2018. júl. 2.

Ladányiné Mike Ilona: Csendes emberi fohász




Szeresd az anyát, mert minden nő anya
S csak saját édesanyádra gondolj,
Aki könnyekkel dalolt álomba
És téged is boldogan életre csókolt.
És gondolj arra, hogy kietlen szobákban,
Roskad és szenved számtalan anya,
S ha sorsod jobb is, a perc mámorában,
ne feledkezz róluk meg soha.

Védd az anyát, mert önmagadat véded,
és csirázó, ártatlan életek sorát
s ha valaki ebbe az életbe lépett,
arra tekint, hol védőkezet lát
S vajon kinek lehet karja acélosabb,
mint egy gyengéd hívő asszonyé,
kinek csendes hangja bebír határokat
és összeforraszt mindent együvé.

Emeld fel az anyát, ha földre roskad,
mert gyenge teste többet már nem bír
s minden körülötte szenvedésbe olvad,
ennyi szenvedésre egyetlen az ír:
Ember, légy ember, térjél enmagadhoz
mindegy, hogy mi volt sok vihar előtt.
Az anya szent, mindnyájunknak anyja
szeresd, védd meg, emeld fel őt!


Kőmíves Gusztáv: Távol anyámtól


Anyóka - Telcs Ede szobra

A Te szemed szebb minden embernél,
Szelíd fényével nem nevet reám,
De féltő gonddal hogyha téli szél ér
Rajtam pihen, mert Te vagy az anyám.

Szavad erősebb, mint a zúgó tenger,
Bár suttogásnál néha nem egyéb,
Korholni nem tud, s a szívembe nem ver,
De éri lelkem minden idegét.

Ha Te nem voltál, akkor én se volnék,
De így vagyok, s magam vagyok Magad,
S a lelkem mélyén zúgva robotol még
És int és serkent minden szent szavad...

Erdődy Elek: Ha nagy leszek... ha nagy leszel


Anya gyermekével - Andrássy Kurta János festménye

Ha nagy leszek anyám... fiad ígéri néked:
Nagyon, nagyon boldoggá foglak tenni téged.
Teérted dolgozom, örökké, szakadatlan,
Hogy visszaadjam azt, amit tetőled kaptam...
Ha nagy leszek anyám : tied lesz napom, éjem,
Hogy régi mosolyod orcádra visszatérjen,
Hogy eltüntessem rólad én a gond-keresztet,
Mely fáradt szép szemed alatt megbújva reszket...
Ha nagy leszek anyám, csak érted fogok élni!
Becézni foglak és a szellőtől is védni,
Hogy megháláljam lelked rám hullott csodáját,
Hisz értem szenveded az élet Golgotáját...
Lábod elé hintek ezer selymes virágot,
Hogy visszaadjam neked boldog ifjúságod,
Hogy visszaadjam azt, amit tőled elvettem:
Te tönkre mentél, s én viruló életet leltem.
Ha nagy leszek, anyám, bíborban fogsz majd járni,
Egész világ tisztelni fog, s csodálni,
Arcodról eltűnik a gond s a néma bánat
Egész világ irigyli majd az én anyámat,
Az édesanyámat.

Ha nagy leszel, fiam, tudom, hogy így kell lenni,
Vágycsillagok után dalolva fogsz majd menni.
Örökre elhagyod fehér hajú anyádat,
Mint virághullatott, elhervadt rózsaágat...
Ha nagy leszel, fiam, majd mindent elfelejtesz,
S ha értem néha tán egy-két könnycseppet ejtesz,
Az élet mégis messze rózsakertbe csábít,
Hol számodra ezer csodás álomvirág nyit...
Ha nagy leszel, fiam, nem fogsz törődni velem,
S míg én remegve várlak árva, bús sötétben,
Egy másik asszonyszív ölel magához téged,
Egy másik asszony hív : a hites feleséged. . .
Ha nagy leszel fiam, emlékezni se fogsz rám,
Fakó lesz vén szemem, és ráncos lesz az orcám,
Mert búsak napjaim keservesek az éjek,
És téged egyre messzebb visznek el az évek...
De szívem boldog lesz ha hírül hozzák mások,
Hogy megtaláltad mégis a földi boldogságot,
Eltűnik minden gond, ránc és a könnyes bánat,
Ha irigyelni fogják az én fiacskámat.
Édes fiacskámat!...


Petőfi Sándor: Távolból




Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Ó mi drága e lakocska nékem;
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának,
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karjával
Mint marasztott esdeklő szavával!
Ó ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!


