Keresztury Dezső: Illyés Gyula verseiről

„Egy év” – Illyés Gyula új verseskönyvének már a címe is arra utal, hogy a költő ezúttal elsősorban az időből s az időről beszél. A címlap pontosan körül is határolja az évet, amely a kötet hőse s réme: 1944. szeptember-1945. szeptember. Verses napló tehát, amilyet egy költőnek illik írnia, aki az idő nyomorult szorításában is kitart a Múzsák mellett s tollal a kezében várja, amíg elragadja az áradat? A versek között elszórva a külön betűtípussal kiemelve, valóban ott vannak egy Napló strófái is. De micsoda napló ez!! Nem a romantikus költőké s nem is a pontos megfigyelőé. Versek sorakoznak egymás után, első látásra minden mélyebb belső összefüggés nélkül, mintha habjai volnának csupán az idő hullámverésének. Első olvasásra a kötet olyan töredékesnek, kuszának, rapszodikusnak tetszik, mint az események, amelyek ihlették a verseket.

A költő nem ülhetett nyugodtan íróasztala mellett; bujdosásra kényszerült, mint a legjobbak már annyiszor e zord hazában, szívében már-már fel is adta a reményt.

Csak bűze, gennye, szennye, - az folyott,

folyik a két

folyam dühével, mert sírt nem nyitott

neki az ég.

Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,

görcse neki?

Futkosunk, nyüzsgünk, élünk csakugyan

mi, férgei.

Keresztury Dezső: Évforduló

I.

Az asztalon tíz karácsonyfa gyertya égett s mi úgy ültünk a kapkodó fényben, mintha mi sem történt volna. A hall sarkában, „az ebédlőben” összeverődött társaság fele a parányi leányszobából bújt elő, fele a pincéből jött fel. „Istenkísértés”, mondták az ijedős házbeliek. Az ostrom gyűrűje már több mint egy hete bezáródott, a front benyomult a kelenföldi töltésig; a Sashegy alján vadul hullámzott a harc; a telefon már rég nem szólt, a villany kialudt, s az ablaktalan lakás kihűlt falai közt, a fürdőszobában befagyott a kádba engedett víz. „Istenkísértés”, mondták a házbeliek, akik enyhén bolondnak tartottak minket, mivel a lakás egyik zugának veszélyes szabadságát választottuk a bunker nyirkos tömegszállása helyett. De mi nem mentünk le s időről-időre felcsalogattuk magunkhoz a bátrabbakat.

Körülnéztem a gyertyák lobogó fényében alulról fantasztikusan megvilágított arcokon. Béla rendületlenül mesélte szomszédnőjének fanyar öngúnnyal telített történeteit: a szükség és a becsület tette tanárból veszélyes összeesküvővé, aki az ügyetlen naivság álarcával végezte el a leghajmeresztőbb feladatokat. Öcsi az orosz ejtőernyősökről, a Körtérre is beszivárgó partizánokról, a víz- és élelmiszerszerző kirándulásokon látott halottakról beszélt, olyan kisfiús lelkesedéssel, mintha egy jó Verne-könyv tartalmát mondaná el. Mamája, a szőke démon, párisi emlékeit idézte, s egy tündéri nyarat, amelyet egy dél-zalai kastélyban töltött élete egyetlen szerelmével, főúri környezetben – különösen a lovakat, azokat nem tudta elfeledni. A többiek, a nevetgélő, fecsegő társaság tagjai,mintha elvesztették volna egyéniségüket, hajladozó fantomokká lettek s kalandos árnyékot vetettek a falakra s a torlaszként összetolt szekrényekre.

Úgy ültünk ott az erőddé átalakított hallban, mintha semmi sem történt volna. Szilveszter volt; az ostrom szünetében csak néha-néha bődült el egy-egy nehézágyú. Egyetlen üveg borunkat már megittuk. A karácsonyi mákos patkó utolsó morzsája is elfogyott s a ticián-vörös, szép Ila széttöltötte a közcélra felajánlott Hubertus-üveg végső cseppjeit. Éjfél lett. Már-már úgy látszott: ünnepi szónoklatot kell tartanom, mikor becsapott a gránát, amely levitte a ház kéményét s a tető párkányának felét. A robaj tagadhatatlanul nagy volt és ijesztő. „Sebaj”, mondtuk mégis. Riadtságunkat igyekeztünk ideges nevetésbe fojtani.