Zümmögő zenehangok, fényörvényeket visszaverő tükörfelületek, illatokkal és szivarfüsttel telített légkör, fehér-fekete pincér-automaták, délinövények, egyenruhák, frakkos vendégek s tébolyodott méretű és díszítettségű kalapok alatt fáradtan ülő kokottok: valamelyik közép-európai nagyvárosi orfeum kávéháza! Az egyik sarokban két férfi ül, likőrt és pezsgőt iszik. Egy húsz-huszonötéves borotvált arcú, sportolásra vagy legalább is müllerezésre valló testű fiatalember az egyik, a másik egy szintén borotvált arcú, de őszülő hajú, kissé fáradt arcú negyvenéves bölcs. Éppen valami közönyös dologról beszélgetnek, mikor elsuhan előttük egy magas, szőke, ékszerekkel telepermetezett, fesztelen eleganciájú nő.
A férfi: Nem tudod ki ez?
Az ifjú: De mennyire tudom. Gladys, az amerikai leány. Mesésen szép.
A férfi: Tényleg annak látszik. Most, hogy elment mellettem s csak valami tovasuhanó látomásként hatott reám, mégis éreztem valami olyasféle megütődést, amit csak a legnagyobb szépségek ébresztenek.
Az ifjú: Ah, komolyan mondom, csoda szép. Én bevallom, nem láttam még ilyen szép nőt. Tudod, igazi amerikai típus. Gibson girl. Láttad milyen magas? A lábai hosszúak, úgyhogy alig van hasa. A melle, az a se nem nagy, se nem kicsi félgömb, ami oly ritka a bakfis-korból kinőtt leánynál. Az arca pedig az üde, kissé gyermekes frissességnek s az arányos kifejlettségnek csodálatos vegyüléke. Az arcának egyes részeit, bevallom, órákig tudnám nézni. Ahogy lesüti a szemét s a szemöldöke és a szempillái közt egy nagy, enyhén domborodó terület támad, az csodaszerű. Majdnem szebb a szeme így lecsukottan, mint ha nyitva tartja, pedig ilyenkor abban a nedves hínár-zöldben csillog, mely valami meseszerűséget, valami vízitündériességet kölcsönöz neki. Az orra pedig abból a nemesen pisze fajtából való, melyet én csak angolszászoknál láttam, mely a legritkább, de ha teljes szépségében jelentkezik, rám minden női orrnál jobban hat. S végül a keze, te a keze az egy külön szervezet, egy külön kis remekmű, melynek összes ízei, de különösen a körmökkel díszített utolsó ízek olyanok, mint csodálatos, eleven vérkeringéssel bíró drágakövek. Nem mondhatok mást, mint ezt: angyali. Nem tudom melyik pápa, nem tudom mikor, a római piacra került angol hadifoglyokra azt mondta: méltán nevezik ezeket az angolokat angoloknak, mert tényleg olyanok, mintha angyalok lennének. Ez a szójáték persze, csak latinul tökéletes. Nekem ezzel a nővel szemben ez a pápai kijelentés jutott eszembe...
A férfi: Nagyon rajongsz ezért a nőért. Vigyázz, nehogy megismerd s beleszeress. Végre is buffet-nő ő nagysága s nem igen hiszem, hogy a lelkülete is ilyen angyali legyen, mint amilyen a teste.
Az ifjú: Ó, már ismerem. Sőt nagyon is ismerem. A szerelem lehetőségéről szó se lehet, bármennyire rajongok a szépségéért. Sőt ellenkezőleg: életem egyik legnagyobb csalódását szerezte meg ez a nő.
A férfi: Ugyan. Talán nagyon buta? Vagy levetkezve nem szép! Vagy nem volt megelégedve azzal, amit neki adtál?
Az ifjú: Ne gúnyolódj. Engem néhány napig szomorúvá tett ez a csalódás.
A férfi: Jó, hát mondd el, mi idézte ezt elő. Így beavatatlanul nem vehetek részt a szomorúságodban.
