Mi a vers? Az emberiség előbb
tudott versben beszélni, mint prózában. Amikor az első ember kinyitotta szemét
bölcsőjében, mely az egész földgolyó volt, fölordított azon való ámulatában,
hogy erre a világra született, s az indulat, fájdalom, rajongás ütemes szavait
gügyögte. Ivadékai csak később tanulták meg a prózát. A görögök történetírói, a
logographoszok, költeményekből hüvelyezték ki az őskori históriai tényeket. A
vers mindnyájunk anyanyelve.
Szavak
mint közhasználati cikkek. Manapság a szavak arra szolgálnak, hogy gondolatainkat
közöljük társainkkal. Nyelvünk az értelem eszközévé vált. Elemei közhasználati
cikkek, akár a váltópénz. A költészet anyaga azonban történetesen ugyanaz, mint
a hétköznapi beszédé. Egy levél vagy egy hirdetés szavai nagyon hasonlítanak
egy vers szavaihoz. Innen származik az, hogy a költészetet sokkal inkább
félreértik, mint például a zenét, melynek anyaga, a zenei hang, már eleve
jelzi, hogy magasabb légkörbe emelkedünk. Minthogy a nyelvvel az emberek
kényükre-kedvükre élnek, s minthogy rendszerint logikai kapcsolatokat fejeznek
ki vele, a matéria azonossága megtéveszti őket, a verset szintén racionalista
szemmel tekintik, abban önkéntelenül is logikai közlést keresnek: politikai
hajlandóságot, „nemesebb” érzéseket, „eredeti” gondolatokat stb.
Tartalom. Az, hogy „miről szól”
valamelyik vers, a költőnek csak annyiban fontos, mint a szobrásznak az, hogy
szobrát fehér vagy vörös márványból faragta-e. A vers tárgya egyáltalán nem
azonos magával a verssel. Mihelyt egy hangzót elmozdítunk a helyéről, már más
lesz, nem kicsit más, hanem egészen más, a bűvös kártyavár összeomlik. Az eszme
nem számít. Newtonnak, Keplernek „eredeti” gondolatai voltak. Az alkotó költők
eredetisége kizárólag a belső formában gyökeredzik. Ha bármelyik halhatatlan
versüket az értelem nyelvére fordítanók, kiderülne, hogy alapja egy ezerszer
megírt, elcsépelt „gondolat”. Épp ezért nincs is tartalma. Logikailag minden
vers „tartalmatlan”, annál inkább, minél versebb a vers, minél szervesebben
sarjad ki a szavak őstelevényéből. Az a tartalma, hogy éppen olyan, mint
amilyen. Az a tartalma, hogy csak önmagával egyenlő, kisebb egységekre nem
osztható egész. Az a tartalma, hogy egyszerű titokzatosságában úgy él, akár a
búzamag, mely csírázni képes. A vers érzéki csoda.
Érthetetlenség. Azt hallom, hogy ez
vagy az a költemény érthetetlen. Minden költemény érthetetlen, amennyiben az
értelem eszközeivel közeledünk hozzá. Nem azoknak a költőknek munkáira
gondolok, akik ipart űznek a
homályoskodásból. Ezeket értem, hisz siralmasan öntudatos szándékuk azonnal
kitetszik. Meg is vetem őket miatta. De az igazán érthetetlenek épp a tiszták,
az egyszerűek. Milyen átlátszó idill például Petőfi Téli éjszakák című verse. Mégis, ha kutatom, hogy miért veszi körül
oly varázsköd azokat a tárgyakat, melyek itt elém rémlenek, miért hatnak rám
oly csodásan, nem tudom megérteni. Hiába világítok a szobába az értelem
tolvajlámpájával, a rejtély nem lesz kisebb. Mindig marad valami érthetetlen,
az, ami a költőt e rendkívüli szépség megírására bírta, az, amit közvetlenül
kifejezett, anélkül hogy elemezte volna. Ha annak idején Petőfi teljesen
megérti, hogy mi a szép ebben a témájában, nem is írja meg. Ha mi most teljesen
megértenők, hogy mi a szép a versében, már nem találnók olyan szépnek. Az, amit
nem érthetünk meg teljesen: a költészet.