Molnár Ferenc: Egy dal




Akkortájt egy kis francia városkában laktunk, sok diák együtt egy házban, és nem volt pénzünk fára meg szénre. Így történt aztán, hogy mindnyájan rászorultunk Krisztopulosz úrra, az idős görög filozopterre, aki padlásszobájában lakott ugyan, de azt legalább fűteni tudta. Csöpp kis ferdére vágott tetejű lyuk volt a szobája. Jobbról a felét elfoglalta az ágy, balról állott a fantasztikus, négy póklábon ágaskodó kis skatulyaszerű kályha, sőt – ezt a csodát sohse fogom tudni megfejteni – asztal, meg nehány szék is volt még a szobában.

Így, hosszú téli estéken befűtött Krisztopulosz úr, és már kilenckor lefeküdt az ágyba. Mialatt mi négyen-öten zsúfolásig megtöltöttük a szobát, s az angol teát főzött a kályhán, Krisztopulosz két párnát tett a háta alá, és a francia nyelvtant tanulta. Hamar átmelegedett a kis szoba, sőt néha oly nagy lett benne a hőség, hogy akik sötét ruhában jöttünk, fehéren távoztunk.

Jól emlékszem, február negyedike volt, amikor a dolog történt. A házigazdánk három napra elutazott valami ügyben, s a feleségét otthagyta velünk. Az asszony igen becsületes teremtés volt. Naiv, ártatlan gyerek. Úgy bánt velünk, kosztosokkal, mintha a pajtásai lettünk volna. Mindig vagy nagyon víg volt, vagy nagyon komoly, mint az egyéves kis babák. MI túlnyomó részben mindig nagyon komolyak voltunk, mert – bár erősen titkoltuk egymás előtt -, szerelmesek voltunk az asszonyba valamennyien. Eleinte, mondom, titkoltuk egymás előtt. Aztán gyanakodni kezdtünk egymásra, végül pedig tudta egyikünk a másikról, hogy az szerelmes, de soha egy szó sem esett az asszonyról. Szinte féltünk, hogy gondolatban megsértjük azt az édes teremtést, ha kimondjuk, hogy asszony létére szeretjük...

Szóval együtt ültünk mind a kis szobában, amikor egyszerre kinyílott az ajtó s bedugta fejét a szolga. Bizalmaskodó jó fiú volt.

- No, mi az?

Haragosa felelt:

- A doktorhoz kell mennem. Beteg a kis fiú. Borzasztó ez az asszony. Akármi kis baja van a gyermeknek, uccu, rögtön az orvoshoz! Jójcakát!

Azzal kiment s mi fáztunk arra a gondolatra, hogy mint fog ez az álmából fölzavart embert belegázolni a hóba éjnek idején.

Csönd lett közöttünk, mert szerettük a kis Jeant, aki úgy betegeskedett mindig, pedig csak négy esztendős volt szegényke.

Az angol elkészült a teával. Beöntötte a csészékbe, és a görög – kerekfejű, kissé kövér, szelíd fiú, úgy a harminc körül – letette a nyelvtant.

Fölkavarta a cukrot a teába, hanyatt feküdt és elkezdte énekelni az Asztron lambront. Valami csodálatosan bús, vontatott, lassú melódia ez a fényes csillagról. Aztán ügyetlenül is énekelte a görög s ez még bizarabbá tette a dalt. Hátradőltünk s úgy hallgattuk. Az angol telefüstölte matrózpipájával a szobácskát, alig láttuk már egymást.

Akkor egyszerre megzörrent a kapu. Hallottuk, amint a doktor letopogtatta lábáról a havat s felment az emeletre az asszony szobájába. Aztán megint bedugta fejét a szolga:

- Itt a doktor.

És aludni tért.

Figyeltünk. Éppen a görög szobája alatt volt az asszonyé, s ha a szavakat nem is, de a hanglejtést, mormogást át lehetett hallani a vékony falon így éjszaka. Előbb az asszony panaszkodott.

Aztán mély hangján mormogott az orvos, aki régi ismerős volt a háznál, javakorbeli, hegyes vörös szakállú úr. Meg a gyerek nyögdécselt egy kicsit, aztán csönd lett. A görög megszólalt:

- Minek égjen hiába a gyertya?

És elfújja. Egy ideig sötét volt, majd az ablakon bevilágított a hó, fehéren sugározva. Kertes kis utcánkban a túloldalra nagy sárga négyszöget vetett az asszony ablakának a fénye. Nem mondtunk egymásnak semmit, csupa izgatott, nagyon szerelmes fiú; nem is mertünk volna szólni a görög miatt, mert ő hideg volt, nem is gondolt az asszonyra soha.

Így ültünk a sötét nagy hallgatásban sokáig. Aztán megremegett a lelkünk, vonagló fájdalommal.

Lenn, alattunk az emeleten idegesen, búgva kacagott fel az asszony s a túloldalon nagy villanással kialudt a világos négyszög.

Még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Agyunk égett, lázban reszketett egész valónk s izzadtság verte ki a homlokomat. Most törték össze a mi gyermeklelkünk első nagy illúzióját. Nyitott, reszkető szájjal figyeltünk a fojtó csöndességbe.

És erre bosszantóan, tudomást se véve a mi nagy érzésünkről, énekelni kezdte a görög az Asztron lambront.

Kissé halkabban énekelte, s ahogy a gyönge világosság az arcára esett, láttuk, hogy le van hunyva a szeme. Mi figyelni akartunk s nagyon izgatottak voltunk mind. De szólni senki sem mert s úgy hangzott a nyújtott, vontatott görög dal, mintha reszkető, szomorú gyászzenéje volna a mi lelkünk tönkrezúzott világának...

És hogy így énekelt mindig halkabban a görög, egyszerre csak megint fölcsendült alulról az ideges, búgó – most már tudtuk – szerelmes kacagás, tördelve, elfulladva s utána a férfi mormolása, aztán megint csönd. Minden csöndek között a legfájóbb és legirtózatosabb.

Mert a görög erre a fojtott kacagásra belecsuklott a dalba, s láttuk, hallottuk, hogy nagy, nehéz teste megfordul az ágyban, a fal mellé és fejét beleszorítja a párnába.

Azontúl egy hang, egy mozdulat se moccant. A fejem már zúgott, égett az arcom és gyertyát se gyújtottunk, csak úgy somolyogtunk ki a görög szobájából. Semmi köszöntés, semmi... Éreztem, hogy meg vagyunk csalva, meg van ölve a lelkünk, hogy a holnap reggel borzasztó lesz.

De hang se moccant, csak a fapadló ropogott a lábunk alatt.

Én a görög mellett laktam, a falnál volt az én ágyam is.

Nem tudtam aludni, álmatlanul hánykolódtam a párnák közt. Aztán a párnára szorítottam a fejemet, és elhatároztam, hogy elalszom. És akkor a nagy éjszakai csöndön át, hogy már bederengett kis ablakomon valami félénk, sejtelmes, hideg hajnali világosság, hallottam, amint a görög belesírja csukló, fojtott zokogással a párnájába az Asztron lambront...

Ügyetlenül, vonagló hamis hangon, mint valami haldokló állat, hogy ízekre szakadt belé a lelkem. Énekelte mindaddig, amíg hajnaltájt be nem csapódott nagy zörrenéssel lenn a kapu.

De akkor már kékes fényben úszott a hó, messzi, el a kerteken túl, és valami bánatos szürke gomolygással tolakodott elő a messzi, letarolt erdők felől a sötétből a reggel...

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)

Ámon Ágnes: Anyák napjára




Ébresztem a napot,
Hogy ma szebben keljen.
Édesanyám felett
Arany fénye lengjen.

Ébresztem a kertet,
Minden fának ágát,
Bontsa ki érette
Legszebbik virágát.

Ébresztem a rigót,
S a vidám cinegét,
Dalolja mindegyik
Legszebbik énekét.

Ébresztem a szívem,
Forróbban dobogjon:
Az én Édesanyám
Mindig mosolyogjon!

Agyagfalvi Hegyi István (1886-1975): Az édesanya


Anton Azbe festménye

Sok-sok édesanya csúf kis öreg néni,
kire az emberek rá se szoktak nézni...
Fakó fény a szemen, szarkaláb az arcon...
Mégis a világon ő a legszebb asszony!
Sok-sok édesanya imádja a fillért,
még egy tűt is felvesz jó szót sem ád ingyért.
öreg lelke úgy kap a legkisebb hasznon...
Mégis a világon ő a legjobb asszony!
Sok-sok édesanya töviskes-házsártos,
csapkod kötölőzik -- tudja falu város --,
azt hinnéd : egy bomba mérges gázzal telve. . .
Pedig galambénál szelídebb a lelke!
Nincs rossz édesanya nincs csúf, komisz, mérges,
csak szép van, csak finom, csak aranyos, édes!
Fogalom mely túlnő a rút földi harcon,
Isten fehér álma. Az egyetlen asszony!

Forrás: Az édesanya a magyar költészetben 1940.

Sajó Sándor (1868-1933): Szerelem, gyűlölet



(Ovidius, Am. III. 11.)

