2011. dec. 8.

Ady Endre: A Jézuska tiszteletére

A született Jézus,
Ez igézetes gyermek,
Áldja meg azokat,
Kik a szívünkbe vernek
Mérges szuronyokat.

Áldassanak bennünk
A kifeslett vér-rózsák:
Bánat, kín, szenvedés,
Mert Jézus volt a Jóság
S a nagy, szent türelem.

Csengessünk csengőkkel,
Szeressünk szeretettel,
Örüljünk, ha sírunk,
Ha ránk tör minden ember
S ha álul bántatunk.

A született Jézus
Született így s kívánta,
Hogy ez legyen az üdv:
Minden hívság kihányva
Életünk gömbiből.

Ady Endre:Ének karácsony ünnepén

Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, álszeretet.

Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.

Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.

Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszúra hívjuk a szíveink.

Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért.

Ma is Gyűlöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyűlöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyújtja
Az egész Földön a mi szívünk.

Ady Endre: Beszélgetés egy szekfűvel

Ha a magyar Helikon adta,
Hervatag a hitünk s a szekfűnk.
Azért bánatba sohse essünk.
Kicsi virág, szegény virág,
Úgyis eldoblak, beszélgessünk.

Te tudod, hogy én adtam többet.
Fenének kellett, amit adtak
És az se amit megtagadtak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hagyjatok meg úrnak. Magamnak.

Magyar gomb-lyuk virággal is bús,
Rád mégis sokak foga vásott.
Mély, nagy szemem megbabonázott.
Kicsi virág, szegény virág,
Irigyelnek a zabolások.

Míg nem jöttem, koldusok voltak,
Még sírni sem sírhattak szépen.
Én siratom magam s a népem,
Kicsi virág, szegény virág,
De ha megúnom, általlépem.

Sok keresnivalóm itt úgy sincs,
Az ő Lomnicukon már ültem,
Tátrát és Karsztot átrepültem.
Kicsi virág, szegény virág,
Te tudod, hogy nem lelkesültem.

Én magamért vagyok s magamnak.
Akkor is, hogyha nótát mondok
S elpusztítnak rímek és gondok.
Kicsi virág, szegény virág,
Mért irigyelnek a bolondok?

Drága tudás az én tudásom
S egy szekfű is sok a magyarnak.
Irigy buták űznek, zavarnak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hiszen eldoblak. Mit akarnak?

Ady Endre: Hepehupás, vén Szilágyban

Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.

Hepehupás, vén Szilágyban
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.

Ady Endre: Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borusnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, ujnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsítónak,
Nyugtalan vitéznek.
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek
Én nem vagyok magyar?)

Ady Endre magyarság-versei

I. Magyarság-versek a történelemben
II.
a) Ady gondolatai a magyarságról
b) Nekünk Mohács kell
c) Magyar jakobinus dala
d) Pimasz, szép arccal
e) A fajok cirkuszában
f) Az idő rostájában
g) Üdvözlet a győzőnek
III. A mindvégig magyar költő

A nemzethez tartozás, a honszeretet mint költői téma először a reformkor idején jelentkezett a magyar irodalomban. Kölcsey korában a „magyarság” kifejezés még egyet jelentett a haza fogalmával. Majd az 1867-es kiegyezés új tartalommal töltötte fel, a magyarságnak új kihívásokra kellett választ adni, miközben születőben volt a polgári Magyarország. S az, hogy olyan lett-e, mint ahogyan Széchenyi megálmodta, erre a választ az 1896-os millenniumi ünnepségek idején kapjuk meg: Budapest világváros lesz, de a fejlődés nem hozott demokratikus átalakulást, munkásmegmozdulások, nemzetiségi problémák, az elmaradott parasztság gondjai töltötték fel a magyarság fogalmát.

Ebbe a világba tört be – Párizsból hazatérve – Ady Endre „új időknek újdalaival”, s hozta magával mindazt a lírai törekvést, amely merésznek, újszerűnek hatott, és alapvetően meghatározta költészetét.

A századfordulón irodalmunk is a feudalizmus-ellenesség jelszavát, a modernséget tűzte zászlajára. Ennek a modern költészetnek első hírnöke ő, és költői hivatásánál fogva foglalkoztatták azok a kérdések is, amelyeket már Kölcsey is megfogalmazott: „És hol a nép...?” „S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?”, vagy Vörösmartyé, aki azt kérdezte: „Mi dolgunk e világon?” Ady azon munkálkodott, hogy rávilágítson kora társadalmi problémáira, mert látta, hogy ami van, az nem jó.

Amikor azt mondja Az ős Kaján című versében: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és véráldomás? / Mit ér az ember, ha magyar?”. E gondolatot a nemzetféltés formálja: a nemzetek közötti létharcban fenn tudja-e tartani magát a magyarság a nyelvi és kulturális elszigeteltsége ellenére?

Adyt a nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította „magyarság-versei” megírására. A költő és a magyarság sorsa egy, ő is a magyarság része, ezért joga és kötelessége, hogy felrázza az ország népét a semmittevésből. Ostorozza, átkozza a magyar népet, de képes előtte leborulni is: „Nincs szépsége, de szépnek látjuk, / átkozni kéne, és mégis áldjuk”. A magyarság bűne az akarathiány, a tenni nem tudás. Ostorozásukra olykor kemény kifejezéseket használ: szomorú nyáj, csorda nép piszkos, gatyás, bamba, bús koldusok...

A kemény szavak mögött azonban ott van a hazája, a népe iránt érzett gyöngéd, meghatott szeretet is. A Föl-földobott kő című versében a hazájához való kötődését írja le. Ezt a versek egy félévnyi párizsi tartózkodás után írja, melyben azonosítja magát az újra- meg újra földobott kővel, amely a fizika törvénye szerint is mindig visszatalál oda, ahonnan származik.

A haza iránti elkötelezettségét, szeretetét vallja. Vállalja a föl-földobott kő sorsát is, mely a magasba és ismét a magasba száll, de mindannyiszor „lehull a porba, / Amelyből vétetett”. A magyarság vállalásának vagy nem vállalásának kérdése Adynál egyetemes kérdéssé nő: vállalja-e az ember azt a közösséget, amelybe beleszületett, azt a küzdelmet, amelyet megvívhat, cselekvően vállalj-e azokat a lehetőségeket, amelyeket körülményei biztosítanak számára? A költő válasza: igen, mert „hiába, mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is.” Tudja, hogy itt van a helye, a küldetése, és akármit tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját.

Ady magyarság-versei alapkérdéseket fogalmaznak meg, alapélményeket fejeznek ki. Góg és Magóg fiának vallja magát, új magyar dalt ígér, egy új magyarság képét sejteti, amelyben Kelet és Nyugat egyesül. Ez azonban csak megérzés, mert amikor ezeket a sorokat írja, akkor az ország „Ugar” és „Hortobágy”, ahol a keserű és kétségbeesett költő elnyomott zseni. Pesszimizmus uralkodik el lelkén. S ha arra gondolunk, hogy Madách 1860-ban azt kérdezi: „Mégy-e előbbre majdan fajzatom?”, akkor Ady kiábrándultsága érthető, hiszen egy fél évszázad eltelte után nem lett bizakodóbb a magyar. Programversében a nemzeti múlt vállalása mellett és ellenére mégis győzedelmesen hangzik fel az új dal: „Mégis győztes, mégis új és magyar”. A „mégis” határozószó az újrakezdés bátorságát jelenti.

A darwini elméletből származó és az emberi világra alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. A természettudomány és a szociológia ésszerű érvei alátámasztották a reformkor aggodalmát: a nemzethalál lehetőségét. Adyt a millenniumi ünnepi mámor nem szédítette el. A Nekünk Mohács kell című vers már kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset „ellen-himnusz”-nak is nevezte a kritika, mert a költő Isten segítségét kéri, csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, az örökös büntetésben. „Cigány-népek langy szivű sihederjé”-nek minősül a magyarság, aki az állandó sorscsapások nélkül elhagyná, elveszítené magát. Ezért nem enyhíti, inkább még könyörtelenebbé teszi a költői gesztust: ugyanazt a végzetes sorsot kéri magának is és a magyar fajtának is. Az Isten verje, üsse, ostorozza a magyart: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Megrázóan fájó szavak ezek, de azt szolgálják, hogy ébredjen fel a magyarság tehetetlenségéből, és tegye a dolgát. Ady a magyarságot veszélyeztetett sorsúnak tartotta: „Bal-jóslatú, bús nép a magyar” – még utolsó versében is ezt írja. A vers különössége, hogy az elveszés veszedelmét nem a külső ellenség, a sorscsapások idézik elő, hanem a béke, a nyugalom, hiszen ekkor lesz úrrá a népen a tunyaság, az önelégültség, a patópálos jellem.

A vers mondanivalója a menekülés, a hazától való elszakadás, a régi érzelmi kapcsolatok önkínzó szétszakítása. Ennek a tagadásnak határozottan ellentmond a vers muzsikája, a ritmusban megbúvó szeretetteljes vallomás népe iránt. Ez a tiszta és ősi magyaros forma, a vers-emlékeket idéző kedves dallam hűen tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét: a hazától való elválás lehetetlenségét. A költő nemcsak beleéli magát egy meglévő szerepbe, hanem saját gondjaihoz igazítja e szerepet: az otthontalanság, a társtalanság, a közösségi élet igénye nélküli létet, a kivetettséget, a céltalanságot. Ezek a motívumok szinte minden magyarság-versére jellemzőek.

A Magyar jakobinus dala című verse már optimista hangvételű, a reformkorihoz hasonló lelkesültség jellemzi. Ady szerint nincs veszve minden, összefogást sürget Magyarország népei között. Az elnyomottak nevében beszél, kérdésekkel provokál. A nemzetiségi kérdés megoldását keresi. Általánosságban szól az elnyomottakhoz: „Bús koldusok Magyarországa, / Ma se hitünk, se kenyerünk. / Holnap már minden a mienk lesz, / Hogyha akarunk, ha merünk.”

A nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította, amikor megírta a Pimasz, szép arccal című versét. Gyalázza a magyarságot, de magát is beleveszi: „Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más fajta nekem”. A magyarság bűne az akarathiány mellett a nagyhangúság, a hencegés, a tettekben rejlő tehetetlenség. A faj és a fajta szavak azonos használatával a nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb kötődést akar jelölni a költő.

