2011. nov. 18.

Shakespeare: VIII. Szonett



Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dalammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Shakespeare: VII. Szonett



Nézd, mikor emeli égő fejét
Keleten a kegyes fény, a szemek
Feléje fordulnak s a visszatért
Szent felségen hódolva csüggenek;

S mikor, mint erős, érett ifjú, a
Meredek égi ormon halad át,
Még mindig földiek imádata
Figyeli arany zarándoklatát;

De mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
Fáradt szekerén éjnek dől megint,
Alacsony útjára már nem tapad
A régi hűség, s másfelé tekint:

Dél s este közt téged is megtagad
A tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Lengyel Laura: Hódy Tamás temetése

Recsky Gábor végigolvasta a gyászos újdonságot, meg a tárcát is, mely a kiváló, fiatal író halá­láról adott hírt. Olvasás közben egypárszor el is homályosodott a szeme. Olyan megindító volt ez a tárcacikk az ő keserű, vad, fájdalmas hangjával. A kétségbeesés bátorságával kiál­tot­ta ki, a mit a közelállók csak súgva rebesgettek, hogy a szegény Hódy Tamás szerencsét csinált a halálával; pár hónap múlva szörnyűbb sors várt volna reá: az őrülés. S akik látták már ezt a szörnyű rémet álmukban megjelenni (s ugyan melyik író ne látta volna), azoknak nem kell magyarázgatni, hogy a halál is lehet jótétemény és megváltás.

A cikk fájdalmas, elkeseredett hangon így szólt tovább:

„Igen, a szegény Hódy Tamást már évek óta fojtogatta ez a rém, mely elől nincs más menekülés, mint az azilum, hová eljutott. Nem akarunk tetemrehívást csinálni temeté­séből. Nem kiáltjuk az ország fülébe, lelkiismeretébe: gyertek, nézzétek, így pusztul el a magyar iró! Agyonhajszolva, kifáradva, agyának erejét, szívének tüzét, lelkének hitét szétforgácsolva, eltördelve, királyi büszkeséggel, koldus könnyelműséggel közibetek szórva! Elmondhatnám, hogy szegény Hódy Tamás gaz rágalomnak állította azt a hazug­ságot, hogy a rabszolgák föl vannak szabadítva; de nem akarok vádolni senkit, ő maga is panasz nélkül hajtotta járomba a fejét és ment, ment, de már maga sem hitte, hogy előre... Keserűbb pillanataiban meg is átkozta a tollát, mert szolgálni kellett vele, holott ez szuverénebb szimbóluma magánál a koronánál is. Mindegy... A komédiának vége. Ha úgy tetszik, tapsolhattok, szegény Hódy Tamásnak nagyon mindegy. Nem sokat törődött a tapsaitokkal, mert ajándékozni akart nektek és nem élni belőletek. Azért pusztult el harminc éves korában. Ha kedvelném a frázisokat, a tehetségét, a hozzá fűzött reményeket, az irodalmat emlegetném, de kicsordul szememből a könny és siratom, fiatal harminc éves életét. Nem érette imádkozom, a ki meghalt, mihozzánk legyen könyörületes az Úristen, mert így hagytuk elpusztulni.”

Recsky Gábor letette a lapot és néma megilletődéssel bámult maga elé. Jólelkű, fogékony szívű ember volt, akit védtelenül talál a betű hipnózisa. Ez a gyászoló cikk, oly tűzzel és fájdalommal volt megírva, hogy Recsky Gábor megint befordította a lapot és megnézte, hogy mikor is lesz hát a szegény Hódy Tamás temetése? Aztán nem sokat habozott, hanem elha­tározta, hogy ott lesz a végtisztességadáson.

Talán nemcsak a halott iránt érzett mély megindulás késztette erre. Recsky valaha, fiatal jogász korában, irodalmi ambíciókról álmodozott. Joggal-e vagy jogtalanul, ki tudná azt ma már megmondani. De a múzsa olyan veszedelmes fehérszemély, hogy még kacérkodni sem tanácsos vele. Legjobb, ha az ember úgy éli le életét, hogy nem találkozik vele, de ha egyszer feltűnt a szeme előtt, isten bizony nem muszáj vele csókolózni, elég a csókjára vágyakozni, már az is egész életére boldogtalanná teheti az embert.

Recsky Gábort nem tette éppen boldogtalanná. Az irodalmi álmok mellett is erős, elszánt akaratú ember volt és mikor apja halála egy reális, biztos kenyért adó pályához szólította, el­temette magában az irodalmi álmokat. A temetés nem ment éppen fájdalom nélkül és nem is vezetett rögtön eredményre. Az utcán, ha járt, még gyakran dúdolt magában ábrándos, szerelmes verseket. Néha szíve lüktetésében érezte a ritmus csábító, mámoros zenéjét, máskor ölelkező rímek csattogtak a fülébe, de ez a kísértetjárás egyre ritkább lett s végre szerencsésen meg is szabadult tőle. S nem maradt meg egyéb belőle, mint valami gyöngéd szeretetbe oltott ártatlan irigykedés, az irodalom munkásai iránt.

Minden új név, minden feltűnő tehetség érdekelte. Néha el is szomorodott, mikor látta, milyen káprázatos gyorsasággal repül fel egy-egy új rakéta, ott tündöklik, ragyog a magasban, mindenki lelkesedve tapsol neki - s mindenki közömbösen nézi, mikor szétpattan és beleesik újra a sötét éjszakába. Kegyetlennek, szívtelennek találta ezt a játékot, de aztán megnyugodott abban, hogy fényleni, ragyogni, tündökölni rövid ideig is édes, mámorító, földöntúli boldog­ság lehet.

Recsky Gábor elhatározta, hogy fölmegy a Hódy Tamás temetésére. A temetésen rögtön meg­ismerkedik az új irodalom egypár kiválóbb nevével. Rég vágyott már erre az ismerkedésre, de gyerekesnek találta vágyát, most azonban megvolt a kegyeletes alkalom.

Forró nyári délután ment ki a Kerepesi úti halottas-házba. A ravatal körül vagy tíz-tizenkét ember lézengett, fáradtan, kedvetlenül, homlokukat törülgetve. Recsky kivette óráját, azt hitte korán jött, de meglepetéssel konstatálta, hogy már tíz perc sem hiányzik a szertartásra kitűzött időből.

Észrevette, hogy figyelmesen nézik, hát egy magas, barna úrnak bemutatta magát. Kezet ráztak és kisült, hogy a magas, barna úr annak a lapnak vezércikkírója, hová szegény Hódy Tamás is dolgozott.

- Az urak kissé késnek, - kezdte Recsky a társalgást.

- Előre tudtam, - mondta a vezércikkíró, vállat vonva, - nem képesek ezek az emberek egy negyedóránál tovább érdeklődni valami iránt.

- Ha ez a valami egy kollégájuk halála? - hüledezett Recsky.

- Ha édes apjuk, anyjuk halála, akkor sem, - felelt vállat vonva a politikus. - Különben nyár van. A házas emberek szabadságon vannak. A többi meg kártyázik.

- Szervusz! Hát te mégis eljöttél?

Egy kopasz, kövér úr közeledett feléjük, a politikus bemutatta őket egymásnak:

- Gál Ferenc szerkesztő, Recsky Gábor táblai bíró.

A szerkesztő is a melegről panaszkodott. Aztán arról beszélt, hogy ez a sok szenzáció mind Hódy Tamásnak való téma lett volna... Milyen kár... Hirtelen átmenettel erősen szidni kezdte a fiukat, kik mindenünnen lemaradnak. A politikus megint csak vállát vonogatta, kijelentvén, hogy ő előre tudta mindezt. Miért nem rendelkezett a szerkesztő. A fiatalabb generációt ki lehetett volna parancsolni, hogy ne tíz-tizenkét ember lődörögjön itt szégyenszemre.

A szerkesztő dühös volt és majd hogy egymásba nem kaptak, ott a ravatal mellett, mely különben el volt borítva a jóbarátok és újságok koszorújaival.

Recsky elszorult lélekkel nézett és hallgatott. Most jött be a gyászoló család. A halott apja meg két bátyja. Nagyon sápadtak voltak és szemmel láthatólag minden erejüket arra fordították, hogy a torkukat fojtogató zokogást visszafojtsák.

- Nem volt családja? - kérdezte Recsky a politikust.

- Sokkal lelkiismeretesebb ember volt ő, mintsem megházasodjék, - védelmezte elhunyt barátját a publicista.

A pap is megjött és kezdetét vette a szertartás. Időközben még párszor kinyílt az ajtó és a gyászoló gyülekezet megint több lett nyolc-tíz emberrel.

A szertartásnak vége volt, s még mindig nem volt több bent harminc embernél. És a harminc ember is zavarodottan nézett egymásra. Szemmel láthatólag röstellték magukat.

- Végre is valakinek beszélni illenék, - mondta a szerkesztő, - hiszen csak nem engedjük igy elvinni.

A politikus húzódozott, de végre is fölállt, hiszen igaza van a szerkesztőnek, igy nem engedhetik elvinni.

A milyen kelletlenül állt föl, olyan szép tüzes és poétikus volt beszéde. Megmámorosodott a saját hangjától, könnyek szöktek a szemébe. Recsky nagyon sápadt volt, semmiképpen sem bírta elhinni, hogy ugyanez az ember pár pillanattal előbb, még ő mellette vonogatta a vállát.

A halottat letették a sírgödörbe, egypár koszorút utána hajítottak, a többivel telirakták a sírját. A kis gyülekezet nagyon meg volt indulva s Recsky Gábor látta, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon, mikor búcsút integettek a sírnak. Elgondolkozva ment előre, csak arra riadt föl, mikor kiérve a temetőből, a vezércikkíró beszélni kezdett.

- Látom az arcán, hogy meg van döbbenve. Nem akarom, hogy igazságtalan legyen a fiukkal szemben, a kik elmaradtak. Lássa, ha a temetést rögtön a halál utáni negyedórában lehet esz­közölni, akkor itt lennének ők mindnyájan. De a szegény Tamás halála óta már két nap múlt el, azóta, hogy is mondjam csak, megszűnt aktuális lenni. Nem szívtelenek ők, csak sok dolga van a szívüknek. Minden pillanatban ezer meg ezer új impresszió ostromolja. Soká nem élhet egy. De míg él, igaz és erős, higgye el. Olvasta azt a sirató tárcát, az az ember valóban sírt, míg írta, igaz, hogy most kártyázik, de végre is, tesz ez valamit, mondja? Egy pillanatig érezte a fájdalmat oly igazán és erősen, mint csak ember érezhet. Szegény Tamás író volt s ő maga is jól megértené az ő temetésének szomorú pszichológiáját.

