Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói (2. folytatás)

Az eredeti helyesírás megtartásával!

Petőfiné Szendrey Júlia

(1828-1868)

 

A Napló és naplófélék.

 

A Napló.* (1846.)

 

(Erdőd, szept. 29.)¹ Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel! – Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni; s én csak, mint a halványuló múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állani, melyet lassanként a feledés mindig sürűbb fátyola fog végkép eltakarni.

(Erdőd, oct. 10.)² Ki volna képes most ez érzést bennem megmagyarázni! Hiszen a szerelemnek gyönyörének is kell lenni, s én csak fájdalmakat érezek. Meg vagyok győződve, hogy keserűn kell megbánnom e napoknak minden perczét, melyeket ővele töltöttem; méreg lesz azoknak emléke, mely minden valódi gyönyör poharába keveredik, melyet ajkaim érintenek; alattomos kígyó, mely hirtelen fogja fejét minden örömeim után nyujtani. – Elment ő, s azt mondá, hogy nem fogom őt többé látni, soha. Soha! – E szónak kétértelműségét csak most ismerém meg. Oly rettentő határozott, ha vágyaink elérésének határidejét jelenti; kételkedhető, ha mult szenvedésre mondjuk, hogy: soha nem kell azt többé érezni. Kimondhatatlanul fáj – nem a szivem – úgy hiszem, a lelkem. Nem heves fájdalom ez, mely minél hevesebben viharzik át fölöttünk, annál csekélyebb nyomot hagy maga után, hanem mély, mély fájdalom, mely örvényszerű mélységbe sodor minden vigaszt, minden okoskodást. – De van egy, mit későbben, ha nyugodtan gondolkodhatom e tárgy felől, vigaszúl tekinthetek: s ez a tudat, hogy nem ébresztettem az ő szivében akarattal oly reményeket, melyeket valósítanom nem szabad; sőt oly különösnek, szeszélyesnek mutatám magam, milyen nem is vagyok. És ma épen, hogy viseltem magam! Mondá is, hogy én csak játszom vele, s mert hiuságomnak hizelgett, őt is körömben látnom, azért fogadám el udvarlását. Egy ember életboldogságával játszani! Hisz ehhez jellemtelenség, alávalóság kell; s hogy tudna épen ő ily leányt szeretni, ilyenhez ragaszkodni, kiről ezt gondolni meri, s kiről ezt feltennie kell? Pedig mai beszédeim után ilyennek fog ő engem hinni; igyekezni fog feledni, s talán… megvetni. De mi lesz már most belőlem? semmi! Nevetni, mulatni fogok, mint azelőtt, rendben és szokás szerint, de körülem, bennem megváltozott a világ folyama; mélységes tengerré váltak ez utolsó események benne, melyben minden későbbi boldogságnak elveszni kell. Minden örömeimnek kútfejévé válhatik, valamint sírjává.

Ha ő ezt tudná! Vajjon igazán boldog lenne akkor? Oh, ha bizonyos lehetnék benne!

Van egy megfoghatatlan varázshatalom lelkem fölött, mely még tán akkor sem hagyná kimondanom, mi pedig talán az élet üdvét teremthetné meg számomra; egy megfoghatatlan hatalom, mely óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem: az nem enérdemem, mert nem enakaratomból, hanem kénytelenségből tevék így.

Az én lelkemben fölváltva két túlság uralkodik: a legforróbb szenvedély s utána zsibbadt hidegség, s ez utóbbi teljes érzéketlenséggé válik, ha egy ideig nem akad tárgy, mi ismét hatalmasan fölrázza hideg nyugalmamat. De uralkodni magamon mindig tudtam eddig s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálczát, ha csak önkéntesen, unalomból el nem hajítom, ezentul is. Pedig még nem is élvezém a gyönyört, mit csak egy fölöttünk uralkodó érzelem kielégítése szerezhet, ama boldogság-mámort, mit csak önkénytelen átadás idézhet elő. Ha eddig nem ismerhetém meg e, csak szerelem által keletkezhető boldogságot, ezután sem fogom ismerni, úgy hiszem.

(Nagy-Károly, octóber 21. – Levélforma.)³ Én megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamban, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly szinben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősitse. És ha épen való az, mit egy iró mond, hogy: nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás! Ez engem elrémit, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! Azért nem kötöm le még most magam, nem igérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljő ön a tavaszszal s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, egymásban keresni fel jövendők boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, mely tán addig tart, míg a szerelem első mámora, hanem egy egész élet boldogságét.

Oh, ha ön oly szenvedélyes nem volna! Mindig féltem az ily szenvedély lángjaitól, mely épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tűz, melyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát biznám, melynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre kialudnék, miután lelkemet elégeté, nem hagyva egyebet emléknél, mi földúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná!... Oh szép az ilyen vég a regényekben; de kinek érző szive van, ezt kerülni fogja a valóságban, mert érezi, hogy ez őrültté tenné.

(Erdőd, octóber 23. – Levélforma.) Nem örül-e ön azon, hogy oly szabad, mint madár a légben, mely tetszése szerint repülhet, hova kedve, merre egy szép virág csalja? Meggondolttól megválni? Engem elbájol a pacsirta varázséneke, midőn mint gondolat hasítja keresztül a levegőt, s eltünésén szinte fájdalmat érezek: de azért, ha akkor ismét visszajőne, ha önként hatalmamba adná magát, mégsem fosztanám őt meg a szabadságától, mert félnék, hogy szerelmem sem volna képes szép szabadságának vesztét kipótolni, s hogy annak csábító emléke és az utánai vágy fölemésztené örömét  elnémítaná bájos énekét, mely elébb oly magasztos, mintegy ájtatos érzelmekre gyulasztá az ember kebelét. Tehát…

Szabad legyen a költő, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmadozó lelkén szeszélyeit és ábrándjait követhesse. Kiállhatlanná válhatik előtte bármely láncz, mely őt röptében korlátozná, ha tán önkénytesen vállalá is ezt egykor magára, nem gondolva meg következéseit… S ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint a lánczot összezúzni? De hátha e láncz egy lélek boldogsága volna?

(Erdőd, octóber 26.) Ha életem ezen utolsó szakára gondolok, ha átképzelem ez alig mult napokat: úgy érzem magam, mint mikor egy szép álomból félig eszmélve hallom reggel a körülem fönjárók szavait s gondolom: bárcsak még folytathatnám szép álmomat! És valóban szinte erőltetem magam, hogy tovább képzelhessem, mit hideg eszmélésem perczenkint mindinkább csalóka álomnak nevez. De tán szebb is ez álomnak mind kettőnkre nézve, mint valónak? Ma olvastam Dayka Gábor költőnek életirását, s kimondhatatlanul meghatott szomoru házassági viszonya. Most még inkább hiszem, hogy sokkal szebb és jobb is, a költő álomképének lenni s őt a távolság magasztos fényköréből lelkesiteni és buzditani, ha lelke pillanatokig elbágyadna, mielőtt a tetőpontra ér, hol állania kell: mintsem őt költői mennyországából a rideg mindennapi világba levonni, hideg valóra ébreszteni.

(Erdőd, november 1.) Ha kint a nap lementét nézem és szemeimmel eltünését kisérem, gondolva, hátha e tüneményt most ő is látja és ábrándozó lelke előtt olykor tán az én emlékem is fölmerül; ilyenkor egy különös érzés fut rajtam keresztül, s önkénytelenül azt gondolom: most lelkeink találkoztak a nap végsugarai között!

(Erdőd, november 9.) Én nem értem enmagamat, soha ilyen zsibbadást nem is képzeltem, mint milyen most ólomnehezen fekszik keblemen. Ha nem szeretem őt, hát miért gondolkodom szüntelen felőle, miért kell sóhajtanom, ha emlékembe előidézem a rövid perczeket, melyeket vele töltöttem? Sokszor gondolom: talán a lélek szerelme az, mit iránta érezek és nem a szenvedélyteljes szivé, a magasztos, minden földi érzelmeken és határokon fölülemelkedett léleké, mely nyugodtan és a mindennapisághoz szokott embernek alig látszó lánggal ég, amely csak a lélekkel enyészhetik el aztán… ez pedig halhatatlan, s vele szerelmem is! Én úgy hiszem, hogy a szív szerelme mindig csak halandó részünk érzése, bármily heves és lángoló is az; s így alája van vetve a természet ezer törvényeinek és egy pillanat, félreértés, hosszas távollét, megszokás és kor, mind megannyi gyilkosai lehetnek az ily szerelemnek. De nem így, ha lelkünk szeret; nincs idő, távolság, nincs földi esemény, mely őt megsemmisitse. Nem zajog, nem szenvedélyes ez, hanem szent, tiszta, a mulandóság határain túláradó s így: örök!