Megelégszünk mások levetett rongyaival, képtelenek vagyunk újat alkotni. A fajok cirkuszában című versben a magyarságot az európai népek családjába illesztve Ady sírva mondja, „hogy nincs magyarság”, már ideálunk sincs, amiért harcolhatnánk. Önostorozó, nemzetbíráló és helyzetünket panaszló költemény ez. A költő szerint a magyarság képtelen a történelmileg jelentős népek sorába felküzdeni magát. Küldetését felkészületlensége, öntudatlansága miatt nem tudja teljesíteni. Nem önmegvalósító népnek született, hanem csak arra alkalmas, hogy más népek létét másolja, utánozza. Szomorú öniróniával írja le eltévedésünket, létünk céltalanságát, reménytelenségét. A költő lelkiismerete, hazája iránt érzett felelőssége azt diktálja, hogy ne törődjön bele a nyomorúságba, neki „írni, tenni” kell, mert űzik a nagy parancsok. A „Húsvéttalan magyarságot” fel kell ráznia, hogy feltámadjon, hogy érdemesnek tartsa a hazáért való küzdelmet úgy, mint ahogyan a költő is teszi: „Nem tudom, hogy mi a célja / Ennek a hazug életnek, / Mégis néha / Ezért mindent lángba dobnék.” Megrázó hitvallás ez népe iránt, amelyben benne van a reménytelenség, de a jövőbe vetett hit is.

A magyarság vállalásának vagy nem vállalásának kérdése Adynál egyetemes kérdéssé nő: vállalja-e az ember azt a közösséget, amelybe beleszületett, azt a küzdelmet, amelyet megvívhat, cselekvően vállalja-e azokat a lehetőségeket, amelyeket körülményei biztosítanak számára? A választ Az Idő rostájában című kapjuk meg: a nemzethalál víziója jelenik meg, de már nyugodtabb hangnemben. Ady látja a jövőben a magyarság pusztulását, szétszóródását, amely belső bűneinknek, tehetetlenségünknek, a jövőért tenni nem tudásunk következménye. Eljövendő sorsunkat megérdemeltük, a Földön nincs helye a magatehetetlen népeknek, akik „nem magvak a jövőnek”. Ady ezzel a magyarságtudattal, a nép jóindulatú „ostorozásával” tudta életérzéseit leginkább kifejezni.

1918 novemberében súlyos betegen írta utolsó versét a költő. Az Üdvözlet a győzőnek című versben az antanthatalmak segítségét kéri: a magyar népen „Ne tapossatok rajta nagyon”, hiszen eddig is sokat szenvedett a „Bal-jóslatú, bús nép”, amely a „... földnek bolondja, / Elhasznált” népe. A vers szimbolikusan azt jelenti, hogy eddig a magyar nép „hagyományához híven élt”, és most jön a győzni tudó generáció, akit a költő üdvözöl: „És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” E gesztusban hitét, reményét sugallja: volt értelme életének, mert jönnek a győzők, akik befejezik azt, amit ő most kénytelen félbehagyni.

1919 januárjában, Ady emlékének adózva, joggal nevezték kortársai az utolsó nemzeti költőnek. Magasra tette az „erkölcsi lécet”, nem lett megalkuvó. Egyszerre volt ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Ellentmondásos személyisége, tragikussá vált magyarságszemlélete miatt sokan nehezen értették meg őt és fogadták el olyannak, amilyen.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit - 71-74. o. - ITEM Könyvkiadó)

Juhász Géza: Arany és Ady

Arany Rózsa és Ibolyájában a szerelmesek el akarnak szökni Ibolya boszorkány mostohája elől, de a gonosz banya a másik szobában folyton kiáltozza a nevüket. A tündérlány úgy fog ki rajta, hogy vért csöppent kedvese és a maga ujjából, s a kétféle vér, míg meg nem alszik, a mostoha kiáltásaira vékonyan, vastagon felelgeti, hogy „itt vagyok”. Én ugyan most nem szöktetni, hanem fölidézni akarom Arany és Ady szellemét, mégis szükségem lesz valami ilyesféle varázslatra, néhány csöppre, amely hangosan kiáltson, míg végére nem jutok ennek a kurta összehasonlításnak. Arra nincs terem, hogy a két költő egész életművét egybevessem. Egy-egy csöppet teszek vérükből az elemzőcsőbe; azt a nyolc sort, amellyel először köszöntöttek valódi hangjukon irodalmunkba: Toldi Előhangjának első versszakát és az Új versek Bevezetőjének első felét.

Jobban is megválaszthattam volna idézeteimet, de amit nyernék a réven, elveszíteném a vámon. Minden nagy költőben úgyszólván mindenre akad példa s ha varázslatot említettem is, ebbe a gyanúba mégse szeretnék keveredni, hogy két csalafintán előravaszkodott szemelvénnyel végzek kóklermutatványokat. Azzal, hogy az ő választásukra bízom magam, talán megőrzöm a látszatát, hogy két vaktában kiragadott idézeten igazolom sajátságaikat. Az is nagy segítség, hogy mindkét részlet közismert s reményem lehet rá, hogy egész fejtegetésem alatt kiabálnak majd az olvasó fülében; bár hangsúlyoznom kell, hogy csak csöppek ezek s közben gazdájuk, Arany és Ady hegyen-völgyön túljutott már. Néha egy-egy pillanatot kénytelen is leszek majd szakítani, hogy utána tekintsek, mekkora utat tettem meg indulásuk óta.

Most tehát mindenekelőtt a két idézet:

1.
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
messziről lobogva tenger pusztaságon;
Toldi Miklós képe úgy lobog föl nékem,
Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
pusztító csatában szálfa-öklelését,
hallanám dübörgő hangjait szavának,
kit ma képzelnétek Isten haragjának.

2.
Góg és Magóg fia vagyok én,
hiába döngetek kaput, falat,
mégis megkérdtem tőletek:
szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
fülembe még ősmagyar dal rivall,
szabad-e Dévénynél betörnöm
új időknek új dalaival?

Véletlenül egy kissé rokon is a két részlet; mindenik a magyar múltat idézi és lírai modorban van tartva. De mit mond ez a nyolc sor Arany egyéniségéről, mit árul el a rejtőzködő költőből? Nagyon keveset. Háromszor említi ugyan magát, de egy sem tartalmaz számottevő kijelentést! „úgy lobog föl nékem... rémlik, mintha látnám... hallanám dübörgő...” Igaz, nem is jogos ilyen igénnyel lépni egy epikus mű bevezetése elé. De nem ilyen szűkszavú, magára vonatkozóan, az Őszikék kivételével, Arany voltaképpeni lírája is? Milyen jellemző rá egyik versének az eleje:

Én is Árkádiában... szt!
magas hangból kezdettem. –

Rendesen ezzel a visszatiltott pátosszal beszél magáról.

Ady merőben ellentéte. Kis idézetünk valamennyi állítmánya első szám első személy; minden alanya: én. Úgy is élnek a köztudatban: Arany a végsőkig vitt fegyelem, az objektivitás megtestesülése, Ady túláradó, szubjektív.

Az egyéniség a képzeletben lepleződik le közvetlenebbül; itt semmi gátja sincs magunk kiélésének, lehetünk szívünk szerint amilyenek szeretnénk lenni. Aranynak a képzelete is féken van tartva: tisztelettel figyeli a valóságot, szemlélődni és nem cselekedni akar a világban. Milyen gyönyörűséggel tapogatja körül a tárgyakat, milyen szoborszerű plasztikával dolgozik. Toldi képét látomásszerűen villantja ugyan elénk, de milyen vaskos látomás ez, mennyire alá van vetve a nehézkedési törvényeknek ez a termetes növésű dübörgő szavú hős; még annak is utána számíthatunk, melyik században élt. Bezzeg, Ady nem törődik a valóság tilalomfáival, kétszer tíz emberöltő különbsége se kottyan meg neki. Számára a múlt nem múlt: őő jött be a vereckei szoroson. Korlátlanul veti rá magát a világra, egybegyúr, szétdobál, átalakít benne mindent. A közöny rögtön fallá mered előtte s már döngeti is kapuját. Arany egyetlen jelenséget mintáz meg lelkiismeretes pontossággal, Ady képek, színfoltok tömegét zúdítja ránk a legkülönbözőbb területekről: bibliai nevek, magyar honfoglalás, földrajzi fogalmak rohannak a segítségére, hogy kifejezze a modern költő életérzését. Mindkettőjük műve könnyen lefordítható a festő nyelvére, de módszerük is, összhatásuk is merőben különböző. Arany képzelete tulajdonképp egyetlen jelzőben lopja bele a költő egyéniségét az idézett strófába: mikor az őszi éjszakát említi. Ez nem illik a mű fiatalos, forró nyári hangulatához, annál jellemzőbb Arany örök mélabújára. Ehhez mérten Ady nyolc sorában, még ahol sírást emleget is, szabadon forgószelezik a költő vihartemperamentuma. Góg és Magóg fia,

De most tegyünk ellenpróbát: hogy is állanak költőink az élettel szemben? Milyen a világérzésük? Itt már egy pillanatig emeljük fel szemünket a mikroszkópi csöppekről, tekintsünk utána az időben tovaszálló Aranynak és Adynak. Arany mindig csöndesen fejet hajt a sors szigorú törvényeinek, legföllebb humorában keres enyhületet sebeire. A földi élettel annyira megelégszik, hogy szinte fogyatkozás-számba megy nála, menyire nem foglalkozik a metafizikával; jószerint még eposzaiból is száműz minden csodás elemet. Az ő talaja a józan, kézzelfogható magyar glóbus; még hasonlataiban is alig lép túl az ország határán. Ady lázadó tragikus lírájából viszont nemcsak világtávlat ragyog felénk, Párizs, Róma, a tenger, hanem megjelennek köteteiben a végtelenség talányai is; örök problémája Isten, a mindenség élete, a halál. A földi keretek soha pillanatig sem elégítik ki túlról hozott, túlos életét.

Aranyban a képzelet szerepe másodrendű, Adyban a megfigyelésé. Annál buzgóbb vizsgálója a valóságnak Arany; minden érzékszervével odatapad a világra, hiszen rá van utalva teljesen. Kifogyhatatlan részletező. Bevezető hasonlata mindjárt önálló képpé teljesedik: pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről, lobogva, tenger pusztaságon. Hozzámérten Ady egész elnagyoltan vázol. Arany még balladáiban is ráér részletes kidolgozásra, jusson csak eszünkbe Kund Abigél megőrülésének rajza; pedig az Arany-balladák a tömörségek tömörségét valósítják meg. Ady eljárása hozzá képest a röpülő száguldása az anyagi világ fölött; mindent csak nagy egységekben lát: múltat és jelent, közelt és távolt egybeél; az egész magyarság ölt testet benne.