Az ifjú: A csalódásnak nincsenek valami változatos külső körülményei. Lelki ügy az egész. Te tudod, hogy én nagyon gyámoltalan, helyesebben szólva tapasztalatlan vagyok a szerelem terén. Sportember vagyok s bár mindig nagy vonzalommal viseltettem a nők iránt, számtalanszor tornászásba fojtottam el a hajlamomat. Így aztán eltelnek hónapok, amíg nővel érintkezem. De ennek a nőnek a szépsége meghódított. Mikor először megláttam, elállt a lélegzetem, meg kellett állnom s a falhoz támaszkodnom. "Ezt a nőt bírnom kell" gondoltam rögtön. Néznem kell, fognom kell, csókolnom kell, meg kell fürödnöm benne. Szükségem van arra, hogy mondhassam; a vele való ölelkezés élménye alkotó része az öntudatomnak!
A férfi: Mennyibe került?
Az ifjú: Számomra sokba. Különben az itteni nyugat-európai viszonyokat mérve, nem. De az ismeretség előtt ez nekem semminek se tűnt fel. Azt gondoltam, az ilyen szépség élvezése egy vagyont ér s megértettem azokat a fejedelmeket, mágnásokat és bankárokat, akik egész vagyonokat öntenek egy-egy ilyen nő lábai elé. Azután azonban...
A férfi: Nos, mi történt azután? Sajnáltad a pénzt.
Az ifjú: Dehogy azt. Sajnáltam a hevületemet, a reményeimet, a szórakozásomat.
A férfi: Hát miért? A szép nő nem jól viselkedett.
Az ifjú: Dehogy nem. A nő kitűnően viselkedett. De én mégis egy óriási csalódást éltem át. Bevallom, azt hittem, hogy a mennyország nyílik meg s ehelyett a testi megkönnyebbülés hűvös érzésében részesültem.
A férfi: Édesem, légy nyugodt, én is ismerem azt a csalódást. Mikor olyan idős voltam, mint te, illetve már előbb, mivel én nálad s a legtöbb embernél hamarabb voltam olyan idős, mint te, nem egy szép nővel szemben én is éreztem azt a szédületet, melyen te most átkínlódtál s mely azzal végződött, hogy érzelmileg hanyattpottyantál. Emlékszem akárhányszor utcán, sétatereken meg kellett állnom s valami falhoz, vagy gázlámpához támaszkodnom, hogy egy elhaladó szépség bódító hatásától fel ne dőljek. A lélegzetem elállt, a mellem feszült s a könnyeim majdnem megeredtek. S azt éreztem, mily hallatlan gyönyör, milyen földi üdvösség lehet az ilyen szépséget bírni, megérinteni, csókolni, átölelni, marcangolni, lényünket vele egybeforrasztani. S ha csak lehetett, időt meg pénzt áldoztam az ilyen szépségek megszerzésére; anyagi erőmet messze fölülhaladó nagyságú pénzt s más téren való takarékosságomnak fittyet hányó mennyiségű időt. De nem törődtem vele, amíg fiatal voltam, én azt hittem, egy-egy szép női test bírása olyan élmény, mely egyszerre kedvezőt lendít életmérlegünk ama serpenyőjén, melyben az örömérzések vannak. Azt hittem, egy ilyen élmény jó időre beparfümözi az egész utána következő életrészt. Azt hittem, azok az emberek akik nem tartottak nagyon szép, bódítóan szép nőket karjaikban, akik hamar, fiatalon belemerültek holmi szelíd, szende hitvesi karok közé, szánalomra méltóan üres, zamattalan életet éltek. De - és azt akarom most elmondani -, lassanként, fokról fokra, nőről nőre kiábrándultam ebből a feltevésből.
Az ifjú: Hogyan, már nem hiszel a szépség, a szép női test magasztos, dicső voltában.