Recsky elgondolkozva bámult maga elé.

- Én mégsem így képzeltem a Hódy Tamás temetését.

- Oh, ők sem így képzelték, higgye el! Ha mindjárt az első negyedórában el lehetett volna temetni a szegény fiút... De hiába, két napot kellett várni! Két nap, - Istenem, - maga az örökkévalóság...

Toldalagi Pál: Délelőtti szélcsönd


Ó, hajnal, hosszú nevetés,
szétrezgő színek, ének és
dajkáló nők a fák között.
Gyerekkocsijuk itt zörög
a ház előtt, a homokon, –
feléjük barnul homlokom,
amint kihajlok s nézek egy
öreg leányt, ki erre megy.
Felhők felül, alatt a zöld.
A nap, akár egy nagy letört
elalvó rózsa, úgy tüzel.
Nevetve fut ernyőivel
tíz-húsz hatalmas és fehér
gyerekkocsi s a zöldbe ér.
S rikolt a fürj a tarka fán,
kacsázva jár a vén leány
s a tornyokon a fákon át
házunkig küldi dallamát
az új harang, a nagy betűs.
A fény egy könyvcímet betűz.
Átnézi lassan képeit
s akár a vén leány, oly szelíd!

(Vasárnapi Újság, 1936. jún. 28., 8. sz.)

Toldalagi Pál: A lány és a macska


Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák
és sóhajuk a lomha légbe olvad.
Arany tükrébe megnézi magát
s laza függönyét bontja bánatos nap.

Hűs szellő zörrent nádtetős tanyát
és sárgapelyhes csirkehad a korhadt
vályút kutatja nagy-csipogva át.
A kút mögött egy bodza-féle sorvad.

Nyílik az ajtó. Tétován kilép
a borzashajú, nagylábú cseléd.
Kerek szeme álmos, kíváncsi-kék.

Nyomában setteng lomposan a macska,
puhán toppan a földre csöppnyi talpa
s szürke szemében még az éjjel ég.

(Forrás: Tükör 1936. 3.sz.)

Kosztolányi Dezső: Károly apja (1904.)

Károly nagyon hasonlított az apjához. A teste, a lelke egy volt vele. Magas homlokáról, sasszeméről mindenki az anyjára ismert. Az öreg Károly - őt is így hívták - egykor híres szobrász volt, kiről egy darab óta sem a társulattudósítások, sem a napilapok személyhírei nem hoztak semmi hírt. Pár év előtt még tagja volt több képzőművészeti és irodalompártoló társa­ságnak, azután megunta a tagsági díjak fizetését, zsémbelődött a tűrhetetlen reprezentálásokra, és kimaradt mindenünnen. Az egyesületi könyvek nagy, vonalozott lapjain kihúzták a nevét, s szép betűkkel melléje írták: kimaradt.

Az öreg járása roskatag lett. Vésőit eldobta, szobrait és tervvázlatait felvitette a padlásra, s a márványtömböket belepte a vastag, közönyös por. Házisapkát csináltatott magának, s rogyó léptekkel, ásítozva járkált a kihalt portán. Mindenütt halálos csend volt. Fia Párizsban tanult. A rendetlen műteremben nem csengett és kacagott a dallamos márvány, mely dacos kedvvel, de vajszerű lágysággal engedett a tolakodó vésőnek. A legyek zsibongtak benne. Reggeltől estig tétlenül járkált a házban, mint egy nyugalmat nem találó vadállat, s unalmában százszor is útba ejtette az elhagyott műtermet. Mindennap eltávolított valamit belőle. A múlttal való szakítás lassan, de végzetesen és halálos bizonyossággal következett be. A mintákat összetörte, a fehér, könnyű munkakabátokat elajándékozgatta, s végre az egész termet átalakította kártyázó szobává. A régi barátait unta, s azok viszont őt nem állhatták. Talált helyettük olyanokat, akik százával ajánlkoznak az összetört nagyságoknak: dologtalan pénzkirályokat, tartalmatlan naplopókat, magához hasonló szerencsétlen kiábrándultakat, akikkel borozgatva eltölthette a végtelennek látszó napokat.

- Te Károly!.... - szóltak hozzá a nyugalmazott bankigazgatók, míg az öreg művész lassan, szomorúan bandukolt hazafelé.

Fiát nagyon szerette. Zsenge gyermekkorától fogva vele beszélgetett, és ő vezette be őt a művészet titkaiba. Diákkorában nagy sétákat tett vele a szagos mezőkön, az ébredő tarlókon, s lelkesedve magyarázta neki, mint szelídíti meg a diadalmas ember a makrancos göröngyöt. Megvárták a nap felkeltét, aztán hazamentek. A parasztok idegenkedő tisztelettel emeltek kalapot a két furcsa, fakó bársonykabátban járó úriember előtt, s titokzatosan súgták egymás fülébe:

- A művészek...

Reggel otthon, a kertben megteáztak, azután felkötötték poros, fehér kötőjüket, s fütyülve, oly könnyedén, mintha csak kőművesmunkát végeztek volna, vágták a fehér, csengő anyagot. Eközben a park lombjaiban felébredtek a madarak, s az első madárszóval rendszerint belépett Károly anyja, hogy köszöntse a javíthatatlan reggeli munkásokat. Az öreg, ha jól vált le a törmelék, kacagott, mint egy pákosztos diák, s bukfencet hányt a földön. A kopott szalonkabát csupa por lett. A cigarettafüsttől alig látták egymást.

Négy év után először lépett a fiatal Károly a szülői házba. A hosszú, fekete redingotban sová­nyabb­nak és sápadtabbnak látszott, mint azelőtt, s úgy tetszett, mintha valami szigor borulna sötét fürtjei közül kikandikáló nagy homlokára. Orra nyúltabb s arca férfiasabb és erősebb kifejezésű lett. Szemében tetterő égett. Az öreg közönyös dolgokról beszélgetett vele, míg a kocsi hazafelé gördült.

- Mennyit költöttél?

Károly a viszontlátás izgatottságától alig jutott szóhoz, s röviden, határozottan felelt.

- Hazahoztad a sárga takarót?

Károly összerezzent, s meglátszott rajta, hogy másról szeretett volna beszélni. Minden porciká­jában még a lázas párizsi év művészi izgalma vonaglott.

Mikor a kocsi megállt a zöld vaskapu alatt, anyja kitárt karokkal repült elébe.

A kertben terített asztal várta őket vacsorára.

A fiú rémülve, először hitetlenül, később elborzadva tekintett apjára. Majd sajnálta, majd meg­vetette. A műteremben gyakorta megfordult, s órákig ült egy helyben, míg magára lehetett. De amint jöttek a barátok, elment hazulról, mert velük is éppoly szívesen beszélgetett, mint apjával. A város másik részén rendezett be magának egy kis műtermet. Ha hazament, atyja minden mozdulatában és szavában talált valami gáncsolni valót, valami alantast és nyárs­polgárit. S gyűlölni kezdte őt. Érezte, hogy ezek a néma-tétlen napok őt is meg fogják látogatni, s összeborzadt.

Egyszer este elvitette az apai házba bőröndjeit, hogy párizsi csecsebecséit és szobrait megmutassa. Azt hitte, ezekkel felrázhatja apjának lelkét. Beszélt a francia bronzszobrokról, Lemaire-ről, dicsőítette Rodint - mindhiába. Az asztalra rakta a fényes, csinos és drága szobormásolatokat.

Az öreg unta magát. Csak látta, de nem nézte a kis márványtömböket. Cukrot kért a teájába.

Károly a farnesei Herkulest vette ki, boldogan magyarázta neki az anatómiáját. Csakugyan fölséges jelenség volt. A fáradt bajnok komoran, erőteljesen dőlt az oszlopra. Izmai hullámosan dagadtak, s örök életkedvet leheltek. Látszott, hogy még annyi munkát elbírt volna, mint amennyit eddig elvégzett. Alig bírt szóhoz jutni.

- Ó, mi művészek is ilyen Herkulesek vagyunk! Én is ezt éreztem, mikor elfáradtan ledőltem a párizsi manzárdom szűk ágyára. Ilyen pihenést nem lehet ingyen venni. A hivatalnok, a napszámos nem így pihen. Tudják is azok, mi a nyugalom. Dehogy tudják! Csak a Herkulesek tudnak ily komoran, ily istenien tétlenkedni, akik elvégezték tizenkét munkájukat, s bánatosak, hogy vége van hatalmas erőfeszítésüknek. Ó, nézd apám, ezt az... ezt az Istent. Ez Zeus fia...

Sokat beszélt még a Louvre-ról, művészbarátairól, a színházakról, nagy terveiről, s főleg a mai kor hitvallásáról: az emberben élő erőről, mely egy új kort nyit meg, s hatalmasabb újításokat hoz a szellemvilágba, mint a francia forradalom egykoron a társadalmi életbe. A tekintély, a pénz, a hírnév semmivé fog törpülni e szó előtt: energia. Ez a boldogság, ez minden. Királyok fogják porba vágni érte silány koronájukat. Szavait mély csend követte.

Károly komoran ment el műtermébe.

Ezután a szülők már bizalmatlanul tekintettek fiukra. Különösen az apa. De azért most is szerette. És tisztelte. Az összetört, tehetetlen, sokat evő és sokat alvó ember félt ettől a világban naggyá nőtt óriástól, kit maga nemzett. Félt a saját vérétől. Eszébe jutott a hitrege Zeusza, aki atyját megölette, s aztán a trónjára lépett.

Minden bizalmas közlekedés megszakadt közöttük, s csak a mindennapi dolgokról beszéltek egymással. A fiú oly fölénnyel szólt hozzá, mint egy öreg, derék inashoz, aki a családhoz tartozik.

Sokszor azonban nem is felelt együgyű kérdéseire. Az anyja sokat sírt. Kísérletet tett, hogy a két embert közel hozza egymáshoz, mert nem látta, hogy milyen nagy űr választotta el őket. Azt hitte, hogy csak idegességről és szeszélyről van szó. Kedvébe járt fiának, s sírva panasz­kodott, hogy apja elkeseredésében mindennap leissza magát, s akkor hangosan zokog.

A fiú némán meredt maga elé, s azt mondta, majd keres módot, hogy meggyógyítsa őt.

Nagyon szenvedett. Sokat virrasztott, szüntelenül töprengett és kétkedett. Pillanatokig azt hitte, hogy atyja még él. Mert az ilyen életet halálnak tartotta. A rothadás bűzét érezte közelé­ben. A pityókos öreg gyakran eléje támolygott álmaiban is, amint majszosan, mint egy rossz gyerek, hempergett a fűben, sáros ősz hajjal, egy borosüveget lóbázva sovány kezében.

