A kert mélyén állt a ház, ahol
a kertész lakott, egy félbolond, vén önfertőző; a házban volt egy üres,
használaton kívüli pince- vagy garázs-szerű helyiség, itt jöttünk össze minden
vasárnap délután. Hogy hogyan kezdődött az egész, már nem is tudom; nem
emlékszem rá. Az egész brancsból Griselda volt a legszégyentelenebb, felemelt
szoknyával mászkált, alatta semmi, és úgy mozgatta a hátsó felit, mint egy
szajha. A szomszéd penzióban lakó Eduardito meg indiánt játszva rohangált
valami tűz körül, közben csatakiáltásokat hallatott, és azt a bizonyos
testrészét markolászta. A legszégyentelenebb mégis Griselda volt, aki valóságos
színielőadásokat eszelt ki: a vörösbőrű főnök fia, aki szerelmes a foglyul
ejtett fehér nőbe; a póznához kötözött, meztelen fehér nő, amint vonaglik a
fájdalomtól, míg a vörösbőrú főnök fia meg nem jelenik, hogy kiszabadítsa
(sokszor engem igyekezett rávenni, hogy levetkőzzem, de én nem akartam); a
rabszolgapiacon ketrecbe zárt meztelen fehér lány, akit tagbaszakadt őrei
kínoznak és sanyargatnak (egyszer menhelybelit akart behozni börtönőrnek, de
leszavaztuk, még mit nem!), míg a szerecsen királyfi meg nem veszi, el nem
halmozza illatszerekkel, karkötőkkel, és háreme díszévé nem avatja… Minden
vasárnap új ötlettel állt elő; a főszerepet lefoglalta magának (kivéve, ha
vetkőzni kellett, ezt jobban szerette másokra hagyni), a kisebbeket pedig
kiosztotta. Azután korrigálta a játékunkat; az ötletteleneket kiabálva
biztatta, míg azt nem csináltuk, amit a szerepünk kívánt. Igazi színésznő volt
ebben az időben. Később furcsán megváltozott, önhitt lett, mindenféle titkai
voltak, és állandóan mellébeszélt.
Arra is Griselda kényszerített,
nem tudom, miért, hogy Antonio párját játsszam. „Te vagy Antonio rabszolgája”,
jelentette ki például, és Antonio hátratekerte a karomat, lassan ütlegelni
kezdett a nadrágszíjával, aztán tapogatott, teljes erőből belém mart, ott, ahol
jólesett neki, és én csak nyöszöröghettem halkan, mint egy rabszolga, de
tiltakozásra, védekezésre nem is gondolhattam.
Egyszer, nem tudom hogyan, de
elaludtam. Arra ébredtem hirtelen, hogy Antonio hozzám ér ott, azon a bizonyos
helyen, körülöttünk meg fuldokolva röhög az egész banda, a középen Griselda.
Mögöttük ki lehetett látni a kertre, mert a fészer ajtaja félig nyitva volt, a
nyílásban meg két kopaszra nyírt, fogatlan fej, két röhögéstől fuldokló
menhelylakó, kéjmámorban, akár a többi.
-