A férfi: Dehogy nem. Csak abban nem hiszek többé, hogy ennek a szép testnek megvásárlása, vagy pláne egyszeri élvezése elegendő a szépség és magasztosság ébresztette vágy teljes kielégítéséhez. Pedig addig, amíg nem bírtuk a nőt s főleg amíg fiatalok s szerelmi dolgokban járatlanok vagyunk, azt hisszük. Ebben a naiv korban majdnem úgy gondolkodunk a szerelmi élvezetről, mint a táplálkozás öröméről. Azt reméljük, hogy a miként a kirakat-ablakból felénk virító sütemény- vagy pástétom-darabot megvásárlása és elfogyasztása által tényleg teljes értékében magunkévá tettük, azonképpen a nő egyszeri és egyszerű bírása is ilyen teljes kielégítést hoz. Pedig szó sincs róla. A nő testi bírása, ölelése, csókolása alig egyéb, mint az étel megnézése és megszagolása. S épp ezért míg az étel elfogyasztását bizonyos kielégülés s nyugalom követi, a szép nő megölelését nagy csalódás s fokozott vágy. Természetes, hogy én nem gondolok azokra a nőcsábító, vagy egyszerűen nővásárló Don Juanokra, akik úgy gyűjtik a szerelmi bírásokat, mint az indiánok a legyőzött ellenfelek skalpját. Nemkülönben eltekintek azoktól, akik a legszebb nőnél is csak valami élettani megkönnyebbülést keresnek. Ezek persze kielégülnek. Azok azonban, akik a szép nőben magának a szépség élvezésének üdvét keresik, s akik át akarják élvezni azt a teljes szépségmennyiséget, mely egy-egy szép nőben képviselve van, mindig csalódni fognak, ha egy pénzen vásárolt pásztoróra keretén belül kielégülésre vágynak.
Az ifjú: De hát mondd kérlek, mi is az a vágy, amely egy szép nővel szemben elfog. Mi az a sajátos szépség-hatás, mely megnemesíti az egyszerű nemi hatást?
A férfi: Az ember testi szépsége a fejlődés eredménye s minél szebb valaki, testileg annál magasabb fejlődési fokot képvisel. Az ideálisan szép ember, ránk férfiakra rendesen, de nem mindig, az ideálisan szép nő azért hat olyan hevítően, vágykeltően, mivel benne egy magasabb fejlődési fok, egy magasabb életszínvonal nyilatkozik meg. Ez a jelenség nem olyan nyilvánvaló azokban a szerelmi vágyakozásokban, amelyek a mindennapi emberek közt támadnak. Ezek a szerelemszámba vett, de valójában e dísz-nevet alig megérdemlő érzések legtöbbször csak az érzéki vágy, a hiúság-kielégítés, a perverzitás, a rokonszenv, tisztelet s csomó más s igen ellentétes érzések szövevénye, melyben két fél testi szépségfoka nem a döntő tényező, hanem egy a sok közül. De nagyon is nyilvánvaló a szépségnek, a benne megnyilatkozó fejlődési színvonalnak hatása a művészet ama szépségremekeinek vagy az életbeli remekszépségek varázsában, akik az emberiség s így az egész organikus élet csúcspontját, legelőretoltabb fejlődési előőrseit képviselik. Ezek a kőbe faragott, vászonra festett vagy eleven milói Vénuszok, Lady Hamiltonok vagy Madame Recamier-ek ha - amennyiben éltek -, lelkileg nem is, de testileg bizonyára oly eszményi magasságban az emberi átlag felett lebegő testfejlődési fokokat képviselnek, melyeknek látása az emberiség náluk testileg sokkal fejletlenebb része számára a tökéletesség, vagy legalábbis tökéletesebbség szemléléséből származó örömet okozza. Mert ne feledd el, hogy amiként a majom egy alsóbbrendű fejlődési fok, mint az ember s az ausztrál-néger, sőt az afrikai néger is, mint az európai fehér, továbbá a fehér proletár antropológiailag alsóbbrendű, mint a fehér burzsoázia vagy pláne úr, azonképpen eme legfelsőbb rétegben a szép emberek testileg magasabb