Ilyenkor fölugrott az ágyból, fölrántotta az ablakot, és segítségért akart kiáltani. Torkán akadt a szó, homloka kopogott és lüktetett. Félt, hogy megőrül. A fejét belemártotta az udvarból hozott jeges vízbe, s hóval dörzsölte le lázas testét. Megsemmisülve nézett a nyugalmas, nagy aranycsillagokra, s alig várta, hogy jöjjön a reggel ködével, zajával, kocsizörgéseivel. Később nem is kísérelt meg lefeküdni, meggyújtotta lámpáját, és cigarettázott. Valahogy meg akarta menteni azt az iszákos, agg művészt.

Nem sikerült semmi sem. Mikor elzárták előle az italt, a vén cselédnek odaadta az aranyóráját, csakhogy bort kapjon. Újabban a pálinkára is rákapott.

Egyszer reggel felé, lázkínos, hosszú virrasztás után, vígan ugrott föl Károly a karosszékéből, mint akinek egy pompás ötlete jön. Elsápadt. Az eszme lassan érett meg agyában. Egy pillanat előtt még valami halvány, öntudatlan derengés volt, s most már vakító, gyilkos világosságban állott előtte.

- Vagy... - dadogta halványan. Az ajkai idegesen reszkettek.

Sietve megmosdott, szépen megfésülködött, s kiment a parkba. Megvárta atyját, míg felöltöz­ködött, s boldogan átölelte.

Beszélni kezdett vele.

Az öregember értelmetlenül mosolygott fiára, mint a rosszakaratú, ostoba emberek az idealisták lelkes beszédére. A borszag dőlt a szájából. A fiú szomorúan beszélt hozzája. Meg­félemlítette. Erélyesen lépett föl. A megvesztegetett cselédeket elbocsátotta, ágyát apja szobájába vitette, s az egész ház vezetését magára vállalta. Semmi szeszes italt nem adatott neki. Nagy tekintélyre tett szert, s apja úgy félt tőle, mint a kutya a gazdájától.

Az öreg magába szállt, zordon lett. Keveset evett, nem dohányzott, s lassan visszanyerte öntudatát. Korán kelt, ide-oda lézengett, míg a fia a padon francia könyveket olvasott. Halálosan unatkozott.

Károly eleinte alig mert atyjára nézni. Annyira sajnálta. Aztán lassan közeledett feléje, s megsimogatta ősz haját, mint az engedelmes gyermeknek szokták. Az ősz hálásan nézett rája, s bizalmasan és - annyi idő után - őszintén beszélt a fiával. Görcsösen magához ölelte. Türelmet­lenségről, unalomról és ismét unalomról beszélt neki, s kért tőle bort, nagyon sok bort. Fehéret, vöröset. Olyat, mint a vér. Vagy pezsgőt, amely habzik, zenél és gyöngyöz és friss pezsgéssel muzsikál a hideg poharakban. Pálinkát, amely olyan kellemesen döng a fülünkben. Rumot, sötétet, vérvörös rumot, amely trombitál... Károly összeráncolta borzas szemöldökét, s az öreg ijedve dőlt hátra, mert azt hitte, hogy nyomban megüti. Fia azonban komolyan és szelíden intette. Krisztusi szelídséggel feddette a fölemelt mutatóujjával. Megfogta remegő kezét, s vigasztalni próbálta. Beszélt jövendő életükről, mikor újra kijárnak majd a mezőre, és vésőcsengés fogja zajossá tenni a néma házat.

Az öreg sírt.

Mikor lecsillapodott, azt mondta, hogy gyengének érzi magát, s szeretne lefeküdni. Csakugyan egész nap fáradt és kimerült volt.

Károly másnap már vezetgette a kert kavicsos útjain. Könnyű föladványokat adott föl neki. Futtatta, ledörgölte érdes, hidegvizes ruhákkal.

De apja ereje és életkedve mégse tért vissza.

Egy este arra a gondolatra jött, hogy megkedvelteti vele a kerékpározást. Úgy gondolkodott, hogy ezáltal nemcsak erőt gyűjt, de ha sikerült megszerettetni vele, azt is remélte, hogy teljesen leszokik káros szenvedélyéről, s visszavezetheti őt az életbe, s talán abba a légkörbe is, mely egyedüli eleme volt. Orvosi könyvekben, pszichopatológiai szemlékben sok oly esetről olvasott, mikor egy erőszakolt, mesterségesen növesztett, jóirányú szenvedély legyőzi a károst, a rombolót, s a beteg teljesen meggyógyul.

Rögtön rendelt két óriási versenygépet.

Pár nap múlva a reggeli szürke órákban már tanította kerékpározni. Először igen lassan ment a dolog. Az öreg letaposott cipőivel fonákul hágott a kengyelre, s ügyetlen, lötyögő lábai gyakran a kerekekbe keverődtek. Egyszer úgy leesett, hogy majdnem elájult, s másnap a világért sem akart a nagy kerekű, zúgó szörnyhöz közeledni. Végre csellel fogott ki rajta Károly. Megígérte neki, hogy kap egy pohár bort, ha engedelmesen tanul, sőt pezsgőt is ígért neki, ha egyszer majd elhagyja. Összeszorított fogakkal és lihegő mellel kapaszkodott rá a nyeregre, s bámulatos szívóssággal írta a lefurkózott porondra a köröket. Szépen haladt, s kedvét növelte, hogy fia megtartotta ígéretét. Az országúton vak sebességgel nyargaltak. Az öreg sokszor elhagyta a fiát.

Egyszer valahogy kezébe kapott egy nagy üveg rumot, s két hajtásra teljesen kiitta. Kábultan rogyott le a díványra, és hányt. Oly rosszul lett, hogy orvost kellett hívatniok. Az orvos chlorál­hidráttal mesterséges alvást igyekezett előidézni. Minden kísérlet sikertelen volt. Üldözési rohamai jöttek. Félt mindenkitől. Azt hitte, hogy bőrén egerek, békák és tetvek másznak. És sírt, zokogott, bőgött. Az ágyneműit, az ingét föltépte, félt a megfulladástól s a haláltól. A fiát ölelte meg egyedül.

Azt szerette. Megismerte. Látta, hogy ez ő. A szobrász. A művész. Az új életre kelt isten­ember. A jobb fele. S mostan a reménysége. Károly megtudta az orvostól, hogy nincs semmi reménység. Azt tanácsolta neki, hogy vigyék szanatóriumba.

- Azért - mondotta -, mindent meg kell próbálnunk. A baj alapos gyógyításáról természetesen szó sem lehet, legfeljebb csak halálos kínjait enyhítjük. Pár hét múlva úgyis vége mindennek. Egyébként...

Az orvos vállat vont. Károly határozatlanul meredt a padlóra. Azután elvált az orvostól, s újra bement a betegszobába, honnan csuklás, hörgés, üvöltés hallatszott ki. Anyja kétségbeesetten törte a kezét, s jegestömlőt rakott a beteg fejére. Az öreg a padlóra vágta, és kacagott.

Mikor Károly belépett, elcsendesült és bánatba merült. Újra elfogta a sírás, s mint az őrültek a lucidum intervallumban, látta magát undok, állati betegségében. Fiát úgy magához ölelte, hogy majd megfojtotta.

- Mentsetek ki ebből a szemétből... Vigyetek kifelé... kifelé... mint a forgó, nagy kerékpárok... A hosszú, hosszú küllők... Ki... ki, ki innen.

Károly kiment a folyosóra.

Némán, gigászi árnyak közt gubbasztottak a nagy versenygépek. Óriásiaknak tűntek most neki. Táltosoknak, acélsárkányoknak... Megolajozta mind a kettőt, szétszedte, kitisztította. Azután újra a betegszobába ment.

Mikor feküdni tért, még egyszer megnézte a kerékpárokat. Mozdulatlanok voltak. A szobából a kifáradt beteg egészségtelen, sípoló hörgése hallatszott. Sötéten nézett az ajtóra. Aztán megveregette a gépek nyergét, mint ahogy az induló zsokék a kényes telivér paripák nyakát szokták, versenyek előtt.

Másnap indultak kifelé. Károly egész éjjel nem aludt semmit. Anyja éjféltájban még hallotta izgatott lépéseit, aztán elfáradva lefeküdt, s mély álomba merült. A beteg lélegzet nélkül aludt; a lázfoltok eltűntek arcáról, s élettelen, lárvaszerű, petyhüdt fehérség suhant rá. Az ajtó nyitva maradt.

A fiú majd a pincében, majd a padláson botorkált. A pincében egy pókhálós, zöld üveget kotort ki a homokból. A padláson előkereste apjának fehér dolgozókabátját, s ő is magára öltötte azokat a ruhadarabokat, melyekben egykor együtt dolgozott vele. Sok helyen lyuk tátongott rajta. A moly ette ki. Erős naftalinszag terjedt a szürkülő padláson. A szegény, vékony, szenvedésektől gyenge fiú rádőlt egy oszlopra, hogy el ne essék.

Aztán lejött. Fehér, könnyű ruháit meglebegtette a hajnali szél.

Egy cseléd kinézett az ablakon, s hirtelen ijedve csapta be. Azt hitte, valamilyen kísértet jár az udvaron. Ez a fiatal-öreg arc a reggeli levegő fagyosságában nagyon hasonlított az apjához.

Az öreget fölkeltette. Fáradt és halálosan kábult volt, de amint fülébe súgta, hogy kifelé mennek, rögtön föleszmélt, és öltözködni kezdett. A fehér ruhák oly jól illettek megtört arcához, s ősz hajával, fáradt, nagy szemeivel egy dekadens művész agyrémének tetszett. A fejére egy horpadt kürtőkalapot nyomott, s lementek a kertbe. A kerékpárok készen állottak.

Először kérdezősködött, hová indulnak, s nem akart engedni. De mikor a fia kihúzta a méregerős pálinka dugaszát, egyszerre talpra ugrott, s fütyülni kezdett. Végtelen erőt érzett karjaiban és lábizmaiban. Először Károly ivott, azután ő. Sokáig, nagyon sokáig. Úgy vette le szájáról a palackot, mint a piócákat a húsról. Letépte. Azután elindultak.

Rohantak, és nem szóltak semmit. Éj volt még. Ember nem járt az utcákon, s haladtak eszeveszett nyargalásban. Sokszor átugrottak egy-egy követ, mintha csak hitvány kavics lett volna. Az öreg később ellökött egy kis gyermeket, de tovább vágtatott, anélkül hogy a gépnek valami baja is esett volna.

