Haraszthy Lajos: Eolhárfa

A tenger partján, az eoli szélen,

Imbolygón tükrözve magát a mélyben,

Bús hárfa mered föl a víz alól.

S hogy húrjain a szél átlibben épen,

Dallamos, mélyzöngésű zene szól.

Szilaj erővel, fölzokogva zúg a

Hárfa húrján valami ősi fúga.

De nem emberlény szólaltatja meg,

Csak a vihar, melyben borongva, búgva,

Zizegve, zengve, zúgva megremeg.

A lelkem ez az ősi eóli hársfa.

Nem emberkéz, mi dallamát kiváltja,

De – mely húrjain bőszen robog át –

Az élet bús vihara csap le rája

S pengeti, hogy zúgó tengerárba

Harsogja diadalmas, szűz dalát.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 7. sz. 1912. febr. 11 .)

Haraszthy Lajos: Holdas éji álom

A Hold tányérrózsája éji csöndben

kinyílik s fényes, nagy virágba szökken

s körülte a csillagbombósereg

ezüstösen pislogva szendereg.

Amott túl kéken alszanak az erdők,

magukra húzva jól a lomha felhőt;

a büszke, néma hegyorom pedig

a fellegek fölé emelkedik.

Ám ellenére a vén hegykirálynak

ezerszer magasabbra szökve szállnak

az én botor, lázas álmaim

a lelkem nekilendült szárnyain.

S ott fönn vágyó lelkem feléd kitárom,

sugárhúrú Hold bűvszavú gitárom

s dala a messzi, alvó városon

az ablakodon hozzád beoson.

Látlak… fehéren… bár az éj beárnyal

s lantomról lépett kósza holdsugárral

megcsiklandom puha, fehér nyakad…

S kebeledre simul kibontott hajad.

S míg ágyad telehintve, ó, te drága,

- be szép csillaghullás! szól,aki látja –

rád ezüst csillagbimbókat dobok:

álmodban édes ajkad mosolyog.

Forrás: Napkelet 6. évf. 20. sz. (1928. október 15.)

Haraszthy Lajos: Sorsunk

Embersorsokkal mérjük az időt,

Egy emberöltő: élet s elmulás.

A más halála serkentő nekünk,

Mint kis diáknak harangkondulás.

S ha megpihenni mi is földbe tértünk,

Sírunk felett sietnek majd a mások:

A Folytatások és új Indulások!

Forrás: Napkelet 6. évf. 18. sz. (1928. szeptember 15.)

Haraszthy Lajos (1881-1959): Sóhajtás

Futó napok sorja, három hosszú hónap

- sok az nekem: nem e világból valónak –

hogy a szemem nem lát, csak szívemen által

s hogy a fülem is csak a lelkemen át hall,

mikor körülszárnyal.

Csak vágyam repülhet, a lábam esetlen,

a sima földön is egyre botlom, csetlem.

Hogyha jót akarok, belőle rossz támad;

hozzád indul: öröm, ha odaér: bánat

és kúszik utánad.

Kitágult kebellel, mit áldásnak szánok,

abból ádáz bizton megfogan az átok.

Szomjazom a fényre s mindent vonok árnyba;

hogy mosolyt fakasszon, csókot küldök szádra

s könny ül a pilládra.

Kár, kár, százszor kár, kár a nyíló virágér;

elhervad, lekókkad, ha kezem hozzá ér.

Édes méz a számban keserűvé válik,

a bór poharamban nyúlt ecetté pállik

s üröm mindhalálig.

Balság átokvertje, örök szerencsétlen,

akin a balvégzet ülvén, sohse tétlen.

Csókra, borra, óra másnak nem kell várni;

köteles osztályul mit követel bárki,

az nekem nem jár ki.

Hiven érző szivet, puha meleg ajkat,

simogató kezet, amely betakargat,

résztvevő pillantást, jóságos mosolygást

hasztalan, hiába – ilyen a sorsom, lásd –

csak én várok folyvást.

Én édes Istenem, ki a lelkem látod,

mely nagy az én vétkem, amért sújt ez átok?

Áldó, kegyes kezed hozzám mért kegyetlen

s míg hajtott térdemen irgalmát esengem,

miért büntet engem?

Magányos özvegy sors, nem sikerült élet,

bűnös, bús rontásod alatt nyögdicsélek;

csak magamban dürgök, mint megsiketült fajd,

mert még a halálom – míg útján ebül hajt –

az sem sikerül majd.

Forrás: Napkelet 6. évf. 18. sz. (1928. szeptember 15.)