Élet. Néha elcsodálkozom
azon, hogy asz emberek verseket olvasnak. Végre ezek nem adnak nekik hasznos
tanácsokat, nem vezetik őket sem jobbra, sem balra, szóval gyakorlati
szempontból teljesen haszontalanok és ésszerűtlenek. De vajon annyira ésszerű
lény-e az ember? Igaz, értelmével hódította meg a világot. Ha valaki egy idegen
csillagról idejönne, először nyilván a mértani ábrákat venné észre. Köröttünk
sok minden az értelem diadaláról beszél. Fölkelünk és lefekszünk. Van kabátunk,
hogy meg ne fázzunk, s előjegyzési naptárunk, hogy ne felejtsük el teendőinket.
De statisztikák bizonyítják, hogy az emberek zöme többet költ szenvedélyeire,
mint a kenyérre. Az a munkás, ki szombaton elissza heti keresményét, éppoly
emberi, mint Akhilleusz, ki a dicsőség rövid mámorát választotta a hosszú és
boldog élet helyett. Maga az emberiség is ilyen. Küzd a rák ellen, de háborúkat
visel. Aztán mi értelme annak, hogy valaki meghal ötéves korában, s mi az
értelme annak, hogy valaki meghalt ötvenéves korában? Nem, az élet nem ésszerű
folyamat. Kis részleteiben, felületesen szemlélve talán az, de mély mivoltában,
kelő távlatból ésszerűtlen. Egy séta ésszerű, de az egész élet nem az. Ennek az
ésszerűtlen életnek egyenértékű kifejezője az ésszerűtlen vers, az a beszéd,
mely legméltóbb az emberhez.
Csodák. Láttam egy sánta
színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy
boldog költőt!
Arcképcsarnok. Hadd rajzolom meg
néhány költőtársamat a XVII. századi írók modorában, kik pontos portrékat
festettek nagyjainkról, s anélkül, hogy
nevükön nevezték volna, görög és latin hősökről keresztelték el. Óvatosságukat
magyarázza, némiképp menti az, hogy akkoriban még zsarnokok uralkodtak, akik
egyetlen bíráló szó miatt leüttették volna fejüket. Ezek az írók úgy
gondolkoztak, hogy a bátorság csak addig tarthat, ameddig az élet, és nagyobb
hősiség életben maradni, kimondani az igazságot, ha csak leplezetten is. Ma a
közéletben nincsen költőfejedelmek vannak és lakájok, akik nem ismerik a
tréfát. Ennélfogva emelt homlokkal, bátran vállalhatom ezt a bölcs gyávaságot.
Themisztoklészt félreértették és
mellőzték. Ezért gondosan választott barátaival cikkeket íratott magáról, hogy
mennyire félreértik és mellőzik. Divattá vált sopánkodni emiatt. Éveken át
jelentek meg a jeremiádák, úgyhogy már kizárólag csak róla esett szó. A többi
költő, akit nem értettek félre, és nem mellőztek, végül is kiabálni kezdett,
hogy vegyék észre őket is. Ekkor azonban már késő volt. Themisztoklész, aki
közben halhatatlanná vált azon a címen, hogy mellőzték és félreértették,
mindenki mástól elvette azt a szent jogot, hogy mellőzzék és félreértsék.
Krőzusnak egyetlen célja, hogy
költeményeivel máról holnapra megváltsa a világot. Messiás, próféta, vátesz,
politikus-csizmadia, néptribün, röviden az ég küldöttje. Egyébbel nem is
törődik. Egyszer a kávéházban kijelentettem neki, hogy versei kissé modorosak,
nagyszájúak. Erre epesárba esett. Engem azonnal kirekesztett az emberiségből.
Sajnos, nem is váltott meg.
Periandrosz félénk, nem mer
társaságba járni, elsápad, ha véleményét kérdezik, semmiről se nyilatkozik.