Kiértek a nagy, hamuszínű mezőkre. Járatlan utakon suhantak tovább, a sikamló óriási kerék­párok zúgtak, mint valami hatalmas acéllegyek, melyek a kelő nap lámpása felé igyekeznek. Csak a mellük lihegése hallatszott.

A nap a felhők mögül kibújt. Rózsás sugarai úgy ágaztak szét, mint a csillogó, hosszú küllők. Egy fellegalak sapkát viselt. Hosszú, lelógó lába mozgott, mintha a vörösen izzó nap körül ingó küllőket taposná. Mentek, s az út porzott a gumihártyák alatt.

Az öreg szép lett. Erélyes. Az az állati vonás, amely az utolsó években elrútította természettől fogva művészi arcát, teljesen eltűnt, s inkább degeneráltnak és szenvedőnek látszott. Annyira kapkodott a kengyelek után, hogy vékony cipője levált, és mezítelen, véres lábakkal kapasz­kodott az acéltaposóba. A fia izgatottan nyargalt nyomába, s homlokáról csurgott a víz. Csöngetett és kiabált, hogy álljon meg, de ő csak haladt tovább. Nem bírt vele tartani. Már egy fél óra óta erőlködött, hogy utolérje. Mind hasztalan. Húsz-harminc méterrel mindig előbbre volt.

Vágtattak...

Károly figyelt. Egyszerre megállította gépét. A fék korgott, s ő féloldalt esett le. A gép kerekei összetörtek, küllői meggörbültek, de hirtelen talpra ugrott. Ledobta kalapját, s kimeresztett szemeivel nézte apját, amint rohan tovább. Utánakiáltott:

- Hahó, hahó! Előre!...

Egy fához kapaszkodott, hogy el ne essék.

A nap kibukkant, és olyanféle világításban volt előtte a mező, mint midőn a sötét színpad egyszerre megvillan kék lila és vörös görögtűzben. Távolban álltak a hegyek, s előttük a mély hűvös folyó.

Atyja gépe egyszerre fölpattant, s magasra, hihetetlenül magasra ugrott, mint valami óriási bolha. A folyó felé futott. Homályos, vak porfelleg takarta el. A fiú térdre ereszkedett. Mozdulatlan volt, mint egy szobor. Az öreg ment, rohant, vágtatott. Károly fülelt. Már a zajt sem hallotta. Tudta, hogy valaminek történnie kell. Fölállott, hogy jobban lássa. A gép kavargott, s egyszerre egy arcot látott a levegőben, magasan, hihetetlenül magasan. Az apja volt. Szétterpesztett lábakkal, a rózsaszínű égre forgó véres szemekkel esett a medernek kék, reggeli ködben fürdő vizébe. Nagy szemrehányás intett ki szeméből.

A fiú mosolygott. Nyugodtan fordult vissza.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Aranyfonál - Kriterion 1985.)

Petőfi Sándor: A táblabíró* (Koltó és Pest 1847/48)


(Töredék)

ELÖLJÁRÓ BESZÉD

Ah siralmas idő! oh elfajult világ!
Boldog mostan a vak, s jaj annak, aki lát,
Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
Hogy küszöbön van már az ítélet napja.

A földön minden fölfordult fenekestül,
Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.

Életem sok drága éjét virrasztám át,
Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?

És egy éjszakának a dereka felé,
Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő kísértet,
Melytől e világra jön a vég-ítélet.

Nem síri kísértet fejér lepedőben
Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
Franciaország az ő laka, nem kripta,
A neve pediglen: jacobinus-sipka.

Oh e sipka ördögkezektől van varrva,
Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
Amelyből minden rossz csak úgy dűl szerteszét,
Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.

„Újítás” a jelsző e sátán zászlaján,
S még a dögvésznél is harapósabb talán;
Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
„Elölljáróbeszéd” mostan csak „előszó”.

De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!
Ez csak haszontalan cifra az asztalon:
Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
Bebújt az ördög a politikába is.

S hah szentségtörése a szentségtörésnek!
A táblabírák is oda esküvének,
Oh’ ahhoz az isten nélkül való néphez,
Amely újítást, mely haladást visz véghez.

Igen, már a táblabírák közt is vannak,
Akik parókájok porának rohannak,
Kik parókájokról a szent port lerázzák,
Mellyel a századok őket koronázák.

Ah siralmas idő! oh elfajult világ!...
De hála istennek, maradt még legalább,
Maradt egy-kettő a táblabírák között,
Kikhez, te rossz szellem, nincsen semmi közöd.

A dicső férfiak! fölírom nevöket.
Kalapomba vetem, s aztán amelyiket
A szerencse éri, amely’ket kikapom,
Halhatatlanítni fogja harsány dalom... –

Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri
Fegyveres Tamás... hah, éppen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
Bátran odaillik Árpád idejébe.

I-ső §.

Régi példabeszéd: „nehéz minden kezdet”,
De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
Amidőn kezdeni kellene dalomat,
Tollnak rágásában gyakorlom magamat.

Kitaláltam végre!... hősöm vezetem be,
De hogy is nem jutott ez mindjárt eszembe?
Bevezetem hősöm... kérem az urakat,
Emeljék meg, amint illik, kalapjokat.

Először is pedig leírva mi lenne,
Hogyha nem az, ami legfontosabb benne?
Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom,
Erre nagyon kicsiny volna papirosom.

Fegyveres Tamás úr legfontosabb része
Az, mely arra van, hogy az ételt eméssze.
Ki látta a Gellérthegyet életébe’?
Ama hegy e hasnak miniature-képe.

Tiszteletgerjesztő, méltóságteljes has!
Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass.
Hova lenne akkor ama nagy tekintély,
Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél?

Ritka szép látvány, ha a megyeházánál
Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll,
Első tempója, hogy hasát üggyel-bajjal
Föltálalja... csak úgy recseg a zöld asztal...

Különben arányos testalkata vagyon,
Mert hasához feje hozzá illik nagyon,
Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb,
Csak az a különbség, hogy a fej üresebb.

S ezt a phisicából könnyű magyarázni:
A teher mindenkor alá szokott szállni,
S innen van – amit sok hinni vonakodik –
Hogy táblabíró úr mélyen gondolkodik.

Arca kellemdús arc, bár az orra kurta...
Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta;
Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet
Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.

Valami rejtélyes van vonásaiban,
Nem tudhatni: mihez hasonlít legjobban?
Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.

Nincsen az igazság sem egy sem más részen!
Én a természettant keresztülfürkésztem
Csupán csak emiatt s a legnagyobb gonddal,
S úgy találtam, hogy ő valóságos cethal.

Táblabíró úr hű gyermeke a földnek,
Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
Egy van benne, mit az ég magához húza,
Ez egy: kackiásan kipödrött bajusza.

S ezzel kész az arckép. Érzem, tökéletlen;
De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben:
Mit ecsetem rosszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.

Külsőképpen immár táblabíró urat
Ismernők, most már csak a belseje marad,
S ez még nagyobb munka, ezt egy lélegzettel
Úgy kutyafuttában nem végezhetni el.

Lelkiismeretem fölvigyázó lészen,
Hogy dolgom valahogy el ne hevenyésszem,
S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
De igazat szóljak... segíts, uram Jézus!

II-dik §.

Betyárok nélkül nem szűkölködik hazánk,
De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
Rakoncátlan legény, nincsen semmi módja,
Merre kedve tartja, arra van az útja.

Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,
De ha eszébe jut, neki-neki lódul,
És a szegény falun olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak úgy ropog bele.

Úgy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,
Iskolába mért nem járattad folyódat?
De hogyan járatnál folyót iskolába,
Mikor ez alig van fiaid számára?

S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal
Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
Mint ez környékének, úgy esnek ők neked,
S ezt tőlök még csak rossz neven sem veheted. –

Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,
Mert Fegyveres Tamás residentiája.
Genialis egy kis falu... amennyiben
Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.

Úgy állnak a házak, oly egyenes sorba’,
Valamint a mezőn a legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.

A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,
Köztük, mint ökrök, a közbirtokos urak...
Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.

Se szere se száma Kálnón az uraknak,
Itt a faluvégen Latócziék laknak,
Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi, s a többi.

Fegyveres Tamás úr háza a más végen
A tiszteletes-lak s templom közelében,
Homlokára írva: 1603...
Utána illenék: az újítást várom.

Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,
Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
Semhogy újítólag kezeit tenné rá,
Inkább tüstön-tőbül azokat kivágná.

„Szentségtelen kezek soha se bántsanak,
Ti az idők által szentesített falak!”
Szól táblabíró úr lelkesedésébe’,
Ha javítást súg a rossz szellem fülébe.

„S miért javítanám? azért, hogy repedez,
Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dűl.”

Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,
Van elől középütt holmi tornácféle;
Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni álom borul rája.

A tornác teteje torony, s óra rajta,
Mely az időt három oldalra mutatja:
Éjszak-, kelet- és délre; csak nyugat felé nem...
Rövid kis történet, tehát elbeszélem.

Az én táblabíróm és Latóczi Endre
Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
S a bosszút, ha kezök ügyére eshetik,
Egymás ellen teljes szívből elkövetik.

Latóczi Endrének nyugatra a háza,
S hogy ez az időnek járását ne lássa,
Tamás úr, követvén örökös bosszúját,
Kivette nyugati óramutatóját. –

Jobbra a cselédház, az istállók balra,
Középütt egy almafa a nagy udvarba’,
Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
Három következő esztendő megbánja. –

Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:
Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,
Régi karosszékek, régi almárjomok,
Az egyik roskadoz, a másik tántorog.

A vén bútoroknak talán a legvéne
Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
De van köztök új is, egy kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.

Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,
Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
Akik a Fegyveres családból erednek,
Kiket a törökök annyiszor kergettek.

S immáron ismervén a háznak mivoltát,
Kívül is belül is annak állapotját,
Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi történik benne?

III-dik §.

Kukorít a kakas hajnal hasadtára.
Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
Tővel-heggyel állna minden ő nélküle.

Talán amióta század ez a század,
Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
Midőn piros orrát a hajnal föltolta.

Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:
A pálinkás-üveg a kamrába’ van,
S ez az, ami őt oly jókor oda vonja,
Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.

De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,
Rágalom malmára, pletyka-darálóra;
Üssön le a mennykő a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –

Tehátlan tehát a kakasság kukorít,
Borbála kisasszony a kamrában virít,
A konyha számára ád ki főzeléket,
S ex tempore pofon vágja a cselédet.

Úgy kell neked, úgy kell, te kotnyeles Sára!
Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
Bele is markoltál, de Borbála lesett,
Rajta is kapott... most dugd el a poflevest.

Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,
Mégpedig úgy, hogy a szomszédba is hallik;
Gyermekek hallják a hortyogást az utcán,
S azt hiszik: trombita... katonák jőnek tán.