Egy kritikusunk annyira hiányát érzi Adyban a természet gazdag árnyalású képeinek, hogy vak költőnek nevezi. Míg a Taine-elmélet virágjában volt, milyen csinos következtetéseket lehetett volna e tekintetben levonni az ő rövidlátó voltából. Csak az a kár, hogy ugyanebben a fogyatkozásban szenvedett a kitűnő megfigyelő a mesteri leíró művész Arany is. Befele, a lélek mélységeibe mindketten örömest fordították tekintetüket. Arany a különböző jellemek egész hadseregét hozta föl onnan, magáról kevesebbet vall; Ady viszont epikus megformálásra nem alkalmas eléggé; minden hőst önmagáról mintáz, még szerelmeiben is saját női mását látja; annál döbbenetesebb őszinteséggel tárja föl legparányibb érzésrezdületét, gondolatvillanását. Mindketten abban kiválóak, amiben másikójuk leggyöngébb. Arany tökéletes ábrázoló művész, főképessége a finoman árnyalt érzékelés, megfigyelés; Ady rendeltetése a minden elődénél őszintébb önvallomás, s főértéke képzelete világátfogó hatalma.

Életszerzeményük szintén gyökeresen különbözik. Arany mikor százezres vagyon ura is, haláláig reményvesztve sóhajt „egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat”. Ady kezdettől az élet telje után nyújtja a kezét: „szállani szállani, szállani egyre, uj nagy vizekre, nagy szűzi vizekre”. Az egyik csupa mértéktartás, óvatos beosztás, a másik szenvedélyes pazarsággal tékozol, mintha elpusztíthatatlan életerő s fejedelmi vagyon állana rendelkezésére.

Érdekes, mennyire félreismeri a művészetről való fölfogásukat a köztudat. A reális alkatról föl kell tételeznünk, hogy a művészet rendeltetéséről sincsenek ködös ábrándjai; a művészet nem agitációs eszköz; ezt csak a romantikus vérmérséklet képzeli, mert ez az egész világot a maga ízlésére iparkodik átteremteni, hacsak el nem zárkózik előle. Irodalomtörténet-íróink mégis Ady körétől származtatják a Part pour l’art elvét, holott Arany már 1853-ban azt írja Tompának: „A költőnek... épen nem szükség a politikától kölcsönzeni eszméket; ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél”. Ady viszont félreérthetetlenül vallja, hogy kezdettől „poéta Széchenyi” akart lenni. Voltak azért közös költői eszményeik is, például Csokonai. Képzelhető, mennyire mást becsült a debreceni költőben az egyik, mint a másik: Arany okvetlenül a derűs hibátlan művészt, a kompozíció és a versforma, plasztikus megfigyelés mesterét, Ady pedig a zseniális szökelléseket, a mámort, a fiatalon elsorvasztó lázat.

Egészen másforma ideál lebeg előttük. Arany eszménye a nyugalmas, kiegyensúlyozott, középarányos antik szépség, Adyé a végtelenbe törő, apokaliptikus arányú fenség. Eszménykülönbségük kis idézetünkből is megállapítható; tökéletesen eltérő forma megvalósításán fáradoznak. Szerkezet dolgában mindkettőjük alkotása egylélegzetű, kerek, de Arany előadása nyugalmasan hömpölygő, kristálytisztára higgadt folyó, Ady egysége viszont a kráterből szétrepülő lávatömeg egysége.

Arany Előhangja ragrímmel van tele, Ady rímei viszont teljes pompával zengenek: falat-alatt, rivall-dalaival, Vazul-gazul. Később Arany a mind tökéletesebb rímek felé fejlődött,Ady pedig tompa igénytelen asszonáncokkal is beérte. Ez az apróság is mutatja, hogy a költőről nem lehet állóképet adni, képességei szakadatlan kibontakozásban vannak, új lehetőségeket hódít meg, s ha lángész, egész korát sodorja magával. Arany és Ady pályáján egyformán megállapítható ez: mindenik valami ellenkező művészetet fejleszt ki, mint amilyet készen talál, de ezzel sem elégszik meg, hanem lassankint visszahódítja mindazt a területet, amelyről föllépésekor lemondott: Arany például a lírai közvetlenséget, Ady a félredobott hazai hagyományt.

Ha ebben hasonlítnak is, lelkiállapot tekintetében újra ellentétek egymásnak. Az anekdotákban mindig van valami jellemző,még ha hazudnak is. Egy időben tele volt az ország szemtanúkkal, akik esküdöztek rá, hogy Ady részegen írja a verseit, azért olyan értelmetlen zagyvaságok; bezzeg Arany – mondták – egészen másképpen csinálta, de nem is csoda, mert ő kora reggel fölkelt, tiszta, világos fejjel alkotta meg Toldiját s valószínűleg egyéb munkáit is, mindig pontosan tudva, mit miért csinál. Erre elég egy másik közismert anekdotát idéznem, arról a derék kommentátorról, akinek a magyarázata magának Aranynak is a kezébe került, mikor nem tudom, hanyadikszor olvasta benne, hogy „Arany nagyon jól tudta”, végül is ingerülten vetette oda a lap szélére: „Tudta a fene!” Viszont Adyról édesanyjának egy mondását jegyezték föl: „No, fiam, mi lesz, írás-e vagy ivás?” Vagyis: Arany tudatosságát sem szabad a mindent agyonmagyarázó esztétikusok józanságával összetévesztenünk, még kevésbé Ady alkotólázát az alkoholmámorral azonosítanunk.

Egy dolog mindenesetre föltűnő. A semmi korlátot nem vállaló Ady évtizedekig a lelkiismeretes hivatalnok pontosságával szállította költeményeit a Nyugatnak, Arany, a mintaszerű tisztviselő pedig lehetőleg el sem vállalt határidőre semmi művészi munkát. Maradt is utána rengeteg töredék, míg Ady után úgyszólván semmi. Nem kell-e már most kettőjük közül azt tekintenünk fegyelmezettebb idegzetűnek, egészségesebb alkatúnak,aki állandóbb energiával dolgozott? Nem, mert ez a magyarázat a művészi teljesítményre fordítva igaz. A szakadatlan termeléshez folytonos láz, idegfeszültség szükséges. Arany nagy válságait részben éppen az okozta, hogy olykor évekig ihlet nélkül, „egészségesen” élt, Ady határtalan önbizalmának viszont főforrása, hogy csaknem állandóan alkotásra telítettnek, mondanivalóktól terhesnek érezte magát.

Idézeteinkben is Arany az, aki ihletről beszél: Toldi látomásszerűen világosodik meg előtte, de ő maga megőrzi szemlélő nyugalmát. Adynál a révült izgalom a természetes állapot. Bevezető versében is a láz tetőfokán áll előttünk, kaput dönget, sírni akar, Dévénynél betörni. Két nyugalmas igéje van, ott meg az állítás rendkívüli: hogy ő Góg és Magóg fia, ő jött Verecke híres útján.

A lelkiállapot hőmérője a nyelv. Arany nyugalmas, széles áradással fejezi ki gondolatait, szabályosan szerkesztett hasonlatot ad, minden részletes, világos nála. Ady az ekzaltáció kihagyásos nyelvén dobálja egymás mellé képeit. Miféle kaput dönget, miért akar sírni, mit jelent Dévénynél betörni, mindez a leghomályosabb ügy volt első olvasói előtt, mintha valaki a Bánk bán negyedik fölvonásában roppanna be a nézőtérre. Arany vérbeli realista, közérthető, plasztikus előadásmódja is van; Ady szenvedélyes romantikus, akinek a zenei hatás, a szuggerálás a fő, egészen egyéni nyelvet teremt, szimbólumaival a tudatalattit akarja tudatosítani, a kifejezhetetlent kifejezni.

Tárgyi érdeklődésük is ezt igazolja. Arany fölfedezései, - mert minden nagy költő új területeit fedezi föl a szépnek – a materiális világból valók: az Alföld, a paraszti sors, már minden illúzió nélkül, Móricz Zsigmond könyörtelenségével is ábrázolva például a Bolond Istók I. énekében, az etika földi vetületei: bűn és bűnhődés problémái; Adynál szintén van ilyesmi; a pénz, a világváros a munkássors; de amiben ő igazán nagy: a lélek belső mélységeinek átkutatása. Hiszen mondtam már: mestere ennek Arany is, de nála köztudomás szerint az föltűnő, hogy a lelki folyamatokat is testi elváltozásokon át érzékelteti, mindenütt hű marad az anyagi ábrázolásához. Adynál viszont a lélek gomolygó világában utazunk, az anyagi valóság törmelékképei csak annyiban fontosak neki, hogy a szellemet érzékelhetővé tegyék, az indulatot, a gondolatot, testbe öltöztessék. Arany még lírájában is annyira el tud bújni a konkrét kép mögé, hogy Rab Gólyája, Elhagyott Laka egyszerű leírásnak is hiánytalan volna; Ady szimbólumai mögött mindig izgatottan keressük a valóságon túlmutató jelentést.

Arany abszolút epikus, Ady az abszolút lírikus. Arany mintha egész anyagát készen kapná a világból, Ady mintha maga teremtené költészete atomjait is. Úgy állnak egymás mellett, mintha a költő szélső határ típusai: az egyik a tiszta realista, a másik a tiszta romantikus, olyan vegyítetlen elemi állapotban, mintha az irodalom őshajnalán lépnének elénk. Egymás tökéletes ellentétei, de nem kizáró, hanem kiegészítő ellentétek: palettájuktól az eddigi irodalom összes elképzelhető színárnyalataik kikeverhetők. Költészetük minden előző eredménye összegeződik bennük s fajtánk két arcának: a romantikus magyar úrnak és a reális parasztnak halhatatlan testesülései.

(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1934. aug. 1.)

Földessy Gyula: Ady, Babits, Kosztolányi (Bp., 1929. szept. 13.)

- Az Ady-vita mai állása –


1912-ben a Nyugat jún. 16. számában Szász Zoltán Petőfi revíziója címen különvéleményt terjesztett elő a XIX. század legismertebb, legszívesebben olvasott költőjéről. A különvélemény főbb pontjai a következők voltak: Petőfi „a világirodalom legízléstelenebb lírikusa”, „legtöbb verse tűrhetetlenül fűzfapoétikus jellegű” s költészete „egy-két tucat nagy versén kívül csupa olyan silányság, ami mintaképe a fülbántó fűzfapoézisnak”. Ilyen zseni-revíziókra a világirodalom történetében bőven van példa, azért semmi különösebb álmélkodásra valót nem találtam benne, amikor az elmúlt hetekben a Toll c. hetilapban Az írástudatlanok árulása címen Kosztolányi Adyt vette revízió alá s vele éppen olyanformán végez, mint Szász Zoltán Petőfivel. Nagy ügyest nem csináltam volna ebből a kuriózumból – hiszen a köztudat szerint Ady a magyar költészetben már elfoglalta a maga méltó helyét -, ha a jeles költő cikkéhez csatlakozó meglepő hozzászólások nem kényszerítettek volna rá, hogy én is megszólaljak. Babits pl. „örül”, hogy Kosztolányi „a tiszta irodalom szempontjait és a tiszta kritika hangját hallatja” s bár neki, Babitsnak, merőben más a véleménye Adyról, mégis „hasznos”-nak tartja ezt a Kosztolányi-féle kritikát, mert „kitűnő értő szájából jön”.

