban a katarktikus októberi napokban újabb hősök nőttek a gyermek lelke mellé, Nagy Imre, Maléter Pál, Gimesi Miklós, Donáth Ferenc, Losonczi és még sokan mások, akiknek hangja eljött az egyetlen rádión a félreeső székely falucskába is?! Akik elküldték újból a reményt. Akik által olyan jó volt újból magyarnak lenni a Székelyföldön is.

S akiket aztán megöltek. Apám letaglózottan ült a borai mellett, amikor hallotta a rádióban a szovjet tankok dübörgését. Újból legyőzték. Anyám napokig sírt, bemondta a rádió a celldömölki állomás (nővére élt ott) bombázását. Személyes meggyalázásunkká, vereségünkké lett az 1956-os magyar forradalom leverése. A pár napnyi felujjongás, felszusszanás után újból visszatért a félelem, újból kulákok lettünk, osztályellenségek, újból hazátlanok, bozgorok.

Rövidesen megkezdődtek a perek, el-eltünedeztek a falvakból, falunkból is a férfiak.Hiába jöttek az első szerelmek, öntötték el kamaszodó lelkünket és testünket az ébredő ösztönök, vágyak, tilos lett a tánc. Mi magunk tiltottuk meg magunknak. Azt hiszem képesek lettünk volna meghalni is. Barátommal – egy nap születtünk, egy keresztnevet viseltünk, s egy padban ültünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk --, a tavaszon megkötött vérszerződésünkhöz híven, felesküdtünk a gyászra. Felmetszett ujjaink hegyét illesztettük egymáshoz, hogy eggyé vegyüljenek véreink. Vértől maszatosan esküdtünk az iskola fásszínjében örök barátságot, tettünk fogadalmat jó cselekedetekre, s arra, hogy mi magyarok vagyunk. Ennek az eskünek a jegyében határoztuk el titkos, egyéves gyászunkat 1956 novemberében. Ennek jeléül kabátunk bélésébe varrtuk a Kossuth-címert, melyet egy kőműves segéd tetovált karjáról másoltunk le, aztán a padlásokon felfedezett könyvekből megismertük színes változatát is, azt rajzoltuk, másoltuk, versengtünk, ki tudja szebben, tisztábban bélyeg nagyságúra rajzolni, festeni. Egy évig mindennap ezt a kabátunkba rejtett billogot – mert égetett, égette bőrünket – kellett egymásnak a gyász jeleként titokban felmutatni.

És nem énekeltünk. És nem táncoltunk. Az iskola kórusában csak tátogtunk a többi közt, amikor a pionír vidámságról s az éhes proletárról szólt a dal. És jó tanulókként nem jelentkeztünk történelemórán, ahol egészen mást tanítottak, amit mi tudtunk. És nem tanultuk meg a verset a földműves társulásáról, az új barázdát szántó ekéről, a győzelmekre vezető pártról, a sztahanovista bányászról. De megtanultuk Tompa Gólyához és A madár, fiaihoz című verseit, Vörösmarty Vén cigányát.

Gyászunk hosszú, hosszú volt. Alig akart a végére érni. Hisz jöttek a lánykák, jöttek a társak, a vidámak. S minket hiába hívtak, falábbal álltunk előttük, nem mozdult táncra a lábunk. Mert a közösségi tánctanulás kimaradt életünkből.

Szégyenkezve, a barátok s a lányok csúfolódásait viselve, egyedül, elbújva a világ szeme elől kellett az elmulasztottakat bepótolni. Ki mást kérhettem volna fel tánctanulásra, mint a szénacsűr sarkában árválkodó nyírfaseprűt. Így lett legelső menyasszonyom a nyírfaág. Ilyenkor, ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árván felfehérlenek a karcsú, a szélben lengő nyírfák, tudom, hogy első és legszebb szerelmeim hullatják lombjukat, múlnak el a haláltáncházban immár mindörökre.

(Forrás: Székelyföld 2006. okt.)

Kányádi Sándor: Naplótöredék



I.

A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.

A szél, a szél
katonaszaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.

A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó, isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.

Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka

II.

