Greguss Ágost (1824-1882): Ujgörög danák

 

I.
Tul ott a lombos hegy tövén,
Tul ott a sziklaszálon,
Melly lábát dérben fürdeti
S fejét felhőbe rejti,
Két kő alatt van két fiú.
Két testvér eltemetve.

Középen a két kő között
Egy szőlőtőke nőtt fel,
Annak bogyói veresek
S bogyói nedve mérges:
Nő, melly e nedvet ízlelé,
Fiút sohsem szülendő…

Oh bár e holtak anyja is
Izlelté volna nedvét!

II.
Ott lenn a szomszéd teleken,
Ott lenn az utcza végin
Egy vén, egy ősz asszony lakik,
Lakik vén, ősz urával.
Egy rosz kutyájok van nekik
S van egy csinos leányuk.

Isten, csak e nő halna meg,
Csak halna férje is meg,
Csak falna mérget a rosz eb!…
Hogy elvinném a lánykát!

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Greguss Ágost (1825-18812): A testvérek

 
Két fiu ment az ország útján,
És megehülvén, megszonjúzván,
Olykép határozának,
Hogy nekiesnek egy szép körtefának
s gyümölcsiből jóízün lakomáznak.
Menten ki is szemelnek egyset:
A mely legszélesebbre terped,
S gyümölcs is, bizonyosan,
A sürü lomb közt, számtalan.
„- Én fölmegyek, szól a nagyobb,
Mert nálad izmosabb vagyok.
Megzörgetek minden galyat,
S te gyüjtögetsz a fa alatt.
Kiálts, ha már elégeled:
Majd osztozunk testvérileg.”
Egyik tehát a fára mászik,
Lent marad, és vár, vár a másik.
Minden rázásra lehajol,
de nem talál körtét sehol.
„- Ott fönn bezzeg könnyü neked!
Teli tömöd a begyedet,
Nekem pedig az üres ágot
Ugyancsak rázod, rázod, rázod.
Már hullathatnál valamit!
Ingyen ne hagyj fáradnom itt.”
- Hisz éppen én én fáradok,
Neked meg a gyümölcs potyog,
S ha nincsen körte oda le,
Az torkosságodnak jele.
„- Te vagy a torkos!” - szól föl ez.
No ebbül mindjárt csata lesz.
Leugrik az, s ím! Öklöződnek
Mulatságúl járó-kelőknek.
Csak nézik ott, egy darabig,
A kettő hogy dulakodik;
Oszt’ valaki rájok kiált:
„- Hagyjátok el azt a vitát!
Nem hárul vád egyikre sem;
A tölgyfán körte nem terem.”
Fölnéz bután a két pimasz,
Hát látja hogy tölgyfa biz az.
Azt várták a mi lehetetlen,
S hijába törtek egymás ellen.

Az ember egymást szidja hogy gonosz;
Pedig tudatlanság mi legtöbb bajt okoz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Greguss Ágost (1825-1882): A korinthosi ara (Goethe után)

 
Korinthosban ismeretlen járkál
Egy ifjú, Athéne gyermeke.
Szives látást remél egy polgárnál:
Apja régi jó barát vele;
Kis fiút meg kis lányt
Rég egymásnak is szánt
Hitves társakúl a két szüle.

De szívesen látják-é, ha értek
Drága jót áldozni nem kiván?
Már azok keresztyén hitre tértek,
Ő pedig, s családja, még pogány.
Uj vallás ha gerjed,
Hűséget, szerelmet
Gyakran irtnak káros gaz gyanán’.

Alszik immár a ház minden tagja,
Apa, lányok – csak az anya nem.
Ez az ifjat nyájasan fogadja
S díszszobát nyit néki íziben;
Bort hoz a serlegbe,
Ételt rak elejbe,
S gondoskodván, jó éjt mond s megyen.

Ámde nem költi fel az étvágyat
A bőséges, ízes ételek.
Inni, enni nem kiván a bágyadt,
S ágyra dől ruhástul, gépileg.
S már elszenderednék -
Hát egy ritka vendég
A nyilt ajtón hozzá közeleg.

S látja mécsinél, hogy a szobába
Halk-szerényen egy leány halad:
Tiszta fehér fátyol- és ruhába,
Homlokán aranyos gyászszalag.
Ifju látásátul
Megriad, elbámul
S hó kezét emeli az alak.