Bevezetőben egész röviden csak annyit kérdek: vezettetnek-e a „tiszta irodalom szempontjai és a tiszta kritika” olyan eredményhez, mely Babits szerint is elfogadhatatlan. Ha ez kritikai fejtegetés végső tételeiben összeomlik, nem arra kell-é gondolnunk, hogy a szempontokban, a kiindulásban, az egész kritikai eljárásban kellett valami megtévedésnek, elfogultságnak vagy önkénykedésnek lennie s ez a vizsgálódásnak olyan módjára vall, ami inkább tisztátalan, zavaros és nem „tiszta” forrásból fakad. Szeretnénk egy kicsit helytállóbb logikát, olyan írótól, mint Babits, aki után nemcsak az olvasó-, hanem az íróközönség jelentékeny része is szalad. De hát vegyük kezünkbe magát a Kosztolányi cikkét, lássuk, mi van benne.

*

Kosztolányi meglehetősen nagy feneket kerít az Ady revíziójának. Először az Ady-költészetnek és a kritikának egymáshoz való viszonyát igyekszik tisztázni. Helyzetrajza a következő:

1. Ady gyönyörű indulása után egymásra ontotta vegyes értékű verseit, majd kezdett belezuhanni abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte. Az írástudók, a „jobbak”, átallottak kifogást emelni ellene, még magas művészi okokból is, mert nem akartak barbár támadóival cimborálni. Továbbá azért se lehetett józan bírálatot írni róla, mert ez Ady elvakult fullajtárjai miatt vált lehetetlenné. És Ady maga se bírta el a kritikát, a legenyhébbet se.

2. Az Ady halála után, a háború utáni korszak mindenütt a világon a rajongó, türelmetlen, félművelt emberek Eldorádója volt. Egymás után tűntek föl Ady biblia magyarázói. Ezek a verseit részint fizikai, részint metafizikai szempontból osztályozták... belepapoltak tücsköt-bogarat, minden zenére süket fülükkel tagolgatták ütemeit.... Jóslatokat olvastak ki verseiből... (az Ady-matinékon, -délutánokon és –estéken) izgatott tömegek öklöztek jegyekért... míg a Petőfi-centenárium alkalmával hangversenytermeink kongtak az ürességtől... Az írástudók, a költők és írók, akik egyedül vannak hivatva ilyen pörökben dönteni, távol állottak a műkedvelők e szomorú játékától. Néha borzongva, néha mosolyogva szemlélték, hogy fonódik egy koszorú csupa félreértésből. Nem vettek részt a népünnepélyen. Egyre inkább növekedett azoknak a száma... akik a fékevesztett tömjénezők magasztalását gyermekesnek találták s úgy érezték, hogy Adyt mint költőt és művészt példátlanul igazságtalanul túlbecsülik... Mindezt szerették volna kikiabálni. Ellenben a divat háborgása megakadályozta szándékukat. Mi az igaz és helyes beállítása a tényeknek ezekkel a ferdítésekkel szemben?

Merőben valótlan, hogy az ún. jobbak bármi okból is ne írhattak volna szabad bírálatot Ady költészetéből. Elvégre azért, mert nem értettek egyet Ady igazi értékeinek elismerése mellett rátéríthették volna a szót Ady fogyatkozásaira is. Hogy Ady mennyire elbírta a kritikát, arra nem egy felvilágosító adattal szolgálhatunk. Ott vannak pl. a Hatvanyval váltott leveleiben sokszor a kegyetlenségig élesen bírálta Ady későbbi költészetét s Ady válaszaiban szinte magából kilépve tud tárgyilagosan nyilatkozni magáról. Vagy ott a Horváth Jánosnak ugyancsak kemény bírálata Adyról és íme, a radikális Ady, aki Kosztolányi szerint a „legenyhébb kritikát bírta el”, valósággal keresi a gyökeresen konzervatív, sok tévedésbe esett, de alapjában jóhiszemű kritikus barátságát, éppúgy évekkel azelőtt Schöpflinét, aki sok fenntartással s nem egy gánccsal bírálgatta Ady verseit. Való, hogy az Ady mellett szóló írások már Ady életében is legnagyobb részt feltétlenül dicséről és magasztalók voltak, de ennek egészen más okai vannak, mint a Kosztolányitól most felhozottak. Magától értetődő állásfoglalása volt ez az új nagy művésztől való elragadtatásnak és az Ady elleni sértő, csúfondároskodó, rosszhiszemű támadások ér értetlenkedések szükségképpeni ellenhatásának. S a zseniknek, a szellemi élet szuverénjeinek a megértők részéről különben is az elismerés hódolata szokott kijárni és nem kicsinyeskedő, aprólékoskodó bírálat. Ám bírálják a kisebb-nagyobb tehetségeket, de a zsenit, aki elemi erő és természeti megnyilatkozás és szuverén önvilág: megismerni és megérteni kell és nem emberi-művészi foltjai után kutatni. Mit fürkésszem hogy ebben vagy abban a beethoveni vagy rembrandti opuszban hol maradnak el ezek a mesterek maguk mögött? Minden zseni törvényhozó a Szellem világában, akitől tanulni illik s alázatosan és áhítatosan gyönyörködni az alkotásaiban. A zsenik alkotásainak vegetációjában még a gaznak és gyim-gyomnak is megvan a maga helye. Valamikor ilyenféleképp gondolkozott. Adyról az ifjú Kosztolányi is, aki a Vér és Arany-t ismertetve így áradozott:

Sokkal gyöngébb a lámpásom, semhogy be tudnék világítani abba az izzó konyhába, ahol ezek a keserű, lángoló új versek születnek... míg a fiatal franciák és olaszok kétségbeesetten majomkodnak, hogy megríkassák a világot egy pár Verlaine-utánzattal, addig a mi nábob-lelkű fajtánk egy erős, eredeti, új költőt szült meg. Csak a mi földünkön történhetik csoda, ezen a túlzó, Pazar, keleti magyar földön, ahol még a mocsarakba is csillagok hullnak... E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszívű nemes napember lép ki a könyvből... Ady Endre annyira lírikus, hogy róla csak lírát tudok írni... Egy embert látunk, aki új verseivel egész szeretetet és egész gyűlöletet kap kortársaitól. Szeretetet és gyűlöletet kérek én is a számára. Egész szívet és egész kardot!

Mi sem valótlanabb továbbá, mint hogy az igazi írástudók, a költők és írók Ady halála után visszavonultak volna Adytól. Ellenkezőleg a Nyugat körének minden valamirevaló írója: Móricz, Ignotus, Babits, Schöpflin, Hatvany, Fenyő, Tóth Árpád, Elek Artur, Gellért, Szép Ernő és mások Ady halála után is sok kisebb-nagyobb ismertetést, tanulmányt, visszaemlékezést írtak Adyról, közülök sokan és sokszor megjelentek és szerepeltek a Kosztolányitól népünnepélyeknek csúfolt Ady-matinékon és estéken s közöttük – mindjárt látni fogjuk – nem Kosztolányi buzgott a legkevésbé. S az Ady halála utáni Ady-kultusz nem a félművelt emberek eszeveszett rajongása volt, hanem a tömeglélek hódolata, ösztönös elégtételadás, igazságtevés az élő Adyt ért sok igazságtalanság után és mindenekelőtt nagyon természetesen a közönség értékesebb részének örök lelki szüksége a költészet szépségeire, örök felemelkedni vágyása a zseni magaslatai felé. Persze, hogy a nagypublikum zseni-kultuszába sok visszásság-groteszkség is vegyült, persze, hogy egy-két évig divattá is züllött az Ady-kultusz, amint divatossá lettek nálunk egyidőben a Shakespeare-előadások is, de ennek semmi köze se lehet az Ady értékéhez, még kevésbé az Ady megbírálásához. Még egyszer megismétlem: semmi jelét se látom, Ady halála óta sem, a legjobb „írástudók” Adytól való eltávolodásának, egy-két megrekedt embernek suttyomszerepéről tudok, de ne tessék a két-három írástudót és farizeust az írástudók összességévé kinevezni.

Arról is van tudomásom, hogy A Menekülő Élet óta a Nyugat köreiben szó esett róla, hogy Ady utolsó kötetei nem versenyezhettek a megelőzőkkel, de ezek a téves vélekedések annyira ingatagok és bizonytalanok voltak, hogy Ady értékelésének mértékét a legkevésbé sem érintették s Ady halála után ezeknek a kétségeskedéseknek hamarosan végett lett. Igen jellemzők erre nézve Hatvany vallomásai az Ady-Hatvany-levelezés előszavában.

Kosztolányi hírhedtté lett cikke bevezetésében Adyról tett „megnyilatkozás”-airól adva számot, annyi mindent elhallgat és annyi mindent el-elmásít, hogy az ember igazán zavarba jön, mit véljen róla, az emberről. Kosztolányi azt mondja, hogy Ady költészetéről eddig hallgatott, mindössze három „megnyilatkozására” emlékszik. Három megnyilatkozás ugyan nem nevezhető éppen hallgatásnak, de hát halljuk tovább a tárgyilagos vitaírót: „két bírálatot írtam róla, fiatalon és lelkesen, ... a halálakor egy cikkben számoltam be ifjúkori emlékeimről, ...” végül felemlíti ezeken kívül még a „harmadik”, „merőben sajátos föllépését” egy bizonyos állítólagos Ady-vers kérdésében. Ez ugyan eddig már négy „megnyilatkozás” volt, de ne kicsinyeskedjünk. Kosztolányi ún. második megnyilatkozását úgy tünteti fel, mintha az már valami megkezdése lett volna mostani Ady-elleni akciójának. Pedig ez az intenciójából kiforgatottan idézett cikk egészében és részleteiben minden fenntartás nélkül való dicsérete Ady Endrének: „Világszemlélete – írja Kosztolányi ebben a kegyeletes és szeretetes visszaemlékezésében – sokkal inkább, mint bármely más írónknál, művészetközponti ... Ő mindent a művészetének áldozott... ő a született alkotó... a mai kor... szereti bizonyos sallangokkal körülvenni nagy alakját” (ezt a mondatát idézi Kosztolányi a Toll-cikkben, persze a „nagy alakját” nélkül s így aztán más megvilágítást kap az egész mondat.) Azután: Kosztolányi érthetetlenül rosszul emlékezik, mikor azt mondja, hogy mindössze „háromszor” nyilatkozott Adyról. Négy bevallott megnyilatkozásán kívül csak a Nyugat-ban még hétszer szólt Ady költészetéhez és egyéniségéhez, és pedig három Ady-cikkében, egy Adyt glorifikáló szonettjében és még három más tárgyú írásában, amelyekben szintén nagy elismeréssel tért ki Adyra. Az Adyról szóló cikkei dátumok szerint a következők:

Két Ady-könyv, Nyugat, 1921. febr. 16.