(Erdőd, november 14.) A nyugalmas okoskodás már elhagyni készül, mert érzem, hogy szerelmem mindinkább növekedik lelkemben. Úgy fáj a gondolat, oly soká nem láthatni őt, úgy feszíti keblemet, míg végre egy sejtés mondja, hogy fogom őt látni előbb is; mert ha csak felét érzi is a szenvedélynek, melyet mutatott, úgy el fog jönni még előbb s ekkor én oly véghetetlenül boldog leszek!

De hátha addig sem fog híven szeretni, ha szerelme már is kiégett! – Én vagyok oka; nem igyekeztem-e azt hidegen elnyomni? Bir-e tőlem csak egy emléket is, mely szerelmét irántam táplálná? És nem természetes volna-e ha szerelem után vágyó lelke egy más lényben keresné föl boldogságát, ki azt szenvedélylyel karolná föl, s őt boldogítaná. Még ekkor is jól esnék reá gondolnom, mert tudnám, hogy él velem egy világban oly ember, ki lelkemnek rejtélyes érzéseit teljesen átérté, h a mintegy véletlenül föllebbent a fátyol, mely azt eddig mindenki elől elfödé, mint a csillagvilágot, melynek milétét csak sejtenünk lehet, de ismerni tán soha nem fogjuk. – De hátha nem fogom őt többé látni!... E gondolatnál gonosz szellemem gúnyképét látom, mint mondja, hogy csak rajtam állt megismerni, mi az élv, mik azon perczek, melyekben az ég üdvét érezi az ember, midőn a világ számtalan tárgyai között, csak az egy érte lángoló sziv dobbanásait érezheti. Ha szétdúlják jövendőm örömeit, az ily multnak elélke megmaradna szivemben, s tudnám, hogy volt nekem is pillanatom, midőn boldogságomba merülve fölemelkedhetém az élet kinzó valóságán. A hideg ész elfásult okoskodásaival ezt mind semmivé tette, mert oly erővel lánczolta le érzéseimet, hogy élettelenségöket már magam is hinni kezdtem. lelkemben egy hang azt mondja, hogy mi visszatartott, az erény volt… De nem, nem! az bűn mégse lehet… oh isten, légy velem!

(Erdőd, november 18.) Soha ily sokszor és forrón nem kértem az Istent semmiért, mint most, hogy nyujtsa a halált, az édes, a megszabaditó halált; mert én ezen a világon soha nem találom föl magam s így ez nekem nem adhat, nem fog adni boldogságot. Ha lelkem mélyét vizsgálom: mindig csak azt látom benne, mily idegennek, mily egyedül érzem magam az emberek között. – Van ugyan oly idő, mikor pillanatokra mintegy elkábitom magamat, s azt hiszem, föltaláltam a tárgyat, mi boldogságot nyujtand; de ezek csak rövid pillanatok, s tán azért vannak, hogy aztán annál fájdalmasabban érezzem sorsomat: örökké egyedül, sóvár szomjúsággal e nagy embertömeg és örömei közt állanom! Azért kivánkozom mindig annyira a nagyobb világ mozgalmai közé, mert űz a remény, hogy tán fogok ott számomra is valamit találni, mi hosszabb időre, tartósan elfoglaljon; de eddig mindig csalódtam. Pedig mily örömem van, ha életet vagy érdeket érezek valami iránt, mennyire táplálom ezt, de hiában: ennek oly hamar vége van, és aztán ismét oly élettelen, holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én igy nem élhetek, nekem fölizgatás, szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek!... Istenem! mily szép a világ! és benne mégis az ember – kinek számára teremtéd azt ily széppé – oly nyomorult lehet! Ha nyugodt életet rendelél számára: elfásulnak érzései, és szenvedélyek, nagyszerű lélekháborgások után sóhajt; ha pedig szenvedély lakik keblében; nincs annyi ereje, hogy azon uralkodhassék, és annak gyáva rabszolgája lesz, mi őt aztán üdvösségétől is megfosztja. De még egy átka van az ily kedélynek, mely mérgezi szívét, t. i. a tudat, hogy nem nyujthat szelíd, békés örömöket, nem boldogíthat oly tisztán, mint egy csöndes, ártatlan teremtés teheti azt, bárki köti hozzá életét. E tudat elég korlátozni vágyaimat, ha azok kétségbe esve kiáltanak egy lény birása után, kivel megoszthassa e zajló érzéseket; félnék, hogy önkénytelen sodornám azt is ez örvénybe, mely így talán magamat fogja megsemmisíteni.

(Nagy-Károly, deczember 2.) Szerelem kell nekem, máskép nem élhetek! Elég nekem örökre, ha nincs, ki részt vegyen e lángban, mely benne dúl, melyet minden idegeimen keresztül, mint egy lávafolyamot szüntelen terjedni érezek, mely kénytelen önmagát emészteni, mert nem talál tárgyat, mely lángolását megoszthassa.

(Nagy-Károly, deczember 6.)⁴ Mintha nem lenne szabad nekem szerelmet éreznem, azt, mi után szüntelen imádkozom, mi vágyaim főtárgya, boldogságom egyedüli reménye, mi nekem szükségesebb mindennél vágyaim kielégitésére. Már éreztem szerelmem növekedését, örültem a gondolatnál, hogy azt egykor oly lángnak látandom, mely képes lesz őt egy életen át boldogítani; és most egyszerre, mintha jég verte volna el reményeim szép virágait, miután ismét oly kopár minden, mint volt, mielőtt e szép virágokat benne ápolhatám. Ily gyöngédtelenség, ily visszaélés képes volna a szerelmet, habár erősebb alapja lenne is, kiméletlenül kitépni szivemből, ha széttépve maradna is aztán, örömtelenül. – Mióta hallám, hogy nála levő soraimat ismerőseinek megmutatá, azon percztől fogva egy magyarázhatatlan rossz érzés lepte meg keblemet. Először fellázadt bennem minden e gondolatnál, mily nyugodtan és bizonyosan hittem igéretének. – Ha még most sem tartá meg adott szavát, most, midőn még oly nehezen és vigyázva nyerheti meg a vágyai czélját: önkénytelenül eszembe jut, vajjon mit várhatnék akkor tőle, ha már birtokába adnám lelkem minden gondolatát, ha ki lenne elégítve szenvedélye… Ily gondolatok először felláziták szívvéremet; de midőn ezt lecsillapíthatnám, helyette egy nyomasztó, merev fájdalom nehezedék lelkemre és a bizalom helyét foglalá el benne, mely most száműzve onnan. S ha örökre, úgy a szerelemnek is veszni kell belőle… Oh, de ha ekkor az ő élete sem lenne oly szép, minőnek ezt az én viszontszerelmem képes lett volna varázsolni; ha nem lenne, ki őt ú gy tudná szeretni, mint én, mitől félek, mert mégis boldognak kivánnám őt tudni; félek, mert ha közeledni fognak lelkéhez, elégeti szivöket a szenvedély, mely egész valóját öröktüzként lángoltatja, és ekkor elhamvadni vagy boldogságát elemészteni lesz kénytelen. De forró lelkem nyújthatott volna tápot érzelmeinek, míg viszont azt talált benne, s igy nem enyészthetnének el oly hamar a kéj perczei, melyek után sóvár szívvel mindketten vágyódunk. Oh, ha még nem lenne késő, szívemből kitépni emlékét! – Mert épen oly kínzó ez, mint lehet a vaknak, ha szemei csak pillanatra láthatták a szép világot, melyről annyi dicső képeket alkotott magának, melyeknek láthatása legfőbb vágya volt, de azt elérve, egy percz mulva ismét rémteljes sötétség fogá körül, a látott fényes kép helyett. Nem jobb lett volna-e, ha ismeretlen marad előtte e boldogság, minek emléke most, mert tudja, hogy annak élvezése neki lehetetlen, megkeserítnei fogja a gyér örömöket is, melyek talán az ő sorsában is találhatók lennének! -⁵

 

1847.

 

(Erdőd, február 3.)⁶  Még ennyire nem támadta meg a világ lelkem minden érzeményeit, rút árnya nem sötétíté el ennyire annak minden világosságát, mi föltárta benne az életkedv oly sokszor majdnem elölt virágát. De büszke öntudattal emelkedhetem e gyáva világ kiméletlenségei fölé, mely – mert nem érti szívem érzelmeit – azért fürkészi azt boszús kiváncsisággal, és gázolja megvetve annak legszentebb helyeit. Hadd legyen! erősnek szoktattam lelkemet, és most sem fogom magam eltiportatni. – Oh, de e hideg büszkeségért valódi boldogságomat kellett adnom, föláldoznom szívem lángérzeményeit, magasztos önalkotta világomat, s azt most  álomképnek nevezni; végre a fagylaló rideg felébredésnél még a vágyat is utána elnyomni! – Most kiváncsian várom a jövőt, várom, mit küld benne a sors még reám; szenvedtem már sokat, de ezentúl sem fogok könyezve összeroskadni hatalma alatt, hanem küzdeni minden szeszélye ellen.

(Erdőd, február 8.)⁷ Mi oly magasztos, mint földünk szerelme a nap iránt? és ez élőképe az én szerelmemnek. Jól tudja ő nap kedvesének hűtlenségét, mikor ez őt elhagyja, de mégis szereti őt, mert lelkévé vált szerelme. Nézd, mint borul el bánatában, ha nem láthatja őt, elsötétül a féltés rémes fájdalmában, ha az elvált tőle; de mint örül, ha az reggel ismét visszajő, fájdalomkönyűi, melyeket kedvese távolléte miatt sírt, egyszerre az öröm ragyogó harmatává lesznek, míg azt a nap forró csókjai föl nem szárítják; s ekkor oly epedve tárja elébe legszebb virágait, nem bánva, ha azok égető sugarai és a boldogság özöne alatt elhervadnak is; hisz csak kedvese számára növeli őket, növeli könnyeivel is, csakhogy szerelmesének örömét szaporíthassa.

Oh lásd, így szeretlek én, mint lelkem mennyországát; szeretlek, mint földi üdvösségem teremtőjét. Ha téged nem birhatnálak: elsötétülne életem, de kínos éjjelét nem vigasztalnák csillagok; a fájdalom széttépné szívemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. – Most tudom, mennyire szeretlek, tudod mennyire birod szívem, lelkem minden érzeményit. De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert tettszomjú lelkednek nem kell érte küzdeni… Oh irgalom! mondd, hogy még jobban szeretsz! Küzdj és tégy ezentúl egy szent czélért: a hon javáért! Most küzdhetsz bátran, mert tudod, ha pillanatokra megtörhetnék ifú erődet, lesz már most, ki lelkednek új erőt, új életet adhat; s ha sikere nem lenne fáradságodnak, van rokonkebel, hova fájdalmadat temetheted; van lény, kinek nincs saját fájdalma, csak ha te szenvedsz, nincs öröme, csak a te boldogságod fölött; ki egy világ szenvedését birja el addig, mit téged bír!

(Nagy-Károly, martius 2.)⁸ Ismét életemnek egy hatalmas átka nyomá le érzéseimet: a csüggedés, kimerültség. Bármire gondoljak, mindent oly leverő színben látok, nem vagyok képes jelenemben vagy jövőmben egy reményt, egy csillagot találni, mi egy kis életkedvet szerezne: oly hideg, holt vagyok, hogy vérem mintegy megzsibbadva érezem. Lelkem is oly levert, elégedetlen,mintha elvesztette volna már türelmét, el forró vágyát egy rokonlélek föltalására. Mártius 2. – Egykor azt gondoltam, hogy e nap reám fogja árasztani a legboldogabb viszontlátás minden üdvét, örömét; de csalódtam! E nap is csak úgy folyt le, mint a többi, enmagamat ámítva és hitetve. Nem fog ő eljönni, nem fogom őt látni, tán soká; nem mondhatom: soha, mert ez lehetetlen, de tán igen soká, midőn már részünkről minden veszve lesz, mikor egy élet fog bennünket elválasztani. Tán akkor már nyugodt leszek és megadom magam ez életnek, melyben mindig egyedül, egy lelkettépő, soha ki nem elégitett vágygyal kell állanom. S ez örök szomjú élet engem elemészt, elkárhoztat, míg nem lesz számomra szabadulás. Mit ér nekem, ha mindennek birok is, mit csak adhat a szerencse, h a a szerelem boldogságát nem élvezhetem; mit használna nekem egy világ birtoka, ha e lángoló szenvedély, mi szivemben lakik, nem talál tárgyat, melylyel egyesüljön, mely kielégíthesse. – Önkénytelenül kell a szerelem hatalmának rajtam uralkodni, nem pedig nekem erővel kikönyörgenem ismeretségét. – Nem érezhetek úgy szerelmet; csak magamat csalom, hogy az érzék mi csikland, mi kissé elfoglal, ama mennyet alkotható, dicső érzelem.

(Erdőd, martius 27.)⁹ Ha eljön ő, sokat kell szenvednem, de örömmel! Mert akkor aztán tisztában leszünk egymással; s ha látni fogom, hogy becsül; hogy mennyire lehet nyugodt: talán ha övé nem lehetek is, boldogithatok mást, mert öntudatom nyugodt és szemrehányás nélküli lesz. De láthat még meglehet!... Így is lehet végetlen fájdalom életem; mert ha minden szerelmem mellett sem lehetnék képes őt tartósan boldogitani, őt, ki joggal birná az élet minden örömét? Sőt talán mikor hozzám lenne kötve élete, ő látná, hogy csalódott bennem, s ekkor találna egy lényt, ki képesebb lenne megfelelni magasztos ideáljának, ki tartósabb boldogságot teremthetne számára, s midőn ő utána nyujtná ki kezét, én válaszként állanék közte és vágyai között? Ha csak egy szemrehányó kínos sóhaját hallanám, megtörnék lelkem… Dicső volna, ha ekkor akaratom szerint meghalhatnék; de a szív nem szakad meg, míg csak egy erecske van benne, mely szenvedni bír. – Oh, ha én volnék az élet, örökre enyém lennél; cserébe minden boldogságomat, gyönyöreimet birnád!

(Erdőd, április 5.)¹⁰ Már lehetetlen, hogy soká igy tarthasson! E megfeszitett idegek elpattannak, ha valami változás nem történik, vagy jóra vagy rosszra. Nem tűrhetem tovább!... Minden remény, béketűrés elhagy. Kedélyem oly izgatott, lelkem ingerültsége oly fokon áll, hogy kell lépést tennem, előre vagy vissza, különben e merev egyformaság elkábít, és szédülve kell a kétségbeesés alattam tátongó örvényébe merülnöm. Soha sem hittem volna, hogy valaha ily rettentő helyzetben legyek! Alig eszmélhetek világosan, oly kín szakgatja lelkemet, hogy elkábulok őrült eszméitől és feledek mindent, mi szerelmem körén kívül esik,m minden köteléket, határt s még nyomorultabbá teszem magamat. Ez a szenvedély hatalma!... Jól tudom, hogy ily szenvedély pokollá teheti az ember életét, s én mégsem menekülhetek!... S ha mégis csalódás és nem való az, miért én annyit szenvedek… ugy Istenem, hagyj megőrülnöm, mert csak ez szabadíthat. Ha látnom kellene, hogy csak képzetem csaljátéka az üdv, melynek elérhetéseért én e kimeritő harczot küzdöm, akkor… ha meg nem őrülök, elvesztem lelkem üdvösségét, és nem lehetek többé tiéd, Istenem!... Oh, ha már most sem szeretsz, ember! számadásod nehéz, rettentő lesz egykor. – És mégis leimádkoznám a mennyet számodra, ki a szenvedély egy alig képzelt hatalmával lelkembe ennyi harczot, ennyi kínt teremtél. Ha tudtad volna, hogy lángszavaid ily irgalom nélkül fogják lelkemet égetni, míg fölemészthetik nyugalmát, minden boldogságát: megkíméltél volna e fájdalomtengertől. Hisz nem vétettem ellened; miért tettél volna úgy, mint tettél, csupán pajzán, könnyelmű időtöltésből? Pedig ezt akarják velem elhitetni, és ezeknél még sokkal rosszabbakat, de nem! én nem hihetek e hideg, kiszámított szavaknak.

(Erdőd, április 26.) Tegnapelőtt kaptam tőle levelet.¹¹ Megmutatám atyámnak. természetesen nem szabad rá felelnem, mert elvesztem különben szeretetét, mi nélkül pedig nem élhetek boldogan. Hanem följegyzem, mit feleltem volna, s ha egyszer eljön ő, megmutatom neki, ha még…

„Ha egyelten koczkára bizzuk egész életünk boldogságát, s e koczka veszt: mi marad akkor? Ha ön szerelme a koczka, mire üdvösségemet fölteszem, s ha egykor látnom kellene, hogy csak álom, csak képzelet volt az ön szerelme: mi lesz ekkor sajátom? Semmi, mi örömet terem. Mit nyerhetnék kárpótlásúl? Gúnyt, megvetést vagy legfölebb szánakozást együgyűségem miatt, még azoktól is, kik mióta élek, szeretnek; még szülőim sem mondanának egyebet, csak hogy magam szerzém boldogtalanságomat, mert ők ezt jövendölik nekem most mindig, ha életemet az önéhez kapcsolnám. Gondolja meg az Istenre és mindenre, mi szent ön előtt, kérem gondolja meg jól: ismer-e ön engem annyira, miszerint meg lehessen győződve, hogy szerelmem s birásom önt mindenek felett boldogíthatják? De jól megértsen ön, én tartós boldogságot értek, nem rövid kéjmámort, mi elszédíti a lelket, hogy észrevétlenül és biztosan ássa meg boldogságunk sírját. Kielégíthető-e ön forró lelkének vágyait egyetlen nő, habár leglángolóbb, szerelme? A megszokás és folytonos akadályok nélküli birás nem untatná-e meg önnel a nőt, ki hogy boldogithassa önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak ön szerezhet? Ezek oly kérdések, melyekre nem esküdhetik meg senki,m ert a jövő sokszor a leghihetetlenebb dolgot is lehetővé teszi; de esküdjék meg ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdektől s hogy hiszi, miként életével egyhatárú szerelme. akkor, ha ezt megteszi ön, akkor nincs akadály, nincs gát, mely öntől elszakíthasson, akkor jobban nem szerethetem ugyan, mint most, mert ez lehetetlen, de imádni fogom és boldogitani önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével!

Ha nem teszi ezt, úgy ön nem szeret; tehát elfeled könnyen és boldog lesz. Könnyen el fogja feledni  lyányt, ki hideg okoskodással űzé el élvezetlenül a perczet, mely gyönyört, kéjt teremtett volna. Hisz „már-már elfeledett” ön, mint versében mondja. Mikor ezt olvastam, önkénytelenül jutott eszembe a kérdés: hát feledhetjük-e azt, kit mindenkinél jobban szeretünk, csak pillanatra is? És a felelet kínt hozott rám… mert szeretlek véghetetlenül, jobban, mint mindent e világon! Ha el nem jösz is most, ha kerülni fogsz is, mi azért találkozni fogunk még, tán sokára, de egyszer mégis. A mi elválásunk hosszú, de örök nem lehet. Már most kezedben jövőm; ha szép lesz az, neked köszönöm, ha fájdalmat adsz bérűl, könyörögni fogok, hogy te boldog lehess, s ha e kérelmem meghallgattatik, én sem leszek boldogtalan.

Mikor együtt voltunk, elmondhattam volna önnek mindent őszintén, nyiltan felelhettem volna kérdésére, de nem tehetém ezt egy titkos hatalmas erő miatt, mely visszatartott, kínos sejtelemmel töltvén el lelkemet. Szabadulni akartam sokszor, küzdöttem; de ilyenkor mindig átölelt jégkarjaival, magához szoritotta forró lelkemet, s hideg leheletével elfojtotta szavaimat, s ilyenkor látott ön szótlanul, mint szobrot állani, látszólag részvétlenül; pedig végetlen kínt okozott a harcz bennem, s én féltem még tekinteni is önre, nehogy egy szikrája fájdalmamnak átszökeljen az ön szívébe s habár egy századrészét is ismerje annak, mi engem majd őrültté tett. Meglehet, hogyha ismét összejövünk, ujra megkisért e rém, hogy szétzúzza boldogságomat; de már most lesz erőm legyőzni őt, s kibontakoznom a sötét fátyolból, mely öntől elválaszt. Merész kézzel fogom meg a kormányt, mely sorsom hajóját vezeti, s ha le fogják a viharok győzni erőmet, elmerülök a bánat tengerébe, hová engem megszámlálhatlanok követnek, míg ember élni fog, miként megszámlálhatlanok előzének meg, mióta csak teremtve van ember. De én álmodtam szép bájos szigetről, szépről, mint csak lehet a boldogság lakhelye, s melyen egy pillanat eltörölné száz hosszú év fájdalmát. Öntől függ, megismerem-e valóságban is e varázs-szigetet, vagy csak álom maradjon az, bár odadnék érte mindent, mit birtam; öntől függ, hogy az teljesedjék be, mit a világ ez összeköttetésből jósol, minek neve: kárhozat, szülője: csalódás.

(Erdőd, május 11.)¹² Azt beszélik, hogy itt lesz ő, hogy e napokban megérkezik. Már három napja, hogy ezt mondják, s még sincs itt! Én nem is hiszek nekik, mesének tartom az egészet.

(Erdőd, junius 2.) Május 16. érkezett meg ő, s ekkor rövid öröm után következtek oly napok, melyeket nem feledhetnék, bármily hosszú lenne is életem. Annyit szenvedtem tizenegy nap alatt, mennyit még soha. De május 27. kezdődött a boldogság, mely ismét jóvá tenné egy élet keserűségét. E napon együtt voltunk, e nap óta vagyok Petőfi jegyese!...¹³

Ma levelet kaptam Sándoromtól és szabad neki felelnem. Nem hiába állt sárga rózsa asztalomon, midőn e levelet kaptam, mert ennek olvasása után az irigység föltámadt bennem, pedig erről az érzésről eddig semmit sem tudtam. Nem is lehet csodálni, hogy is ne? Azt írja, hogy keztyűmet, melyet neki adtam, minden reggel és este csókolja; s én irigy ne legyek, ily pazarlás föl ne ingereljen! De jól van, én is igy teszek; nekem megvannak az ő levelei s én ezekre pazarlom azt, mit ő neki még nem adtam.

(Erdőd, junius 11.) Tegnap írtam neki. Sok bohóságot fecsegtem össze-vissza, szinte félek, hogy megúnja, míg végig olvassa, pedig ettől az Isten mentsen meg! De úgy szeretem kedvesemet, hogy még a gondolatot is szeretem, melyet vele közölhetek.

(Erdőd, junius 12.) Tegnap ismt kaptam Sándoromtól levelet, melyben többek közt azt mondja, hogy ő már most csak nekem kiván tetszeni, a többivel, az egész világgal nem gondol. Nálam ez máskép van, én nem így érezek. Én csak mióta te szeretsz, kivánok tündökölni, vágynám a legjelesebb lenni a világon, vágynám istennő lenni, csakhogy te mondhatnád az embereknek: „e hölgy, kit ti csodáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém, én birom a hölgy örök szerelmét!...” Csak most örülnék, ha dicsérne mindenki, mert én ismerem a kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk dicsértetni, kit lángolón szeretünk s kinek viszonszerelmét birjuk… s én e kéjt szeretném veled megismertetni. Oh, ha tudnád, mit érzek én, mikor téged dicsérnek, mikor gondolhatom, hogy e férfi, kit magasztalnak, kihez mint felsőbb lényhez tekintenek, ki szavaival századok multán is föllelkesítheti nemzetét, e dicső szép lélek engem szeret és boldogságát egyedül tőlem várja! – Oly szép is a lelked, szerelmem ifja, mint maga a boldogság, mely után vágytam, mely után örökös kívánság űzött, mióta csak eszmélek. Oh, csak most tudnám kifejezni, mit érzek, csak most tudnám leirni a boldogságot, mely lelkemben lakik, és az fényével elboritja, mintha sötét éjszakán egyszerre Isten angyalai szállnának alá a földre, és tartanának hosszú, ünnepélyes menetet, mialatt fényességök fölvilágit mindent, mintha száz nap ragyogna, és énekelnek oly szépen, oly szelid lágy éneket, hogy még a teremtő is kedvtelve hallgatja ez égi gyönyörtől reszkető hangokat. Mily öröm remegteti lelkemet! Szinte leborulok e boldogság özöne alatt. Istenem, Istenem! milyen a szerelem!... Átváltoztatja előttünk a világot, megrendíti életünket, hogy az többé soha olyan nem lehet, mint azelőtt. Míg Sándorom szeret, nem panaszkodhatnám a világ ellen, habár száz hosszú életet kellene átélnem; nem panaszkodhatnám, mert ő lett már most az én világom, kedves egyetlen világa lelkemnek, mindenható gyönyörűsége életemnek! De ellenben csak változhatlan forró szerelem elégíthet ki engem ha hűlni látnám érzelmét irántam, széttépné a csalódás vad fájdalma lelkemet s azontúl, mint gyönge virág, ha kegyetlen szeszélyében elsodorja a förgeteg, így lennék én is lelketlen játéka a szenvedélyességnek, mit a természettől nyertem, s min egyedül csak állandó forró szerelem uralkodhatik, uralkodhatik zsarnokként, de ezenkívül minden hatalmat megvet és leromból; s mi ellenáll, azt vagy vak indulattal tiporja le, vagy önéltét zúzza rajta szét. – Most mégis úgy félek az élettől; sokkal boldogabb lehetek és vagyok, semhogy ennek árát meg ne kelljen adnom. – Azt mondják, nincs ember, ki keserű csalódásokkal ne fizetné a jót, mit ritka növényként életében talál, s ha ez áll, úgy nekem is át kell e csalódáson mennem… Csalódjam inkább mindenben a világon, csak egyedül Sándorom szerelmében ne! Mindent eltűrök békével, megadással, csak ez egy tenne őrültté, tenne esztelen lázadóvá. És épen, mivel mindenem ettől függ, mert a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem: tán épen ezt fogja a sors tőlem elszakasztani; tán épen ezt fogja az Isten elvenni tőlem, hogy ennek elvesztével szerezzek érdemet egy jövő élet boldogságára. – Mily fényes képeket láttam e sorok kezdetén, és most!... De épen azoknak ragyogása vakította el szerelmemet s azért lett most oly sötét minden!...

(Erdőd, julius 4.) Mult héten egy különös álmom volt; leirom, mert meglehet, hogy egykor életem képére ismerek benne; minthogy reményeink könnyen csalnak, tehát nem lehetetlen. Álmodtam, hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt, bár mindig akartuk, soha nem mehettünk: majd ő volt messze tőlem előre, s én kértem, hogy várjon meg… Ő megállt, s mikor már közel voltam hozzá,hirtelen egy titkos erő oly sebességgel vont fölfelé, hogy mellette elrohanva, csak messze tőle állhattam meg; ekkor ismét ő kért, hogy várjam meg, s szintoly gyorsan tünt el mellettem. Igy mentünk soká, űztük egymást elérhetés nélkül, s midőn végre közel voltam a tetőhöz, ama láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, míg végre fenn a legmagasabb bércztetőn megállva, hallottam Sándor kérő szavait, amint kiáltott utánam a szerelem legepedőbb hangján: „várj meg engem, édes kedves Juliskám, csak míg egy égő csókkal olvasztom lelkemet a tiédhez, oh, csak addig várj, azután nincs hatalom, mely elválaszszon bennünket!” Én mozdulatlan álltam és láttam, mily sóvárgó vágygyal tekintett föl hozzám, önkénytelenül nyujtottam feléje karjaimat, és egyszerre mellettem volt, remegve borult vállamra, szorosan ölelt magához és egy lángoló, lelketégető csókot éreztem. Soká álltunk igy; századok, mint pillanatok, repültek el fölöttünk, míg végre a szerelem istenitő gyönyörével szivemben föltekintettem s egy bájos völgyben láttam magunkat, hol mind a ketten virágokat szedtünk. Én minden virágot átadtam Sándoromnak s ő koszorút kötött belőlök. Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem és egy hosszú, mély tekintetet vetett rám, oly szenvedélyest, mely tőle mindig lelkemet reszketteti meg. Mintha nem birtam volna el a boldogságot, mely fölmagasitá egész valómat, lehajtám fejemet. Midőn fölnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptekkel, melyeknek úgy tetszett, mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni kezdett fejemen a koszorú s a lankadó virágok homlokomra és arczomra hajoltak le… Oly távol volt végre, hogy alig láthatám, mintha köd szállt volna le előttem, s ekkor égetni kezdtek a virágok; a hova hajoltak, egy-egy égő sebet éreztem, égett homlokom, arczom és egy fehér rózsa, mely szivem fölé hajolt, ott is a legnagyobb fájdalmat okozá. Ekkor végkép eltűnt a láthatár szélén, s én semmit sem éreztem, megsemmisülve, föloszolva voltam, csak szemeim tarták meg életöket s látták őt visszarohanni és felvenni a koszorút, mely hervadt virágaival a földön hevert. Fejére tette e koszorút, mely hirtelen föléledt és sugárkoronát képezve ragyogott  fején. Így állt ott, mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn; csak arcza volt halovány, mint a holdnak legsápadtabb fénye. Oh, ha képzelem e sápadt arczot, borzadás fut el, szeretnék hozzá repülni és az élet pírját rá csókolni, szeretném lelkemet átadni neki, életemet, boldogságomat, csakhogy ő ne szenvedjen!¹⁴

(Koltó, szeptember 22.) Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira külömböznek ezek attól, miket leánykoromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem volna ez, milyenekről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd megváltozik tán, hogy lehet oly jövőm, mely helyrehozza amit szenvedtem, s ily gondolatok után festettem magamnak képeket, melyeknek minden oldala fény volt, s ide menekültem és lassanként elhagytam bánatomat, míg e képen merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, mily bizonytalan a leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott szivem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó repkedett körülem, melyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő is, vagy tarka szárnyain ringatta lelkemet, honnan az minden pillanatban lebukhatott, mert nem volt, ami föntarthatta volna.-  Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban-roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldognak lenni! Csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom, hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát. Isten előtt tett esküm bonthatlan biztositékul tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú  jövőt, míg az úgy ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétében. Nem féltem azt, hogy homály borithatja el, míg férjemnek mosolyát, nyájas tekintetét láthatom. És ilyen most bánatom is; szintoly határtalan, mint örömöm, szintoly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.

(Koltó, szeptember 23.) Hová lettél, tarka ezerszinű világom? Eltüntél hál’ Istennek, örökre eltüntél, nem hagyva egyebet nálam, mint emlékedet, melyen mindig mosódik el egy-egy sötét folt, míg végre nem marad meg belőle, csak ami édes, ami jó volt. A fájó kinos perczek úgy tünnek föl előttem, mint sírhalmok, melyeken virágok sarjadzanak, hogy később viruljanak ott és elfödjék zöld leveleikkel és piros virágaikkal a helyet, hol a kiszenvedett élet nyugszik. Ezen elenyészett tarka világ, míg benne éltem s ő bennem, szüntelen fölverte nyugalmamat és fölgyujtá fejemben a gondolatokat, hogy azok, mint pattogó szikrák égették nem egyszer agyvelőmet. Mint multra, jól esik rá visszagondolnom, de ha jelenem is olyan volna, megölne, széttépné szivemet. Habár egyhangú volt is az élet, de egyhangusága zajos és lelket kimeritő volt, zajosabb, semhogy kábulás nélkül tovább kiállhattam volna. Több sötét holló szállt el multam egén… Mint vidító, nyájasan éneklő madár; csak utoljára szállt fölém a fülemile, és dalolt oly édeset, oly kínosat a szerelemről, hogy szokatlan éneke felröpité lelkemet magához, s míg az bámulva hallgatta saját érzelmeit hangoztatni, észrevétlenül közelgett a vész reá és csattogó madarára… Dúlt a vihar fölöttük, hogy elválaszsza őket, hogy többé soha ne találkozzanak. Fülmilém látásomtól nyert erőt a viharban is legyőzhetetlenül hangoztatni énekét, s nekem viszont éneke adott erőt ellenállhatni, midőn meg akarták őt fosztani látásomtól. Végre elzúgott a vihar, s mi ketten, én és a fülemile elszálltunk és örökre egymáséi lettünk; ekkor elmaradtak tőlem a soha ki nem elégitett vágy rémei s helyökbe jött az édes nyugalom. Nem esengek a mult után, nem sóvárgok szebb jövő felé… jelenem elég, hogy egészen elfoglalja lelkemet, nem hagyva ott helyet tartós emlékezetnek vagy többet igérő reménynek.

(Koltó, octóber 3.) Borult fénytelen arczczal tekint le az ég, haragos zúgó szél ütötte föl táborát közte és a föld között és kergeti indulatosan a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlök, melyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek, hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közőlök. Végképen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz titokteljes lényével, melyből nem tudhatni: diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán? – Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell hagyniok a fát, bokrot vagy virágot, melyen születtek s melytől most örök bucsút vesznek. Olyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul elvesztett öröméről gondolkodnám, melynek édességét és keserüségét egyformán az utolsó cseppig kiittam már, és többé se jót, se rosszat nem várhatok belőle. A bérczek, mint szerelem nélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran; fejeiken a hókoszorú, melylyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának. A köd részvéttel boritja legsötétebb fátyolába bánatos arczaikat, a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy ótalmul a tél hideg ölelései ellen.

(Koltó, octóber 5.) Mint utolsó föllobbanása leégett gyertyának, mielőtt végkép elaludnék, mint utolsó csilláma az életnek a haldokló szemében, mielőtt azt örökre behunyná: olyan e szép derült őszi reggel. Mintha az eltávozott éj minden csillagát a földre ejtette volna, úgy ragyog az egész mező, úgy csillog, mint százezer gyémánttal behintett szőnyeg, míg a nap leküldi sugarait, hogy felvigyék neki e kis cseppeket, melyeket a levelek és virágok sirtak örömökben, midőn őt oly hosszú távollét után ismét föl látták jőni egész pompájában. Vagy mint boldog szeretők játszanak együtt a harmat és a napsugár, míg végre egyesülvén lényeik, fölszáll sugár kedvesével a boldog harmat. Semmi kellemetlen különváló zaj nem háborgatja a vidéket, csak távolról hallatszik egy tompa, elnyomott, egyhangú zuhogás, mi se meg nem szünik, se meg nem élénkül. Néha száll föl egy-egy kis madár, vígan csevegve, vígan dalolva örömében a szép nap fölött, míg csendesen e dal is elhangzik, elhal a tiszta kék magasban. A fák és a virágok mozdulatlanul állnak, mintha méla figyelemmel tekintetnének a távolba, várva kedvesiket, hallgatva minden neszre, mely azoknak jöttét jelentheti. Egyszerre oly élénk örömmel kezdenek mozogni a fák levelei, pajkosan tánczolnak és simulnak egymáshoz, lágy suttogás hallik köztök… megérkezett, akit várnak. A virágok is elkezdik hajtogatni kis ábrándos fejeiket, nyájasan integetnek egymásnak, majd jobbra vagy balra, majd lehajtják alázattal kelyheiket, vagy büszke örömmel vetik hátra és állnak egyenesen, míg a jövő pillanatban ujra kezdenek mozogni, integetni… A kaczér, könnyű szellők jöttek látogatni hű kedveseiket, kik epedve várták őket, hogy mielőtt elhervadnak és halva hullnak a földre, elbucsúzhassanak és édes csókkal válhassanak el életöktől és kedveseiktől.

(Költő, octóber 17.) Milyen kár volt kitalálni, hogy tulajdonképen mi az a csillagfutás! – gondolom – valahányszor azt látok. Akárki födözte föl, nagy kegyetlenséget követett el, mikor azt másokkal közölte; mert ha tudományával elrabolt magától egy élvezetet, legalább hagyta volna meg azt másoknak, hadd bámulnák örömet szerző tudatlanságukban és értelmeznék szóról-szóra azt a szép csillagfutást. Azonban csak rá jött volna elébb-utóbb más, ha egy elhallgatott volna is vele. Ejh, zárta volna ez a más is magába fölfedezését, hadd maradt volna meg nekem és sok ilyen magamfélének ez a gyönyörünk, kik bizony még véteknek tartottuk volna ilyen levegő gyuladásban keresni az előttünk oly nagyszerű és rejtelmes jelenetnek az okát, míg fájdalom! fölvilágosították a mi elménket is és széttiporták költői eszméinket. Azelőtt, ha szép tiszta nyári éjszakán fölnéztem az égre és bámultam hosszan a csillagok számtalan ezreit: elkezdtem vágyni föl hozzájuk, és úgy tetszett, mintha közelebb-közelebb látnám őket ragyogni, mintha emelkedném fölfelé a magasba, és mindinkább fénylettek és vontak magukhoz sugaraikkal. Ilyenkor, ha hirtelen sebes fényesség futott le előttem: én mintha vele együtt estem volna le, összerázkódtam és mint a villám czikkázott valami rajtam keresztül. Úgy tetszett, hogy épen az a csillag esett le, melyet néztem, melynek legtöbb vonzó hatalma volt fölöttem, melybe épen szállni akartam. – Futtában, úgy hittem, nemcsak az eget, hanem a lelkemet is áthasította és önkénytelenül kaptam szívemhez, mert olyan metsző fájdalmat éreztem ott, mintha éles kés esett volna rá. Szegény csillag! gondoltam ilyenkor, nem volt boldog, azért inkább lemondott az örökkévalóságról, inkább akart sötét semmiségbe enyészve nyugalmat keresni, mint fájdalmát fényes ragyogásba burkolva, szenvedni. Ilyen és még tudj’ Isten hány szebbnél-szebb gondolatom támadt, valahányszor csillagfutást láttam. Egyszer szerencsétlenségemre lelkesedett őszinteséggel mindezeket elbeszéltem egy okos embernek, ki szánakozva tudatlanságom fölött, és mert több esze volt, mint szíve: fölvilágosított felőle, mi az, mit én úgy szeretek és csodálok. Nem köszöntem meg neki, de nem is köszönöm soha. Láthatok már most egész sereg csillagesést, se jót, se rosszat nem érezek mellette; tán csak haragszom, ha eszembe jut, hogy semmivé lett az én bálványozott csodám és a szép gondolatok még futnak tőlem, nem hogy meglátogatnak. Most már hidegebben néznek le rám a csillagok és nem vonzanak föl magokhoz sugaraikkal, mert én is másképen tekintek föl hozzájok, mióta tudom, hogy tán örök idő óta s örök időkig mindig ott ragyognak és tán még boldogtalanságukban is inkább ott fönn fénylenek a magasban, hogysem leszállnának s eltemetnék bújokat magokkal együtt! – Ha minden tudomány ennyi költészetet ront le, mint nálam ez, úgy sajnálom a tudósokat, kik mindenről lefosztva az ékességet, egész életökben úgy áll a világ minden szépsége előttök, mint egy meztelen váz, melynek csontjainak és belsejének alkotását vizsgálják. Szegények! ők az egész világot fölkutathatják, míg egy kis elragadó szépet találnak benne: míg én tudatlanságom mellett egyet fordulva is látok annyi szépet, hogy szivem lelkem röpös a bámuló gyönyörtől. Hát még mikor nem tudtam, mi az a csillagfutás!

**

A Napló és naplófélékhez.

 

A Napló: Először: az Életképek 1847. II. félév, 18. sz. (okt. 31.) s a 19. számban (nov. 7.) lát napvilágot. Másodizben: Magyarország és a Nagyvilág 1868, 38. sz.-ban Harmadizben Magyar könyvtár 49. sz.-ban Jókai előszavával. Negyedizben: Róna Béla: Petőfi és Juliskája czimű könyvében, Bpesten 1894., s végül Havas A.: Petőfi vegyes művei-nek III. kötetéhez csatolt Függelékben, ahol a naplónak életrajzi szempontból való becséről Alexander Bernátnak az Ungarische Revue 1891.-ben megjelent érdekes fejtegetése is olvasható.

