Nem tarthat itt ami tenyészik,
Hol minden sírjába siet.
Virágzik s azonnal enyészik,
Mind, ami e földön nevet.
Sok élt már víg ember előttünk.
Ki jóra kaczagta ügyét.
Köszönjük rájok a közöttünk
Édegő örömnek kelyhét.
S víg ember még hány fog örülni
Utánunk is a hold alatt?
Örömkehely ránk hány ürülni,
Bár nyugszunk is a föld alatt.
Most együtt ily vígan enyelgünk,
Oly buzgón szeretjük egymást!
S oh4 holnap több tájra szédelgünk,
Más ég ád fejünknek lakást.
De gyújtsunk az édes örömnek,
Bárhol legyünk, szíves reményt;
Emeljünk a senyves ürömnek,
Óránkint új ellensövényt.
Ha messze válunk is honunktúl,
Hű szivünk mind együtt legyen;
S örüljünk, ha halljuk társunktúl,
Hogy a jó előbbre megyen.
S ha meglesz, hogy öszvevetődjünk
Még egyszer találunk előtt,
Új frigygyel csak azon törődjünk,
Mint adjunk kedvünknek erőt.
Nem bús a jó lelkiösméret,
S jó kedvre készséggel hevül:
Csak annak a legfőbb dicséret,
Ki jót tesz s mindenkor örül.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 228. l. – Bp., 1903.
