Egy
fiatal, alig 27 éves költő 1292-ben* (* Fornaciari (Studi danteschi editi ed inediti 2. kiadás,Firenze,
Sansoni, 1901.) és P. Rajna (Per la data della Vita Nuova... Giorn. stor. lett.
it. VI.) fejtegetései után e dátumot bizonyosnak fogadhatjuk el. A. Lubin
erősen vitatta, hogy az Új Élet megírását 1200-ra kell tenni (Dante spiegato
con Dante e Polemiche dantesche, Trieste, 1884.) elhatározza, hogy kilenc
év alatt írt költeményeit (az első szonettet 1283-ban írta) prózai
elbeszéléssel fűzi gyöngysorba s így mondja el szerelme történetét. Szíve
dicsőséges Beatricéjéhez írta volt e költeményeket, őt imádta, feléje sugárzott
lelkének minden érzése, bár közben csetlett-botlott és két hölgyhöz is mutatott
szerelmet – most azt akarja elhitetni, hogy csak tettetés volt, amivel igaz
szerelmét akarta a világ elől leplezni -, bár Beatrice halála után egy Donna
Gentile szánalmas tekintete megigézte egy pillanatra, de ezért hűtlennek is
korholja magát. Mindezt szépen meg fogja magyarázni a prózában, nehogy gáncs
érje azért, hogy Beatricéjén kívül más hölgyhöz is írt. Most mindenben,
mindennel csak őt akarja dicsérni s alig veszi talán észre, hogy önéletrajzot
ír, lelke önéletrajzát.
Ki
volt hát tulajdonképp ez a Beatrice? Egy firenzei hölgy. Talán éppen a
fehérpárti polgárcsaládból származó Beatrice Portinari, kit a feketepárti
gazdag kereskedőhöz, Simone Bardihoz adtak, miközben Dante költeményeit írja
hozzá. Ha így is van, Dante még csak meg sem említi az eseményt* (* F. Perez (La Beatrice svelata. Össz.műv. II.
104.) ebből azt következteti, hogy Dante Beatricéje nem Beatrice Portinari.
Lubin fölvetette az eszmét, melyet D’Ancona (Scritti danteschi 156. old.) is
„szimpátiá”-val fogad, - nem akarta-e Dante ezt az eseményt burkoltan jelezni a
XIV. fejezet menyegző-jelenetében?), az ő lelke túlszárnyal a földi
érzéseken. Nem foghatta föl tragikusan, mert nem omlott össze semmi reménye.
Hölgye az ő számára eszményi lény, ki lelkét szelíd hullámzásba hozza, ha nyájasan
üdvözli, vagy fölkavarja, ha gúnyjával sújtja. Szépségét, erényét csudálja – s
egyebet nem kíván. Nem is gondol arra, hogy költői ideálját életkörülményeiben
megvalósítsa, s ha idősebb barátja, Cavalcanti családos ember létére,
„hölgyének” küldi balladáját a száműzetésből, ha Cino da Pistoia negyven éve,
felesége és gyermeke dacára Madonna Selvaggiához írja szerelmi verseit, miért
ne lehetne Dante költői ideálja egy férjes asszony?* (* Egyéb kortörténeti adatokra vonatkozólag v.
ö. I. del Lungo tanulmányával: „Beatrice nella vita e nella poesia del secolo
XIII. Milano, 1891.) Ebből a szempontból élet és költészet két külön dolog
a XIII. század költőinek, de azért az élet adta meg költészetükhöz az
indítékot.
Kétségtelen,
hogy nemcsak egészében – amennyiben Beatricét lelke lelkével szerette -, de
részleteiben is eseményeken alapszik Dante ez első művecskéje. Valamint „a
sóhajok útja” (X.) egy bizonyos út
lehetett, a templomi találkozás (V.), Beatrice barátnőjének halála (VIII.),
Dante kényszerű távozása (IX.), a menyegzői jelenet (XIV.), Beatrice apjának
halála (XXII.); Dante betegsége (XXIII.), Beatrice halála (XXVIII.) s
testvérének látogatása (XXXII.), a halál évforduló-napján történtek (XXXIV.),
az egész Donna Gentile-epizód, a két nemes hölgy kérése, hogy küldjön nekik
„néhányat rímes szavaiból” (XL.) – bizonnyal mindmegannyi való esemény.
De
ezek az események csak annyiban fontosak neki, amennyiben belőlük fakadnak
érzései, amennyiben rajtuk keresztül dicsérheti hölgyét. A prózában sokszor
csak jobban színezi, részletvonásokkal élénkíti az élményt, mint a költeményben
már jelzett. Máskor a költemény az alkalomról, melynek gyümölcse, szót se szól
és csak a prózából ismerjük ezt meg; ismét másszor csak prózában mond el egy
élményt, melyre nem is vonatkozott költeménye. Valóban a költemények zöme
élmény gyümölcse, de ágáról a termés le van szakítva, vagy csak egy kis
levélkét tart meg belőle; hogy Dante a Convivioban használt képével éljünk: egy
„lakoma-tál”, melyhez a próza szolgáltatja a kenyeret. E szempontból szinte
egyedül áll a II. Dal (XXIII.), mely a maga egészében az intuitív élmény
jellegével bír s ezért mai esztétikai érzésünk szerint a kötetecskének legszebb
darabja is. A prózának fő feladata tehát az, hogy tudósítson az élményről, mely
egy-egy költemény érzését kiválasztotta, vagy hogy fűzőfonálként újeseményeket
mondjon el. A költeményekben az esemény, az élmény már érzés.