Folyton az utókorra gondol. Szavait, tetteit a jövő távlatába állítja. Ha
nyakkendőjét köti a tükör előtt, az jár az eszében, hogy illik-e ez a
szobrához? Kizárólag „szoborra dolgozik”.
Doriphorosz viszont még a régimódi,
piszkos bohém. Ínsége akkora, hogy nem fejeződhet be ebben az életben. Ha
egyszer majd lehunyja szemét férges ágyán, nyomora áthúzódik a másvilágra is,
még sírjában is poloskák fognak mászkálni.
Burrhus műveletlen.
Éjjel-nappal azon fáradozik, hogy eltakarja műveletlenségét, s ezt annyi
ötlettel és oly buzgón cselekszi, hogy ezzel a fáradsággal már régen
polihisztor is lehetett volna.
Nikandrosz nagyon művelt. Szegény,
folyton véka alá rejti tudását, mert attól fél, hogy árt vele költői
hírnevének.
Küldiasz gazdag, egészséges,
Pazar lakással rendelkezik. Rossz kávéházakba jár írni, naponta három órát alszik,
elszív hetven cigarettát, megiszik húsz feketét, tizenöt teát. Elvei nincsenek.
De életmódjához következetesen ragaszkodik. Megérdemli, hogy az irodalom majdan
hősi halottjának tekintse.
Andrasztosz szerény. Egy költőtársa
múltkor megjegyezte, hogy ő is éppoly szerény. Andrasztosz ezt szemtelenségnek
minősítette, mert nála már igazán senki se lehet szerényebb.
Theophilosz csupa szenvedély.
Tegezi a vihart. A viharral való pajtáskodása azonban egyoldalú. Vannak
fültanúk, akik határozottan hallották, hogy a vihar őt állandóan visszamagázza.
Élményeink. Ha valaki érez
valamit, és azt kimondja, az még nem költemény. A költő munkája jórészt
öntudatlan. Alkotásában az öntudatosság inkább akadály, mint segítség.
Élményeket nem kereshet úgy, mint az útirajzíró, aki elutazik idegen országba,
hogy azt, amit lát, leírja. Az ő élménye messzebb van, az öntudatlan
országában. Ha megtalálta, már elvesztette, ha megértette, már nem érti, ha
eszébe jut, már elfelejtette. Csak úgy bukkanhat rá, hogy az emlékezés maga a
művészet érzéki beteljesülésévé válik, s voltaképp akkor tudja meg, mire akart
emlékezni, mikor verse már elkészült.
Az ő
földbirtoka és termése. A költő így szólt az adóhivatalban:
- Adót kell fizetnem? Nincs telkem, szőlőm,
birtokom. Az én birtokom mindössze az a pár négyzetcentiméternyi agyvelő,
amelyet koponyámban hordozok. És ennek a termése fölöttébb bizonytalan. Ha
életemet elveri a jég, akkor aratok. De mit aratok akkor, ha nincs jégverés?
Tudós és
poéta.
Sok tudóst ismertem, aki magánéletében emelkedett volt, magasztos, mindig csak
a végső célt látta, a valóság mellett közönyösen haladt el. Mennyire ellentéte
neki a poéta, minden poéta. Az a magánéletében többnyire kicsinyes, gyarló,
pletykafészek, kotnyeles, ingerlékeny, olykor hűtlen és csalárd is. Ebből a sok
kicsiből alkot nagyot, egy világot. A tudós megfordítva, a nagyból, az egész
világból egy kicsi igazságot.
Halhatatlanság. A költő felesége:
- Folyton küszködöl, fiam, s lásd, nem tudunk
megélni. Még a holnapod sincs biztosítva.
A költő szerényen:
- Csak a jövendő évszázadaim.
Dicsőség. Ha méltányolnak téged.
Ez azt jelenti, hogy annyi elismerést kapsz, amennyit megérdemelsz.
Addsza-nesze üzlet. Ezért nem érdemes dolgoznod. A dicsőség ott kezdődik, hogy
túlbecsülnek.
Forrás: Irodalmi alkotások elemzése 33-44. old.,
Szépirodalmi Könyvkiadó 1976.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése