A magyar Sasfiók, Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról többször szó esett már a lapokban. Legutóbb a Petőfi-könyvtár új kötete, Déri Gyulának Petőfi Zoltánról szóló életrajza foglalkozott ezzel. Tudvalevőleg Petőfi Zoltán az én nagyapám házánál, ahol én születtem, volt szálláson Szegeden a háborús 1866-ban. Nagyapám nemigen beszélt erről, de amikor értesült a lapok cikkeiről és elolvasta a Petőfi-Társaság kiadványát, elővette régi írásait, és átadta nekem a saját hiteles följegyzéseit Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról. Ezek a följegyzések sok új és érdekes adattal szolgálnak Petőfi szerencsétlen fia egyéniségének és sorsának megértéséhez, és sokban módosítják és megváltoztatják az eddigi adatokat. Különösen a szegedi piaristák eljárását tisztázzák az egykori diákkal szemben. Én, úgy vélekedve, hogy ezek a dolgok az olvasót is érdekelhetik, itt közlöm a krónikás pontosságával és pártatlanságával nagyapám adatait és csak néhol szólal meg a lírikus, hogy elsirassa a magyar Sasfiókot.
Petőfi Zoltán 1866 őszén, a háborús időkben került nagyapám, Káló Antal házához. Sörház utcának hívták az utcánkat akkor. A tizenhét éves, szép, sápadt és nyúlánk ifjút, a nagy költő álomországának reichstadti hercegét egy derék és neves piarista ajánlatára vitte el Petőfi István, az akkori csákói gazdálkodó, Kálóékhoz. Havi húsz pengő forintot fizetett a gyermekért, akit a piaristák már ez időben is jónevű gimnáziumába íratott. A tanárok között Csaplár Benedek és Budavári József is ott voltak. Petőfi István nagyon szigorú tanácsokkal hagyta itt a nagy Petőfi szülöttét, de volt oka erre. A fiú már ekkor a szabad élet szilaj árjából került volt a szegedi révbe. Itt, szoros felügyelet és szinte apai szeretet mellett, három hónapig csöndesen és komolyan élt. Nemigen voltak barátai, ismerősei, állandóan könyvei mellett ült komolyan, szinte komoran. Talán a sorsán, a tragikus végzetén mélázott. Talán a korai halál fekete árnyai lengték már körül. Talán az apai dicsőség súlyos aranya nyomta a fejét.
Az utcában és városban hamarosan elterjedt, hogy Petőfi Sándor fia itt van, a Sörház utcában lakik. Akkor még frissen, forrón és égetőn élt a fiatal lángész és vértanú ragyogó emléke. Költészet és hazafiság élő koszorúi övezték a nevét. Fiát majd megfojtották az ölelő karok. Jó cimborák és szép lányok ölelő karjai. Petőfi Zoltán Szegeden azonban, úgy látszik, új életet akart kezdeni. Magányosan és gőgösen. Nem fogadta el a városi urak szíves invitálását, elvonult a kíváncsiság tekintete elől. Ámde három hónap múlva hirtelen megváltozott.
Nem ízlett neki a tanulás, a fegyelem, a nyugalom. Az apja szilaj vére űzte. De hiányzott belőle az apja szikla-akarata. Petőfi Zoltán hanyag lett, pajtások után nézett, kisasszonyok után járt, mulatozott. Nagyapám szomorúan látta ezt, és Petőfi Istvánt értesítette róla. A derék, becsületes gazdálkodó, akiben a nagy költőnek csak igazságérzete volt meg, hevesen megdorgálta a könnyelmű fiút, kifizette adósságait, és tanulásra intette. Érettségi előtt állott akkor a nagy költő fia. De Petőfi Zoltán kereken kijelentette, hogy ő nem akar tanulni. De hogy mit akar, arról hallgatott.
Elszomorodva távozott Petőfi István Szegedről, kifizette a gyerek három havi kötelezettségét előre, és kérve nagyapámat, hogy ha Zoltán semmi áron sem akar tanulni és maradni - ő jól ismerte már -, akkor adja ki neki a pénzt, az utolsót, amit Zoltánra költ, és bízzák sorsára Petőfi könnyelmű, veszendő fiát.
Zoltán egy napon színlapot látott és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. „Színlapot láttam, nem megyek többé iskolába!” - kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő, Petőfi István végső meg¬hagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már nem akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe, Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte. Nagyapám följegyzéseiből világosan meg lehet állapítani, hogy Petőfi Zoltánt a szegedi piaristák egyáltalában nem távolították el az intézetből, mint Déri Gyula írja a könyvében. Petőfi Zoltán önkényt és hirtelenül tűnt el Szegedről. Egyszerűen itt hagyta a csöndes és nyugalmas életet - várta tragikus, viharos végzete. Nagyapámnál később lakott egy valamikor híres színész, Vezéri nevezetű. Ő újságolta neki, hogy Zoltán Debrecenben nagybeteg. A város tekintélyes összeget gyűjtött a nagy költő szerencsétlen fiának, de ez gőgösen - egy Petőfi gesztusával - utasította vissza a gazdagok adományát.
És ez volt az ő tragédiája voltaképpen: a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget a szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát.
Petőfi Zoltán 1866 őszén, a háborús időkben került nagyapám, Káló Antal házához. Sörház utcának hívták az utcánkat akkor. A tizenhét éves, szép, sápadt és nyúlánk ifjút, a nagy költő álomországának reichstadti hercegét egy derék és neves piarista ajánlatára vitte el Petőfi István, az akkori csákói gazdálkodó, Kálóékhoz. Havi húsz pengő forintot fizetett a gyermekért, akit a piaristák már ez időben is jónevű gimnáziumába íratott. A tanárok között Csaplár Benedek és Budavári József is ott voltak. Petőfi István nagyon szigorú tanácsokkal hagyta itt a nagy Petőfi szülöttét, de volt oka erre. A fiú már ekkor a szabad élet szilaj árjából került volt a szegedi révbe. Itt, szoros felügyelet és szinte apai szeretet mellett, három hónapig csöndesen és komolyan élt. Nemigen voltak barátai, ismerősei, állandóan könyvei mellett ült komolyan, szinte komoran. Talán a sorsán, a tragikus végzetén mélázott. Talán a korai halál fekete árnyai lengték már körül. Talán az apai dicsőség súlyos aranya nyomta a fejét.
Az utcában és városban hamarosan elterjedt, hogy Petőfi Sándor fia itt van, a Sörház utcában lakik. Akkor még frissen, forrón és égetőn élt a fiatal lángész és vértanú ragyogó emléke. Költészet és hazafiság élő koszorúi övezték a nevét. Fiát majd megfojtották az ölelő karok. Jó cimborák és szép lányok ölelő karjai. Petőfi Zoltán Szegeden azonban, úgy látszik, új életet akart kezdeni. Magányosan és gőgösen. Nem fogadta el a városi urak szíves invitálását, elvonult a kíváncsiság tekintete elől. Ámde három hónap múlva hirtelen megváltozott.
Nem ízlett neki a tanulás, a fegyelem, a nyugalom. Az apja szilaj vére űzte. De hiányzott belőle az apja szikla-akarata. Petőfi Zoltán hanyag lett, pajtások után nézett, kisasszonyok után járt, mulatozott. Nagyapám szomorúan látta ezt, és Petőfi Istvánt értesítette róla. A derék, becsületes gazdálkodó, akiben a nagy költőnek csak igazságérzete volt meg, hevesen megdorgálta a könnyelmű fiút, kifizette adósságait, és tanulásra intette. Érettségi előtt állott akkor a nagy költő fia. De Petőfi Zoltán kereken kijelentette, hogy ő nem akar tanulni. De hogy mit akar, arról hallgatott.
Elszomorodva távozott Petőfi István Szegedről, kifizette a gyerek három havi kötelezettségét előre, és kérve nagyapámat, hogy ha Zoltán semmi áron sem akar tanulni és maradni - ő jól ismerte már -, akkor adja ki neki a pénzt, az utolsót, amit Zoltánra költ, és bízzák sorsára Petőfi könnyelmű, veszendő fiát.
Zoltán egy napon színlapot látott és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. „Színlapot láttam, nem megyek többé iskolába!” - kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő, Petőfi István végső meg¬hagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már nem akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe, Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte. Nagyapám följegyzéseiből világosan meg lehet állapítani, hogy Petőfi Zoltánt a szegedi piaristák egyáltalában nem távolították el az intézetből, mint Déri Gyula írja a könyvében. Petőfi Zoltán önkényt és hirtelenül tűnt el Szegedről. Egyszerűen itt hagyta a csöndes és nyugalmas életet - várta tragikus, viharos végzete. Nagyapámnál később lakott egy valamikor híres színész, Vezéri nevezetű. Ő újságolta neki, hogy Zoltán Debrecenben nagybeteg. A város tekintélyes összeget gyűjtött a nagy költő szerencsétlen fiának, de ez gőgösen - egy Petőfi gesztusával - utasította vissza a gazdagok adományát.
És ez volt az ő tragédiája voltaképpen: a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget a szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát.
(Forrás: Szeged és Vidéke, 1911. április 15.)
(Forrás: Juhász Gyula: Örökség – Válogatott prózai írások)