Ezért
elég tudnunk, hogy élményen alapul az Új Élet szerelme s ahelyett, hogy tovább
firtatnók, ki volt Beatrice, inkább azzal foglalkozunk: mivé lett Beatrice
Dante költői elképzelésében s milyen belső vagy külső hatások alatt lett azzá.
Mindenekelőtt
meg kell jegyeznünk, hogy a nyolc év folyamán írt költemények, melyeknek
kronológiai sorrendjét nagyjában megőrizte Dante könyvecskéjében, lelki
változást rajzolnak, mit lelki fejlődésnek is mondhatnánk. Ennek a változásnak
vagy fejlődésnek emelkedővonala a költeményeket párhuzamosan „magyarázó”
elbeszélő prózában vízszintesbe fut. Beatrice képe változott, egy szimbólumba hajló
ideállá „fejlődött” Dante lelkében. De amikor a prózai elbeszélés keretébe
foglalja költeményeit, ifjúkori ideálja már teljesen megállapodott. Válasszuk
el tehát a költeményeket a prózától s lássuk elsőbb ezt a fejlődési menetet.
Milyen kép, milyen ideál fejlődött ki Dante lelkében első szerelmi élményeiből?
Beatrice
haragszik, mert megtudta Dante szerelmi csapongásait s kérlelnie kell őt.*
(* I. Ballada.) Beatrice kigúnyolja,
mert szinte önkívületbe esik jelenlétében s ő most mentegetőzésképp magyarázza,
mily hatással van rá szépsége.*(* VII-IX. szonett.) Ez az első költemények tárgya, ez a helyzet, ez
az érzés képezi alapjukat. S ha belőlük Beatricéről képet akarunk alkotni, azt
kell mondanunk, hogy Beatrice a földi
hölgy, ki nem ment a jogos földi fölbuzdulásoktól, kitől a szerelmesnek
kegyelmet kell kérnie, kit szerelmi vallomással, hűségfogadással akar
meglágyítani, de kitől meghallgatást alig vár.* (* VI. szonett.) A prózai előadás
részletességéből, maguknak a költeményeknek vonatkozásaiból világos, hogy Dante
lelkében élményből sarjadzott a kegyetlen hölgy képzete. De ezt már rég típussá
avatták előtte a provanszál költők, kiknek meghatározott formáik is voltak ez
érzés- és eszmekör kifejezésére. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy Dante
érzése belekívánkozik a trubadúrok akkor divatos formáiba, s hogy ez a forma
talán visszahatásképp alakít is az élményen és Beatrice alakján. Bizonyos, hogy
a fiatal költő „szép drágakő”-nek evezi Szerettét, ki miatt „emésztődik sírva”;
kéri, ha nem akarja meghallgatni,”halálítéletét küldje hírül” és ő „engedelmes
szolgája” lesz. A provanszál szerelmi költés kedvenc hasonlata, agyoncsépelt,
konvencionális túlzása tér itt vissza.* (* Különösen Guittone d’Arezzo volt rá hatással † 1294.) A szicíliai és toszkán költők tömege pengette a
trubadúr-szerelem húrjait, bár úgy II. Frigyes keleties erkölcsű udvarában,
mint a toszkán polgárvárosokban ez a költészet már elvesztette a lovagvilág
talaját, melyből valamikor gyökerei táplálkoztak, mégis Dante hölgy-ideálja,
melyet élmény fejlesztett ki lelkében, akaratlanul is eben a divatos formában
kell, hogy megjelenjen. De íme – mikor talán már mi is belefáradtunk ebbe a
panaszba – Dante kijelenti, hogy „új és az előbbinél nemesebb tárgyhoz akar
kezdeni* (* XVII.), s hogy
„beszéde tárgyául – ezentúl – mindvégig e legnemesebb hölgy dicséretét veszi”.*
(* XVIII.) Az Isteni Komédiában is
büszkén vallja, hogy azzal a dalával, mely most a Vita Nuovában következik, új
rímekbe kezdett.* (* „... colui
che fuori / trasse le nuove rime cominciando / ’Donne ch’avete intelletto
d’Amore”.) A panasz ezentúl dicséretbe zendül, de ez csak úgy lehetséges,
ha a kegyetlen hölgy képzete előzőleg már új alakot vett föl a költő lelkében:
valóban megváltozott Beatrice, mert megváltozott Dante szerelme.