 

1) Szendrey Júlia 1828. decz. 29-én, Keszthelyen született, tehát a 18-dik évbe jár, amikor megkezdi a Napló feljegyzéseit. Petőfivel 1846. szept. 8-án ismerkedett meg Nagy-Károlyban, ahol aznap, a főispáni helytartó beiktatása alkalmából, a Szarvas-fogadó termében tánczvigalom tartatott s akivel, az ismeretség első napjaiban bizalmas barátnőjénél – minthogy több napig ott maradt vendégségben – Térey Marinál, T. Gábor, nagykárolyi uradalmi felügyelő leányánál találkozott. T. Mari később is be volt avatva Petőfi és Júlia viszonyába s jóakarón előmozditotta egyesülésüket. Petőfi, a hazatért Júliát szept. 19-én barátaival Erdődön felkeresi. Júlia, erről a látogatásról referálván, szept. 22- igy ir barátnőjének: „… szombaton délben jöttek: Petőfi, Pap Endre és Riskó és elmentek délután 6 órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges volna még ide írnom; arról ugyis bizonyos vagy, hogy egy szóval, azaz hárommal: kedélyesen, erélyesen, szivélyesen. Hanem – figyelmet kérek!! furcsán érzem magamat – az a Petőfi gonosz egy fiu – oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, külömben annak úgyis tüzes lakósa fellázad ellene és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen házőrt úgy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá,m ig ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát úgy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. – (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem.) Restaurátióra P. ismét Károlyba lesz. Ha tudnád, hogy örülök erre az időre! Igazán, ha nem ismernem magam jobban, azt hinném, hogy sze-s vagyok! de igy avval vigasztalommagam, hogy majd elmulik. De mégis borzadok tőle, ha elgondolom, hogy a lehetőség határain túl nincs, hogy komoly, tartós érzelem váljék belőle – jaj – költő! tán büntetésül? Miért? fogod kérdezni. Ha elbeszélném, azt mondhatnám végül: én arról nem tehetek… De elég a bohóságból ennyi.” Ez a napló előzménye.

2) Még am egyében időző Petőfi okt. 10-énm bucsuzni jön Erdődre. Ekkor eshetett köztük szó a szerelemről. A napló e részlete elárul egyet-mást a beszélgetés tartalmáról.

3) Júlia valószinűleg magától Petőfitől értesülvén eerdődi első látogatásakor arról, hogy okt. 22-én ismét Nagy-Károlyban lesz (lásd: az ¹) jegyzetben közölt. T. Marihoz irt levelét), tehát úgy intézé a dolgot, hogy anyjával ugyanakkor látogasson el barátnőjéhez. A tavaszi találkozás bizonyos, hogy nem csak a napló ötlete, hanem megbeszélt megállapodás volt. (A költő Nagy-Károlyban irt „Nem csoda, ha ujra élek…” czimű versében azt irja:

Elmegyek, de nem örökre!

Majd, ha friss virágokat

Hint a tavasz fürteidre,

Dalnokod meglátogat.

Vagy Pesten iródott „Mi van innen távol” czimű versében:

Várod-e ugy,mint én a napot,

Mely kettőnket összehoz megint?

Én hiszem, hogy e szép kor felé

Szép szemed gyakran tekint.

4) A decz. 2-iki feljegyzés mutatja, hogy a sorokat tépelődő lélek végre elhatározásra jutott, annál lehangolóbb hatással van reá az a hir, amit P.-ről hallott. Petőfi ugyanis Debreczenben létekor, közvetlen azután, hogy Júliával Nagy-Károlyban ismételten találkozott, valamelyik barátjától azt hallotta, hogy J. máshoz szándékozik férjhez menni. Szószegést szószegéssel akart fizetni; hirtelen elhatározással, akkor Debreczenben játszó még fiatal szinésznőt: Prielle Kornéliát akarja feleségül venni, csakhamar azonban felhagy e daczból keletkezett tervvel. Pestre megy, Júliának levelet ir, tisztázza magát, Júlia ekkor, hihetőleg T. Mari által elküldte neki naplójegyzeteinek talán a levélformáju okt. 21-iki részét. Erről hallotta, hogy P. ismerőseinek mutogatja.

5) Deczember 6-ika és február 3-ika között a következő dolgok történnek: A szülők tudomást szereznek leányuk a költő közti viszonyról, abból a hírből, amely arról szólt hogy P. leányuknak nála levő sorait mutogatja ismerőseinek. Az apa most megfogadtatja leányával, hogy sem titokban, sem nyíltan többé P.-nek levelet nem ir s hogy minden körülmények közt vár egy évig, magába pedig feltette, hogy a várakozás éve alatt okvetlenül férjhez adja máshoz. Júliának ekkori lelki állapotát jellemző, a naplót mintegy kiegészitő, barátnőjéhez 1847. január 12-én kelt a következő levele: „… De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelmüség fogja követni a lelki harczot, mely bennem most oly kiméletlenül dul; mert lelkemnek már is oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom a gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelmünek lennem, nemcsak képzetben, de tettben. Csalatkozol, Marim, ha azt hiszed, hogy fájdalmamat a világ okozza. Oh nem! én ezt most is oly szépnek látom, mint azelőtt; de egy ember kiméletlensége oka ennek; egy ember, kit végtelenül tudnék szeretni, ha ez érzéssel még teljes eszmélete előtt vissza nem élt volna! - - Na, de semmi! Farsang van, majd lesznek vig bálok, és én ekkor végkép minden rosszat elfeledek s lesz azután dicső életöröm, tán még szerelem is! mi kellene több? Ugy örülök e tarka szinü terveimnek, hogy csak úgy pezsg a vérem bele és szivem is oly vigan és forróan ver. Furcsa volna, ha csupa gyönyörüség képzetétől elégne! – akkor volna jó, lennék boldog, szív nélkül! Ha a világ egykor óriássá növekedett fájdalmában önszivét enné meg, azt is vigan nevethetném, mert nekem nem volna, mit aztán tőlem is kivánhatnának.”

6) Valami Jezerniczky által – ki annak a hirnek hozója, hogy P. mutogatja J. irását – hamarosan egész Szatmár-megye tudomást szerez Sz. J. és P. S. közti viszonyról, amit aztán, hogyan kommentálnak, kiolvasható a február 3-iki feljegyzésből.

7) A költő semmit se4m tudván J. lelkében történt változásból, egyre zengi gyönyörü szerelmi dalait, amik felébresztik ujra J. reményeit is. Innen a napló e részének derültebb hangja.

8) A megszakadt viszonyt Júlia meg is ujitja. 1847. február első napjaiban Sass K.-nak (uradalmi irnok Erdődön P. és J. viszonyában a postillon d’amour szerepét játszotta) Petőfihez írott levelének végére „Reszket a bokor” c. jan. 16-án az Életképekben megjelent versének a következő utolsó soraira:

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

mintegy válaszképen e sokat jelentő két szót írja: „1000-szer – Júlia.” Sass K. azt is megirja P.-nek, hogy Júlia márczius 2-6-ika közt Nagy-Károlyban lesz,l egyen ő is ott. De P. nem mehetvén el, Júlia töprengéseinek zsilipjét ujból felnyitotta.

9) Sass K. értesiti P.-t Júliának abbeli csalódásáról, hogy márczius elején hiába várta, ki erre válaszul hozzá czimezve Júliának levelet küld, felkérvén őt, hogy a „legirtózatosabb titokban” adja át s igazolja őt Júlia előtt, hogy naplójának nála levő sorairól senkinek sem beszélt. Júlia nyugodtabb hangulatát tükrözi vissza a napló e része.

10) Petőfi választ nem kapván levelére, úgy hiszi, hogy nem talált viszonszerelemre. Feledni akar, mikor azt hallja, hogy Júlia örökösen bálozik, egy osztrák tiszttel jegyben is jár s Mi volt nekem a szerelem czimü költeményében könnyelmün énekli:

Mi most nekem

A szerelem?

Rózsafán kis madárfészek,

Melyből vigan fütyörészek

S ha feldulja a fergeteg

Odább szállok, mást épitek.

A költő csapodársága felől szárnyaló hireket ez az Életképek ápr. 3. sz.-ban megjelent vers igazolni látszott, ami nagy küzdelmet idéz fel J. lelkében. A legkinosabb kétségek közt hánykódik.