De most megrázkódik, torka muzsikája
Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
Egymásnak rohannak, s megállnak meredve;

Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,
Kiegyesül mind az utósó szálig.
Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
S képe tetemesül, orcáit fölfújván.

Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,
Harag és iszonyat lángol szemeibül:
„Borzadalmas álom!” szuszogja, lihegi,
„Arcomat a hideg veríték verte ki.

Írnom kellett volna.. írni erőtettek...
Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger.

Alva sem hagy békét az átkozott írás!
Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.”
Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.

Eszébe is jutott nemigen sokára,
Nyilallt az oldala, borsózott a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.

Eszébe jutott, hogy van édes fia,
Akinek levelet kell még ma írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.

Fölkelt, felöltözött, bebújt ruhájába,
Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
Meg is reggelizett, két font húst bevága...
Éhgyomorra csak nem kaphat ily munkába.

Az almáriomnak tetejéről pedig
A toll s kalamáris előkeríttetik,
Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
Annakokáért is borral föleresztik.

Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,
Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
Írja meg levelét... de mi hagyjuk őt itt!
Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.

Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,
Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel karcsú derekával,
Mosolygó szemével, pajkos mosolyával?

Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,
A kertnek legalsó sötét lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg nem lelnök,
Reggelenként a nap ottan üdvezli őt.

Íme, nem megmondtam? a lugas mélyében
Ül, mint a csalogány ül rejtett fészkében.
Mért rejtezik így el a világtól mindig,
S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?

Megmondom, hogy miért?... aztán borzadjatok,
Mert iszonyúságos az, amit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
S máris és mégis az ördöggel cimborál.

Ördöggel cimborál! apja is bevallja,
Gátolná is, hanem hiába gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget rászedje...
Áldoz a gonosznak... könyvet olvas egyre.

Itt, és leginkább a napnak kezdetével,
Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
Keze, zsebe most is könyvekkel van teli...
A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!

Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,
Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak rálövellő lángja.
Sajnálatra méltó szegény kis leányka.

Azonban kinn a kert mögött ostor pattan,
(Tiszai rév felől jön el az út ottan,)
Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.

Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,
Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
De a kíváncsiság szinte felkelt benne:
Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?

Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,
Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
„Dezső, Dezső lelkem!” s kinyitá a kertet,
S a kis ajtón által az húgánál termett.

„Hogy vagy, édes húgom?” kérdezé a bátya,
„Egyre víg? szívedet a bú most se’ bántja?
Arcod most is piros, szemed most is élénk,
Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.”

„Oh”, felelt a lyányka, „nekem semmi bajom!
Mindennapos vendég ugyan az unalom,
De ez az öreg úr éppen úgy utálja
A könyvet, mint apánk... fut, mihelyt meglátja.

Igaz, a könyvekkel csak titkos mulatok,
De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha nyílni látnám fölöttem az eget.

Abból olvasom a világ tarkaságát,
S feledem falunknak bús egyformaságát,
S ahová magamnak elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm oda vágyaimat.

Így élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?
Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté megérkezésedet.”

„Mi vezetett haza? az, ami elhajtott”,
Válaszola Dezső s kínosan sóhajtott,
„Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
Ahogy neki tetszik, megyen és jön velem.

Néha elővettem férfiúságomat,
Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
S újra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.

De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,
Vigyen... s először is vezetni fog karja
Az elhatározás erős sziklájához...
Azonban jer, húgom, menjünk most apánkhoz.”

IV. §.

Táblabíró úr az ég segedelmével
Óriási dolgát épp’ akkor végzé el,
Amidőn az ajtón kopogtattak vala,
S kopogás után belépett Dezső fia.

„Ejnye, akasztani való rossz portéka,
Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!”
Ilyen barátságos szavak hangozának
Nyájas üdvezletül ajkán az apának.

Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,
Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
Bátor volt kérdeni, folyvást hüledezve:
E szép fogadtatást hogyan érdemelte?

„Hogyan érdemelted?” kiálta föl apja,
S kezéből a tollat dühösen eldobja,
„Nem tudott az ördög elébb hazahozni
Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?

Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,
És az ember ezt mind, mind hiába írja!
Kínos fáradságom nagy potyára történt;
Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.

hogyha nem sajnálnám az útiköltséget,
Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,
Olvasnád levelem ott Pest városába’,
Nem írtam légyen azt ily szörnyen hiába.

Azt írtam: jöjj haza; henyéltél eleget.
Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
Itt a tisztújítás, egy becses virágot
Terem neked a kert: szolgabíróságot.”

Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,
Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
Amint eddig elvolt nélküle, el is lesz.

„Hogyha vétek”, úgymond, „a közügyi terhet
El nem fogadni, ha az ember rá termett,
Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
Ha viselésére gyöngék a vállai.

Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,
Foglalják el a tért markosabb legények,
Én majd benn maradok csendes hajlékomban
A nekem való, a rejtett nyugalomban.”

„Kivel beszélsz, kölyök?” kurjantott reája
Az apa oly igen méltó haragjába’,
„Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak minden hangja parancs neked?

Ki sem lépsz? röpülni fogsz, ki az ablakon,
Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,
S tizenkét vármegye főtáblabírája!”

Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,
De szelídségéből e beszéd kikapja,
S a fiúi érzés tusakodik benne?
Nem lenne-e jobb, ha szívéből kimenne?

Végre, amint illett, csak erőt vett magán,
S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
„Jól van, apám, tehát legyen, mint kívánja,
Ki fogok lépni a nyilvány piacára.”

Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,
Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,
Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.

(Forrás: Petőfi Sándor munkái III. k. – Bp., Franklin-Társulat 1906.)

*) Petőfi 1847/48 telén kezdte írni a Táblabíró c. elbeszélő költeményt. Egy töredéket közölt belőle, de végül befejezetlen maradt.


Badics Ferenc: Petőfi elbeszélő költeményei (Bp.,1906.szept.12.)



Petőfi 1944-től 1848-ig összesen kilenc kisebb-nagyobb elbeszélő költeményt írt s kettőt befejezetlenül hagyott. Négy-öt évre elég sok, kivált ha tudjuk, hogy emellett mennyi lírai költeményt s egyéb munkát is írt. De Petőfi gyorsan dolgozott. Ha lelkében kialakult a költemény meséje, néhány nap vagy hét elég volt neki a legnagyobb elbeszélés megírására. Talán ez is hozzájárult, hogy elbeszélő költeményei annyira rokonhangulatúak akkoriban írt lírai költeményeivel, hogy íratásuk idejét akár ebből meghatározhatnók. A János vitézben például éppúgy ráismerünk a sok küzdelem után céljához jutott költő boldog elégedettségére, mint a Szerelem átka, Salgó, Szilaj Pista címűekben a Felhők szerzőjének keserű hangulatára; Szécsi Mária a szerelem győzelmével és Bolond Istók a családalapítás boldogságának rajzával éppúgy rámutat a jegyben járó költőre, majd a boldog férjre, mint az Apostol a politikai küzdelmek csalódásai közt hánykódó költő elkeseredett lelkületére. Valóban, Petőfi sokkal inkább a hangulatok embere, hogy sem ki tudná magát vonni azok befolyása alól; annyira lírai természet, hogy események tárgyilagos felfogására és nyugodt előadására csaknem képtelen.

Nem csak a jelen élet viszonyait, hanem az elmúlt idők eseményeit, embereit is a saját erősen egyéni hangulatából, bátran mondhatjuk: a saját lírai elfogultsága szerint ítéli meg. Amily szeretetreméltó s amily érdekes – még hevesebb kitöréseiben is – ez egyéniségnek őszinte megnyilatkozása a lírában, annyira ártalmára van az epikusnak a művészi mesealkotás és jellemzés tárgyilagos munkájában. Ez a fő oka, hogy – ha van is Petőfinek egy-két sikerültebb elbeszélése -, költészetének ez az ága aránytalanul gyengébb, mint a lírai. E fő ok mellett másodrangú a költő fiatalsága s élet- és emberismeretének fogyatékossága. Legtárgyilagosabb munkáját, a János vitézt alig 22 éves korában írta, az Apostolt pedig – szintén fiatalon ugyan, de már – 26 éves korában. S mily nagy különbség van a kettő között, nemcsak epikai nyugalom, hanem a nép életének és viszonyainak, emberi lelkületének megértése s hű rajzolása tekintetében is. Petőfi – küzdelmes élete folyásában – sokat látott és tapasztalt, ami mélyen benyomódott lelkébe, s ha élményei körében marad (mint a János vitéz első felében, a Szilaj Pista s még az Apostol egyes részeiben is) a viszonyokat és embereket egyaránt híven tudja rajzolni. De ha képzelete vagy heve elragadja és soha nem látott embereket és életviszonyokat akar a való színében feltüntetni, akkor rajza nem tud az igazság erejével hatni. Ha mesét mond, gazdag képzeletét még támogatja a mesei hagyomány, s leleménye játszi szeszéllyel csaponghat; de a bonyolultabb életviszonyok felfogásához vagy társadalmi problémák megoldásához éppúgy hiányzott tapasztalása és higgadt ítélete, mint a történeti múlt felfogásához mélyebb tanulmánya.

Azt nem lehet mondani, hogy Petőfinek, mint az Alföld szülöttének, semmi érzéke sem lett volna a múlt iránt. Igaz, hogy gyermekkorának emlékei nem régi várak és városok történelmi környezetéhez fűződnek, hanem a délibábos róna kolompoló gulyái és robogó ménesei, a pusztai csárda és lakói, a sekély vizű tó meg a gólya gyönyörködtették a később is ez a környezet lesz képzeletének legkedvesebb mulató tanyája; de amikor csak alkalma van, szívesen fölkeresi a hegyvidéket: elragadtatással bámulja az erdő koszorúzta bérceket, s őszinte gyönyörűséggel merül a váltakozó hegyek és völgyek, a sziklákon rohanó patakok szemléletébe, mint erről Úti jegyzeteinek és Úti leveleinek minden lapja tanúskodik. Épp így kora ifjúságától fogva rendkívül érdekelték a régi várak történetei és maradványai. Ifjúkori jegyzetei közt 1839-ből van egy Várromok című kis füzet, melyben – nyilván valami történeti vagy földrajzi munkából – nem kevesebb, mint 60 régi várról jegyzi föl, melyik milyen vármegyében s melyik város közelében fekszik; ha valami érdekes mondai vagy történeti adatot talál, azt is oda jegyzi. Mintha csak kalauzul készítette volna magának későbbi kirándulásaihoz. Aminthogy sohasem mulasztja el, hogy meg ne tekintse az útja felé eső várakat, melyek akár fekvésöknél, akár múltjoknál fogva valamiképp nevezetesek voltak; távolság és fáradság neki sohasem akadály. Különösen 1845 tavaszán és 1847 nyarán volt alkalma bejárnia Gömör vármegye regényes fekvésű várait s innét elmerengni nemcsak a tájak szépségein, hanem az elmúlt századok történetén is. A történelem különben is mindig kedves tanulmánya volt, a hazai és világtörténelem egyaránt. De olvasmányai útján nem annyira ismeretei gyarapodtak, mint gondolat- és érzületvilága gazdagodott hatásokban. Petőfit sokkal inkább elfoglalják a jelen élet, a saját kora politikai, társadalmi és irodalmi mozgalmai, hogy sem ebből magát kiszakítva, a múltakat kellően átérteni s magát a régi idők viszonyaiba beleélni tudná. Mint ahogy csodálattal adózik a hegyvidék szépségeinek, de azért szíve-lelke ösztönszerűleg a rónáért rajong legigazabban: éppúgy, bármely nagy érdeklődéssel olvassa a múltak történeteit, ezer érdekszál még szorosabban fűzi a jelenhez.