Alig mer róla szólni. Hiszen Beatrice a
legnemesebb, a legerényesebb hölgy, kit az angyalok az égbe kívánnak s ki csak
a mi javunkért: Isten különös kegyelmével lakja a földet. Társaságában járó
hölgyekre is a Szeretet fényét sugározza, tekintetétől a gonosz szívű nemessé
lesz s ezáltal a szerelemre képessé, a Jóba üdvözlete kimondhatatlan
boldogságot ébreszt, mert minden földi bűn, gyűlölség, harag menekszik előle; „ki véle szólt”, azt Isten „rossz végtől
menti”. Beatrice a szerelmi megváltó, egy „malaszttal teljes” Szűz Mária.
Szépségén, melyet most először vázol – s tolla alig éri a papírost – valami
misztikus fény ömlik: Isten új szépségre teremtette, arca olyan lelkes, mint a
gyöngy, szeme sugárin tüzes szerelmi szellemek lebegnek, ajkai szerelmes
csillogásba játszanak, mosolya leírhatatlan, halálát meg éppúgy képzeli el,
mint az egyház Mária mennybemenetelét. „A Természet oly kedves, új csudája...!”*
(* A XVI. sz. firenzei inkvizítorának
vallásos érzését sértette az angyalok hozsánnázása, mikor egy földi hölgyet
kísérnek mennybe. Egyébként is buzgón szántott cenzori ceruzája, mielőtt a mű
először nyomás alá kerülhetett, mert sok helyen a vallás profanálását látta
benne. V. ö. Barbi kritikai kiadásának bevezetésében LXXIX.)
Dante szerelmi kínja csöndes
kontemplációba lankad. Ha előbb „halálát félte” a földi hölgy jelenlétében,
mert érzékszellemeit Szépsége megölte, most kimondhatatlan szelíden érzi Ámort
szívében, mert érzékszellemei elragadtatásukban Beatrice nevét kiáltva sietnek
feléje.* (* VII. szonett –
XXVII. fejezet stanzája.) A firenzei hölgy Dante lelkében tiszta, égi
ideállá változott át, kit boldogan szemlél és dicsér. Nincs szüksége már, hogy
őt lássa, mert lelkében érzi őt.* (* XVIII.) De mint előbb érzései önkéntelen is trubadúr-formában
nyilatkoznak, itt lelke vágya találkozik a kor költői eszményével. Dante
korának embere; ugyanazok a nagy társadalmi eszme- és érzésáramlatok futnak
össze lelkében, melyek öregebb költőtársainak érzésvilágát is meghatározták: az
egyik a miszticizmus, a másik a skolasztika. A XIII. század nagy vallási
renaissance-a* (* Aquinói
Szt.Tamás most fejti ki skolasztikus okoskodásait († 1274). A dottore serafico
(Bonaventura di Bagnorea († 1274) most kontemplálja misztikus elragadtatással a
túlvilági dolgokat, Assisi Szt. Ferenc most prédikál a madaraknak, most dicséri
Istent a „frate focu” és „sor acqua”-val, Jacapone Todi († 1306) most zengi
dicséreteit Szűz Máriáról a világi szerelem frazeológiájával, Ramieri Fasani és
követői a flagellánsok most vetik meg a vallásos dráma alapjait, Voraginiai
Jakab most kompilálja szorgalmasan az Aurea-legendát, Vincenzo Bauvais († 1264)
most állítja össze az akkori tudás enciklopédiáját.), mely már a kései
trubadúr-költészetben is éreztette a hatását, a lírai költészet ideáljait
teljesen átalakította, mikor a század közepe felé a kósza lantosok kezéből a
költészet a városi polgárság kezébe megy át.* (* V. ö. L. Azzolina: Il Doce Stil Nuovo
(Palermo, 1903), Savj Lopez: Dolce Stil Nuovo, Trovatori e poeti c. kötetében
(Palermo) s különösen K. Vossler: Die philosophischen Grundlagen zum süssen
neuen Styl des G. Guinicelli, G. Cavalcanti und Dante Alighieri (Heidelberg,
1904). Bírák, jegyzők, jogtudósok vagy nemesi családok sarjai, kiknek a
városok gazdag polgár-életébe bele kellett illeszkedniök, most a költők. Mások
életkörülményeik; mást álmodnak szerelmükben. Nem a büszke várasszonyt, hanem a
szerény polgárleányt.* (* Cino
da Pistoia hölgye Filippo Vergiolesi leánya, Madonna Selvaggia; Cavalcanti Gio vannájához, Lapo Laggiájához írja rímeit épp úgy, mint Dante
Beatricéjéhez.)
A városi élet prózaiságában senyvedő lelkek,
tele misztikus rajongással, visszacsengő Mária-himnuszokkal... S így is
szeretnek. A leány, a „Hölgy” – kinek családja egyszersmind kolostora –
lassan-lassan földöntúli szépséggé változik képzeletükben: angyalszárnyai
nőnek.* (* Oly dolog történik,
mikor (hölgyem) mellett vagyok, / hogy azt az Értelemnek el nem mondhatom. /
Mintha az arcából egy gyönyörű hölgyet / látnék kibontakozni, kit föl nem
foghat / Az elme, aztán belőle hirtelen / egy új szépségű úrnő születik / s
ebből megint egy csillag származik, / mely szól: a lelked üdve megjelent.” G.
Cavalcanti: Veggio ne gli occhi de la donna mia. Rivalta kiadásában. – Bologna,
1902. 156. old.) Néha ugyan még fölébred a vágy, a démoni kívánság, de
alapjában véve csöndes csobogású ez a szerelem. Dehogy is bűn! Eszköz a
javulásra, a megtérésre, az üdvözlésre! S a trubadúrformák új tartalmat kapnak,
mert új célt szolgálnak. Most is megéneklik a Hölgy tekintetét, mosolyát,
üdvözletét, társaságát, csakhogy most kívánság helyett vallásos szeretetet,
panasz helyett, dicséretet váltanak ki.
De nem érezhet ám mindenki ily
fölemelő, tiszta szerelmet.
S itt a misztikus angyalimádó okoskodó
skolasztikussá lesz: skolasztikus terminusokkal ridegen megkülönböztet, elhatárol,
tudóskodva elméletet épít.
Már a bolognai Guido Guinizelli, a
Dolce Stil Nuovo tulajdonképpeni „megalapítója”* (* Az új iskolát Dante nevezte így el az
irodalmi reform tudatosságával (Purg. XXIV. 57.). Ugyanő Guinizellita
költészetben apjánakvallja: „... il padre / Mio e degli altri miei miglior che
mai / Rime d’Amor usár dolci e leggiadre”. (Purg. XXVI. 97-99.)
dogmatikusan kijelenti – mit különben a trubadúrok is megjegyeztek
hellyel-közzel -, hogy szerelmet csak a nemes-szívű érezhet. De a nemes szív
már szerelmi képesség.* (* „Al cor gentil ripara sempre amore / com’ a la selva augello in la
verdura / ..../ peró prava natura / riscontra amor como fa l’acqua il foco”.
(Torraca Irod. tört.-e I. 58. old.) A skolasztikusok szerettek mindenben két
fokot megkülönböztetni: képességet (potenciát) és tényt (aktust). (L. Perez
220.) Erre építi szerelem-teóriáját,
kiszélesítve és megváltoztatva a trubadúrok vitáit a szerelem mibenlétéről.
Utódja, a firenzei Guido Cavalcanti filozofikus canzonet ír s a
skolasztikusokkal a szerelem székhelyét az értelembe, az ún.”intelletto
possibile”-be és nem a szívbe helyezi* (* „Ven
da veduta forma che s’intende, / che prende – nel possibile intelletto / come’n
subjetto – loco e dimoranza” (id. kiad. 124. old.). V. ö. Azzolina id. mű.
42-43. old.; az intelletto possibile fogalmára vonatkozólag Perez id.mű. 146.
old.), a Dolce Stil Nuovo többi követője pedig tovább finomítja ezeket a
teóriákat. Elfogadja őket Dante is. Hiszen ő Guido Guinizellit „a költő”-nek nevezi – mint Aristotelest
„a filozófus”-nak -, s vele együtt
vallja, hogy „szerelmi hajlam és nemes szív egyek”* (* X. szonett.), de máskor meg
Cavalcanti-barátjával szerelmi értelemről
beszél.* (* I. Dal.)
Ingadozik a két elmélet között.
Megtaláljuk tehát Dante „új rímei”-ben
a Dolce Stil Nuovo minden jellemvonását, megvan benne az égi hölgy, kit
ugyanúgy dicsér, mint költőtársai (tekintet, mosoly, üdvözlet), megvan a
szerelem dogmatikus és morális felfogása. De ennek nem kell valami túl nagy
fontosságot tulajdonítani, mert a külső formák saját érzéseivel telnek meg,
melyek gazdagabbak, mélyebbek, mint költőtársaié. Bennük az egyéni ideál jut
kifejezésre, mely misztikusabb, égibb, bármelyik költőtársánál,m ár Beatrice
halála előtt is.
Beatrice meghal.* (* XXVIII.; Dante hölgyideáljához legközelebb a
Cino da Pistoiáé áll. De ez utóbbi is Selvaggia halála után a régi szerelem
emlékeit újítja föl, elvándorol kedvese sírjára s arra, hogy képe szimbólummá
váljék lelkében, nincs jel. (L. Carducci: Cino da Pistoia kiadásában a CIV-CV.
költeményt.) Halálára nem ír Dante költeményt, csak mikor már elfáradtak
szemei a nagy könnyezésben, fordul a „szók” vigaszához s fakad keserves
panaszra, mert elvesztette szívének üdvét. Pedig álmában a holt Beatrice
nyugodt arca az ő szívét is alázatos belenyugvásra hangolta s akkor szerelmese
után kívánkozott az égbe. Mennyire különböző ettől mostan halálvágya! Nem
felejt el ugyan emlékeztetni, hogy hölgye csak visszaszállt eredeti hazájába, de
érzése nem ebből az égi elképzelésből, hanem saját földi veszteségének
érzetéből ered. Igen. Látja, hogy Beatrice
„nagy szellemi szépségbe változott át,
mely szerelmi fény árját
sugározza angyaloknak bókolva”
(IV. Canzone)
de érzi, hogy elvesztette ezt a
szellemi szépséget s erős fájdalom szakad ki lelkéből:
„... s olykor halálba vágy lelkem keserve,
melynek kietlen és sötét az élet,
mióta elhagyott szívemnek üdve.”