Szavak (Egy Ady-ünnepély előtt), Nyugat, 1922. jún. 1.

Legenda, vers, Nyugat, 1923. dec. 1.

Dal és halál (Megnyitó egy Ady-ünnepély előtt), Nyugat, 1924. febr. 1.

Ezek az elfelejtett, jóval a világháború és Ady halála után írt Adyról szóló Kosztolányi-cikkek nemcsak hogy semmi nyomát sem sejtetik Kosztolányi mai meggondolásainak, úgyis mondhatnám: árulásának, hanem kivétel nélkül érzelmes, patetikus hangon adják tudtunkra Kosztolányi elragadtatását Ady költészetétől. Íme egy pár sor ezekből az írástudó-megnyilatkozásokból:

... az a költő, kit ma ünnepelünk, - tehát egy Kosztolányitól lefitymált népünnepélyen fellengett el ez a dikció is – már életében közöttünk járva is legendás volt és... olyan varázst árasztott magából, a közvetlen érintkezésben is, hogy nem tudott neki ellenállni senki, se barát, se ellenség... Ő költő volt, mágus volt... Ő, a kálvinista, mindenekelőtt sorsában és eleve-elrendeltetésében hitt föltétlenül, az életét tekintette költői és művészi egésznek, mert tudta, nagyon tudta, hogy ez az élet több, mint élet, jelent valamit ezenkívül is, ősi és hősi példa, világító jelkép, melyet a halhatatlanságnak élt... (Majd beszéli Ady nagyságának meggyőző parancsáról, a csodáról, melyet olvasói lelkében végbevitt, a nagy jelekről, melyet olvasói életében cselekedett... (aztán így folytatja:) Alig van magyar költő, ki már életében ilyen egyetemes hatást gyakorolt mindenkire s nagy tehetsége révén népszerűbb és becsültebb lett volna. Hívei a legjobbak voltak, az igazi írók, neki nem akadt olyan ellenfele, mint például Berzsenyinek Kölcsey... nemcsak jelképes költő volt, hanem jelképes élő is, misztikus születő és misztikus meghaló, kinek élete és halála úgy összecsendült, mint két verssor... Az, aki szoborrá merevedett, itt járt, de nem tudjuk, meddig szobor és meddig ember, meddig legenda és meddig élet, meddig tüzes iram a földön és meddig eltűnő lebegés a végtelenben. Most itt van, mindennél valóbban, a megfoghatatlan, mindenkit izgatva, vigasztalva, könnyeztetve, nyugtalanítva, kezdete annak, aminek nem lesz soha vége. A csoda megtörtént. „Valaki az értől indul el s befut a nagy, szent Óceánba”.

Hogy lehetett Kosztolányinak erről a szép Ady-cikkéről s a többiekről is megfeledkezni, hiszen kettő közülök az élőszó pátoszával is elszavalódott s Ady-előadásról lévén szó, bizonyára zsúfolt hangversenyteremben, ezernél több ember zúgó tapsai között. Ilyenkor hol ide hajlik, hol oda hajlik a lelkes előadó, látja ezt az ismerőst, azt az ismerőst, lokális emlékképek tapadnak a memóriájába, tüzes szemek, kigyulladt arcok, amik nem enyésznek el olyan könnyen az agysejtekben... Kosztolányinak azonban rossz az emlékezőképessége, ő mindent elfelejt. Ezt elvégre még talán el lehetne neki nézni. De semmiképp sem bocsátható meg neki az, hogy ha ő már Ady életében szükségesnek érezte a félrevezetett közönség becsületes felvilágosítását Ady felől, ha már évek óta lesben állt az alkalomra, hogy az Ady „jogtalan, hazug és kártékony hírnevét” sokkal alacsonyabb szintre szállítsa: miért, ugyan miért állt be még 1924-ben is, egy újabb „népünnepélyen”, ennek azé érdemtelenül „mérhetetlen hírnevűvé dagasztott poétának” hangversenydobogói dicsőítői sorába. Hiszen már egy évvel azelőtt is, a Petőfi-centenárium idején megdöbbent szívvel kellett összehasonlítania a publikum Petőfi iránti közönyét az Adyért való vak rajongással. Miért tetézte folyton és folyton a mulasztás bűnét, Adyt halála után is előadásokban és cikkekben magasztalva, mikor olyan régóta tisztában volt az Ady-kultusz „balkáni ízű” túlzásaival.

A nagyon jól értesült Fenyő Miksa az 1929. aug. 1-i Nyugat-ban nagyon beszédes kulisszatitkoltat árul el Kosztolányiról. Meg akarja dicsérni Kosztolányit „imponáló” (bár kissé későn kifortyant) bátorságáért, de voltaképpen egy kegyetlen-irgalmatlan leleplezési művelettel a fogvacogtatásig meztelenre vetkőzteti, a következőket mondván róla: „Ez a mostani megnyilatkozása sem érdektelen. Több mint húsz esztendő óta hordja magán, tartja nyitva, nem engedi behegedni ezt a sebet és szenvedi forróhideg lázait. Több mint húsz esztendő óta állítja, eleinte csak súgva, titkos társakat keresve (azokat a bizonyos „jobbakat”), majd – különösen Ady halála óta – mind hangosabban és nyugtalanabbul, hogy az Ady-ügy revízióra szorul és ennek küldetése reá van bízva, bár Karinthynak is hajlandó juttatni belőle”.

Itt van hát az a bizonyos ok, igen, ez a seb az, a kibírhatatlanul folyton sajgó; a művelt, a kiváló, mégis kis fantáziájú poétának tőle magától is bevallott féltékenysége a zsenire. Micsoda kis kataklizmák földrengtek ebben a nagyambíciójú, de tömegeket soha megmozgatni nem tudott poétában húsz éven keresztül, mikor arra a szerencsés nagy varázslóra gondolt, micsoda visszás és lefojthatatlan zűrzavar tombolhatott a lelkében, mikor a nagy közönség előtt Ady dicséretét kellett eljátszania és szonettet szavalnia a Halhatatlanról, az Egyetlenről! Jaj, be kínos, jaj be keserves egy nagy kultúrájú, dicsőségáhító versfaragó számára egy évszázadokra szóló zseni kortársának lenni!

Ahol csak hozzányúl az ember ehhez a dicstelen pamfletthez, mindenütt csupa ferdítésre, csupa igazsággal ellenkező dologra bukkan. Kik vélekedtek olyanféleképp, hogy Ady korának legnagyobb lírikusa s a magyarságnak, sőt a világirodalomnak is egyik legnagyobb költője? Az ún. írástudatlanok-é? Nem, hanem egytől-egyig a Kosztolányi legírástudóbb írástudói: a Nyugat főszerkesztője, Ignotus, Kosztolányitól hálásan tisztelt Hatvany, kinek a latinon kívül még görög műveltsége is van, a meleg barátsággal körülrajongott Babits, a Kosztolányi egész őszinte tiszteletével bámult Schöpflin. Ki volt az, aki először mutatott rá Ady váteszségére, prófétaságára? Nem én, a ködös agyú írástudatlan, az Ady-biblia-magyarázó, hanem megint csak Schöpflin, aki még Ady életében így jellemezte a más sírja felé hajló nagy költőt:

Az eljövendők iránti csodaszerű jósérzékkel, mely az egész természetben csak a költő-genieknek s köztük is csak a legnagyobbaknak adatott, megérezte mindazt, ami most ránk következett... Ady költészetének nagysága a mai események világításában tűnik csak fel a maga teljességében: ő volt az egyetlen az egész magyarságból, aki meglátta, merre viszi a magyar sorsot a fátum fekete vitorláját dagasztó szél. Megjövendölte Magyarország összeomlását, golgotai szenvedését és megjövendölte forradalmi vajúdás közt végbemenő újjászületését... A költő betegen érte meg jövendölései beteljesedését...

Az a folyóirat, melyben Schöpflin-nek ezek a sorai napvilágot láttak, főszerkesztőül Hatvany Lajost, szerkesztőkül Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezsőt nevezi meg a címlapján s így Kosztolányinak a cikkről bizonyára tudomása volt.

Jóhiszemű eljárás-é a Kosztolányi részéről a valódi „írástudatlanok” félműveltségével visszaélve csúfondároskodni a „prófétaságon”, a „metafizikumon”, mikor ő nagyon is tisztában lehet vele, mit jelentenek ezek a minden nagy költőnél örökké aktuális fogalmak. Kosztolányi fitymáló iróniával tér ki az Ady-viták még ma is felvetődő faji-erkölcsi-vallási problémáira, pedig nem kellene magát túlságosan megerőltetni, hogy ezeknek a művészeten túli motívumoknak a művészettel való legszorosabb kapcsolatát belássa. Aki olyan gőggel utasítja ki az „írástudatlanokat” az „írástudók” szalonjából, mint Kosztolányi, annak írástudóul annyit legalább is illenék tudnia, hogy a művészet az életben gyökerezik, hogy a művészet nem csak talajnedveit, hanem napját, levegőjét, esőjét mind-mind a történelmi-faji-társadalmi élettől kapja és hogy az Ady magyarságának, erkölcsiségének, vallásosságának éppen olyan köze van a költőségéhez, mint ahogy minden költő ember is egyúttal: zoón politikon, ahogy a legelső poétika írója, Aristoteles mondta. Az elvtelen, l’art pour l’art-os poétáknál, persze nincs mit kutatni emberi meghatározottságuk után, de ezeken aztán a művészet is olyan idegenül lóg, mint a Rilke német-szlávsága a Kosztolányi Szegény kis gyermek panaszai-n.