rendűek, mint az átlagosak vagy pláne a rútak. Ez azt jelenti, hogy az illető testi szépsége nem valami különös kedvezése, jóakaró szeszélye a természetnek, mely nekik valami csupán különálló helyet biztosít, hanem az organikus fejlődés törvényszerű terméke, mely testileg egyenesen a többi ember fölé helyezi őket. Persze csak testileg. A fejlődés ormán a szellemi, lelki értéknek egyre nagyobb jelentősége van s különben is a nagy állattani, sőt antropológiai különbségekhez mérten ezek az esztétikai testi különbségek és rangfokok is oly finomak, hogy nem esztétikai szempontból quantité negliable-k. Példa: minden majom, már szervezetének, agyszerkezetének majomvoltánál fogva alsóbbrendű a legutolsó embernél is, még a kreténnél is. Viszont Gorkij, ki antropológiailag egy igen alsórendű típushoz, a paraszthoz tartozik, mindent összevéve mégis több egy csomó angyali arcmetszésű és testalkatú arisztokrata-finál. Hisz egyáltalában ne feledd el, hogy az esztétikai ítélkezés egy szűk, árnyalatokból álló mikroszkopikus világ, mely tömérdek, igen okos, életrevaló ember számára terra incognita is. Egy közönséges és egy szép európai női arc közt oly kis, árnyalatnyi különbség van, hogy szintén csak egy európailag fejlett, esztétikai érzék képes ennek az árnyalatnak felfogására. Még a paraszt se tudja megállapítani, hogy két nagyon is különböző szépségű városi, úri nő közül melyik a szebb. Mert hisz ez a szépség milliméternyi és tizedmilliméternyi méretkülönbségektől függ. A szem, a száj, az orr, az arcrészek vonalainak néhány milliméternyi eltolódása érdektelenné, sőt rúttá teheti a legtündöklőbb szépséget. De viszont a megfelelő finomságú esztétikai érzék a megfelelő érzékenységű lelkület számára ezek a kis méretkülönbségek egy-egy világot jelentenek. "Petite ligne de la bouche, comment fais tu les grandes amours?" kérdi Sully-Prudhomme. A szájnak, de már az arcnak, a szemnek ez a kis vonala s e kis vonal hajlása és mérete azért tud nagy szerelmet ébreszteni, mivel benne egy egész fejlődési fok nyilatkozik meg s ha ez a vonal szép, akkor egy igen magas fejlődési fok nyilatkozik meg.
Az ifjú: Bocsáss meg, de felvetem a kérdést, hogy miért a szépség tényleg egy magasabb fejlődési fok terméke és képviselője, s miért okoz olyan nagy örömet.
A férfi: Nem akarom s nem is tudnám most felsorolni mindazokat a törvényeket, melyek a szerves anyag évmilliárdos vívódásának koronájaként létre hozták az embert és sajátos formáját. A környezethez való alkalmazkodás, a szervezet belső hajlamainak kibontakozása, az egyedek létért való küzdelme, a legalkalmasabb fennmaradása, a nemi kiválasztás s még más biológiai törvények egyaránt közremunkáltak ezen. Ezek fejlesztették ki az ember fejlődési válfajait: az ősemberből a barbárt, aztán a civilizált embert s végül a kultúrembert. Ezek a különböző emberfajokat. A fejlődés mint egy óriási szobrász a természeti törvények töméntelen vésőjével lassanként kifaragta az esetlen anyagból az ógörög vagy mai angol kultúrember csodaszerű formáit. E munka évezredekig tartott s az egykor őseinkként szerepelt állatfajok s később az egymás után keletkezett embertípusok a készülő szobor egyes stádiumai. Már most kétségtelen, hogy az előbb említett törvények hatása alatt ezek az egymás után keletkező formák egyre tökéletesebben alkalmazkodtak, egyre életképesebbek, egyre fejlettebbek lettek. Egész tudásunk ezen a feltevésen alapszik; ez ad erőt minden