(XVII. szonett)
Elfelejti az előző költemények
csoda-szelíd szemléletét: s épp Panasza bizonyítja, hogy égi ideálja a földön
járt.
De a fájdalom csillapul. S a panaszba
mind gyakrabban vegyül a misztikus elragadtatás hangja.
„Óh, tiszta Értelem, az angyalokkal
hogy égbe jutottál, ma van egy éve” –
kiált föl a halál évfordulóján (XVIII.
szonett), majd megtisztulva minden életönzés salakjától, ismét a Hölgy
magasztalásába kezd, kit dicsőség és fény övez a legmagasb mennyben (XXV.
szonett). De mennyire emelkedett extázisa! Kell-e misztikus, vallásos áhítatú
szemlélésre jobb példa, mint a Vita Nuova utolsó szonettje? Beszámolni
érzéséről már nem tud magának... csak szállnak sóhajai az ég felé... Képzelete
nem tudja már maga alá festeni Beatricéjét... csak túlárad a lelke... csak
szeret.
S itt megáll Dante. Azt gondolta, hogy
hölgyét legjobban úgy dicsérheti, ha egy kis prózai műbe keretezi Beatricéjéhez
írt költeményeit s az utolsó szonett hangulatával belekezd. Belekezd bibliás
komolysággal, vallásos áhítattal, áradó szeretettel. Lám, gyermekszerelméről
mily túlzással beszél, lám, hogy beszél Beatrice boldogító üdvözletéről már
akkor, mikor költeményei még csak panaszkodni tudnak! Úgy látja, mindenki
csodájára siet... mikor az utcán Beatrice végig halad.* (* XXVI. fejezet) Hiszen „a bűn
lerombolója, az erény királynője”.* (* X. fejezet)
Sőt egész élete misztérium, melyet
mindenütt kísér a csodás 9-es szám, mit nem is szabad megérteni, mert a
Szentháromságból fakadt Csoda. Beatrice pedig nem az erényes hölgy, hanem a
kilenc ég tökéletes összhangjából született Erény.* (* XXIX. fejezet) Így támogatják egymást
misztikus érzés és skolasztikus okoskodás: s így hajlik az eszmény szimbóluma.
És ekkor csudás látomása támad. Olyannak látja Beatricét, mint később a Divina
Commedia idejében.
Szólni nem mer. Érzi, hogy erőtlen a
hangja. De ahhoz elég erősnek érzi magát, hogy ünnepélyes fogadalmat egyen egy
mű írására, melyben oly dolgokat mond majd Beatricéről, „mit még egy hölgyről
se mondtak.”
Mikor könyvét Dante összeállítja, szeme
előtt a nagyon elterjedt trubadúr-életrajzok lebegtek, melyek prózai
„razos”-okban (Dante: ragione) magyarázták egy-egy költő rímeit. Így például a
Bertran de Borne életrajz, mit Dante kétségtelenül ismert, húsz költemény
keletkezését beszéli el, melyeket egészükben közöl. Leggyakrabban azonban csak
a költemény első sorára emlékeztettek s innen maradt meg az Új Életben is a
klisé: „Ekkor fogtam a szonettbe, mely így
kezdődik.” A forma ugyanaz, s Dante
azt a maga jószántából csak a skolasztikus felosztásokkal toldotta meg.
Csakhogy a Vita Nuova és e
trubadúr-életrajzok közt van egy nagy különbség; a kompiláció kompozícióvá lesz
Dante kezei közt. Könyvének van előszója és befejezése s megvan benne az
egység, mit az érzelem folytonossága ad egy műnek. Hiszen szól Dante más
hölgyek iránt érzett szerelméről is, de
ezek a hölgyek csak az igaz szerelem védőivé lesznek. Hiszen van a Vita
Nuovában is egy Donna Gentile-epizód, de milyen erősen kapcsolja ezt prózai
elbeszélésével a könyv tárgyához! Látszik, hogy ahol a költeményekben nem is
volt meg ez az egység, Dante meg akarta azt teremteni. Ezért kell két
költeményének is* (* II. és
IV. szonett) Beatricére vonatkoznia, holott ily vonatkozást alig fedezhető
föl, mit Dante maga is érzett, mert hozzáteszi: „mint az nyilvánvalóan kitűnik
annak, aki megérti.” Költeményeit össze
akarja egyeztetni tartalmilag és hangulatilag. Ha egy versében azt mondta, hogy
„haragra gerjedt ellene” Beatrice, a kísérő prózában a kifejezést legyengíti,
hogy elsimítsa az ellentétet egy másik költeményével, melyben a harag Beatrice
elől elmenekszik.* (* Az I.