Mindamellett Petőfinek elbeszélő költészete is nagyon érdekes; néhány költeménye határozottan nyeresége irodalmunknak, egy-kettő pedig irodalomtörténeti fontosságú is. Ilyenek mindjárt a legelsők: a Helység kalapácsa, melyest 1844 nyarán, s a János vitéz, melyet azon év őszén írt. Amazt „hősköltemény”-nek nevezte, s az egykorú kritika úgy is vette bírálat alá, teljesen félreértve a költő célzatát, mely pedig nagyon világos volt. Évtizedek óta annyi „fegyvert és vitézt” énekeltek költőink a klasszikus eposzírók magas hangú stílusában, hogy írók és közönség egyaránt ráuntak, annyival inkább, mert az eposz helyébe lépő újabb széppróza is nagyon dagályos, cikornyás nyelven kezdett szólni. Petőfi, ki az egyszerűséget és természetességet esztétikai elvül vallotta (Aranyhoz írt lev. 1847. márc. 31.), nem szenvedhette azt a kimért feszességet s Kuthyék „sallangos, puffogó dagályát”. (Úti levelei Kerényihez, 1847. júl. 11.). Ezért lírai költeményeinek már legelső kötetében szakított az ún. szobaköltészet stílusával; most ezt tette az elbeszélő költészetben is, de előbb kedvére kigúnyolta a nagyhangú epikai stílust.

Egy kisszerű s nevetséges falusi történetet tárgyal, olyan módon és hangon, mintha legalábbis Trója ostromáról vagy a honfoglalásról volna szó. A „szemérmetes Erzsók ötvenöt éves bájaiért” ketten epednek: a „helybeli lágyszívű kántor” meg a „széles tenyerű Fejenagy” a falu kovácsa, „vagy mint őt a dús képzeletű nép költőileg elnevezé: „a helység kalapácsa”. A „fondor lelkületű egyházfi” azonban egyszer, mikor ez utóbbi istentisztelet alatt elszunnyadt, bezárja a templomba, a korcsmában pedig felbiztatja a kántort szerelemvallásra. Ez rá is szánja magát, de épp akkor borul Erzsók elé, mikor a templomból kiszabadult Fejenagy belép. Féltékeny dühvel rohan a kántorra, majd az egyházfira; lesz nagy kavarodás. Erzsók elájul, a mulatozók két pártra szakadva dulakodnak, míg nem a „béke barátja” Bagarja megérkezik a bíróval s a kántor feleségével, az „amazon-természetű” Mártával, akik aztán rendet csinálnak. A költő pedig, akár csak Zrínyi a Szigeti veszedelem berekesztésében, örök hírt s nevet jósol magának nagy munkájáért. E paródiának sikere azon az ellentéten alapul, mely a köznapi tartalom s a fenséges eposzi hang, az alant járó képzetek és öblös hasonlatok, meg a cifra nyelv között van. A már idézetten kívül egész sereg homéroszi jelző ékesíti az előadást, köztük ilyen cikornyás is: „a vitéz Csepű Palkó, a tiszteletes két pejcsikajának jókedvű abrakolója”. A hexameterre elékeztető daktylikus verslejtelem még fokozza a komikus hatást. Célzatát azonban épp azok nem értették meg, kiknek leginkább szólt, s költői és szépprózai irodalmunkban még jó ideig divatozott a „hoch-magyar stílus”, mint Arany nevezte.

Petőfi azonban a János vitézben hamarosan megmutatta, miképpen kell egyszerűen s mégis szépen szólni. Mikor Vörösmarty előtt felolvasta, ez úgy nyilatkozott róla, hogy „bármely irodalomnak díszére válnék”, kiadója, Vahot Imre pedig, az előszóban szól róla nagy elismeréssel, s úgy jelöli meg, mint a magyar irodalomban eladdig egyetlen „jeles” költői népmesét, melyben a népi elem a műveltebb költői szellem által némileg nemesítve tűnik fel”. A költemény tulajdonképp háromféle elemből van szőve. Alapját egy közönséges, a nép életében gyakori történet alkotja. Egy szegény juhászlegény, ki mint kitett gyermek, kegyelemkenyéren nő fel, szeret egy árva leányt; miatta aztán egyszer úgy elhanyagolja dolgát, hogy kárvallott gazdája elkergeti a háztól. A legény bujdosása közben betyárok közé keveredik, majd fölcsap huszárnak, mire azonban vitézi hírrel hazakerül, kedvese bújában már meghalt. Ezt az egyszerű történetet a költő egészen a nép modorában fogja fel és dolgozza ki. A nép igazságérzete nem nézheti el, hogy annyi szívbeli derékség s oly keserves sors jutalmazatlanul maradjon. A szerelmesek hosszú bánattal lakolnak hibájukért, de aztán szenvedésökért dús kárpótlásban kell részesülniök. Ehhez képest a költemény derekát az a küzdelem foglalja el: miképp teszi jóvá a hős korábbi hibáját s miképp válik érdemessé a legteljesebb boldogságra. Mint ahogy a nép a maga hősét számtalan kalandon viszi keresztül, úgy tesz Petőfi is. János vitéz kalandjai azonban kétfélék: az egyik csoport: az idegen országokban való katonáskodás (VII-XVIII. ének) még összefügg a nép életével. Régi időkben – még Petőfi korában is – az idegenből hazakerült katona azt a sok rendkívüli dolgot (nagy hegyek, nagy városok, tenger, sokféle nép és szokások) a saját felfogása szerint oly módon szokta előadni, hogy a lehetetlen is a való színében tűnt fel s a nép képzeletében nagyban gyarapítá a népmesei tőkét. Petőfi ezt a népies felfogást tükrözteti vissza elbeszélésében. János vitéz kalandjait nem komikusan, mint a huszáros bravúrjaival dicsekvő hős viselt dolgait adja elő (miként Garay a Hári János kalandjait), hanem hívő naivitással, komolyan, mintha jeles tulajdonaival kiváló hőse e vitézi dolgokat valósággal végbevitte, s Tatárországban, Indiában, Franciaországban valóban járt volna. A helyszín s a viszonyok és emberek rajza mind e felfogásból ered s teljesen megfelel a nép képzelmének. A kalandok másik csoportja: János vitéz szereplése az óriások, a boszorkányok és tündérek közt (XIX-XXCII. ének) tisztán képzeleti, illetőleg népmesei vonásokból van alkotva. Akkoriban ugyan még kevés népmesénk volt ismeretes, de amit Petőfi gyermekkorában hallott, az elég volt arra, hogy megtermékenyítse képzeletét. Amint az óriások országát, a boszorkányok gyűlését, a tündérek földjét rajzolja, a meseköltő módjára szinte kedvét leli a csapongó képzelet játékában; leleménye sok új vonást talál, s mégis ráismerünk a mesék országára és lakóira.

Bármennyire sikerült azonban a kalandok szövése és elbeszélése, a rajz finomsága, élethűsége mégis legteljesebb a költemény bevezető részében: a szerelmes pár idilli találkozása, a mostoha dühös támadása, János erélyes védelme, a gazda haragja, a szerelmesek búcsúja, János bujdosása a pusztában (milyen pompás itt a zivatar leírása is), s később látogatása otthon és Iluska sírjánál – mind oly egyszerű, természetes s igaz képe a helyzeteknek s az ezekből folyó érzelmeknek. Itt a költő nem képzelete után indul, hanem magát az életet s azokat a viszonyokat, tájakat rajzolja, melyeket színtől-színre ismert, s melyeknek festésében költői tehetségét mindenkor legfényesebben ragyogtatta.

A sok különálló kaland miatt könnyen meglazulhatott volna a cselekvény egysége, de Petőfi erős szerkesztő érzéke uralkodik a tárgyon. Azonfelül, hogy a főhős elejétől végig János vitéz, kinek sorsa és egyénisége iránt való érdeklődésünket sem mellékesemények, sem új személyek fölvétele nem csökkenti: az Iluska alakja, mint János vitéz érzelmeinek középpontja, küzdelmeinek oka és célja, tarta össze mint belső kapocs a cselekvény egységét. Előbb azért küzd, hogy jóvá tegye hibáját s rászolgáljon a boldogságra, utóbb a küzdelem válik előtte céllá, hogy kiűzze szívéből a bánatot; de a keblén hordott sírvirág összeköti a múlttal s a tündérek közt is Iluska emléke gyötri, míg végre küzdelmei jutalmául elnyeri a legteljesebb boldogságot. Nemcsak az alakítás, hanem a jellemzés is kitűnő. János vitéz alakja már a bevezetésben egyéni vonásokkal domborodik elénk. Mindenről megfeledkező szerelmi mámora, ártatlan kedvesének erélyes védelme, érzékeny, de férfias búcsúja, utóbb gyermek- s ifjúkorának elbeszélése a király előtt, Iluska sírjának meglátogatása, a tündérországi jelenet mind mély szerelmének és törhetetlen hűségének bizonyítéka. A sorsában való megnyugváson kívül jellemző rá az a magafékezés, midőn gazdája ütlegei elől inkább elmenekül: tudja, hogy megérdemelné a büntetést, de attól fél, hogy indulatától elragadtatva, vissza találná ütni nevelőapját. Bátor elszántsága nem hiányzanék arra, hogy betyár legyen, de erkölcsi érzülete még azt sem engedi, hogy a rablók kincséből valamit elvigyen. Mint katona természetesen huszár lesz, s vitézségével és magyaros lovagiasságával tűnik ki. Jószívűségének is sokszor adja jelét. A mesék birodalmában erején és bátorságán kívül leleményességével is kitűnik. E jellemvonások s János vitéznek egész vérmérséklete olyanok, hogy őt mint mesehőst minden ízében magyarrá teszik. Mellette Iluskát a költő a nőiség legszebb vonásaival rajzolja. Mély és hű szerelme, néma szenvedése, bánata és halála rokonszenves alakká teszik, szépségét a tündérek is megbámulják. Ő nem vesz részt a küzdelemben, de miatta történik minden; szenvedőleges szerepe éppen ellentétes János vitéz erélyes, tettre vágyó természetével. Egymáshoz illő pár s méltók a sok küzdelemmel kivívott boldogságra.

A költemény előadása, nyelve, verselése mind összhangzásban van a tartalommal. Petőfinek ez a legtárgyilagosabb elbeszélő költeménye; szerencsésen eltalálja benne a népmesék naiv hangját, mely alapjában komoly, de a jó vég előre sejtetésével a borús égbolt alól is ki-kibukkan a nyájas napsugár derűje. Ilyen a nyelve is. A tárgy természete egyenesen megkövetelte az egyszerű, népies nyelvet. A népiesség nemcsak a népies szók és szólások használatában, hanem az eredeti népies gondolkodás, felfogás, érzület, szóval a népszellem letükrözésében áll. Ez aztán jóízűen magyarossá teszi stílusát, melybe csak elvétve kerül egy-egy, a nép nyelvében idegenszerű kifejezés. Versalakja a régi és népies magyar alexandrin, melyet oly könnyen ír, mintha már évek óta gyakorolta volna magát benne.

A János vitéz irodalomtörténeti érdemét fokozza, hogy Arany János, ki szintén érezte az elbeszélő stíl reformjának szükséges voltát, csak ennek olvasása után bátorodott fel Toldi megírására, hogy egyszerre művészi fokra emelje a népies hangú elbeszélést. Petőfi a legelsők közt kereste föl meleg üdvözletével nagy költőtársát, őszintén kívánva, hogy „amit ő nem dicstelenül kezdett, folytassa azt teljes dicsőséggel”. Ezzel kezdődött az az ismeretség, mely utóbb - személyes találkozásuk után – a legodaadóbb barátsággá fokozódott.

A János vitéz után írt két elbeszélése: a Szerelem átka és a Tündérálom mindenképp gyenge alkotások. Amaz népmesei és mondani elemekből van szőve, de a kettő nem fűződik szoros egységbe, krónikásan egyszerű előadása is hidegen hagy. A másik egy fantasztikus álomkép, a költő gyermekkori szerelmének ábrándos képe, mely – úgy látszik – akkor újult fel emlékezetében, midőn újra találkozott gyermekkori barátnéjával. A költemény tele van lírai és reflexív elemekkel, nyelve azonban színesebb, mint az előbbié.

Mindkettőnél jobb a Salgó és a Szilaj Pista, melyek hangulatban is rokonok, annak a borongós, komor hangulatnak szülöttei, melyben a költő való és képzelt csalódásai idején (1846) élt, amidőn a Felhők című lírai ciklusát, a Hóhér kötele c. regényét s a Tigris és hiéna című drámáját írta. Salgó magas sziklavárának romjait 1845-ki gömöri útja alkalmával látogatta meg; a kirándulást maga leírja Úti jegyzeteiben (l. a IV. kötetben), s a költemény bevezetésében majdnem szó szerint említi ott leírt erős benyomásait. De ami történetet hozzáfűz, az merőben a maga képzeletének alkotása. Salgó rablóvár volt a XIV. század elején dúló fejetlenségben, s ura, Kompolti Péter, két fiával rettegésben tartotta az egész környéket. Egyszer Gedővárra rontottak, ennek urát megölték, szép, ifjú nejét pedig foglyul vitték. Rablója, az egyik Kompolti fiú előtt ifjúkori álmai újulnak meg az elalélt szép asszony láttára, de durva lelkű öccse (a férj gyilkosa) is részt kíván a zsákmányból, s már párbajra kelnek érte, de atyjuk magának tartja Perennát; ez most ráveszi Dávidot, hogy ölje meg atyját és öccsét s akkor övé lesz. Megteszi, de a tett után megőrül, s az ölébe kapott Perennával leugrik a magas sziklafalról. A történet jól beleillik az akkori zord időbe, a férfiak jellemrajza is elég sikerült. Kevésbé az Perennáé. Hogy a kétségbeesés és bosszúvágy a legszelídebb nőt fúriává alakítja át, érthető; a Nibelungenlied Krimhildéjét is az elvesztett boldogság és a bosszú forgatja ki előbbi gyöngéd nőiességéből; de itt az átalakulás hosszú idő alatt érlelődik s lélektanilag teljesen indokolt, míg Petőfi balladás rövidségű előadása csak a tényeket említi. A tartalom izgalmasságát festi a költő azzal is, hogy a jambikus lejtésű sorok nem szakadnak versszakokra s rím sem köti össze a sorokat.

Szilaj Pista tárgya újkori, valóságos népdráma. A csinos révészlegény szenvedélyesen szereti egy vén halász gyönyörű leányát; a városi hetivásáron azonban szemet vet rá egy úrfi is. Egyszer, vadászat alkalmával eltévedve, újra ráakad s a hamis lánykának tetszik az úrfi hízelgő beszéde. A gyanakvó Pista másnap rájuk ront, de az úrfi ütésétől elkábul, aztán elbujdosik. Rabló akar lenni a Bakonyban, de a legelső megtámadottnak visszaadja pénzét, aztán addig bujdosik, míg szíve keserve öntudatlanul a Dunához vezeti. A félhomályban már indulni akar a csónakon, mikor az úrfi is éppen odaérkezik Lidivel, s őt fel nem ismerve kéri, hogy vigye át őket a túlsó partra. A Dunán rémülve ismerik fel a legényt, ki ekkor felfordítja a csónakot s mind odavesznek. A népélet viszonyai, a féltékeny legény, a csapodár lány s az úrfi, néhány vonással elég jól vannak rajzolva, az elbeszélés hangja is nyugodt. A négy utóbbi elbeszélés között mindenesetre ez a legsikerültebb.

Tökéletes ellentétei ezeknek Szécsi Mária és Bolond Istók, a boldogító szerelmet dicsőítő két elbeszélő költemény. Petőfi 1847 nyár elején Tompánál volt látogatóban s innét (júl. 6.) együtt rándultak ki a vadregényes murányi völgybe s föl a magas sziklavárba, melyről a legnagyobb elragadtatás hangján ír Kerényinek (l. Úti levelek 9-ik lev. IV. köt.), azt is megírva, hogy „míg a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábránddal merengett, addig Tompa Mihály aludt és hortyogott”. Még azon a nyáron fel is dolgozta Szécsi Mária kalandos történetét, de nem Gyöngyösi előadása vagy a történeti hagyomány alapján, aminthogy nem is az a célja, hogy az egész kalandot apróra elbeszélje. Szinte balladai rövidséggel ragadja meg derekán az eseményt s szövi tovább azt a szálat, melyen kifejlik majd az ő eszméje. Petőfinél a katonás természetű Szécsi Mária mint Bethlen özvegye maga ajánl frigyet Rákóczi Györgynek, mert ő a vár kapitánya, s mikor Wesselényi a császári sereggel közeledik, a felkészült sereg élén ő fogadja a követet, ki meglepetésében alig bírja elmondani, hogy Wesselényi nevében felkéri a várat. Szécsi Máriára is mélyen hat a deli ifjú, de kérelmét hetykén visszautasítja. A követ azonban maga Wesselényi volt, ki a várkapuban írt epedő levélben kér tőle találkozót. (Minderről semmit sem tud a Gyöngyösinél fenntartott hagyomány.) A levél olvastára majd leolvad Mária szép testéről a páncél, szobájába menekül, hogy el ne árulja zavarát s éjfélre ígéri a találkozót. Wesselényi elmegy, de épp megfordítva, mint Gyöngyösinél, Szécsi Mária kéri Wesselényit, hogy álljon a fölkelők pártjára; midőn Wesselényi ezt férfiasan visszautasítja, vérpaddal fenyegeti, de Wesselényi hűségét így sem tudja megingatni; ekkor aztán kitör belőle szerelme: keblére öleli lovagját, inkább ő szegi meg hitét, lovagjáért el fogja tűrni párja szidalmát, a jövő pedig: „megbocsát a nőnek, hogy elfelejtette végét szerepének”. Ezek az utolsó sorok fejezik ki a mű alapeszméjét is.

Szécsi Mária regényes szerelmét Tompa és Arany is feldolgozták. Tompáé sikerült legkevésbé (maga is csak „középszerű históriá”-nak tartotta), sőt egyenesen elhibázottnak kell mondanunk, mert – igaza van Aranynak (Petőfihez írt lev. 1848. jan. 8.) – „ha az eskü és szerelem, férfiasság és nőiség hozatik küzdésbe... s az utolsók győznek, tragikus vég kell”; így pedig, a történeti hagyomány ellenére, nem fejezhette be Tompa a költeményt. Arany épp úgy fogta fel a tárgyat, mint Petőfi: hogy Isten a nőt szerelemre teremét. Mikor Petőfi – Koltóról visszatérőben – meglátogatta és felolvasták egymás előtt amaz a már kész, Arany készülő költeményét, bámulva vették észre az eszmei egyezést; de Aranynál más a kifejtés, népiesebb a hang s elbeszélőbb folyamatú az előadás. A Kisfaludy Társaság 1847. elején pályázatot hirdetett egy Szécsi Máriáról írandó elbeszélő költeményre. Kétség kívül ez irányította mindhármuk figyelmét a tárgyra, de aztán a versengés elkerülése végett egyikük sem pályázott, s így Szász Károly nyerte el a jutalmat.