Kosztolányi nem született gondolkozónak s így esztétikusnak is kissé gyarló. Assziciációi annyira rendetlenek és rendezetlenek, annyira telvék fogalmi zavarokkal és ellentmondásokkal, mintha ma kezdene először elmélkedni a művészetről. Ő, a merőben eklektikus és vallási vagy politikai elvre keveset adó író, nem restelli bevallani, pláne a maga fakó és kevés hasznát látta latin műveltségére hivatkozva, hogy az Ady optimista világfelfogása „annyira sérti értelmét”, hogy „érezni is képtelen vele”. Szerinte Ady „nem meri tudomásul venni a könyörtelen pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület, mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben”. Kosztolányi evvel a frázissal Ady ún. messzianizmusára céloz, azaz: Ady élethitére, az emberiség jövőjében, boldogulásában való hitére, amit Kosztolányi „felületes, könnyenhívő optimizmusának” bélyegez meg. Hát először is azt kérdem ettől a kérlelhetetlen írástudótól: vajon költőnél-művésznél szabad-e azt nézni, hogy az élet boldogító értelmében hisz-é, vagy az élet tragikumában? Azután nem tud-é róla, hogy az emberiség boldogabb jövőjében való hit éppúgy megvan Petőfinél, Goethénél vagy Victor Hugo-nál vagy Nietzschénél, mint Adynál és továbbá mért nem méltóztatott Adyt annyira megismerni, hogy meglássa Ady világnézetében a sötét tónusú tragikus aláfestést is. Aki meggyőződést hirdet, az igyekezzék előbb még meggyőződni. Ady sokkal egészebb ember és egészebb művész volt, mintsem kimerülhetett volna valami felszínes optimizmusban s ne lett volna gyökeres érzéke és élményes köze a tragikumhoz. Ez a tragikum ugyan feloldódik nála az ő földi életen-halálon áttörő nagylendületű transzcendentizmusában, de megvanni mégis megvan egész élethangulatában és pedig olyan bőségben, olyan dús színezetben és változatban, hogy a legtöbben ma is pesszimistának nézik. Olvassa el Kosztolányi az Ezaiás könyvének margójára írt prózás verseket, a Tovább a halóval címűt, A rabbiság sorsá-t, A koldus hivésnek átká-t, A Nincsen himnuszá-t és – akit egyáltalán nem ismer – az egész Adyt.

Lapozgatom ezt a kietlen emberségű irka-firkát, nem találok-e benne véletlenül egypár sort, ahonnan a meggyőződés őszinte és bátor, tiszta és nemes arca néz szembe a más véleményűekkel, de mindenütt és mindenütt csak irodalmiatlan, kritikátlan szempontokra, érteni-nem-is-tudásra, nem-is-akarásra akadok. A kizsákmányolható költői szólásoknál lesipuskásként örömmel csap le Adyra, piszkálgatván a versei közt, melyekhez felérnie nem adatott meg. Nem is csodálom, ha erre a rosszakaratú odalesésre torz grimaszt vágnak felé Ady élete versei s ő ezekből a grimaszokból állítja össze Ady költészetét. Anélkül, hogy a leghalványabb sejtelme volna Ady igazi világnézetéről, művészi stílusáról, ennek törvényszerűségeiről és változatairól, költői modoráról, vakon ugrik neki egy pár Ady-versnek s felháborító módon mer felháborodni ő, aki évek óta nem ült neki becsületes esztétikai szándékkal egy Ady-kötetnek sem, hogy annak értelme és szépségei kitárulhassanak előtte. A tőle kiszerkesztett Ady-versek természetesen mind megállanak magukért s én magam is helyt állok értük bármikor, de itt, idő híján, csak egy durván megcibált Ady-verset kívánok az olvasóhoz közelebb hozni. Kosztolányi Ady lantjának egy vers örvén való le-süketciterázása és utána így élvezteti tovább Ady fűzfapoétaságát:

Kötetei hemzsegnek az ilyesmikről:

„Jaj, be szép, hogy vagyok,

Jaj, be szép, hogy vagynak,

Jaj, be szép, hogy minden Való szép,

Jaj, be szép a Szép”.

Nem, tisztelt uraim, - így háborog ez a fölháborodott lantos – ez nem szép: ez rút és ostoba. E nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat.

Adynak ez a verse 1915. szept. 1-jén a Nyugat-ban s azok közül a versek közül való, amelyekben az emberirtó világháború minden igaz és keresztény emberségét megcsúfoló szörnyűségei szólaltatják meg Adyt, a nagy élethit és életszeretet prófétáját. Ady, akinél mélységesebben senki sem érezte meg korunkban az élet ellentéteit s akinek élethite olyan rendíthetetlen, mint a legnagyobb poétáké és filozófusoké: az emberiség legeszeveszettebb blaszfémiáinak idején ehhez az ő transzcendensen hatalmas hitéhez menekül. Megélnivaló és szép az Élet, szép minden valóság, szép a Szép, bíztatja magát Ady a látottak és tapasztaltak dacára, az ember gyönyörű, ha külön ember, ha hívője és szerelmese az Életnek s nem olyan, mint a maiak. Még a Csúf is, az Élet mai rútságai is azért adódtak, hogy megszépüljön, megnemesedjék az Élet. Ady, a legképdúsabb és legeredetibb magyar költői beszéd poétája, élete utolsó éveiben, a világháború idején, valami nemes és fölényes szándékoltsággal egyszerűsíti le dikcióját, csak mondanivalói mélyről-jöttségére bízva versei hatását. Ilyen ez a költeménye is, melyben minden mondat, minden szólás és minden szó a gondolat egész lelkével, egész értelmével telik meg. A második verssor furcsának tetsző utolsó szava: „vagynak” azért áll itt ebben a régies formájában, az első mondatnak „vagyok”-ja után, hogy a szavak azonos hangtestének megéreztetése révén a két gondolat összetartozása is erősebb legyen. Olvassa el bárki ezt a verset, akinek van szíve-lelke a Széphez és a Gondolathoz s lehetetlen, hogy ne érezze ezeknek a biblikusan egyszerű és nagyszerű soroknak mélységét, igazságát és szépségét.

*

Érdemes-e minden ponton végigcáfolni ezt a szerzőjétől vitairatnak nevezett paszkillust, amelyben a ferdítések, a valótlan tények, az összevisszaságok, szempontnélküliségek, egymás hegyén-hátán ülik az orgiát. Lehet-e olyan kritikusra adni valamit, aki nem jellemez, hanem karikíroz, állít és nem bizonyít, oda-odavet egy-egy lerántó kijelentést s aztán diadalmasan erősködik, íme, mennyire nem-művészi, nem egyszerű, mennyire felületes ihletű, menyire modoros ez a felfújt költői nagyság. Ady iránt meggyülemlett és megrögzött ellenszenvében képtelen az ítélkezésre szükséges gondolatelemeket helyesen összekötni vagy szétválasztani; kritikája elemzésben, összetevésben ugyanazon a barbár színvonalon áll, mint Ady régi támadóinak gyűlölködései és ízetlenségei. Receptje Ady diszkreditálásában a zsenigyűlölő kritika ősi eljárása, mely hetet-havat összehord, másról beszél, mint amiről kellene, összekeveri az össze nem tartozó szempontokat, az írót, a költőt nem saját művészetének önkéntelenül adódó természetes elvei és motívumai szerint vizsgálja, hanem azzal a tárgyhamisító önkényességgel, amellyel az igazándi írástudatlanok előtt mindent ki lehet forgatnia a maga igaz valóságából és értelméből. Sikere csak a publikumnak ez előtt a szánalomra méltó része előtt lehet, melyet mindig félre lehetett vezetni, amely hallgatott a Homérosz kaján Zoilusára, amely elhitte Drydennek és Shaftesburynek, hogy Shakespeare értéktelen író, amely vihogott a Greguss Futár-ján s örömmel hallotta, hogy Petőfi pedig nem poéta. Ha valaki igazán revidiálni akar egy írót, akkor vegye becsületesen számba azokat a véleményeket, amelyek róla évtizedek folyamán alakultak ki, mutassa ki – ha csakugyan így volna – ezeknek téves voltát s ne tekintse az író művét egyes célzatosan kiszakított és szétszakított töredékeiben, hanem művészetének törvényes egészében. Ha pl. Schöpflin, a Nyugat körének legreprezentatívabb kritikusa, azt mondja, hogy Ady „nagyon sok fejlesztésre váró és fejlesztésre alkalmas elemet vitt be” a lírába, hogy „egy új magyar költői forma-nyelv alapjait vetette meg, hogy ... a látásnak és az érzésnek új árnyalatait mutatta meg, hogy ... a magyar líra legújabb fejlődése visszatarthatatlanul az Ady-megindította irányban halad, hogy Ady nyomában a tehetséges lírikusok egész kis serege jön stb.”, akkor tessék Kosztolányinak kicsit megalapozni az ezzel merőben szembefordított véleményeit s nemcsak úgy hetykén fitymálkodva odavágni, hogy Ady „iskolát nem teremtett, tanítványa, követője alig volt, ... az irodalmi matéria, melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, szavai nem váltak vérré” stb., stb.

Hozott-e Kosztolányi újat az Ady-problémák komplexumába, ha nem is valami megoldást, de valami újabb elmeébresztő gondolatot? Semmit az égvilágon. Hiába fordul egy szemrebbenés erejéig Ady régi barbár támadói ellen, ezek s Zulawskiék mindent elírtak előle. (S csak a politikai és szociológiai motívumok területét perhorreszkálja Ady megítélésében, egyebekben, megfelelő plattformot találva, nyugodtan megalakíthatná velök Ady ellenségeinek irodalmi szövegségét. Talán a Kosztolányi Ady ellen fordított „szent jásziság” ötlete lehetne alkalmas alap az összefogásra, a Kosztolányi „szent pogányságát” remélhetőleg megbocsátanák odaát.

Nem vetett fel említésre méltóbb újabb dokumentumot maga az egész Ady-ankét sem. Az ilyen ankétek inkább csak a nagyközönséget érdeklik, az írók maguk a legtávolabbról sem adják bele írói értékük javát az ilyen kényszerű hozzászólásokba. Felszólították őket a hozzászólásra, hát hozzászóltak, de túlságosan nem erőltették meg magukat s még az Adyhoz legközelebb állók is ki-kijöttek a kontextusukból, annyira nem feküdt a szívükön ez a mostani kánikulával súlyosbított Ady-ügy. Ignotus, kinek mindig voltak, most is vannak szép és megszívlelendő ötletei Adyról, a latin műveltségű terroristától megtévesztve bevallja, hogy igen is: Ady „tudása szakadozott, körülnézése vak – ebben alatta áll elődeinek, kiknek Zrínyin kezdve s Balassin át Kiss Józsefig, talán az egy Vajda Jánost kivéve, szépségük az értesültség” (a kronológiai értesültség egy kicsit zavaros). Nincs miért hadakoznom Ignotus tévedésével, mert ez nyilvánvalóan elírása a gyorskezű publicistának, hiszen valamikor ő maga írta Adyról, hogy „nemes, gazdag, nagy műveltséggel kipallérozott és nagy értelmességgel megvert lélek” s egy más alkalommal éppen az imént kétségbe vont „értesültségét” domborította ki, „barbár zseninek” nevezvén őt, aki „kultivált és sokról értesült ember”. (A Vér és Arany és a Ki látott engem? egykorú bírálataiban.) Zseninél nagyon mellékes, hogy ezer vagy kétezer könyvvel kevesebbet olvasott, mint kellett vagy lehetett volna; Ignotus maga is nem egyszer s ebben az utolsó Ady-írásban is szépen jellemzi Ady minden műveltségnél többet jelentő zseniségét, de ha ún. értesültségről van szó, nem tudom, volt-e kortársai s a Nyugat írói között, magát Ignotust se véve ki, bárki is, akinek a koráról, fajáról, az egész mai kulturális életről szélesebb körű, sokoldalúbb és válogatottabb tudomásai lettek volna. Hogy milyen úton jutottak el hozzá a mindenrendű értékes-szükséges tudnivalóságok: nem fontos, de Ady nagyon nyitott szemét és mindenre kiterjedt éles figyelmét semmi se kerülte el. Ady nagyon értett hozzá, hogy az emberekről és emberi ügyekről mit kell tudni s ha már alapos értesülések szerzőse céljából a szocializmus egész irodalmán végigrágta magát, vagy felfalta az egész Strindberget, - Adynak egy párizsi szocialista gyűlés végighallgatása és Strindberg egyetlen egy egyfelvonásosa is elegendő volt, hogy a szocializmus világnézetét és Strindberg egyéniségét a lényeges vonásokban megismerje. Ha egyszer valamikor Ady prózai munkáinak gyűjteménye is megjelenik, csodálkozni fognak majd Ady érdeklődéseinek és tudomásul vevéseinek lexikonjai bőségéről.