A Duna mentén hernyótalpak
tiporják most a forradalmat:
véreim vére hull a hóra,
mért lőttél belém Auróra?!

Leningrád, 1956. november 11. Astoria szálló (Forrás: Székelyföld 2006. okt.)

John Gray: Richard Rorty és a posztmodern irónia


Mi az irónia lehetőségének igazságfeltétele? A kérdés Richard Rorty minden olvasója számára természetes. Rorty írásainak visszatérő témája, hogy az olyan liberális kultúrák, amelyek ironikusan viszonyulnak saját legfontosabb és alapvető gyakorlati lépéseikhez, jobbak - liberális szemszögből, mely szerint a kegyetlenség a legnagyobb bűn, és az elkerülhető szenvedés csökkentése a legfőbb imperatívusz -, mint az olyan liberális kultúrák, amelyek "univerzális elvekkel" akarják "megalapozni" önmagukat. Rorty ironikus liberálisai felhagytak az efféle elvek keresésével, mert felismerték, hogy a liberális kultúrák teljes egészükben esetlegesek; történelmi véletlenek, amelyek könnyen alakulhattak volna másként is, így egyetemesen cáfolhatatlan érvekkel nem lehet őket igazolni. Ezek az ironikusok abban különböznek a hagyományos szkeptikusoktól, hogy az alapok hiányát semmilyen értelemben nem érzik veszteségnek. Ahelyett, hogy a liberális kultúra identitását az ész követelményeiben keresnék, a szolidaritás-érzésben találják meg, abban, hogy rokonszenvtől vezérelve azonosulnak egy életformával, amelynek lokális és véletlen jellegét nyíltan elismerik. Úgy gondolják, hogy a világ különféle leírásai nem a valóság többé vagy kevésbé pontos reprezentációi, hanem emberi célok szolgálatának többé vagy kevésbé szerencsés módozatai. Számukra sem a tudomány, sem az etika nem a természet tükre. Az ironikusok segítenek, hogy megszabadulhassunk az idejétmúlt metaforáktól, mert ezek tartják életben mind az etikai, mind a tudományos realizmust. Ezzel egy olyan liberális kultúra lehetőségét teremtik meg, amely tökéletesebb bármely megelőzőnél. Az ő hatásukra képesek vagyunk szabadságunk és képzelőerőnk kifejezésének tekinteni azt, hogy leírjuk, majd újra leírjuk a dolgokat. Az irónia itt a komolyság szellemét tagadja; játékos elkötelezettség a világalakításra, nem táplál semmiféle nosztalgiát az elveszett "egyedül igaz" világ után. Kell-e megalapozni a liberalizmust?

Rorty szerint az ironikus liberálisok viszonya kultúrájukhoz a távolságtartás egyfajta pátoszát képviseli. Kultúrájuk értékeinek rendíthetetlen hívei maradnak, de elhatárolják magukat azoktól az egyetemes állításoktól, amelyek szervesen hozzátartoznak a nyilvános kultúrához és a kultúra önképéhez - és amelyeket a különféle felvilágosodás-programok mai apologétái nagy erőfeszítéssel védelmeznek.

Rorty álláspontja természetszerűleg felvet két kérdést. A szűkebb kérdés az, hogy képes lenne-e megújulni, sőt, mint ahogy Rorty állítja, jobbá tenni önmagát egy liberális kultúra, ha önértelmezése ironikussá válna. A tágabb kérdés pedig az, hogy milyen változást jelentene a modern nyugati társadalmak közéleti kultúrájában, ha magukévá tennék a Rorty-féle posztmodern szenzibilitást.

Rorty munkásságának jelentős része kitartó polémia egy bizonyos filozófiai felfogással - hozzávetőleg azzal, amelyet Wittgenstein F. P. Ramsey-nek tulajdonított és burzsoának bélyegzett. Eszerint a filozófusok arra törekszenek, hogy bizonyos gyakorlati tevékenységek vagy partikuláris közösségek számára biztos alapokat dolgozzanak ki. Rorty elutasítja ezt a fajta filozófiát, részben mert nem látja szükségét az alapoknak, amelyeket az keres, és részben mert az ő szubjektum-felfogása más; szorosabb szövetségben áll az irodalommal és a humaniórákkal, mint bármelyik tudományággal. Ebben a másféle értelmezésben a filozófia azt nyújtja számunkra, amit egy jó regény - a képzelőerőt megmozgatva emberi megértésünk kincsestárát gazdagítja. Rorty saját írásai - mint a Proustról, Nabokovról és Orwellről szóló, a Contingency, Irony and Solidarity (Esetlegesség, irónia és szolidaritás) című kötetben összegyűjtött kitűnő esszéi, a Heideggerről, Wittgensteinről és Davidsonról szóló írásai, valamint a Philosophy and the Mirror of Nature (Filozófia és a természet tükre) című könyve, az ilyen stílusú filozofálásnak talán a legszuggesztívebb mai példái.

A filozófusok körében Rorty szubjektum-koncepciója számos - gyakran alapos - okból ellenállásba ütközött. Azt, ahogyan ő a hagyományos igazságeszményeket válogatás nélkül, mindenestől elutasítja, nem találták meggyőzőnek azok - és ilyenek sokan vannak -, akik a realizmust visszautasítják az etikában, de meg akarják tartani a tudományfilozófiában. Mások, akik szerint a filozófia számára a kognitív tudományok gyakorlata kínál modellt, vonakodnak lemondani a szubjektum olyan felfogásáról, amelyben az kizárólag a kumulatív megismeréssel rokon belátásokra jut. Amennyiben ezek csak a filozófián belül folyó csatározások a szubjektum sajátos céljairól, vagy a realizmus válfajairól, általános érdeklődésre alig tarthatnak számot, minthogy olyan diszciplínát érintenek, amely már régóta, és minden jel szerint a továbbiakban is, körülbelül annyira játszik központi szerepet a tágabb kultúrában, amelybe tartozik, mint a heraldika.

Mindez azonban természetesen jóval több, mint a filozófián belül folyó csatározás. Különböző mértékben, de valamennyi nyugati társadalom kultúráját gyötri az intenzív kételkedés önmagában, és Rorty "liberális irónia"-koncepciója mintha egyenesen erre válaszolna. A kereszténységbe és a felvilágosodás különböző válfajaiba vetett kulturális bizalom történelmi forrásai a nyugati társadalmakban szinte mindenhol kimerülőben vannak. A kereszténység és a felvilágosodás apadó kultúrhagyatéka valaha az univerzális tekintély bélyegét nyomta a nyugati társadalmak gyakorlatának legfontosabb vonásaira. Ezért senkit sem lephet meg, hogy Rorty szellemes és leleményes támadásai a nyugati filozófia központi fundácionista és realista hagyományai ellen, az ironikus posztmodern liberalizmus szövevényes és provokatív védelmezésével együtt, egyszerre váltottak ki ellenséges érzelmeket az amerikai neokonzervatív kultúrharcosokból és a felvilágosodás-programok mai híveiből. Hiszen mindkét oldal attól fél, hogy ha Rorty látszólag semleges relativizmusát elfogadják, akkor bármi megtörténhet. Noha ezek a kritikusok esetleg egymás politikai ellenfelei, nyomban egyetértenek, ha rendíthetetlenül meg kell védeni a centrális nyugati tradíciókat, amelyeket Rorty szüntelenül és teljes egészükben támad. Egy neokonzervatív Rorty-kritika