S mond: Oly idegen vagyok hát itthon,
Hogy vendéget sem jelentenek?
Igy tartanak, hajh, kamrámba’, titkon!
S most elfognak szégyenérzetek.
De azért ne kelj föl

A nyugovóhelyről;
A mint jöttem, úgy el is megyek.

Oh maradj itt, lelkem szép leánya!
Szól az ifju s fölkél sebesen:
Ime Ceres, Bacchus adománya;
Te meg Ámort hoztad, édesem.
Sápaszt ijedséged!…
Jer! Az istenségek
- Lássuk – hogy mulatnak többesen.

Maradj, ifju, maradj tőlem távol!
Számomra nincs földön élvezet.
Jó anyámnak beteg ábrándjából
Már a véglépés megtétetett.
Hajh! Ő, lábbadozva,
Egeknek áldozta
A virágzó ifju életet.

S víg csoportja régi isteneknek
Csendlakunkból menten kivonúl.
Most keresztfán megváltót tisztelnek
És csak egy istent látatlanúl;
Állatot: bikát, kost
Nem áldoznak már most,
Hanem embert irgalmatlanúl.

S a fiú kikérdezé a lyánkát
S minden kis szavára figyele.
Oh mily üdv! Te vagy az én arám hát?
S szűmnek itt kell téged lelnie?…
Csak te vallj tiédnek!
Áldását az égnek
Hozta ránk apáink esküje.

Nem lehetsz enyim te, drága lélek,
Mert anyám téged hugomhoz köt.
Hajh! Míg én kamrámban búmnak élek,
Gondolj rám is karjai között,
Rám, ki csak rád gondol,
Szerelemmel, gonddal,
S nem sokára földbe rejtőzött.

Nem, nem! Itt e lángra esküszöm meg,
Melyben a jó Hymen van jelen,
Megmaradsz te nékem s az örömnek
És atyám házához jösz velem.
Telepedjél hozzám,
Kedvesem! S lakozván
Üljük meg nászunkat véltelen.

S jegyet váltnak: a hölgy arany lánczát
Nyujtja immár vőlegényinek;
S ez a hölgynek nyujtaná a tálczát,
Mely ezüst s kitűnő műremek.
Nem nekem való ez!
Hanem – a mi jó lesz -
Fürtjeidből egyest elveszek.

A kisértetóra kongott épen,
S szinte csak most lett jól az ara:
A sötét bort, véreset szinében,
Mohón itta halvány ajaka;
de morzsányit sem vett
A kalácsbul, melyet
Hive nyájasan elé raka.

Most az ifjunka nyujtván a csészét,
Mohón isik ez is nedviből.
Szive beget! A szerelem részét
Kéri hölgye érzelmeitől.
De hijába kéri,
Az nem enged néki,
S a fiú zokogva ágyra dől.

Oh be fáj, hogy szenvedsz! – és legottan
Vőlegénye mellé hanyatlék:
De ha hozzám nyulsz, hajh! Borzadottan
Érezed majd, a mit titkolék.
Mert hó fehérségü,
De jég hidegségü,
A kiért szerelmed lánggal ég.

És az ifjú hölgyét megragadja
Szerelem ifjú erőivel.
Áthevül majd nálam tested fagyja,
Bár a sírból küldtek volna fel!
Csók, leheletközlés!
Szerelem-özönlés!
Én tüzem hát téged nem tüzel?

Szerelemtül mind összébb szorúlnak,
Könnyekkel vegyülnek élveik;
Csügg a lány, tüzajkán a fiúnak,
Egy a mást egymásban érezik.
Ifja kéjdühére
Hevül dermedt vére,
De mellében szív nem rezzenik.

Ezalatt még a ház gondos anyja
A folyosón végig megyen és -
Hallga csak, mi nesz?! Soká hallgatja,
S a mit hall, oly különös, mesés.
Vőlegény meg ara
Panasz- s gyönyörszava,
S őrjöngő szerelmi hebegés.

Megáll az ajtónál, meggyőződni,
Hogy gyanúi mennyire valók;
És a mit hall, bosszusággal tölti:
Lágy enyelgés, kemény esküszók…
- Csitt, a kakas ébred!
- De a jövő éjet
Ujra nálam töltöd? – S ujra csók.

Most az anya enged a haragnak
S bényit a szobába sebesen,
Hát e házban oly leányok laknak,
Kik így kapnak az idegenen?…
De a lámpafényben
- Úristen az égben! -
Önleányát látni kénytelen.

És az ifju, első ijedtébe’,
Hölgye fátyolát boritaná,
Meg a szőnyeget, a lány fölébe;
Hanem ez magát kioldozá.
Mintegy bűerővel
Emelkedik ő fel
A nyugágyon lassan, hosszuvá.

Anyám, anyám! – süket hangja zendül:
Sajánlod tőlem ez éjszakát?
És elüzesz innen a melegbül?
Csak uj kínra ébredtem tehát?!
Nem elég-e neked,
Hogy szegény gyermeked’
Oly korán a sírba szállatád?

Ám a nagyterhű rekeszt fölássa
Bizonyos törvény, s megjelenek.
Papjaitok énekes zugása,
Áldásaik nem segítenek.
Só, viz orvosságod
Nem hűt ifjuságot,
Hajh, szerelmet föld nem hűti meg.

Vénus nyájas temploma még állott,
Hogy szülőn ez ifjunak igért.
S te anyám, hajh, szavadat nem állod
Egy külön, bal eskü kedviért!
Isten ám nem hallgat
Meg oly fogadalmat,
Mely a nőtül elveszi a férjt.

Fölkergetnek a mély sirbul engem,
Még keresnem elvont javamat,
Már elvesztett férjet még szeretnem
S vériből táplálnom magamat.
Mikor az elvérzett,
Máshoz hajt a végzet,
S hull a sok fiatal áldozat.

Szép ifjú, te sujtva vagy halállal,
Elaszol, elfonyadsz e helyen.
Te a lánczot vetted tőlem által,
Fürtödet meg én viszem velem.
Nézd meg jól: a hónak
Színiben vagy hónap,
S barna léssz csak ismét oda lenn.

Halld, anyám, mit lányod végül kiván:
Máglya kell nekünk, kik szeretünk!
Bánatos kis házamat kinyitván,
Lángok által nyugtot adj nekünk!
Mig a szikra serczeg,
Mig a hamu perzseg,
Régi isteninkhez sietünk.

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv : Akad. Nyomdájánál 1863.

Greguss Ágost (1825-1882): Arabs dalok

 

 

I.

Csak te ne légy kegyetlen, kis leányom!

Nem bánom aztán, bármilly végzet ér.

 

Ma még sugár vagy, mint a karcsu szálfa:

Felállva s égbe nyulva magasan…

 

Csenditsd le most a vágyódó szerelmet

Kegyelmed édes titkos édenén!

 

Időt ne vesztsünk! A szépség mulandó –

S halandó, tartós üdvvel, nincs sehol.

 

II.

Holdnak neveztek a hizelkedők?

Oh, milly nagyon csalatkozának ők!

Te és a hold! – ezek különbözők:

 

Van-é a holdnak ollyan fekete,

És mégis olly élénk tekintete,

 Minőt szemedbe Venus ültete?

 

Inkább, leány, azt foghatnám reád,

Hogy más se’ vagy, mint könnyü, karcsu nád,

Melly a vidéknek vidámságot ád.

 

De – ez se’ vagy, nádnak se’ mondalak:

A nád hajol, bár szellő fúja csak;

Te nem hajolsz, - előtted hajlanak.

 

III.

Ha az neked, lány, boldogságot ád,

Hogy érted égő szívemet kinozzad;

Kinozd tehát!

Búm, üdvöd által, üdvbe mégyen át.

 

Mióta élek, lány, csak érted éltem;

Tiéd ez élet: vedd el tőlem azt,

Egyetlen éltem!

S én föld-halált menny-élettel cseréltem.

 

IV.

Nagyok keservim, mert egy szép fiú

A bú fulánkját szűmbe ültete,

S felé, felé csak vágyik most a szű!...

Sürű hajának hollószárnysötét

Szinét az őszi éj irigyeli;

Deli szeménél nem fénygazdagabb

A nap, ha déli fényében ragyog - -

Nagyok keservim, mert e szép fiú

A bú fulánkját szűmbe ülteté!

 

V.

Ki bizta rád, oh ifju, szivemet?!

Ki tett urammá? szívem szívedért

Miért, hogy immár olly lángolva vív?

E szív nyugalmas volt, érzelme tiszta…

Ki bizta rád, oh ifju, szívemet?

 

Te vedd el e szív első lángjait,

Ha itt az óra, melly szeretni hagy…

Te vagy királyom , földön égi kincs! –

Tekints reám hát kedvezőn szemeddel,

És vedd el e szív első lángjait!

 

Forrás: Pesti Divatlap 33-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. August. 12-én