Dal, a XII. fejezet prózája, a XI. szonett) A próza rendeltetése valóban az
is, hogy a kilenc év alatt írt rímek árnyalatkülönbségeit egy színnel vonja át.
S meglátszik, hogy mindenütt művészi
tudatossággal rendez. Itt értesít, hogy új anyagba kezd: tagolja könyvét.*
(* A XVII. és XXX. fejezetben) Amott
észreveszi, hogy a rideg értelmi felosztás az olvasó hangulatát megzavarja egy
költemény olvasása után s a felosztást a vers elé teszi, hogy „özvegy-magában
maradjon végső szavai után”: ügyel a hatásra.* (* XXXI. fejezet) Másutt meg két egytárgyú szonettet egy fejezetbe
foglal, de egy harmadik költeményt, mely ugyanebből a helyzetből és hangulatból
fakadt, elhagy – túl sok lenne egyből.* (* XXVI. fejezet: a kihagyott költemény a „Donne io vidi una gentile
schiera”... kezdetű szonett) Ha megesik vele, hogy a prózában ugyanazt kell
elmesélni, mit elmondott már a költeményben, az elbeszélésnek új alakot, új
fordulatot ad: vigyáz, hogy ne untasson.* (* XXIII. fejezet) Sőt mélyebbre ható alakítást is sejthetünk az Új
Életben. Beatrice dicséretében haláláig bizonyos fokozódást vehetünk észre a
költeményekben s kérdés, vajon nem rendezés munkája-e ez!? Kérdés, hogy a
stanza* (* XXVII. fejezet. A
stanza képezhetett magában is befejezett költeményt.), mellyel Dante
állítása szerint egy Canzoneja szakadt meg – mert megtudta Beatrice halálát –
nem magában befejezett költemény volt-e!? S ezt csak azért tette erre a helyre,
hogy a szerelmi boldogság szavai után annál gyászosabban hangozzék: Quomodo
sedert sola civitas... Művészi kézzel rendezte az anyagot.
De különböző műveit is szereti
összhangban látni ez a hatalmas szellem, mi abban nyilvánul, hogy előbbi
munkáját szereti új művének eszme- és érzésköréhez csatolni. Így tett a Vita
Nuovával, mikor a Conviviot és mikor a Divina Commediát írta. A Convivioban még
nem mer, vagy nem tud Beatricéjében puszta szimbólumot látni, de semmi sem
akadályozza abban, hogy a Donna Gentile iránt érzett szerelmébe* (* Új Élet XXXV-XXXIX. fejezetek) bele ne
magyarázza a filozófia allegóriáját, csak azért, mert az új könyv a
filozófiáról fog tárgyalni. Olvasta már Boetiust, Vergilius középkori
kommentárjait, Szent Tamást; megtanulta már, hogy hiú minden írás, ha a szó
szerinti értelem nem föd allegóriát. Igaz, e „mérsékelt és férfias” művében
„semmiben sem tagadja meg” első munkáját, mely – mint ifjúkorához illett
–„heves és szenvedélyes”.* (* Convivio
I. 1.) Csak el akarja hitetni, hogy abból, amit most új olvasmányaiból
megtanult, már sokat „olyan álomképen” látott az Új Életben.* (* Convivio II.13.) Ugyanígy kapcsolja a
Vita Nuovát utolsó, legnagyobb művéhez is, mikor ebben Beatrice Dante
ifjúságáról beszél nyilvánvaló célzásokkal az Új Életre. Első művének elbeszélését
mélyíti itt, mert most már Beatrice szimbólum is. A Filozófia-Hölgy, ki a
Cenvivioban valami magasztos volt, ismét eltörpül Beatrice mellett, mint a Vita
Nuovában; mert csak „a jó hamis
képe”, vagy azok egyike.* (* Purgatorio
XXX. 130-131.) Dante rendszerező agya, mely oly bámulatos belső és külső
szimmetriával rendezi el a túlvilág hármas-országát, így kapcsolja későbbi
műveihez az előbbieket. Ez a pszichológiai oka, hogy Witte és mások az Új
Életben egy irodalmi trilógia kezdő tagját látták.
Mondtuk: Dante egységben szereti látni
művét.
Önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogyan
lehet a hölgy, kihez Dante előbb szerelmi költeményét írt, most a filozófia?
Láttuk, Dante szellemének alapvető
tulajdonsága, hogy az egyént eszményi fényben látja. Így változott át lelkében
Beatrice. És így jelképez egy-egy bűnt vagy erényt a túlvilágon történeti
személyekkel. De másrészt az eszme, általában ez Elvont, oly konkrét húsba
egyénül nála, mint előtte senkinél. Ha Guido delle Colonne például kemény lovasnak mondja Ámort, ki alatt ő maga a ló, az elvont kép. De Ámor megjelenik
Dante képzeletében „mint könnyen és szegényes ruhába öltözött vándor. Félénknek
látszik s a földet nézte, csak úgy tetszett, hogy néha-néha szemei egy szép,
tovairamló kristálytiszta folyó felé fordulnak, mely az út mellett futott, hol ő volt.”* (* IX. fejezet; l. még XIV. szonettet) Az
allegorikus személy annyira igaz vonásokkal van rajzolva, annyi külsőleges,
való körülménnyel van összefüggésbe hozva (a kristálytiszta folyó), a kép
annyira kivetített, annyira önállósult allegorikus tartalmától, hogy élő
alaknak vélnők, ha az Ámor név jelentésével tisztában nem lennénk. Ezért
sűrűsödnek természetesen történeti alakba Dante allegóriái a Divina Commediában
s ezen alapszik lírai költeményeinek egy gyakran alkalmazott modora is, melyet
ugyan a Dolce Stil Nuovo költőitől tanult, de melyet ő nagyobb megjelenítő
erővel alkalmaz. Abban áll ez a modor, hogy megkülönbözteti értelmét, szívét,
szellemecskéit – (érzékszervek) – szemeit, gondolatait, sóhajait.
Megszemélyesíti őket s velük eljátssza egy kis drámai jelenetben, amit érez. A
szív vitatkozik az értelemmel, Ámor beszélget a szellemecskékkel, megöli, vagy
hölgye felé csalogatja őket. Analízisen alapuló megjelenítésben festi érzése
külső hatását, a könnyezést, boldogságát. S ez élénkebb, életszerűbb Dantenál,
mint bármelyik költőtársánál.
Mert Dante elméje épp oly természetesen
halad az egyéntől az eszme felé, mint az elvont fogalomtól az egyén felé, az
egyén és az allegóriába sűrített fogalom művészi kifejezése csaknem egy pontba
fut össze. A Convivio filozófia-hölgyét ugyanúgy dicsérheti, mint már dicsérte
a Donna Gentilet, vagy Beatricet a Vita Nuovaban: legföljebb az alak
elvontságában lesz fokozati különbség!
De abban is látszik Dante művész-tudatossága,
hogy öröme telik művének írásában, hogy „kedves dolognak” tartja egy költeményt
írni és azt meghallgatni* (* XXIII.
fejezet), hogy világosan látja, mint nyer formát egy költői érzés s a
folyamatot analizálni tudja.* (* XIX.
fejezet) Általában a prózában szabadabbnak érzi magát, mert nem köti semmi
hagyomány.* (* Előtte –
úgyszólván – csak Guittone d’Arezzo leveleiben találhatunk kísérletet a művészi
prózára) Úgy ír, mint ahogy Firenzében akkor beszéltek, azon a népnyelven,
melyet annyira szeretett.* (* l.
Convivio I. 12.) Természetesen még darabos ez a próza: például a gondolat-,
vagy eseményellentéteket, az okfűzéseket egy „e allora”, vagy „dico” szóval
helyezi egymás mellé; hosszú periódusaiban – s ezeket nagyon szereti – még
hiányzik a logikus centrum, a főmondat s a kifejezés egymás mellé állított
mondatokban folyik széjjel; nem keresi a szinonim szavakkal való színezést,
hanem egy szót váltig ismétel. Máskor azonban az ismétlés szándékos. Ily
egyszerű eszközzel akarja kiemelni események, vagy hatások egyidejűségét, egy
álom, egy látomás csalóka jellegét. Így térnek vissza az „ugyanakkor”-ok, az
„úgy tetszett”, „úgy látszott” és „úgy tűnt fel”-ek.
Mégis ennek a prózának megvan már a
határozott jelleme: a biblikus komolyság, bizonyos akart homály és rövidség. S
mindhárom jól illik a könyv tárgyához.
Akarja a homályt. Ezzel mintegy
misztikus színt kölcsönöz elbeszélésének. Szerelme valami szent és magasztos.
Bántónak találná Firenzét, az Arnót, az események színhelyeit megnevezni és
bántónak tartaná Beatrice rokonait nevükön hívni, tehát csak homályosan jelöli
meg őket. „Oly hely, hol sok nemes úrnő gyűlt össze és mutatta szépségét” – ez
a menyegzős-ház, hol Beatrice kinevette. „Oly hely, hol dicsőítő szavak
hangoztak az ég királynőjéhez” – ez a templom, melyben egy hölgyet igaz
szerelme védelméül választott. „E nagy Csoda szülője, kit a legnemesebb
Beatricében láthatunk” – ez Beatrice apja. Valóban, mikor Beatricéjét dicséri,
el akar vonatkozni lehetőleg minden földi dologtól.
S mennyi mindent ki tud fejezni ezzel
az egyszerű prózával! Ki tudja már fejezni a finom gúnyt* (* Világos tehát, hogy úgy megkapták jutalmukat
– a Beatricétől elpártolt szemek – „hogy ezentúl senkire se tekinthettek...”
XXXIX.), az udvarias visszautasítást, mikor valaki szavakban nem akar egy
tolakodó kérdésre felelni* (* „...
s én mosolyogva néztem rájuk és semmit sem szóltam” IV.); ki tudja röviden
fejezni saját lelki állapotát: „Bár szólni vágytam, belefogni féltem”*
(* XVIII. fejezet). S míg
költeményeiben gyakran színtelenek hasonlatai* (* Pl. „Arcom megegyezik szívem színével” VIII.
szonett), a prózában a képnek már megvan a pregnáns plaszticitása, mit a
Divina Commediában csodálunk. Az üdvözlet megtagadása után „mint valami
elpáholt gyermek” könnyek közt alszik el; szerelmi bizonytalanságában „szinte
olyannál esz, mint aki nem tudja, melyik ösvényt kövesse, mint aki menni akar,
s nem tudja, merre vegye útját”; a hölgyek sóhajokkal keveredő szava úgy rémlik
neki, „mint néha szép hóval vegyes esőhullás”. Ezekkel a képekkel saját
hangulatát teljesen közli, érezzük, hogy ezek úgy fakadtak föl lelkéből
S most, hogy a költői nyelv hagyományai
nem feszélyezik, oly szintetikus kifejezéseket talál, mint „a fájdalomváros”,
„a sóhajok útja” s elhagyva a szellemecskék, sóhajok beszéltetését, egyszerű
precizitással jegyzi meg, hogy az ember, „hamarabb fakad könnyekre, ha látja,
hogy más együtt érez vele, mert mintegy megsajnálja önmagát.”* (* XXXV. fejezet) A Firenzén áthaladó
zarándokokról is sejti, hogy „távoli barátaikra gondolnak, kiket nem ismerünk”.*
(* XL. fejezet) Finom pszichológiai
megfigyelések szintetikus formában egyszerűen kifejezve. Dante később maga
mondja: Valamint a hölgy szépsége jobban látszik pipere nélkül, a nyelv
szépsége is jobban kitűnik, ha költői ritmus és rím nem cicomázzák.*
(* Convivio I. 10.) Prózája
darabosabb, de reszket benne az élet.
Dante után új csapásokon indul a
költészet és a próza fejlődése egyaránt, sőt a lírai költészetet nem is tőle,
hanem Petrarcától, a modern prózát pedig Boccacciótól szoktuk számítani.
Dante a középkor embere. Érzésvilágának
fő jellemvonása az önmagával való egység, a teljes lelki egyensúly. Szeme az ég
felé van fordítva, lelki elragadtatással bámulja a földi dolgokban is a
földöntúliakat s megteremti az égi szerelem legtisztább, legmagasztosabb
kifejezését.
Petrarcánál a középkori ember lelki
extázisát, mely teljes harmóniában áll saját lelkével, fölváltja a reneszánsz
emberének lelki diszharmóniája, lelki tusakodása. Az ő Laurája épp oly égi
hölgy, mint Dante Beatricéje: de Petrarca nem tud belenyugodni, az érzékeit nem
tudja lecsitítani, s bár csudálattal nézi tiszta szépségét, a maga földi létét
nem tudja megtagadni. E szerelemnek nincs semmi köze többé a filozófiai
elvonásokhoz, általánosításokhoz. Két lélek között marad, sőt csak Petrarca
lelkében él örökös változásaival, küzdelmeivel. Az első modern ember! Hölgye
ugyan még típus, de már közelebb jön hozzánk. Tudunk már „aranyfürtjeiről,
rózsás ujjairól”, lábai már zöld pázsiton sokszínű virágok közt bolyonganak. Az
ember gondolata még az égben van, de szeme már a földre szegeződik. A
miszticizmus helyébe nála bizonyos eszményi naturalizmus, a lelki fejlődés
helyébe örök lelki tusakodás és ingadozás lép. S ez a lelki tusakodás, ez a
félvágy – mely úgyszólván. önmagát nem akarja – legtöbbször közvetlen,
szintetikus formában jelenik meg.
Ennyiben Petrarca az első igazi lírai
természet s az első lírikus. Másrészt a formakultusz is erősen kiéleződik
benne, mi a prózát is új ösvényekre vezette. Dante egyszerű, igénytelen nyelve
most latin köntöst ölt magára: Boccaccio mondatait latin mintára szabja.
Lelki diszharmónia, a tökéletes forma
keresése új kort hirdet Dante a középkornak épít. Kis kápolnát az Új életben,
székesegyházat a Divina Commediában. De
a kápolnában kicsiben már megvan a székesegyház. Megvan a Vita Nuovaban az
ideál után való vágy és lelkesedés. Most egy firenzei hölgy iránt való
misztikus szerelmében találja ezt meg, később egy hatalmas eszme- és
érzéskomplexumban. Megvan benne a való eszményítése és az elvont
konkretizálása, miknek szintézise fogja megalkotni Dante élő szimbólumait.
Mutatkozik benne Dante rendszerező szelleme, melynél fogva művét komponálja és
későbbi műveiben új műveltségi- és lelkiállapotához hasonlítja; művészi
öntudatossága, mi oly önérzetessé teszi majd a De Vulgari Eloquentia-ban s
legnagyobb művében, a Divia Commeciában.
KOLTAY-KASTNER JENŐ
(Forrás: Olasz Szemle 1.
évf. 1. sz. 1942.)