Zilahi szintén sajnálkozik Ady műveletlensége miatt, de viszont az „Ady-kérdés mélyén a magyarság létének vagy nemlétének legsúlyosabb gondolatait érzi”. Pár sorral alább már úgy rímel vissza erre a kijelentésére, hogy „Adyban nem az egész magyarság lelke szólal meg, hanem csak a pusztuló magyar kisnemesi osztályé”.

A felszólalók jó egynéhányan nem ismeri Adyt. Pl. Szász Zoltán azt vélekedi Adyról, hogy „talán legjobban utálja a parasztot”. Van-e értelme az ilyen tájékozottságú írástudók hozzájárulásának? Különben Szász Zoltántól azt is megtudjuk, hogy nem tartja Adyt „olyan nagynak, mint a szerinte különben némileg szintén túlzottan értékelt Petőfit”. Hallottuk, hogyan értékeli Szász Zoltán Petőfit. Mi marad szegény Adynak, ha még a Szász Zoltán Petőfijénél is alábbvaló? Hozzászólásának végén mégis azzal örvendezteti meg az olvasót, hogy Adyval „született megint egy igazi, rendkívüli tehetségű költő”. Komoly dolgok ezek?

Nem érdektelen a szelídebben kaján olvasók számára sem, micsoda áthidalhatatlan véleménykülönbségek vannak ezek között ankétisták között. Pl. Szász Z. Ady politikai verseit becsüli a legtöbbre, amelyeket a többiek értéktelennek mondanak. Ha az ember kissé indiszkrétebben szembesítené egymással ezeket a nyilatkozatokat, nemcsak zűrzavar, hanem szívderítően sok humor is kerülne ki belőle. Nagyon csodálkoznom kellett, hogy a legnagyobb Ady-tisztelők is, mint pl. Babits, belenyugodnak abba, hogy Adynak csak 30-40 nagy verse legyen. „Hány költőjéről a világirodalomnak lehet többet elmondani”, - kiált fel Babits kenetteljesen emelt hangon, - amelyből mintha valami örömrezgés is kipendülne, hogy a tőle kitüntetően „szegény halott barátjának” nevezett Adynak mégis van 30-40 időtálló költeménye. Egyszóval minden Ady-kötetre jut három biztos nagy vers s némi engedménnyel: négy. Matematikailag – íme – meg lehet könnyen oldani a 30-40 nagy vers kérdését, de szabad szerényen megkérdeznem: „Írástudó bácsik, vajon némi kis megerőltetéssel külön-külön a Vér és Arany-ban, a Szeretném, ha szeretnének-ben vagy akár A halottak élén-ben nem lehetne-é vagy 40-40 nagy verset összegereblyézni?”

Ha már itt, csak nagyjából is, rostálgattam az Ady-ankétra beküldött s az ezekhez fűződött egyéb nyilatkozatokat, nem hagyhatom említés nélkül Dutka ÁkosReinitz Bélának Ady-vers-üzenetét is, amely ebbe a sivár Ady-vita-tömkelegbe olyan aktuálisan világít bele, mintha maga Ady küldte volna le valami égi hazából: „Otthon bolondját járja a világ. Majmos, zavaros, perces hittelen, Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, Fenn zűrös, olcsó kis komédiák... Most perc-emberkék dáridója tart. De építésre készen a kövünk, Nagyot végezni mégis mi jövünk, Nagyot és szépet, emberit s magyart... Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig halottan avagy éberen Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltűnnek a mai figurák. Magyar leszek majd, hogyha akarom, Ha nem csutáké lesz itt a világ S fölcsap minden szent s igazi láng, Rejtekből avagy ravatalon”. nemeshangú, igazlelkű cikkét. Számára Ady ma is meghatódott tisztelet tárgya, mint réges-régen volt. És meg kell említenem Ady muzsikusának,

Egészében véve mégse volt felesleges és tanulság nélkül való ez az Ady-ankét. Mondtuk, hogy az Ady-probléma még megoldandó részleteihez semmivel sem járult hozzá, Ady figuráján egy fikarcnyit sem változtatott, de ki lehetett érezni még a Kosztolányi cikkéből s a Kosztolányi-féle hozzászólásokból is, mennyire eleven hatalom Ady a lelkekben. Azt, hogy milyen nagy egy művész, zseni-é, nem-é, úgyse döntheti el se egy, se két, se húsz írótárs vagy esztétikus. Ez az értékelés sohasem és egy zseninél sem az egyes ember dolga, hanem a közösségé, a köztudaté, amely bizonyos idő elteltével mindig biztos mértékű és egy-ítéletű eredője millió és millió egyesek bármiféle véleményének is. Ez a köztudat pedig már eddig is kimondta az utolsó szót Ady Endre költészetéről.


(Forrás: Széphalom 3. évf. 1929. 9-10. sz.)

Varga Zsuzsanna: A „Léda-regény” Ady szerelmi költészetében

I.
Ady szerelmi költészete
II.
a) Vízió a lápon
b) Csolnak a holt-tengeren
c) Az én menyasszonyom
d) Léda a hajón
e) Héja-nász az avaron
f) Lédával a bálban
g) Elbocsátó, szép üzenet
III. Összegzés

Adyt nem lehet összehasonlítani az előző korok nagy alkotóival. Más a hangvétele, felfogása, más a szemlélete is, és a költő képvilága sem hasonlít elődeiére.

Képeiből szimbólumrendszert teremtett, s ezekkel a szuggesztív képekkel csodálatos módon tudta kifejezni érzelmeit, gondolatait. Ady a valóságot elvonatkoztatva jelenítette meg verseiben. Úgy teremtett egészen egyéni költői nyelvet, hogy nem a közvetlen elődökét árnyalta, gazdagította tovább, hanem visszanyúlt a kuruc költészetig, a régebbi korok hagyományaihoz, sőt a biblia ősi fogalomtárához. Az is meghökkentően új ebben a költészetben, hogy önmagát állítja a középpontba.

Ady a nagy vallomástevők közé tartozik. Ő volt az első költő, aki benső énjét, érzéseit ennyire leplezetlenül, őszintén megmutatta. Nincsen irodalmunknak még egy alakja, akire annyi ellenség támadt, aki körül annyi vita folyt volna, mint körülötte. Ő azonban felemelt fejjel állta a támadásokat, maga sem kímélve ellenfeleit. Szembeszállt azzal az álszent hazugsággal, amelyet a nyárspolgári ízlés és gondolkodás tett kötelezővé Magyarországon. Halálosan gyűlölte és eltaszította magától azokat a köpönyegforgatókat, akik féltek a határozott állásfoglalástól, és véleményüket inkább kélt- vagy többértelműséggel leplezték. Ady valóban fontosnak tartotta az igazságot, bármiről is beszélt: az elmaradott félfeudális Magyarországról, betegségéről vagy a szerelemről. A legnagyobb felháborodást szerelmi költészete váltotta ki. Költeményeit az erkölcstelenség vádja sújtotta elsősorban.

A magyar szerelmi líra Adyig meglehetősen egyöntetű volt. Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi szerelmi költészete kevés eltéréstől eltekintve, a hatalmas érzést idealizálva jeleníti meg. Költészetük hagyománya az ideális szerelem dicsőítése. A magyar közönség irodalmi ízlése szinte megkövetelte ezt az eszményített, szentimentális, tartózkodó szerelmi költészetet.

A 19. század végéig a szerelmi líra a magyar költők számára a Petőfi által szentesített idillikus, tiszta érzések megéneklése volt. Ártatlan, erotikától mentes szerelem; a szőke, kékszemű lány iránti érzelem megéneklése. Nyugaton viszont a kékszemű kislány kultusza már lehanyatlott, s éppen egy ellentétes nőtípus került az irodalmi érdeklődés középpontjába: a kiismerhetetlen nő. A szerelem, amellyel a férfi efelé a nőtípus felé fordult, nem is lehetett más, mint vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély, amiben ugyanannyi a gyűlölet, mint a szeretet. Az érzés ambivalenssé vált, már nem egynemű, egyszerű volt, hanem ellentétekből tevődött össze. Ez a „gyűlölök és szeretek” szerelmi érzése. A gyengéd, felemelő szerelem helyett komor és végzetes lett az érzés. Ady csatlakozott a nyugati költők nagy táborához, ő is végzetesnek érezte a szerelmet. Annak a szerelemnek, amelyről ő ír, nincs beteljesedése a boldog és tiszta életben.

Feltűnő Ady korai szerelmi költészetében a versek komorsága. Hiányzik belőlük a másik nem tisztelete, a nyájasság, a lágy érzések kinyilvánítása. Az Ady-versekben a szerelmesek sohasem mosolyognak egymásra, sőt szerelmüket az örök harc jellemzi.

Ady sok verse tragikus szomorúságú, komor, jajgató, lázongó, megdöbbentő vers, nincs bennük öröm, a mámor is halálos és keserű. Ő egy külön világban élt, „tüzes seb”-ként, a szerelemben a kínt is meglátta, nemcsak a gyönyört, és aki az asszonyból nem csupán a lelkét, hanem a testét is érezte. A szerelem és a pusztulás gondolata Adynál egybefonódik. Szerelmi lírájának legnagyobb alakja, Léda, a „könnyek asszonya’, egyben a rontás asszonya, gonosz, kegyetlen démon is, akinek „gyilkos ujjai” bosszúállóan vájtak a költő szívébe. Léda egyszerre volt üdvösség és kín, öröm és gyötrelem. Ady érzelmi forradalma elválaszthatatlanul összefonódik vele. Az ő alakján, a hozzá írott verseken követhető végig Ady szerelem-felfogásának újszerűsége.