Norman Geras Solidarity in the Conversation of Humankind: The Ungroundable Liberalism of Richard Rorty (Szolidaritás az emberiséggel folyó párbeszédben: Richard Rorty megalapozhatatlan liberalizmusa) című könyvében olyasmit találunk, amit szinte el sem várnánk Rorty neokonzervatív kritikusától - Rorty posztmodern liberalizmusának következetesen kihívó és morálisan komoly bírálatát. Geras négy különböző szálon érvel Rortyval szemben, ezeket külön-külön fejti ki a könyv négy fejezetében. Az ismételten felbukkanó fő szál Gerasnak az az érve, hogy Rorty rosszul ítéli meg azok viselkedését, akik zsidókat mentettek meg a holocaust idején. Rorty szerint inkább a "másik milánói" vagy a "dániai barát" sorsa iránti rokonszenv motiválta őket, semmint az egyetemes aggódás más emberi lényekért. Geras azt állítja, hogy ez a felfogás ellentmond a tanúbizonyságoknak és a megmentők saját vallomásainak. A második érv arra törekszik, hogy kidolgozza a különböző állításokat, amelyeket Rorty akkor tesz, amikor megpróbálja félretolni a közös emberi természet különféle eszméit. Az érvelés harmadik célpontja Rortynak az a kijelentése, hogy a gyengékkel és az elnyomottakkal való törődésnek nincs, és nem is szükséges hogy legyen más alapja, mint a specifikus (liberális) közösségek tradíciói; Geras álláspontja szerint ez a moralitás-értelmezés, amely alapvetően a partikuláris közösségek szerepére épít, összeegyeztethetetlen Rortynak azzal a kijelentésével (amely az 1993-as oxfordi Amnesty-előadásában hangzott el), hogy "az emberi jogok kultúrája"... "morálisan felsőbbrendű más kultúráknál". A kritika negyedik szála nyílt szembefordulás Rorty antirealizmusának morális és politikai következményeivel. Geras itt azzal érvel, hogy ha nincs igazság, akkor nincs igazságosság, és ami talán még fontosabb, nincs igazságtalanság sem. A könyv ismételten bírálja Rorty posztmodern beállítottságát, és azt sugallja, hogy a posztmodern hozzáállás nehezen - vagy egyáltalán nem - kapcsolódhat össze a liberális politika ügyével, amely mellett Rorty - Gerashoz hasonlóan - elkötelezte magát. Valójában az egész könyv mondanivalója, tulajdonképpeni üzenete az az állítás, hogy Rorty posztmodern nézete, miszerint nincs tárgyi igazság, az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett.

Nem egészen világos, hogy a szerző szándéka szerint hogyan kellene ennek a négy kritikai szálnak erősítenie egymást. Tekintsük Geras bírálatát arról, amit Rorty mond a holocaust idején zsidókat mentők motívumairól. Valószínűleg igaz, hogy Rorty bevallottan impresszionisztikus állítása nem egyezik meg sok rendelkezésünkre álló tanúbizonysággal és vallomással; de a megmentők hősies viselkedése csak akkor szól Rorty moralitás-felfogása ellen, ha azokat az univerzalista hiedelmeket, amelyek inspirálták őket, ők maguk nem úgy értelmezik - és Rorty szerint ez nagyon is lehetséges -, mint a partikuláris kultúrák vagy hagyományok által beléjük nevelt morális érzéseket. (És egyébként is, miért kell feltételeznünk, hogy a hősies szolidaritás ilyesfajta nem tudatosan kiszámított aktusai függnek azoknak az embereknek a morális hiedelmeitől, akik végrehajtják őket?) Szilárdabb alapokon áll Geras bírálata Rortynak arról a kísérletéről, hogy lemondjon bármiféle közös emberi természet feltételezéséről. Túlzás azt állítani, ahogy néha Rorty teszi, hogy az emberi lények szocializációval olyan tökéletesen alakíthatók, hogy esetükben nincs értelme közös természetről beszélni. Talán az ilyen beszédet valóban mérsékelni lehetne, minthogy túl sok esszencialista limlom terheli, de azt, hogy vannak maradandó emberi szükségletek, amelyek az egész emberi fajra jellemzőek, és szilárdan ellenállnak a szocializációnak, aligha vitatja bárki, aki elfogadja származásunk darwini elméletét, és a többi állati fajjal való rokonságunkat. Ezen a ponton valóban létezik bizonyos feszültség Rorty gondolkodásában a százszázalékos naturalizmus között, amelyben Deweyt követi, és a kései Wittgensteintől átvett idealista felfogás között, amely szerint az emberi lényeket az önmagukról való saját vélekedéseik konstituálják. Bármely koherens naturalista nézetből az következik - és ez Freud alapvető belátása is -, hogy az emberi lényeknek vannak szükségleteik és vágyaik, amelyek tekintet nélkül a vélekedésre és a szocializációra, megnyilvánulásra és kielégülésre törnek.

A közös emberi természet Geras-i védelmezése azonban egy dolgot biztosan nem érhet el: nem alapozhat meg semmiféle univerzális politikai erkölcsiséget. Geras könyvének furcsasága, hogy ő láthatólag annyira magától értetődőnek tekinti a felvilágosodás humanizmusára jellemző politikai moralitást, hogy úgy ír, mintha a korlátlan kulturális relativizmus elleni érv egyben valamiképpen érv lenne az egyetemes emberi emancipáció felvilágosodás-kori terve mellett is. Nem kétséges, hogy az igazságosság, amelyet szerinte a moralitás Rorty-féle partikularisztikus felfogása lehetetlenné tesz, liberális igazságosság, némiképp marxi nyelvezetbe öltöztetve. De persze a történelem bővelkedik univerzalista erkölcsiségben, ami semmiféle értelemben nem liberális; és mint tudjuk, a liberális univerzalizmus tartalma is hirtelen és radikálisan megváltozhat. A liberális igazságosság univerzális elvei attól függően védik vagy támadják az affirmatív cselekvést, ahogy ezt a helyzet megköveteli vagy tiltja; de mindenképpen különös fajta igazságosság az, amelynek határait az APA (az Amerikai Filozófiai Társaság) különböző összejövetelei jelölik ki - ami igaz a bostoni összejövetelen, hamis Los Angelesben. Igazolható-e a nyugati kultúra fölénye?

Rorty munkásságából kérlelhetetlenül következik, hogy a liberális kultúrák csak egy bizonyos fajta emberi kultúrát jelentenek sok más között, és nem tarthatnak igényt kiváltságos racionális fensőbbségre. Ezért megengedhetetlen, hogy Rorty elfogadja a liberális kultúra erőteljesen partikularista és historicista álláspontját, és ugyanakkor azt a standard liberál-imperialista kijelentést tegye, hogy a nyugati "jogkultúrák" minden más kultúránál magasabb rendűek. Ha igenli a morális életformák esetleges jellegét és redukálhatatlan különbözőségét, akkor pontosan olyan toleránsnak kell lennie a Szingapúrban folyó szokatlan kísérlet iránt, mint amilyen toleráns a liberális utópiával szemben, amelyet ő maga is támogat. Rorty nyílt etnocentrizmusa előrehaladás a kanti liberális politikai filozófia uralkodó amerikai iskolájához mérten, amelynek mintha hallgatólagosan az lenne a cselekvési programja, hogy elérje magának ennek a cselekvési programnak a transzcendentális dedukcióját; de ugyanakkor Rorty egyetért ezzel az iskolával abban, hogy - egyáltalán nem ironikusan - elismeri a nyugati liberális kultúrák morális felsőbbrendűségének igényét minden más kultúrával szemben.

Leguniverzálisabb értelemben az ironikus tudat olyan tudat, amelyik felfogja, hogy mindegyikünkben a legvéletlenszerűbb a leglényegesebb. A szüleinket, az első nyelvet, amelyen beszélünk, az emlékeinket nem csak hogy nem mi választjuk, hanem ezek teremtik meg bennünk "önmagunkat", minden későbbi választásunk alanyát. A centrális nyugati hagyományok, amelyeket Rorty, Nietzschét követve, olyan üdvösen megleckéztet - nemcsak a kereszténység és a felvilágosodás, hanem a szókratészi keresés hagyományai is - teljességgel összeférhetetlenek annak a szélsőséges esetlegességnek az elfogadásával, amelyet ez az ironikus tudat jelez. Sőt sok filozófiát, amely ezeknek a hagyományoknak a szellemében fogant, leginkább úgy lehet megérteni, ha az iróniában kifejeződő esetlegesség-érzet kiűzésének tervét látjuk bennük. Történelmileg konkrétabb értelemben az irónia annak a felismerése, hogy azokat a gyakorlati cselekvéseket és intézményeket, amelyek univerzális tekintélyre tartanak igényt, az ész nem igazolja. Rorty ebben az értelemben beszél liberális ironikusokról, és ez az irónia nagyon specifikus kultúrjelenség, megkülönböztető és talán kizárólagosan jellemző jegye a mai nyugati liberális társadalmaknak. Ez a fajta irónia előfeltételez egy olyan közéleti kultúrát, amelynek önmagáról alkotott képe univerzalista elveket foglal magában - velünk, egy felvilágosult kultúrával együtt. Elvárhatjuk-e józan ésszel, hogy a nyugati liberális intézmények változatlanul túlélnek egy olyan kultúrmutációt, amelyben feladják univerzális igényeiket?

Könnyen lehet, hogy Rorty posztmodern liberalizmusa, a liberális elmélet más válfajaihoz hasonlóan, a kor egyik illúzióját fejezi ki - és ebben a liberális intézmények jövőjét a modernitás követelményei biztosítják. Végül is, minden felvilágosodás-párti liberalizmusnak ez a veleje -- az elvárás, hogy a modernizáció, hacsak nem siklatja ki háború vagy fundamentalizmus, szükségképpen elvezet a liberális kultúra magára ébredéséhez. Mi más magyarázhatja Rorty hitét, hogy a liberális társadalmak erősebbé válnak, ha az ironikus tudat elterjed? Csakhogy ha Kelet-Ázsia jelenkori történelme valamiféle irányt jelez, akkor alaptalan várakozás, hogy a modernizációval együtt jár a nyugati liberális intézmények globális elterjedése; ez csupán a néhány évszázados európai hegemónia csalóka árnyéka. Akik nem akarják feladni a nyugati liberális kultúráknak a morális magasabbrendűségre formált igényét, azok számára bizonyára sötét iróniának tűnik, hogy Rorty posztmodern liberalizmusa a modernitással kapcsolatos illúzió tartozéka lehet, de azok számára, akik el tudják érni, hogy posztironikus szemmel nézzék a liberális kultúrát, úgy, mint pusztán egy életformát a sok közül, ez lehetőség arra, hogy tovább menjenek az úton, amelyet Rorty nyitott meg, és újból gondolkodni kezdjenek a modus vivendi feltételeiről egy olyan világban, amelyben különböző közösségek, kultúrák és rezsimek békében élhetnek egymás mellett.

(Forrás: Magyar Lettre International 1996. ősz, 22.sz.)

Monika Maron: A szabadság éve


Az az év, amikor Emile meghalt, a szabadság éve volt, legalábbis később szokás lett így nevezni, az újságokban és a nyilvános beszédekben; még aki kerülte a pátoszt a magánbeszédben, az is beszélhetett néha a szabadság évéről, ez aztán úgy jön, mint a szél, amely elválasztja a súlyosat a könnyűtől, a lazát a szilárdtól, a felületest a mélyről jövőtől, ha ilyen a szabadság, akkor ez a szabadság éve volt. Akkoriban úgy látszott, semmi sem marad a régiben. Új pénz jött, új igazolványok, új hatóságok, új törvények, új egyenruhák a rendőrségnek, új bélyegek, új tulajdonosok, akik voltaképpen a régiek voltak, akiket azonban időközben negyven vagy harminc évre elválasztottak a tulajdonuktól, utcákat és városokat neveztek át, emlékműveket bontottak le, és új katonai szövetségeket kötöttek.

Nekem ez mind nem volt elég. Valami erőteljesebbet szerettem volna, amibe a bélyegek, utcanevek, egyenruhák mind beletorkollnak; folytatódást egy másik dimenzióban, esetleg egy drámai klímaváltozást, vízözönt, vagy valami más katasztrófát, mindenesetre valami olyasmit, ami hatalmasabb, mint az ember és változékony cselekvései. Persze nem történt semmi. Ha reggel kiléptem az utcára, hogy bemenjek a múzeumba, az emberek bőre ugyanolyan színű volt, ugyanazt a nyelvet beszélték, az idő az évszaknak megfelelő volt, a villamos más számon ugyan, de ugyanazon az útvonalon járt; később legalább ez megváltozott, amikor fölszedték az egész város burkolatát, hogy a legmodernebb technikával drótozzák és csatornázzák össze, és egész kerületek voltak napokig elvágva a külvilágtól, mert elfelejtettek összeköttetésről gondoskodni a számukra.

Jól emlékszem, hogy akkoriban senki nem osztozott világfelforgató vágyaimban. A legtöbb ember félve kapaszkodott abba, amit megszokott, ami nem volt kitéve az általános változásnak, amit nem lehetett egyik napról a másikra eltüntetni vagy átnevezni. Házaspárok, akikről azt hittem, hogy alig váltanak több szót egymással, mint amennyi a mindennapi élethez feltétlenül szükséges, hirtelen egymás kezét fogták, úgy tekintették meg a város újdonságait; egymásra vetett pillantásaikban a még egy évvel korábbi fásult gúny helyett hálás összetartozás volt. A már benyújtott válókereseteket tömegével vonták vissza. Mindenki vakon kapkodott maga körül, és megragadta azt, amit addig a magáénak mondhatott, a rég elhajítottat is, mert végül is nem lehetett tudni, hogy az új viszonyok között nem bizonyul-e mégis használhatónak.

(Forrás: Magyar Lettre International 1996. ősz, 22.sz.)

Monika Maron: A szabadság éve


Az az év, amikor Emile meghalt, a szabadság éve volt, legalábbis később szokás lett így nevezni, az újságokban és a nyilvános beszédekben; még aki kerülte a pátoszt a magánbeszédben, az is beszélhetett néha a szabadság évéről, ez aztán úgy jön, mint a szél, amely elválasztja a súlyosat a könnyűtől, a lazát a szilárdtól, a felületest a mélyről jövőtől, ha ilyen a szabadság, akkor ez a szabadság éve volt. Akkoriban úgy látszott, semmi sem marad a régiben. Új pénz jött, új igazolványok, új hatóságok, új törvények, új egyenruhák a rendőrségnek, új bélyegek, új tulajdonosok, akik voltaképpen a régiek voltak, akiket azonban időközben negyven vagy harminc évre elválasztottak a tulajdonuktól, utcákat és városokat neveztek át, emlékműveket bontottak le, és új katonai szövetségeket kötöttek.

Nekem ez mind nem volt elég. Valami erőteljesebbet szerettem volna, amibe a bélyegek, utcanevek, egyenruhák mind beletorkollnak; folytatódást egy másik dimenzióban, esetleg egy drámai klímaváltozást, vízözönt, vagy valami más katasztrófát, mindenesetre valami olyasmit, ami hatalmasabb, mint az ember és változékony cselekvései. Persze nem történt semmi. Ha reggel kiléptem az utcára, hogy bemenjek a múzeumba, az emberek bőre ugyanolyan színű volt, ugyanazt a nyelvet beszélték, az idő az évszaknak megfelelő volt, a villamos más számon ugyan, de ugyanazon az útvonalon járt; később legalább ez megváltozott, amikor fölszedték az egész város burkolatát, hogy a legmodernebb technikával drótozzák és csatornázzák össze, és egész kerületek voltak napokig elvágva a külvilágtól, mert elfelejtettek összeköttetésről gondoskodni a számukra.

Jól emlékszem, hogy akkoriban senki nem osztozott világfelforgató vágyaimban. A legtöbb ember félve kapaszkodott abba, amit megszokott, ami nem volt kitéve az általános változásnak, amit nem lehetett egyik napról a másikra eltüntetni vagy átnevezni. Házaspárok, akikről azt hittem, hogy alig váltanak több szót egymással, mint amennyi a mindennapi élethez feltétlenül szükséges, hirtelen egymás kezét fogták, úgy tekintették meg a város újdonságait; egymásra vetett pillantásaikban a még egy évvel korábbi fásult gúny helyett hálás összetartozás volt. A már benyújtott válókereseteket tömegével vonták vissza. Mindenki vakon kapkodott maga körül, és megragadta azt, amit addig a magáénak mondhatott, a rég elhajítottat is, mert végül is nem lehetett tudni, hogy az új viszonyok között nem bizonyul-e mégis használhatónak.

(Forrás: Magyar Lettre International 1996. ősz, 22.sz.)