szellemi és anyagi igyekezetünknek s ezért erről a felvetésről, melyet a tudományos tények és logikai dedukciók töméntelensége támogat, úgy beszélünk, mint bizonyosságról. Mi feltesszük azt, hogy a szerves anyag eme évezredes küzdelme egyre tökéletesebb formák után nem egy vak kínlódás a rosszabb vagy a közönyös irányába, hanem valóban a javulás létrafokain kúszik egyre magasabbra. Ha pedig azt elfogadtuk, hogy a fejlődésnek ez a létrája tényleg a mennyország pereméhez van támasztva, azaz mindig tökéletesebb állapotok felé vezet, akkor kétségtelen, hogy minél magasabb, azaz minél később jelentkezik egy létrafok, annál tökéletesebb. Az ember, legalább egy bizonyos láncolatot nézve, a legkésőbb jelentkező szerves lény s az ember történetében a kultúrember viszont a legutolsó állomás. Külsőleg a kultúrember tökéletessége a vad, vagy barbárhoz viszonylott nagyobb testi erejében és egészségesebb, ellenállóbb, végül pedig szebb testberendezésében nyilatkozik meg. Egyszóval a kultúrember, úgy ahogy ez az európai fehér emberek formájában jelentkezik, a teremtés koronájának csúcsgyémántja, azok a kivételesen szép emberek pedig, akik reánk különösen varázslatosan hatnak, ennek a gyémántnak legfényesebb csillogásait képviselik.
Az ifjú: Helyes. De miért nem hat reánk oly nagyon a szép férfi, aki végre éppen úgy képviseli azt a magasabb fejlődési fokot mint a nő.
A férfi: A szép, a tündöklően szép férfi minden igazi esztétára szintén elbűvölően hat. Hogy a mi kicsinyes, irigy polgári életünkben nem nyer ez oly leplezetlen, őszinte kifejezést, mint a szép nő hatása, ennek egyik oka az, hogy minden férfi minden másik férfiban a létért való harcban szereplő versenytársat lát s nem szereti a figyelmet egy vetélytársa bármelyik fölényére ráterelni s másodszor mivel a nemi vágy nem ad - legalább a heteroszexuális tömegnél - ennek az esztétikai hódolatlan elementárisan felszínre lendítő erőt. A szép másneművel, a mi esetünkben a szép nővel szemben azonban a másik nem iránt való nemi hajlam belekapaszkodik ebbe az esztétikai sóvárgásba. Te ismered Schopenhauer elméletét, mely szerint a nemi vágy két különnemű egyén hajlama arra, hogy egy harmadikban az emberi faj minél teljesebb típusát megvalósítsák. Schopenhauer, aki még a faj állandóságának hitében élt, nem hangsúlyozhatta, sőt nem is vette észre, hogy ez a hajlam az embert nemcsak egy tipikus ember nemzésére vagy szülésére s így egy őt kiegészítő ellennemű lény kiválasztására sarkallja, hanem olykor az elért fajtípuson túl való fejlesztésre, az embernél a magasabb rendű típus, nem bánom, az übermensch megteremtésére is. Persze a mai átlagos ember-színvonalnál alacsonyabb fejlettségű egyénekből nem sarjadhat ki ez a vágy. A rút ember, meg a rút nő a legtöbb esetben jó, ha normális testű egyéneknek ad életet. A nagyon szép ember, a faj átlagos típusán már túl is emelkedett lény ellenben az eljöhető, megnemzhető, megszülhető magasabb rendű ember előrevett fényét viseli maga körül glóriául. A nemi vágy tehát benne, hogy így fejezzem ki magam, egy különösen jó falatot lát: a fajjavítás lehetősége tündöklik le róla és pedig nem az a relatív fajjavítás, amelyet egyes degenerált családok paraszti vagy más demokrata házasságkötésekkel a maguk szűk köre számára meg akarnak valósítani, hanem az az, amennyiben e szót lehet használni, abszolút fajjavítás, mely az emberiség által egyáltalában elért szépségszínvonalat emelné.
Az ifjú: Eddig mindig csak a szépség látásának okait magyarázod. De azt nem, hogy miért nem elégít ki az ily nőnek testi bírása.
A férfi: Ennek egy nagyon egyszerű, előtted valószínűleg szentimentálisnak hangzó oka van: azért, mert az ilyen szépség teljes élvezéséhez a szerelem szükséges. Nem mondom, a faj szempontjából esetleg elég az egyszerű testi érintkezés, de a mi indulatunk várakozását csak az elégítheti ki, ha az ilyen nő nemcsak testileg, de lelkileg is odaadja magát. Mivel az ilyen tündöklő, tüneményes szépség igazi varázsa, egész esztétikai értéke éppen a mi fejlett esztétikai indulatunk számára létezik csupán, mivel az agy, a lélek az a szerv, mely a szépség bírására hivatott, az egyszerű testi bírással nem is lehet közelébe férkőzni. Minél közönségesebb a nő, annál zavartalanabb élvezetet ad az egyszerű, rideg testi bírás. Minél nemesebb, minél magasabb rendű, annál tökéletlenebbet. Nem különben: minél értéktelenebb lelkileg a férfi, annál inkább kielégíti őt is az egyszerű anyagi ölelkezés s minél fejlettebb, szövevényesebb, esztétikailag és erkölcsileg is magasabb rendű az indulata, annál kevesebbnek fogja találni az egyszerűen testi, lelki asszociációk nélküli egyesülést. Mert ne feledd, a szép test egy magasabb fejlődési fokot jelképez mindig: de persze nem tartalmaz mindig. A szép testben székelő tompa lélek, ez a befelé való elnyomorodás, amely végeredményben épp oly csorba a szépségen, mint a lúdtalp vagy a rossz fogazat, elriasztja a magasabb rendű embert attól, hogy a nagyon szép nővel huzamosabb, szerelemfejlesztésre alkalmas méretekben foglalkozzék. A túl nemes test azonban folyton mintegy csábítani fog a magasabb lelki vágyakozásokra s ez zavarni fogja, ízetlenné teszi a rideg testi csókot. Ez egyik magyarázata látod annak, hogy a kokott-sikereket nem a legnemesebb, legfinomabb, legesztétikusabb nők érik el. Az ilyen nő igen gyakran igen szomorú sorsra jut. Vénlányságra, valami rideg házasság jármába vagy effélére. Mert magához méltó férjet nehezen talál. Az ilyen tündöklően szép s belsőleg is értékes nő tulajdonképpen egy épp olyan problematikus jelenség, mint a lángész. Körülbelül az a test terén, ami a lángész a szellem világában. Azt lehet mondani: a test lángesze.
Az ifjú: De hát mért találják meg az ilyen nők oly nehezen méltó párjukat. Hisz annyian vágyakoznak reájuk. Ezek azért csak találnak magukhoz valót.
A férfi: Nem arról van szó, hogy az ilyen nő ne találna olyan férfira, aki csodálná őt, esztétikailag méltányolná s érzékileg vágyna reá. De nehéz olyat találni, aki épp olyan harmonikusan, kívül és belül értékes, mint ő s amellett belé szerelmes is lesz. Aki épp olyan remek példánya a természetnek, mint ő. Szinte csodája a természetnek, ha az ilyen néhány példányban járó kiválóságok találkoznak. Egy igazi übermensch és weib szerelme épp ezért olyan ritkaság, mint a Goethe és Schiller barátsága, vagy egy ehhez hasonló lángész-barátság.
Az ifjú: Ebből az egész beszédből az világlik ki, hogy én, aki nem vagyok valami tüneményes szépség, soha sem bírhatok harmonikusan egy tüneményesen szép nőt.
A férfi: Van is ebben valami. Mint mindenben, a szerelemben is irányadó: mindent csak mértékkel. Jogos és természetes mindenkinek a vágya, hogy magánál szebb párt válasszon s ezáltal e párja segítségével gyermekeiben mintegy magasabb színvonalra lendüljön. Túlságosan nagy szépség-különbség azonban érzés-zavaró. Egy nagyon művelt négernél kérdezősködtem az amerikai lincselések ismert fő okáról, a fehér nőkön színesek által elkövetett erőszakról: "Uram, mint fiatal, tanulatlan, öntudatosság nélkül való suhanc én is vágytam a fehér nőkre s bizony nem rajtam múlt, hogy valamelyiket meg nem ejtettem. Most azonban, mikor sokat tanultam, fejlett öntudatra tettem szert s tudom, látom, érzem azt a szakadékot, mely köztem és a fehér nő közt tátong, csak lemondó mélabúval tudok reájuk gondolni." Íme: a fejlett öntudat s főleg a fejlett esztétikai érzék, amely a férfi rútságát s a milói Vénuszhoz hasonló nők szépségét s a kettő különbségét teljes mértékben fogja fel, akadályként áll a szép nő ébresztette vágy és a férfi kielégülése közé! Nemcsak a néprajzilag négerekre, de az esztétikailag négerekre is, azaz a rút, köznapi testű emberekre is illik ez.
Az ifjú: Kérlek, a túlfejlett indulat mindig káros s mindig zavarólag hat az érzéki vágy és a kielégítése között. Mivel a szerelem és a szerelmi bírás testi és lelki harmóniát éspedig két test és két lélek minden vonatkozásban való harmóniáját, tehát összesen négy tényező harmóniáját követeli meg, ez abban az esetben, ha a lelkek nagyon fejlettek, nagyon szövevényesek és egyéniek, nehezen is érhető el.
A férfi: De mennyire nehezen. Az igazi, eszményi, tiszta, nemes, zavartalan, hosszú, esetleg egy életre szóló szerelem épp ezért a legnagyobb ritkaság. Szükséges hozzá először is két rendkívül szerencsésen fejlődött, testileg-lelkileg magasrendű lény, aztán ezeknek találkozása és végül megférése egymással. Igen, az eszményi szerelem ritka mint a lángész.
Az ifjú: Ha tehát jól értettem azt amit mondtál, akkor, a mi nagy, féktelen sóvárgásunk a tündöklően szép nők után, aki ennek az említett s a mennyország széléhez támasztott fejlődési lajtorjának legmagasabb foka, nem egyéb, mint egy mély vágy, hogy erre a nálunk magasabb lépcsőfokra hágva utódainkban fellendüljünk erre a szédítő fejlődési magasságra. Mennyország testi-lelki tökéletesség állapotát jelenti...
A férfi: Jól értetted. Hogy ez a beperdülés ebbe a mennyországba sikerül-e, az más kérdés. A szépség, számunkra a női szépség, tényleg a mennyország hasadéka; egy tündéri nyílás, melyen át a mai emberi fejletlenség poros, ködös, felhős légköréből betekinthetünk a magasabbrendűség felhő fölötti tündöklő azúrjába. Hogy ez a kétség, ez az azúr nem valami külön világ, hanem csak egy vagy néhány réteggel fekszik magasabban a felhőknél s a föld poros atmoszférájánál, az szintén nem tartozik ide. Mi úgy nézünk ebbe az örök kékségbe, mint egy új, külön világba, mely csupa szépség, tisztaság, ragyogás és összhang. Vagy kimenekülve a képből: a nő szépsége egy magasabb rendű fejlődési fok, egy remélhetőleg elkövetkező fejlettebb emberiség boldogabb világának, a jövendőbeli földi mennyországának előhírnöke, megéreztetője, megsejtetője...
A mélyen lebocsátott ablakredőnyökön át is bederengett már a hajnal. A két beszélgető felkelt s távozott. Odakint a nappalodás első színe, a hajnal sötétkékje borította el az égboltozatot. Az első kocsiállomásnál elváltak.
