Harmat hullott a' tengerbe,
A' végetlen oceánba,
Egy parányi harmatcsöpp;
És szerényen fölsohajtott:
Ó! mi végetlen a' tenger
S milly parányi vagyok én!
Mint fogok majd elenyészni,
Elenyészni a' nagy árban,
Én parányi semmiség!
És alighogy fölsohajtott,
Jött a' tengerek csigája,
Hozta hátán a' gyöngyházat,
Melyben a' gyöngyök teremnek;
Fölvevé a' harmatocskát,
És elrejté a' gyöngyházba,
S lett belőle ott a' tenger
Drága kincse: fényes gyöngy.
Mint a' búbánat harmata,
Melyet fájó lelkem hullat,
Úgy fakadnak dalaim;
És, szerényen mint a' harmat,
Elkiszállnak a' világnak
Oly nagy és mély tengerére,
Mit nekem, ha elenyésznek,
Elenyésznek nyomtalan!
Csak te zárd szivedbe őket,
Szíved drága gyöngyházába,
'S éltemet megkoszorúzni,
Mindenikből gyöngy leend.
Forrás: Sükei Károly: Hulló csillagok. Pesten. Eisenfels és Emich
Könyvnyomdája 1851.