Akkor érkezett meg Léda, azaz Diósy Ödönné, Brüll Adél a költő életébe, mikor éppen érkeznie kellett, mikor a lélek vágyódása már sürgette az igazi nagy szerelem, az igazi asszony eljövetelét. Hűen tükrözi ezt a lázadó lelkiállapotot a Lédával való találkozás előtt születő Vízió a lápon című verse, ami még megismerkedésük előtt idézte a vágyott nő alakját. Kész volt a lelkében az eljövő érzelem, a láp világát elvető vágy, kész volt a szenvedély, felkészült már a szív a szerelem átható erejére, s fényt, ünnepet jelentett a költő számára az első találkozás. Léda nem csupán ideális, kívánatos nő volt Ady szemében, hiszen ilyen érzéki asszonyt találhatott volna másikat is a költő Váradon.

Léda Párizsból érkezett, s egy vágyott távoli világ üzenetét hozta magával. A „láp világá”-nak ellenképe jelent meg vele, e szürke világ elől ígért változást, megváltást, menekvést. A költő egyszerre látta Lédában a női eszményt és a párizsi ragyogást. A „tiszta levegőre” való vágyakozással indult a Léda-szerelem, s ez a jellege mindinkább érzéki forradalomba ment át. Egymásra talált itt a vágy és az elvágyódás, a menekvés és a szerelem, összeforrott a magánéleti és a közélet szándék. Így teremtődött meg a Léda-legenda, a mítosz asszonya.

Diósy Ödönné a hozzá eljutott lapokban már korán felfigyelt a tehetséges költő írásaira, s csupán azzal a szándékkal érkezett Váradra, hogy kiszakítsa a költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, és magával vigye Párizsba. Ez a legenda. Az igazság viszont az, hogy Léda 1903 nyarán családi látogatásra jött haza Nagyváradra, és csak teljesen véletlenül találkozott a költővel. Szerelem lett már az első találkozásból, a mindent elsöprő, édesen gyötrő, valódi szerelem. Léda, ez a határozott, büszke, kemény lélek – mit sem törődve a világ véleményével – felvállalta ezt a szerelmet, mert ő bármikor, bárki előtt tudott önmaga lenni. Örökös nyugtalanság vibrált benne, ami a nála öt évvel fiatalabb Adyt még inkább bátorította.

Ady lírájában van egy mélyen zengő, bánatos húr, amelyik arról énekel, hogy csak önmagunkat lehet szeretni. Ez a „magunk szerelme” érzés fejeződik ki a Csolnak a holt-tengeren című versében, melyet Lédához írt. Az asszony a tengerre beevező nő, és Ady lelke mint szomorú, holt tenger jelenik meg. Léda élete ott kezdődik, amikor „piros-fekete glóriával” beevez a lélek tavára, és halála ott teljesedik ki, amikor elsüllyed, s a tenger lesz szent sírja. A nő egész élete és halála itt, a költő lelkében foglaltatik, aki a csónakot nem engedi, kapaszkodik belé, mint egy fuldokló, fogva tartja örökkön-örökké.

Míg Petőfi szerelmi költészetében a másra irányuló, idealizált szerelem jelenik meg, addig Adyéban az önmagára irányuló szenvedély.

Ady azonban nemcsak verseiben, de személyes sorsában is lázadt. Választott szerelem volt mindig az övé, nem puszta véletlen. Örökösen ott rejlett benne a társadalmon kívüli, sajátos vonzódás. Nemcsak szeretett, lázadt is kapcsolataival. Erről tanúskodik egyik legkiemelkedőbb verse, Az én menyasszonyom. Daccal csattan fel már a vers elején a legfőbb gondolat: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba... Legyen kirugdalt, kitagadott, céda / Csak a szívébe láthassak be néha.”

Tisztán érződik már az első ellentétpárokban is, hogy eltér itt egymástól a világ véleménye és az egyéné, hisz a költő életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A költői én számára „angyalarccá” nemesedik a kifestett arc. Ami kezdetben „utcasarkok rongyá”-nak látszott, az utolsó sorokban a tisztaság szimbólumaként jelenik meg, a világ szennyessé válik, a bűn pedig hófehérré.

Függetlenedni akart itt az egyén, függetlenedni a körülötte lévő szokásoktól, társadalmi konvencióktól.

A test a magyar költészetben eddig jóformán néma volt: Adynál beszélni kezdett. Ő nem szégyellt arról vallani, hogy szerelméhez hozzátartozik az érzékek mámora, a testiség is. Petőfi Júliának még csak a kezét, a szemét, legfeljebb a keblét vette észre. Ady költészeténél a művészet témájává vált a női test. Ady pontosan tudta, hogy a szerelemnek, a szenvedélynek nemcsak az ő, de minden ember életében központi helye van. A szerelemben az egyenrangú, szabad emberek viszonyát akarta látni. Olyan kapcsolatot akart férfi és nő között, amely nem függ érdektől, pénztől, ahol a kölcsönös, szabad vonzódás az összekötő szál.

A Lédához való kapcsolatát is ez az újfajta, teljesebb, öntudatos viszony jellemezte. Léda, Párizs „leánya”, akinek neve egyet jelentett Ady számára a fények városával, a szépséget, az álmot hozta magával. Nem lenne helyes ennek a szerelemnek a költőre tett hatását egyszerű férfi-nő kapcsolatra szűkíteni. Léda ösztönözte Adyt arra, hogy Párizsba utazzék, ő egyengette útját a francia életben, betegségében mellette állt, menedéke, támasza volt. Igazi társat, megértő simogatást igényelt a költő, s Léda, amit egy nő adhat férfinak, azt adta. A jóságot, a szeretetet, a megértést, a bátorítást, az igazi szerelmet.

Ady lírájának legmélyebbről jövő ihlető forrása a szem-szimbólum. Ha a test, a szavak nem is, a szem mindent elárul, ami mélyen bennünk zajlik, amit igazán érzünk. Nem véletlenül mondják: „a szem a lélek tükre”. Ady költészetének egyik fontos eleme ez a belső motívumrendszer. Léda is azért kell annyira Adynak, mert pompásnak látja maga általa, mert „magam szeretem, ha szeretlek”. A költő önszerelméről, szerelmi önzéséről is vall verseiben. Minden csodásat elmond Léda asszonyi szépségéről, mert ez a szépség neki fénylett, őt emelte.

A költő Lédához láncolódott, és mégis elkívánkozott mellőle. Elválások és örökös egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. Léda is hazajött olykor Párizsból, Ady is kiutazott hozzá, s a „megszépítő messzeség” csak erősítette, táplálta szerelmüket. Ez a messzeség tette Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. Míg Petőfi szerelmi költészetét a hitves jelenléte, Adyét a szerető távolléte ihlette. A Léda-versek sokasága mind ebből a távollétből született. A költő nyíltan kimondja: őrjíti a csókos valóság, a jelen, a beteljesedés, mert mindez az Érzés halála is. Ettől az érzéstől való félelem fejeződik ki a Léda a hajón című versben. A távolból élő vágy az elérhetetlenért, az igazi asszonyért, az édes kín és az édes szenvedés, ez ad tartalmat Adynak Lédához kötődő szerelméhez, ez emeli ezt a szerelmet a hétköznapok fölé. Az első percek felemelő érzése után azonban már ott van Adyban a megszokottság, a semmi új érzése, ami új értelmet adna szerelmüknek. Ady szinte vágyik az önsanyargatás kéjére, mert ezzel teszi Lédát azzá, ami. Így tudja és így akarja megtartani őt. Szereti, mégis benne él a félelem a megszokottól. Nem akarta, hogy Léda megszokottá váljon számára, szerette volna másnak, elérhetetlennek, megismerhetetlennek, izgatónak látni őt. Jól tudta, ha ez az érzés eltűnik, vele tűnik Léda is.

Mint minden nagy lánggal fellobbanó szerelemben a kezdeti lángolás egy idő után elcsitul, megszokottá, egyformává válnak a napok, az együtt töltött órák, s ez már nem izgatta Adyt. Elmaradt a remegés, a bizsergés, a forró pillantás. Elmaradt az izgatottan verő szív-, az összeszorult gyomor érzésének édes érzete. Maradt a szürke egyszerűség, általánosság, a hétköznapok érzése. Ady lelke már ismerte ezt az utat, küzdött is ellene, hogy kapcsolatuk erre a sorsra ne jusson, hogy szerelmüket mindig fellobbantsa valami új. Mégis menekült, hogy újra vágyhasson. Mert ez az, ami táplálja az érzelmeket: a vágy. Így tudott ő hűtlenül is hű maradni a szerelemhez, szerelméhez, érzéseihez.

Ez a szerelem azonban már eleve magában hordozta a végzetét is. Mindketten túl sokat vártak ettől a kapcsolattól, és éppen ezért valami hiányérzet fészkelte be magát szerelmükbe, aminek állandó kísérője lett a hiábavalóság és a haláltudat. A vágy és a megvalósulás hiánya vibrál Ady költeményeiben. Ez a feszültség hatja át a Héja-nász az avaron című verset is. Benne a képek nem boldogságot, idillt sugallnak, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, fájdalmat és céltalanságot. A költő félredobta a szerelem hagyományos jelképeit: a galamb, a gerle helyett vad ragadozók, héják válnak a szerelmesek szimbólumává, a nász pedig dúló, csókos ütközetként jelenik meg. Nyersek, durvák a mozdulatok. Egymás húsába tép itt a vágy, s mindezt kellemetlen hanghatások kísérik: vijjogás, sírás, csattogás.

A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: boldogságból a boldogtalanságba, ifjúságból az öregségbe. A gyorsuló rohanás vége a megállás, lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás.

Hiábavaló minden. Ez a tehetetlenség hozzátartozik az emberi sorshoz, nem csupán egyéni tragédia. Jelen van viszont az emberség, a gyöngéd jóság fájdalmat oldó érzése is, hisz a madarak nem egymás ellenfeleként, hanem társként, egybeforrottan, „szerelmesen” jelennek meg az örök szenvedésben.

Ez már nem az a szerelem, amiről a régi költők énekelnek. Ez bonyolult, viharokkal és ellentmondásokkal teli lelkiállapot, örök nyugtalanság, tűz, amelynek a füstje sokszor több, mint a lángja. Olyan szerelem, amely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, nem a páros élet intim szépségével van asszociálva, hanem a halállal. A két szerelmes közös sorsaként van jelen a vég. Már fájt Adynak a szerelem. Nem a boldogság, hanem a testi kín és a lelki szenvedés miatt a halál eljövetelét látta benne. Ez a baljós, szomorú hangulat uralkodik a Lédával a bálban című versben is, ami szintén boldogtalanságot fejez ki.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 3. – A realizmus irodalmából 75-79. o. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)