Szerelem, gyűlölet harcot vív szívemben
S diadalmat, érzem, az előbbi lát:
Gyűlöletem hamván föllángol szerelmem,
S hordom, bús baromként, a nehéz igát.

Csalfa vagy: kerüllek, szép vagy: visszatérek,
Bűnöd messze kerget, bájad láncra fog;
Életem veled sem, nélküled sem élet, -
Magam sem tudom már, hogyan volna jobb.

Vagy ne volnál ily szép, vagy ne ilyen álnok, -
Bűnnek ily szépséget az ég mért is ad?
Ó, hogy gyűlölnélek! s ím, bűvölten állok;
Száz bűnnél erősebb vagy te egymagad.

Csalfa szerelmedre s minden istenekre,
Kik megengedik, hogy szívet játszva törj, -
Szememet vakító ragyogó szemedre
S tündérszépségedre kérlek, ne gyötörj!

Szeretlek mindenképp, szeretlek mindig is,-
Önként-e vagy rabként, tőled függ csupán;
Jobb: önként is szállnom, amerre a szél visz,
Mint rabként loholnom- végzetem után…

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)

Bódás János (1905-1987): Vidám paraszt




Fölötte ujjongó pacsirta száll.
Harsan a kövér fű, amit kaszál.
Csupa tűz. Egész nyáron aratott
és mint a gyémánt,
magába szívta teste a Napot.

S az őstűz most a bőrén izzik át
s az izmain, amikkel egy bikát
legyűr. S a kedve is ettől  lobog:
- vígan dalol –
és ettől ég kezében a dolog.

Járt a Doberdón, Kárpátok alatt,
de kiszívott belőle már a Nap
vad ösztönt s néplázító rákfenét.
Dalol s kaszál,
nem motoz benne a Hogyan? s a Mért?

De jó annak, kit meggyógyít a Nap
s vígan dalolhat zengő ég alatt,
kit nem csábít a százcsodájú Lét,
de kiélvezi
szűk életének minden jóízét!

S dolgát végezve elindul haza,
várja a kis család s a kis tanya,
lépése büszke, dobbanó, kemény
s úgy megy az úton,
mint egy eleven, szép hősköltemény.

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)


Nagy Berta: Szép az élet



I.

MAGA csak mindig jókedvű, Balázsné – mondta a kövér házmesterné, amint az udvaron keresztülhaladtában egy percre megállt a kifeszített kötelek cikk-cakkja mögött, melyekre Balázsné éppen szárítanivaló fehérneműeket aggatott. A házmesterné nagy, kerek szemekkel mustrálgatta a vézna alakot, aki Balázs asztalos nevét viselte s szemlélődésének eredményeképpen rosszallóan csóválta meg a fejét.

- Maga csak mindig jókedvű, a csoda látott ilyent. Mitül tud annyit nevetni?

- Mitül? Hát attól, hogy olyan szép az élet. Tán sírjak?

- No, hát magának ugyan volna mért sírni – vetette oda a házmesterné begyesen. – Igazi szemtelenség, hogy némelyik ember hogy tudja tartani magát s adja a bankot, holott köszönné meg, ha sajnálkoznak rajta. A házmesterné éppen sajnálkozni szeretett volna s mélyen megsértődve méregette a ház frissen meszelt falát, mintha csupán az érdekelné s nézésében hangsúlyozottan benne volt a házmesteri tekintély, az inspiciálás joga s hogy Balázsné köszönje meg, ha szóba áll vele.

- Másnak is van- vágott vissza a kis asztalosné. – Ugyan kinek nincsen? Mindenki a saját batyujába nézegessen, én eligazítom a magam dolgát.

Azzal felkapta üres ruhakosarát, nagy rántással karja alá igazította.

A házmesterné méltatlankodva nyikkant fel:

- Hogy ki tudja tátani a száját, nécsak – s elképedve nézte, hogy az a véznaság milyen fürgén perdül a nagy kosárral, kerül-fordul smár a konyhaajtó előtt van. Az ajtót hátával benyomta:

- No bizony,a magamét látom, nem a másét – mondta s mégegyszer visszanézett kövér ellenfelére, aztán már el is tűnt a földszintes lakás sötét mélyében. Belülről megint az ajtónak nyomult, hátával visszacsukta, aztán a kosarat a földre tette, csendesen leült egy székre, megtörölte homlokát és sírt.

Így szolgáltatott igazságot titokban azoknak, akik csodálkoztak a jókedvén és sokallották a nagy magabízó hangosságát.

Balázsné szomorúságának sokesztendős története volt már.

Az ura, amíg szegénységben éltek, még csak volt hozzá olyan, amilyen, de amióta jobb munkához látott s könnyebben keresett, azóta korcsmajáró lett, ivott, veszekedett s összeadta magát a pisze lakatosnéval, aki ugyanabban a házban az udvar végében lakott. Egy szép napon pedig feleséget, kisgyerekét faképnél hagyva, elhurcolkodott, s magával vitte azt a némbert is és azóta tartja világ gyönyörűségére, puccosan járatja, rákölti a keresetét s idehaza legfennebb olyankor jön, ha részeg s egy kicsit ki akarja magát verekedni. Ha rájött a nagy svung, úgy hetenként egyszer, hazalátogatott, eldöngette vézna, gyenge asszonyát, valami kevés pénzt szemszúrásból odanyomott neki s aztán nagy vészes fenyegetőzések között eltávozott megint. Az asszony sohasem tudta, hogy mit vétett, mikor így kikapott; hiszen soha még szemrehányást se tett neki azért a másikért! Pénzt se igen mert kérni tőle, inkább maga is napszámba látott, hogy ne kelljen éhezniük – de akkor meg megint az volt a baj, mert Balázs úr önérzetes ember létére, ha megszimatolta, hogy a felesége valahol munkát vállalt, nem ismert könyörületet:

- Világcsúfjára viszel, azt akarod, hogy mindenki lássa, hogy hitvány ember vagyok, mi? Azt akarod, hogy mondhassák, hogy Balázs Ferenc egy részeges semmirekellő, aki éhen hagyná a családját veszni? Ujjal mutogassanak rám az emberek, ugye?

És elverte megint. Balázsné pedig torkába fulladt sírással lapult meg és nem panaszkodott senkinek. Mikor férjeura kidühöngte magát s eltávozott, hidegvizes ruhát csavargatott fájó testrészeire s magában azon lelkendezett, hogy talán egyszer majd csak megunja azt a piszeorrú macskát, aki becsületes férjet s két szép gyermeket hagyott el az ő férjéért s aki feleszi a Balázs keresetét az utolsó garasig és talán végre észre tér és visszatalál a régi szívéhez…

Most, amint ott ült az alacsony széken s homlokát törülgette, szeme homályos mélyében félelmes villámok cikáztak. Tegnap hírül hozta valaki, hogy a pisze asszony elhagyta Balázst és visszajött az urához. Nem látta senki, az udvarban persze nem mutatja magát, úgy elbújik benn a lakásban, mint a rossz lelkiismeretű macska, aki kárt tett:

- Ki se meri dugni a képét, csak úgy somfordál el a fal mellett, a hátsó lépcsőnél – újságolta Kovácsné, aki minden lében szakértő volt s amellett mindenkinek barátja s vigasztalója.

Balázsnéba mintha villám ütött volna, úgy állt akkor egy helyben. Aztán görcsösen nevetni kezdett:

- Úgy látszik, nem tudott az uram eleget keresni neki s megunta a szentem a dicsőséget  - nyihogta. – Hiszen haza is csak kellett, hogy adjon valamit néhanapján, mink is vagyunk a világon, mi?

- Balázs azóta folyton iszik- suttogta a másik – már három napja iszik, holtrészeg… Az a hülye lakatos pedig megbocsátott a céda feleségének és visszavette magához… Úgy süti le a szemét most is a lelkem, mintha kettőig se tudna számolni, utálatos nézni, hogy adja az ártatlant, azok után…

Balázsné csak nevetett, még hangosabban s azután akkorát csuklott, hogy meg kellett fordulnia s bemennie a házba. Balázs iszik, Balázs részeg s a kedvese elhagyta… Hát hiszen, ha Balázst valami megdühíti, azt leghamarabb ő fogja megkeserülni, ez az egy bizonyos…

- Uramistenem, mi vár reám – sóhajtozott magában. Sem féltékenység, se bosszú nem lázadt benne; csak félelem.

- Mi lesz velem – mormolta kétségbeesetten s omló könnyei között arcát gyúrta, morzsolgatta.

II.

Délben felment az ügyvédékhez, az első emeletre, ablakot mosni. Az ügyvédné fiatal, jólelkű asszony volt, aki ismerte a Balázsné baját, mint mindenki a házban s inkább könyörületből hívta néhanapján segíteni, hiszen inkább alkalmatlanság volt, mint segítség azzal az örökös családi hercehurcával s rettegéssel, hogy az ura rajta ne kapja a  unkán, mert akkor jön a haddelhadd!