11) Ennek a levélnek előzménye van. Petőfi hallván J. állitólagos eljegyzéséről, kész lemondani róla s emlékül éppen megjelent költemény kötetét küldte el T. Marihoz, kérve, hogy szolgáltassa azt J. kezeihez, nevében igen igen boldog házaséletet kivánjon Júliának. Ugyanekkor Sass K.-hoz is irt, hogy figyelmeztesse Júliát Nagy-Károlyban levő kötetére. Júlia elsápadva olvassa Petőfi sorait, de felujulnak reményei is. Sass által valószinűleg szemrehányó izenetet küld a költőnek, akinek válaszát roppant nyugtalan kedéllyel, a legnagyobb türelmetlenségek közt várja; közbe ir T. Marihoz a könyvért. Lelki állapotát ez a levél (ápr. 24.) nagyon hiven adja vissza:

„Éppen most tudtam meg Sasstól, hogy P.-i munkának, nem tudom hány kötete Károlyban, s talán éppen nálad van. Légy oly jó és küldd el nékem minél előbb. Ugy várom, mint elkárhozott lelkek várhatják éjfélöket, ez minden boldogságom, mit még e tárgyban remélhetek; küldd, küldd kedves jó Marim!

Tehát pár nap multán teljesedve lesz egyetlen reményem, mely lelkemből fakad s aztán puszta, puszta lesz ott minden; nem birok e szerelemből egyebet, csak puszta emléket; mi oly számtalan örömet és bánatot teremtett előbb, most egy hideg emlékké kell hogy váljon, mint minden életünkben, mi kéjt és örömet nyujthat lelkünknek. De nem is érdemlek tán egyebet!... Én örömömben napokig tudnék hálát adni Istennek, de bánatomban nem birok, nem tudok imádkozni! - - -

Pedig ki Istentől nem remél, ki ő hozzá sem könyörög bensőleg irgalomért, hogy akarhat az még köszönni valót nyerni? Oh, én boldogtalan leszek teljes életemben, én nem várok egyebet!...

U. i. Megbocsáss e csuf firkáért, de oly izgatott vagyok, hogy alig tudok ülni, csak szaladnék mindig végetlen világra.” Az üzenetre a költő Sass K. utján levélben válaszol, melyben mellékli „Kit feledni vágytam” czimű gyönyörű versét, mely szerelmének összes fázisait felöleli, keletkezésétől ez ideig. Érdemes e verset a naplórész előtt külön elolvasni, hogy szembetünjék Júlia válaszának jelentősége. E részlet  naplónak legszebb sorai.

12) T. Mari a kötetet elküldi s felajánlja szolgálatát a költő s Júlia közti félreértések elsimitására, de egyenlőre nem tudja mit tegyen. Júlia május 1-én kelt levele erről szól: „Miért kérdezed még tőlem, miért, oh Marim, hogy mit tegyél. Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őtet, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, birja, kedves, egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke óráig is birhatnám őt, csak egy perczig a képét, melyben Isten minden gyönyörömet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki láthatásom, tán imádnám azt az embert is, ki által ezt megnyerhetném. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt, oh Marim, ha ezt kieszközölheted! Látod, nem egyedül a szenvedély kielégitéseért vágyom erre, de ha egyszer láthatnám: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem, - mitől félek, - akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek s ha kivánják szüleim, boldogithatok mást, ki sorsát enyémhez köti. – aztán ha ő most úgy tenne, mint mondja s csupa visszatorlásból, hogy sértsen, hogy megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem nélkül venne el egy paraszt leányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné, nem sejthetné: mi lenne belőle, egy szerencsétlen egész életén át s ennek oka én!! Megérdemelném, hogy sújtson az ég haragja, hogy ne tudjam, mi a boldogság. – Mióta ismét lehetőnek hiszem őt láthatni, mióta felélesztéd bennem ujra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm valómat át s egy égető láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet.

Végre lerázhatnám magamról az örökös okoskodás jégpánczélját, mit rám erőltetének; épen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhatok belőle, épen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt, s most szabadon lélekzem. – Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, s hogy mi több, ne legyek boldog sem ezen, sem a más világon!

Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, mi csak tőle függ, - lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég és kivivni magamnak a jövő üdvösségét, de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz minden számomra!

Mindig az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit Isten számomra rendelt, de elég volt fél év és 6 hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát.

Nem! nem lehet tovább! s Marim, édes angyalom, segits rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek. – Isten veled! csókol ezerszer forrón szerető

Júliád.

U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömet hozza meg! ne halaszd sokára az irást.

Ha mi érthetetlent látsz irásomban, légy oly jó és nézd át; nem tudok mindent úgy rendbeszedni most, mint kellene, gondolatomat se.

J.

Ime, ez a levél leplezetlenül mutatja Júlia nagy, szenvedélyes szerelmét a költő személye iránt, akihez T. Mari május 5-én megirja is ezt. Petőfi erre levélben megkéri Szendrey Ignácztól leánya kezét, ki azt válaszolja: nem ismeri P.-t, leánya még igen fiatal s várjon egy évig, akkor határozottabb választ adhat. A költő erre személyesen megy Erdődre s már hirlik a jövetele.

13) Az apa mindent elkövetett, az ifjak találkozásának meggátlására. Ha P. a várba ment, kizárta leányát a szobából s ezer csellel hiusitá meg a találkozást, heves jeleneteket idézvén fel. A szerelmesek találtak módot a kertben való találkozásra. Petőfi a leányt szökésre is felszólitotta, aki erre azonban nem volt hajlandó. Végre is időnyerés végett az apa a végső felelet megadására egy heti határidőt tüzött ki, mialatt a költő Nagy-Bányán szórakozik, de már 25-én, tehát a hét letelte előtt Erdődön van; 26-án beállit az apához s ujból megkéri leánya kezét. az apa, ki a letelt napok alatt sikertelenül kisérlett meg mindent Júlia lebeszélésére, végső elkeseredésében kijelenti: ám történjék úgy, ahogy ők akarják, de leányát kiházasitnai nem fogja s igy válasszon közte és P. között – s a leány P.-t választá. Erre a szülők is egyenlőre engedtek. Az eljegyzés nem ekkor történt. Az esküvőt szeptember 8-ára tüzve ki, kikötötték a szülők, hogy P. ez idő alatt Erdődre ki nem jön, Júliával találkozni nem fog, ellenben levelezhet.

14) P. a tilalom ellenére többször kirándul Erdődre, ahol persze nem szivesen látott vendég. Érezvén ezt, augusztus 5-én biztonság okáért eljegyzi Júliát, mire a csalódott apa azt mondja: „Csináljanak, amit akarnak!” – és sem maga, sem neje nem voltak jelen az eljegyzéskor. Az esküvő szeptember 8-án volt, korán reggel, azon nap évfordulóján, melyen a költő először ismerkedett meg Júliával Nagy-Károlyban. Petőfi egészen feketébe öltözve, sodronyművű ezüstgombos moire attilát viselt; Júlia fehér selyemruhában, keblén tearózsával, fején menyasszonyi fátyollal és myrtuskoszorúval mondta el az esküt, melynél az egyik tanú Sass K., a másik tanú szintén egy jelentéktelen egyén volt. A családból csak az anyja és Mariska nővére voltak jelen; a lelkésznek tisztán és érthetően válaszoltak, de meghatott, szenvedő arczczal, - mondják a tanuk. A szülők hidegek és zárkózottak maradtak az elinduláskor is, mely az esküvő után nem sokára történt. A komor apa, áldás nélkül bocsájtotta őket útnak, anyagi segitség nélkül, azt sem kérdezvén, hová mennek, mit fognak tenni, miből élnek meg? Midőn a költő már felszállóban volt a négyes kocsifogatra, hogy Koltóra utazzanak, hosszasan várta, hogy az apa hozzá is fog pár szót szólni, de az rá sem nézett, amire P. szokott  modorában felkaczagott és elhajtatott. A mézesheteket Teleky grófnál töltötték, szeptember 9-től október 20-ig.

Terey M. is nemsokára férjhez megy. 1857-ben hal meg. Férje: Kocsis Eduárd Sz. Júliának hozzá intézett leveleit, hozzá csatolva T. Marinak Petőfihez intézett egyetlen levelét is 1890-ben Szathmárról beküldte a Petőfi-társaságnak. Mai napig is megvannak ott.

E megjegyzéseknél Havas: Petőfi munkáihoz irt jegyzeteket s Ferenczy: Petőfi életrajza czimű könyvének ide vonatkozó részeit használtam fel.

 

*) Ajánljuk a t. olvasónak, hogy A Naplót a könyv végén levő kommentáló és kiegészitő jegyzetekkel együtt olvassa.)

 

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán VII. füzet 1909. – Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói. Összegyűjtötte és bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Bihari Mór. – Szendrey Júlia arczképével. Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása