2016. febr. 13.

dr. Kiss Ernő: Tompa Mihály






- Születésének százados fordulójára -

E világrengető, mindnyájunkat oly nagy próbákra vető esztendő száz év előttről két napnak emlékét hozta vissza,melyeken le kellett volna rázni magunkról az idegölő ma minden gondját, aggodalmát, minden keserűségét és gyászát és ünneplőbe öltözve kellett volna hódolnunk fajunk géniusza előtt dicsőítve és áldva, hogy e két nap drága szülötteit adta nekünk. Az egyik nap volt március 2-a, a másik szept. 28-as, amannak szülötte Arany János, emezé Tompa Mihály.

Ám az élet-halálharc e megdöbbentően fenséges és rémesen kicsinyes napjaiban, midőn a jövő vajúdik, nem jut idő a múlt emlékezetének. Még a nagyok oly nagyjának, mint aminő Arany volt, sem áldozhattunk úgy, amit illett volna; Tompa Mihály emlékezete szinte egészen belevész a szemünk előtt folyó események óriási hullámaiba. Lopjuk meg a mát és az ősz sárguló, hulló lombjai között idézzük föl a költő emlékezetét, a mélabús őszi világ énekeséét.

Tompát együtt szokták emlegetni Petőfivel és Arannyal. A népies irány diadalra vivőiül és legnagyobb mestereiül szerepelnek ők hárman. Ha arra a barátságra gondolunk,mely Petőfit, Aranyt és Tompát összefűzte, helyes ez az együtt emlegetés. De ha azt akarjuk vele mondani, hogy hárman együtt és egyenlő mértékben gyakorolták azt a döntő befolyást költészetünkre, mely a virágzás hatalmas lendületét adta meg neki, akkor Tompát el kell választanunk Petőfitől és Aranytól tehetségének szerényebb mértéke és hatásának szűkebb volta miatt.

A népies irány egyébként is benne volt már a korban, melyben Tompa föllépett. A romantikus kor volt ez, mely már ekkor azt a fázisát élte, mikor a középkor sejtelmekkel és borzalmakkal teli világától, a lovagkor mindenre kész hőseitől, a nemzeti történet múlt nagyságaiból a szabadabb eszmék mindinkább a nép felé fordítják az érdeklődést.

Petőfiné Szendrey Júlia: Kórházi jelenet (1851.)










Délutáni idő van. A kórház termeiben csend uralkodik, ama félelmes csend, minő kórházban szokott lenni, minek hatását hasonlitani lehet azon nyugtalanitó szorongatáshoz, mely rekkenő nyári napokban ránehezedik az emberre, mikor a madarak is félelmesen csipegve szökdelnek egyik ágról a másikra; mikor a virágok oly szomorúan, bágyadtan hajtják le kelyheiket; az égre, honnan minden pillanatban kitörni látszik a zivatar, melyet egyes villámok előznek meg, melyek irtózatos sebességgel czikkáznak át a terhes fekete felhőkön s nyomukban mély, tompa dördülés rázza meg a levegőt.

Ilyen a kórházi csend. Sokkal leverőbb, meghatóbb a folytonos kiáltozásoknál és jajgatásoknál, mert ilyenkor egyenkint hallatszik ki a nehezebb betegek tompa nyögése, az eszméletlenül fekvők, éles fölsikoltása és közbe-közbe a felvigyázok durva, részvétlen intései, melyeket a betegekhez intéznek, boszankodva, hogy félbeszakitatták tréfás kalandaik elbeszélésében, melyekkel egymást fölváltva mulattatják.

Egyszerre kiváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nép lép be, vezettetve egy férfi által, ki úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő kétségbeesett, vigasztalhatlan bánatot kifejező hangon felel neki:

- Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem találom őt!... Oh Istenem, teremtő Istenem! hátha már régen… - nem meré e mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve, oly hangon,mely erőt, bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább:

- Nem, nem! miért esém mindjárt kétségbe? Bizonyosan megtalálom őt ma itt; igen, igen, itt lesz az én kedves fiam; ha betegen is, de élve fogom őt feltalálni.

Annyira ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ül le a székre, melyhez kisérője vezeté s itt pár percznyi szünet után, élénken emelé föl fejét, s elkezdé beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségeért. Látszott rajta, hogy a legnagyobb erőltetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert gondolatainak nem parancsolhatott úgy,  miként szavainak, látszott, hogy megnyugtató, biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondolatait akarja elnyomni, beszéde hangosságával, szivének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavaival nem hivé azt, mit előbb kimondani irtózott; szive szüntelen azt érezteté vele, hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármilyen körülményekben, még mindig remélhetett volna: egyedül csak a halál lehetett képes kiölni, megsemmisiteni minden reményét. Csak egyszer lássa őt, anyai szeretete azt hiteté el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő anyai szeretetével, ápolásával e szikrát képes lesz felgyujtani, sőt visszaadni az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke legszentebb imádságával, szive legforróbb vérével fogja őt visszahozni az életnek.

Ilyen az anya!

Petőfiné Szendrey Júlia: A huszár boszuja (1850.)

(Megjegyzés: 
Az eredeti helyesírás meghagyásával!)




A BŰN

Lobogó tűz körül ül néhány huszár. Pajzán mesék és pajkos dalok kísérik gulyáshusból álló vacsorájukat. Gyorsan járnak kézről kézre a kulacsok. Négy fiatal markotányosné forog körülöttök, résztvéve a vacsorában, danolásban és nevetkezésbe. De ők sokszor fölkelnek a földről és körülnéznek a vitézek között, nincs-e valamire szükségök azoknak s aztán sürögve szolgálnak nekik.

Kitünik közülök egy szép barna leány magas alakja és szép, nemes vonásai által. Ő nem szolgál általánosan, csak egy, körülbelül harmincz éves, komoly, sötétarczú, férfinek nyujtja oda kulacsát, vagy a kenyeret, ha annak egyikre, vagy másikra szüksége van.

A szép Erzsi a komoly huszárnak Barna Jancsinak szeretője, ki őt jobban őrzi szemefényénél és jobban félti lelke üdvösségénél.

Jancsi egyetlen szó nélkül költé el vacsoráját. Úgylátszik semmire sem figyel, mi körülötte van, mégis észreveszi, mikor Erzsi, mintegy önkénytelenül, mintegy öntudat nélkül nyujtja ki szép karját egy csinos huszonkét évesnek látszó szőke fiú felé, hogy azt valamivel megkinálja: ilyenkor kinosan rántja össze Jancsi fekete szemöldjeit és fogait egymásra szoritja.

A szőke fiú mindig valami hizelgö szóval és nyájas pillantással köszöni meg a leány fáradtságát. Csak ilyenkor vet egy kémlő tekintetet Erzsi Jancsira, ki aztán mindig mohó gyorsasággal viszi, vagy a kulacsot szájához, vagy a bogrács fölé hajol.

Lopva száll ekkor Erzsi szemeiből egy meleg tekintet a szőke, vidor fiura, ki erre mindig vigabb, mindig pajkosabb!

Jancsi egyetlen pillantásukat sem veszté el. Fölfogá valamennyit és oda irá, honnét az irgalomnélküli büntetés ered, ha a fizetés napja elérkezik.

Egy dal véghangjai után, mit közösen danoltak a huszárok a leányokkal, beszélgetéshez kezdtek és vége-hossza nem volt a hőstettek és szerelmi kalandok előszámlálásának. A legvakmerőbb vitézségeket és legsikamlósabb szerelmi történeteket mindig az emlitett szőke fiú, Hajnal Bandi beszélte el magáról. Előszámlált hőstette igazságában nem kételkedtek a férfiak, mert látták a csatákban, mióta köztök volt, hogy bátrabb, vakmerőbb volt a legvénebb huszárnál, hogy a félelemnek még csak az árnyéka sem közelitette meg szivét soha; de mikor számtalan szerelmi kalandjairól beszélt, akkor egy kicsit hitetlenül rázták meg fejöket, mintha azt lehetetlennek találnák, de ilyenkor meg a leányok hallgatták őt áhitattal és hittek minden szavának, mert magukról tudták, érezték, hogy Bandi szerelmeért mindenöket feláldoznák; hogyha szerelmet kérne tőlök, egyik sem állhatna ellent, ha halált kellene is szenvednie érte.

Senki sem érezte ezt annyira, senki sem figyelt úgy reá, mint Erzsi; kiváncsian nézte őt Jancsi, mintha azt szeretné tőle kérdezni, hogyan volna képes szeretni, hogyan tud még csak rá is pillantani egy ily kicsapongó, állhatatlan, könnyelmű férfira.

De Erzsi, leányok módjára, minélinkább fájt neki Bandi számtalan szerelmi viszonyainak hallása, annál inkább hevülve nézte őt s végre minden óvakodást feledve, egészen elmerült az ifjú ragyogó szemeinek és csattanó piros ajkainak látásába.

- Biz úgy volt a’ fiuk – mondá Bandi egyik elbeszélésének folytán -, már nekem aztán nem kellett a szép Borcsa többé, nem szeretem soká az olyan leányokat,kik úgy utánam vetik magokat. Csak addig telik kedvem benne, míg nekem kell utánajárnom, meg míg másokkal kell érte megbirkóznom, meg míg másokkal kell érte megbirkóznom, hogy magamnak megszerezzem. De mikor már csak úgy áll mellettem, mit kinek se országa, se hazája, hogy ha agyon ütöm se kéri senki számon tőlem, már akkor aztán nincsen kedvem hozzá s amint szerit tehetem, lerázom a nyakamról.

- Hát Borcsából aztán mi lett, Bandi bácsi? – kérdé egy leányok közül -, beszélje el kelmed.

- Szivesen, galambom. hát biz az istenadta a vizbe ölte magát. Elmondom, hogy történt. De adjátok előbb ide azt a kulacsot leányok, hadd igyam az egészségtekre. Aztán meg, ha nem iszom, mindig úgy látom magam előtt Borcsát, mint mikor a vizből kifogták, pedig jobban szeretek úgy emlékezni rá, mikor még piros volt és vidám, mint ti mostan.

Most is Erzsi nyujtá neki a kulacsot. De kezei reszkettek, mert amit Borcsáról beszélt Bandi, úgy fájt neki, mintha ő róla mondta volna. A szivtelen beszéd, mint az éles kés, úgy bemetszett szivébe. És mégis csak irigységgel és féltékenységgel gondolt Borcsára, mert hiszen az is birta Bandi szerelmét s az is osztozott azon boldogságban, melyet egyedül szeretett volna birni örök időktől fogva, örök időkig.