A Bolond Istók még sikerültebb. Bolond Istók ismert népies alak, de jóformán csak puszta név, melyhez egy-két általános vonáson kívül csupán a debreceni bekukkanásra vonatkozó szólásmód fűződik; egyéb viselt dolgait teljesen elfeledte a néphagyomány. Ez a humoros, bohém alak nagyon alkalmasnak tetszett Petőfi s utóbb Arany előtt is, olyan életmód és életelvek hirdetésére, melyek mások előtt hóbortosaknak tetszettek. Arany, ki meséit mindig szerette valami valóhoz támasztani, meghordozza hősét Debrecenben is s a maga ifjúkori életét, kalandos vágyait, ideális terveit s keserű csalódásait adja elő, életrajzi hűséggel. Petőfi költeménye derültebb humorú, aminthogy ő nem is csalódásait, hanem vágyai teljesültét énekli meg. Hősét már java ifjúkorában, kialakult életelvekkel lépteti föl, s tulajdonképp csak egyetlen kalandját mondja el, melyhez ő is a maga életéből vesz motívumot. Mint ahogy ő sok hányatás és küzdés után is megőrzött vidor életkedvvel benyit egy mogorva apának komor külsejű házába s aztán feleséget meg boldog családi tűzhelyet szerez magának: úgy tesz hőse is. Egyébként a cselekvény szövésében teljesen képzelete után indul. Hősét úgy lépteti föl, amint jól megveri a zivatar, de ő csak neveti ennek erőlködéseit s bekopogtat a legközelebbi tanyán. Bár csurom víz s éhes is, mégis van kedve ingerkedni a vén gazdasszonnyal. Az öreg gazda szenvedő arca s élettörténete meghatják, de komolysága csak addig tart, míg az öreget a maga szivárványos lelke derűjével s vallásos hite s reménye balzsamával megvigasztalhatja; aztán ismét a régi, vidor szeszélyeivel mulattató emberré válik, ki folytatná eddigi vándorlásait, de előbb az öreg úr, majd unokájának megérkezése gátolják. Azt már eddig is láttatta, hogy könnyelműsége alatt érző szív és vallásosság, vidorsága alatt komoly tudomány és élettapasztalat rejlenek; most aztán bebizonyítja gyakorlati tudományát, az élet követelményeit ügyesen megvalósító képességét is, s így mindenképp rászolgál arra, hogy valahára igazán boldog legyen. Ez a boldogság szétárad az egész házon, s jut belőle az öreg gazdának is, ki unokái körében elfelejti régi szenvedéseit. Íme Bolond Istók ugyanaz az alak, kit a Vándorlegényben s Petőfi egyéb költeményeiben láttunk, az az éhen-szomjan kóborló, sokat hányódott, de sokat is tapasztalt kóbor diák vagy mesterlegény, kit nem csüggesztenek el szenvedései, aki gyönyörködik a világ szépségeiben, ahol lehet, kiveszi részét az örömből is, aki erős hittel bízik a jövőben, mert azt hiszi, hogy Isten mindenkinek gondját viseli s addig senki meg nem halhat, míg egyszer boldog nem volt; ez a hit, ez a meggyőződés megerősíti lelkét a küzdelmekben s csak növeli életkedvét. Nem a költő maga-e ez, kinek mostoha sorsa elviseléséhez szintén az a biztos hit ad erőt, hogy egykor minden jóra fordul, s hírnév és családi boldogság örömei fognak neki kárpótlást nyújtani a kiállott szenvedésekért? (l. Úti levelei 11. lev. IV. köt.) S mikor ezt elérte, 1847 őszén, akaratlanul feltámadnak előtte a küzdelmes napok emlékei s életkedve annál nagyobb, mert nem csalódott hitében, reményében.

A költőnek ezek a saját életviszonyaiból merített tapasztalásai teszik oly vonzóan igazzá Bolond Istók alakját. Kevésbé sikerült az öreg úr jellemzése, kiben ellentétül a világgyűlöletet és életunalmat akarja feltüntetni, de ehhez kevés a valószerűség és lélektani hűség. Annyi csalódás és keserűség után a mély fájdalom igazolva van, de a kedvetlen szomorúság még nem világgyűlölet és életunalom, aminthogy Bolond Istók beszélgetése meg az unokalány váratlan megjelenése hamar el is űzik a komor hangulatot. A költemény előadása, hangja rendkívül változatos és könnyed; a tartalom szerint egyszer tréfás, másszor komoly és emelkedett, egyszer festő, másszor elmélkedő s végül merengő; de az alaphangulat, a boldog véget előre sejtetőleg mindvégig derült. A versforma is összefügg a tartalommal. mintha a költő az egyenlőtlen sorok szeszélyes ömlésében hősének szabados természetét s életkedvének vidor szökellését akarná letükröztetni. Nyelve is ötletes és népiesen magyaros. A Bolond Istók az elbeszélő nemben János vitéz után mindenesetre a legjobb alkotása Petőfinek.

1847/48 telén még két elbeszélő költeményt kezdett írni: a Táblabíró és a Lehel címűeket, de bár egy-egy töredéket mindegyikből közölt, mindkettő befejezetlen maradt. Amabban nyilván a régi Magyarország csökönyös maradiságát s félszegségeit akarta kigúnyolni (mint ahogy tette már a Magyar nemes és Pató Pál cím

kitűnő életképeiben), a Lehel pedig, kinek alakja régóta érdekelte a költőt (Lehel című kisebb költeménye három is van), népies krónika lett volna, melyben- a kezdetből ítélve – hősének németgyűlöletét akarta rajzolni. Mindkettő célzatos mű lett volna tehát, de befejezésüket megakadályozták a következő hónapok nagy és izgalmas eseményei, melyek nyugalmas hangú elbeszélő költemények írására nem voltak többé alkalmasak.

S Petőfi mégis írt: 1848. aug. havában megírta az Apostolt, de ezen rajta is van korának s a maga lelkének minden izgalma. Életrajzában (l. az 1. k. 16-17.l.) láttuk, milyen hatással voltak rá az 1848 márciusától kezdve történt politikai események, a fejleményekkel elégületlenül hogyan lett mind türelmetlenebbé, vágyaiban, reményeiben csalódva miképp vált egyre elkeseredettebbé. Ijesztően gomolyogtak felettünk a közelgő vihar felhői, s őt eközben nemcsak a haza sorsa, hanem családja fenntartásának gondjai is egyre jobban izgatták. Naplója, prociamatiója, hírlapi cikkei, levelei mind erről a háborgó izgalomról, keserűségről tanúskodnak. Ebből a hangulatból fakadt az Apostol. Hőse Szilveszter, kit egy részeges tolvaj a korcsma küszöbén talál s öregségére a maga támaszául akar fölneveltetni; de fölakasztják s a fiút nevelőanyja az utcára kergeti, hol egy vénasszony akad rá, s koldultat vele, de amit keres, elszedi tőle s a kutyájával hálatja. Ezért örül, mikor egy úr magához veszi fia inasául. Itt aztán évekig tűri az úrfi szeszélyeit, mert eközben éles ésszel figyel és tanul annak háta mögött. Önérzete utóbb föllázad a rabszolgatartó úrfi bánásmódja ellen, otthagyja a házat s a nevelő segítségével iskolákba jár, kitűnően tanul s szép jövőre lehetne kilátása, de ő a nép emberei közé megy falusi jegyzőnek. Itt demokratikus eszméinek hirdetésével akarja a népet felvilágosítani, de az uraság és a pap rossz szemmel nézik működését, amaz megfenyegeti, emez pedig ellene lázítja a népet s távoznia kell. Egyetlen lélekben kél iránta rokonszenv, az uraság szép ifjú lányában, ki a búcsúzáskor megvallja neki szerelmét, utóbb el is szökik utána, felesége lesz s megosztja vele az egyre növekvő nyomorúságot. Mert Szilveszter hiába foglalja írásba eszméit, megdicsérik munkáját, de kiadni senki sem meri, mert tele van a legszabadabb köztársasági eszmékkel. Szilveszter kénytelen mások munkáit másolgatni, de ebből kenyérre sem telik, egyik gyermeke éhen hal, s jegygyűrűjét kell eladnia, hogy eltemethesse. Egy titkos nyomdában végre kiadja munkáját, s emiatt kegyetlenül börtönbe hurcolják. Évekig sínylődött itt, őrjöngő fájdalommal, s mikor hosszú idő múlva kiszabadul, nejét s gyermekét sírjukban sem találja. Semmi sem köti többé az élethez. Az utcán nagy tolongás van, a királyt várják, ő is odaáll, rálő a királyra, de leteperik s aztán a kárörvendő együgyű nép szeme láttára másnap lefejezik.

Bár e mese egészen a költő alkotása, olvasmányainak, élményeinek, a közelebbi és távolabbi hazai történeteknek befolyása könnyen felismerhető rajta. A francia forradalom, a szabad eszmék hirdetéséért börtönbe zárt Táncsics Mihály, kit márc. 15-én az ifjúság szabadított ki, a vérpadon elvérzett Martinovics és társainak sorsa nem egy helyzetet és eszmét sugallnak, mint ahogy Szilveszter nyomorának rajzához Kuthy Hazai rejtelmei, a jegyző és a falusi nép sorsának festéséhez a maga tapasztalásain kívül Eötvös Falu jegyzője is szolgáltatott egyes motívumokat: Szilveszter börtönbeli szenvedéseinek leírása s az ablakára szálló madár pedig Byron Chilloni fogolyjára emlékeztet. A cselekvény nincs híján egyes szép részleteknek, különösen a költemény első felében, midőn hősének gyermekkori hányatásait és nyomorát s ifjúsága küzdelmeit az életből ellesett igaz vonásokkal teszi valószerűvé, hősét pedig rokonszenvessé; bár a célzatosság, az úri és papi osztály elleni gyűlölet itt is erősen észrevehető. A második részben egyenesen a fennálló politikai és társadalmi rendet teszi felelőssé hősének tragikus életéért és elbukásáért. Szilveszter férfias, mély szerelmében, rajongó szabadság-szeretetében szenvedélyes királygyűlöletében ráismerünk a költő érzelmeire, de egészben mégsem magát rajzolja. Kompozíciója sem hibátlan, de hősének jellemzésében van a fő hiba. Szilvesztert az ideális szabadság, az emberi önérzet és függetlenség hőseként akarja feltüntetni, de hőse eszméit nemigen fejti ki, sem akkor, mikor ez a néphez szól, sem akkor, midőn munkáját megírja. Mikor a nép közt apostolkodik, még rajongónak látszik, amiből ismételt csalódása sem gyógyítja ki; később is annyira eszméinek él, hogy az élettel való köteles küzdelemben, midőn már feleség s gyermekeiért kellene dolgoznia, szinte gyámoltalanná válik; rajongása utóbb egész őrjöngéssé fokozódik, s kikerülhetetlenné teszi a katasztrófát. A politikai és társadalmi állapotok éles bírálata, a helyzetek és jellemek rajznak erős színezése mindenütt a költő elégületlen háborgását láttatja a hűség és igazság rovására. Ezt a lázas hevületet éreztetik egyenetlenül folyó rapszodikus versei is. Nem tudjuk, tett-e a költő kísérletet a mű kiadására; de ha megjelenik, valószínű, hogy akképp fogadja a közönség, mint forradalmi láztól égő lírai költeményeit. Kéziratban meglehetősen elterjedt s az 50-es és 60-as években, mint a forradalmi eszmék hirdetője, titkon mély hatást is keltett. 1862-ben valami rossz másolatból kiadták, de nagyon hibásan; első teljes kiadása csak az alkotmányos idők helyreállta után, 1874-ben jelent meg.

(Forrás: Petőfi Sándor munkái III. k. – Bp., Franklin-Társulat 1906.)