Gróf
Zrínyi Miklós 1664. november 18-án vadászni ment a kursaneci erdőbe
vendégeivel: Bethlen Miklóssal, Zrínyi Pállal, Vitnyédi Istvánnal és Gusich
kapitánnyal.* (* Bethlen Miklós
önéletírása. I. köt. 328. l.) E vadászatról holtan vitték haza. A hős, ki
egész életét harcban töltötte, kinek a monda szerint „puszta hírére is
reszketett az ozmán”, vaddisznóvadászaton halt meg. Sors bona, nihil aliud…
A
gyászeset híre bejárta Magyarországot, elterjedt Európában, mert nemcsak
Magyarország, de Bécs, Páris, Róma,Velence, Konstantinápoly is telve voltak
Zrínyi dicsőségével. S amint a hír szájról-szájra járt, nőtt, gazdagodott,
csodás elemekkel bővült. A szeretet és csodálat, mely Zrínyit körülvette,
halálát kiszínezte, úgy akarta alakítani, hogy kedves hőse egyéniségének jobban
megfelelje, hozzá méltóbb legyen. Zrínyi hatalmas egyénisége, helyzete Béccsel
szemben, váratlan halála nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy foglalkoztassák
a képzeletet.
Három
felfogás keletkezett Zrínyi haláláról: 1-ször, vaddisznó ölte meg; 2-szor,
orgyilkosságnak esett áldozatul; 3-szor, öngyilkos lett. Hogyan támadt, honnan
indult ki, hogyan terjedt el, hogyan fejlődött ez a három felfogás?
Az
események középpontja Csáktornya. Innen indul ki a gyászhír és két fő irányban
halad: egyik útja Magyarországba és Erdélybe, másik Bécsbe és Bécsen át a
külföldi államokba vezet. Eszerint a Zrínyi haláláról elterjedt leírások,
mondák egy része Magyarországon, másik része a bécsi udvarban keletkezett;
ezekhez járulnak még a helyi eredetű horvát mondák, melyek azonban még
nincsenek eléggé feldolgozva.
Mi
történt tehát Csáktornyán azon az emlékezetes délutáni vadászaton? Előbb néhány
sort Zrínyi helyzetéről.
A
vasvári béke után vagyunk. Az után a béke után, mely a csatanyertes nemzetet
megalázta, minden reményét megsemmisítette, mely tönkretette Zrínyi terveit.
Eredmény nélkül kellett eltávoznia Bécsből, hova még Zerinvár lerombolása után
ment, sérelmeiért elégtételt, veszteségeiért kárpótlást keresni. Jó helyen.
Hiszen a bécsi politika XIV. Lajos politikája szerint igazodott, nem köthette
tehát le a hadseregét keleten annyira, amennyire egy felszabadító háború
megkövetelte volna. Jól tudták azt Bécsben, hogy XIV. Lajos nem fogja
elmulasztani nagyravágyó tervei keresztülvitelére azt az alkalmat, mikor Lipót
a törökökkel lesz elfoglalva. Bécs kereste a békét s törökkel mindenáron, s így
nem teljesíthette Zrínyi követeléseit, hiszen azok útjában állottak a békének.
Zrínyi olyan hangulatban távozott Bécsből, hogy Carafa ezt írta róla Rómába:
bár Zrínyi azt mondja, hogy mint jó alattvaló akar élni, könnyen megeshetik,
hogy a kétségbeesés úrrá lesz lelkében; sőt Portia herceget egyenesen
figyelmezteti, hogy Zrínyi ilyen lelkiállapotban könnyen elpártolhat.* (* Történelmi Tár, 1899. évf. 580-591. l.)
Zrínyi
hazatérve – legalább látszólag – csupán bánsága ügyeivel foglalkozott*,
szórakozásul naponkint vadászni ment. (* Széchy
Károly, Zrínyi Miklós. V. köt. 144. l.)
November
18-án érkezett hozzá a bécsi követ és egy latin nyelv nagy pecsétes, meg egy
német nyelvű bizalmas meghívóval Bécsbe hívta, november 15-ére, értekezni a
vasvári békéről.
Zrínyi
megtette előkészületeit, hogy indulhasson* (*Széchy, Zrínyi. V. köt. 163-164.
l.); de a sors másképp rendelte* (* A
katasztrófa részlete és általánosan ismert leírása Bethlen Miklós id.
önéletrajzában.). Azonnal jelentést
tettek Bécsbe. E jelentések nincsenek meg, de Leslie Valter leveléből,
melyet november 26-án Ditrichstein herceghez intézett* (* Irodalomtörténeti Közl. V. köt. 203. l.), tudomást szerzünk róla,
hogy +der Herr Graf Ban von einem wildn Schwein umgebracht seie worden, und das
Frau Gräfin solches ihr May: dem Kaiser, Fürsten von Portia und Auersperg
geschrieben, habe, welches in der Wahrheit auch also ist, so wohl ein
unglückseliger todt vor einen so p raffen cavaglier; die particularitetn wie es
eigentlich zugangn ist, waiss mann nicht aigentlich, als was derselbe sagt der
die üble Zeitung gebracht, so aber nicht darbey gewesen, hat es auch sonst
niemand gesehn, als einer seiner page. Er hat 5 Wundn bekommen, eine im Hals,
welches den todt, dan er nicht ein halbviertelstunds darnach gelebt, so
geschwind verursacht; zwei am bauch, und 1 am Schenkkel. Der Graf Peter soll
stündlich anhero kommen, mann sagt er wird anhaltn Ban zu sein; mann acht
diessn todtfall nicht sovil, als wann ein gemeiner Mensch umgebracht wehre
worden.”
Gremonville* (* Monumenta Slavorum Meridionalium. XIX. 10.
II. 11.) francia nagykövet november 27-én írja meg Lajosnak, hogy meghalt
Zrínyi gróf: „Amint Zrínyi Miklós vadászik vala, mondják neki, hogy egy nagy
sebesült vadkan megölt egy parasztot és megsebesített egy vadászt. Hát elfogja
a türelmetlenség, hogy kövesse és megölje s csak egyetlen inas kíséretében
megindul utána. Amint közel a bokorhoz ér, lováról leszáll; a dühödt vad
nekirohan s leüti lábáról; inasa lőni akart, de fegyvere nem sült el. Kissé
később emberei összefutottak, kiktől az állat megijedt és megszökött, otthagyva
a grófot, ki két sebtől vérzett, a legveszedelmesebbtől a nyakán; azután
elvérzett. Emberei sírva lábra állították, ő vigasztalva szólt nekik, nem lesz
semmi baj, de abban a percben lelkét kilehelte. Íme a vége ennek a nagy
alaknak, ki ekkora elismerést szerzett.”
Molin* (* Károlyi Árpád gyűjteményében.) ugyancsak
november 27-én ír a gyászesetről Velencébe: Zrínyi vadászott; a sűrűből 12 nagy
vadkan tört elő, Zrínyi egymaga a legnagyobbra indult és behatolt utána a
sűrűbe; rálőtt és megsebesítette. Az feldühödve rárohant, hét sebet ejtett
rajta. Inasa és lovásza egy fa alá vitték, hol mellét verve és bűneit emlegetve
lehelte ki lelkét.
Carafa* (* Történelmi Tár. 1894. évf. 581-593. l.)
november 29-én kelt, s a pápához írt levelében szintén leírja a vadászatot… A
golyótól megsebzett vad akkora dühvel rohant Zrínyinek, hogy mintegy pillanat
alatt megfosztotta életétől, anélkül, hogy szolgái segítségére mehettek volna:
már csak akkor érkeztek, amikor alig szólhatott egy pár szót. „Nem vagyok képes
leírni azt a szomorúságot, amit az udvar és az egész nép érez, annak a nemes
lovagnak és vezérnek elvesztésén és halálán, ki a maga rendkívüli vitézségével
olyan rettenetessé tette nevét, hogy a törökök
ennek a szerencsétlen esetnek inkább örültek, mint a reájok nézve oly
előnyös békekötésnek.” Így fejezi be a levelét Carafa.
Ezeken
a helyeken kívül még András* (* Budapesti
Szemle. XXXXVII. köt. 1887. 411. l.) karmelita barát prédikációjában,
melyet Münchenben tartott december 6-án, azután Francisci Erasmus* (* Francisci Erasmus: Der hohe Traur-Saal. Nürnberg. 1671.
1171-72. l.) „Der hohe Traur-Saal” című művében, végre Priorato* (* Priorato: Historia die Leopoldo, II. köt.
583-84. l.) „Historia die Leopoldo” című munkájának II. kötetében találjuk
meg Zrínyi utolsó óráinak leírását az ismertetett alapokon.* (* Itt említhető Brown-nak, a híres angol
utazónak egy adata, mely érdemes a megemlítésre. Brown, I. Lipót vadászatairól
szólva feljegyzi, hogy Zrínyi Miklós gróf egymagában is nekiment a vadkannak,
hanem végre is egy kan megölte, ami azóta másokat is óvatosabbakká, sőt azóta a
császárt is jobban őrzik a vadkanvadászatokon. /Fest Sándor közlése./)
A
tartalmukban nincs eltérés, színezéseik is csak olyanok, hogy velük a ár
alakulóban levő „Zrínyi-legendá”-t nem viszik előbbre, bár pl. Francisci igen
élénk fantáziával dolgozik.
Egymás
mellett olvasva Leslie, Gremonville, Molin, Carafa, András barát, Francisci és
Priorato feljegyzéseit, tanulságosan szemlélhetjük bennük a fantázia működését,
alakító erejét. – A gyászhír november 23-án érkezik meg Bécsbe.* (* Leslie levele: id. h.)
A
hírhozót az udvarban körülfogták, kérdeztették, a legcsekélyebb részletek iránt
is érdeklődtek. Azután tovább vitték, amit hallottak, egyik is, a másik is
megtoldotta. Színeztek, motiváltak, különösen a részleteket dolgozták ki:
Bethlen Miklós négy sebről ír, Leslie már ötöt említ, Gremonville hétről tud,
Molinnál a vadak száma 12. A hetes és a tizenkettes szám megmarad, mindkettő
kedvelt száma a mesének.
Gremonvillénél
a vad megöl egy parasztot és megsebesít egy vadászt.* (* Weber Arthur: Zrínyi-legenda. Hadtörténeti Közl. 1910. évf.) Ez
csak színező motívum, a nagyobb hatás kedvéért való. Fontosabb ennél, hogy már
magyarázzák a vadász viselkedését. Lőtt, de nem talált. Molin és Gremonville
levelei egy napon keltek, hogyan van, hogy mégis eltérnek egymástól? Az
udvarban többféle hír keringhetett, Molin ezt, Gremonville azt ismerte és
fogadta el igaznak.
És
itthon? „Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is
siratta.”* (* Bethlen Miklós önéletírása.)
„Siratta Magyarország az ő elvesztett Marsát, gyászolták a vezérek az
elvesztett atyát, megkönnyezték mindannyian az ő szerencsétlenségét.”* (* Eszterházy Pál: Mars Hungaricus, 83-85. l.)
Megszólal a lant is, hogy dalban sírja el gyászát a hősért, „Kit egész Európa,
s ez világ csudála.”* (* Demeter György:
Honor posthumus.)
Hazánkban
a szomorú esetnek Bethlen Miklós közismert helyén kívül három leírását
találjuk: Wesselényinél, Eszterházy Pálnál és Csereinél.
Wesselényi
november 30-án közli Rottal gróffal* (* Hadtört.
Közlemények. III. köt. l.), aki megírja Apaffinak, elküldvén neki
Wesselényi levelét. Apaffi udvarából Naláczi terjeszti tovább.* (* U. o.)
Wesselényi
levele így hangzik: „Ez elmúlt kedden múlt egy hete, az az vitéz horvát bán
valami vadászitul berekesztett erdei disznók vadászatira kimenvén, egyet
meglőtt közülök, s az, mely legnagyobb disznó volt köztük, kiszaggatván a
hálót, előbb ment az erdőbe; ő szegény egy puskával leszállván lováról, az
kopók cihára bement az kopók után és így
nagyvéletlenül rárohanván az kopótlan bestia, nagy sebeket ejtett rajta;
ugyanazon marcongtató sebekben az nagy kemény úr talpra állván, szolgáit
biztatta: Semmisem, úgymond, fiaim, hozzátok el az hintómat; míg az hintóját
elhozták, megbágyadván lefeküdt és ugyanottan szörnyű halált halt és egy ilyen
véletlen és képtelen halállal (halt) múlt ki az az dicséretes vitéz, kinek
lelke üdvözüljön, kivánom.”
Kitől
értesült Wesselényi? Széchy azt mondja* (* Széchy
id. h. 170. l.), hogy az udvarból kapta a hírt, esetleg Bethlentől,
Vitnyédytől; Weber* (* Weber: id. h.)
szerint semmi esetre sem Bécsből, hanem Csáktornyáról. Ugyanis, szerinte
egészen természetes, hogy egy ilyen nagy fontosságú eseményt megjelentsenek az
ország nádorának, azonban mi értelme lett volna annak, hogy Bécsből tudósítsák?
Wesselényi levele tényleg nem vall bécsi eredetre. Ám Bethlentől is eltér,
jobban eltér, hogysem közvetlen forrása lehetne. Úgy gondolom, hogy az özvegy,
vagy környezetéből valaki, esetleg maga Bethlen hivatalosan értesítették
Wesselényit a halálesetről, de csak úgy, int pl. a szász választót, a pápát, anélkül,
hogy a részleteket megírták volna. Eszerint Wesselényi forrása a már akkor
szájról-szájra járó monda lehetett.
Esterházy
Pál „Mars Hungaricus” című munkájában örökíti meg a hazára nézve „örök siralomra
méltó, óriási bajt”. Weber szerint Esterházynál találkozik a halálmonda bécsi
és hazai válfaja.
Esterházy
bécsi és hazai forrásokat használt; az előbbit bizonyítja a vallásos elem
felvétele, az utóbbit az, hogy Esterházy beszél arról, mennyire gyászolták
Zrínyit a magyarok, tehát ismerte érzelmeiket, felfogásukat is.
Gazdag
fantáziával, csodálatos leleményességgel dolgozik Cserei Mihály.* (* Cserei Mihály historiája. 31-32. l.)
Nála Zrínyi valóságos párviadalt vív a vaddal, rálövi a puskáját, eltöri rajta
a pallosát, majd szabadkézzel nekimegy, leteperi, ráül, mígnem egy vigyázatlan
pillanatban kiszabadul a kezéből, agyarával hozzávág és torkát kiszakasztja.
Cserei már változatát is tudja az esetnek, de arról majd később. Cserei
forrásának Bethlent mondja, azonban nagyon eltér tőle, kétség kívül a szerte
szállongó mondák hatása alatt, amellyel nem tud kritikailag bánni.
Még
csak azt kellene vizsgálnunk, hogy milyen alakban terjedt el a gyászhír a
helyszínen, közvetlen a haláleset után? Erre nézve egykorú feljegyzés nincs,
csupán a Bánffyak naplójában találunk egy rövid feljegyzést Mogosich István
legrádi, tehát közeli plébánostól, de csak annyit ír, hogy Zrínyit a vadkan
ölte meg.* (* Tudománytár. IX. köt. 324.
l.)
A
felsorolt feljegyzésekből látjuk azt az első benyomást, melyet Zrínyi halálnak
híre okozott a lelkekben. E benyomások a lelkek szerint sokféle alakban
jelennek meg, tarkább, gazdagabb, s egyszerűbb öltönyben, de a lényeg
mindenikben ugyanaz. Kifejtve e díszes sallangokból e források alapján a
következőleg képzelhetjük el Zrínyi halálát: egy, már előbb golyó által
megsebzett ad megtámadta, súlyos sebeket ejtett rajta, a legsúlyosabbat a
nyakán, ez ölte meg, de mikor szolgái ráakadtak, még élt.
Ez
a leírás egészen egyszerű és hihető. Mégis feltámad ellene a gyanú, előbb
csendben, kicsiny arányokban működik, azután egyre nagyobb lesz, átszáll az
utódokra, úgy, hogy most már mint határozott vélemény ül, melynek lelkes
védelmezői vannak.
Honnan
indul ki? Széchy szerint onnan, „hol a szív a csapásba a legnehezebben nyugszik
bele”* (* Széchy: id. h. 180. l.): a
családból. Az özvegy ugyanúgy ír Bécsbe, hogy férjét vadkan ölte meg, de a
család későbbi leveleiben, melyet a pápához, a szász választóhoz, Bonzihoz
intéz, csak Zrínyi váratlan haláláról van szó. Ez pedig nem véletlen, mondja
tovább Széchy, hanem a belső meggyőződés visszaverése. Ez jut kifejezésre
Forstall Márk történetében, aki a szerencsétlenséggel tüzetesen foglalkozik.
Leírván a halálesetet az ismertetett alapon, ezt mondja: „Se a szeme alatt még
a tapasztaltaknál is gyanút keltett, hogy golyótól ered, mely a keményen küzdő
vadra célozva azt érte, kit legkevésbé kell vala. Mi, ha megtörtént,
kétségtelenül nem rosszakaratúan történt, bár különböző nemzetű férfiak voltak
jelen a vadászaton.* (* Széchy: id. h.)
Ezzel
szemben Weber azt bizonyítja, hogy a gyanú a nép körében támadhatott. Mert a
nép nem ismerte a körülményeket, a hozzá eljutott részleteket homályosaknak
találta, nem tudta elhinni, hogy a törökverő hőst egy vadállat ölje meg:
megindult tehát fantáziájának működése, s a monda, mely úgy megszületik, első
fokán még csak annyit mond, hogy Zrínyit a segítségére siető vadász ölte meg,
véletlenségből. Akkor, mikor Forstall Zrínyi halálát megírja, ez a felfogás
olyan erős, hogy helyt ád neki. Azok a levelek pedig, melyeket a család a
pápához, Bonzihoz, a szász választóhoz intéz, hivatalos jelentések, melyekben a
részletekre nem terjeszkednek ki, feltételezvén, hogy azokat már ismerik. Ez
Weber véleménye. Kétségkívül elfogadhatóbb, mint Széchyé.* (* Weber:
id. h.)
Weber
tovább kíséri a legenda fejlődését. A népnél, fejtegeti, a véletlen nem
magyaráz eléggé. Okát, magyarázatát keresi a véletlennek és arra az eredményre
jut, hogy a vadász szándékosan lőtt Zrínyire. Kinek volt útjában a hős? Útjában
volt Nádasdynak a nádorság elérésében, akit régi bosszú is sarkallhatott. A
monda második stádiumában tehát már úgy alakul, hogy Zrínyit Nádasdy ölette
meg. Ez a felfogás is annyira elterjedt, hogy Priorato III. kötetében
feljegyzi, hogy Zrínyit nem a vad ölte meg, mint híre járt, hanem egy golyó a
szeme alatt, melyet fejében meg is találtak anélkül, hogy tudnák, hogy az egy
vadásztól eredt-e, akit Nádasdy bérelt fel, vagy Angelótól, aki a vad helyett
urát találta.* (* U. ott.)
Amikor
a legenda már ilyen fokon volt, nem sok kellett hozzá, hogy teljesen
kifejlődjék: az a gyűlölet, mely Magyarországot és Bécset elválasztja, az az eltitkolhatatlan
öröm, mellyel Bécs Zrínyi halálát fogadta, igen hamar felébreszthette azt a
gyanút, hogy Zrínyit Bécs ölette meg. „Vagyon olyan hír is, írja Cserei, hogy
az osztrák udvar ölette volna meg azért, mert a magyarokat fel akarta
lázasztani. Nyíltan nem mertek volna belekapni, nagy fizetéssel tehát
alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lőjje le s
emiatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-e, nem-e, én bizony nem tudom, amint
hallottam, úgy írtam.”
Úgy
látszik, ez a hit általánosan elterjedt. Lippay érsek így írja meg Velencébe
Zrínyi halálát, amint Sagredo jelentéséből látjuk. Lippay azonban gyűlölte
Bécset s így mindent elkövetett, hogy minél sötétebb színben fesse, megragadta
tehát a Zrínyi-legendát s ha nem hitte is, szívesen terjesztette.
Sagredo
1665-iki jelentésében megcáfolja Lippayt. Ám a legenda nem alszik el,
átszármazik reánk, egyre nagyobb tért hódít, irodalma támad. Dervarics Kálmán életcéljául tűzi ki,
hogy történelmi adatok alapján bebizonyítsa, „Gróf Zrínyi Miklós, a költő
halála” c. munkájában megkísérelte elérni ezt a célját, azonban nem sikerült,
bár maga műve végén önérzetesen kiált fel: ”Hála Isten, a csata nyerve, a cél
elérve lett.”
Dervarics
munkája nagyon zavaros munka. Törekvő és lelkes, de hiányzik belőle éppen az a
szigorú történeti kritika, melyet olyan fennen hirdet és követel az eseményekkel
bírálásánál. Rövid harminckét oldalas dolgozatban hosszan foglalkozik Hohenlohe
és Zrínyi viszályával, leírja Zerinvár elpusztulását, sok mindenről beszél, de
nem marad helye arra, hogy a tényt magát megvilágosítsa. Állít, anélkül, hogy
bizonyítana és bizonyít olyan dolgokat, melyek nem vágnak dolgozata keretébe.
Munkájának magja ez: Zrínyi útjában volt Bécsnek, tehát Bécs el akarta tenni
láb alól. Ezért a bécsi kurír, ki neki a meghívókat kézbesítette, felfogadott
egy Póka nevű vadászt, aki őt a vadászaton le is lőtte. Bizonyítja ezt Cserei
és Priorato, de különösen bizonyítja egy puska, mely a M. Nemzeti Múzeum
régiségtárában van a következő felirattal:”Ego sum illa Flineta, et qua comes
icolaus a Zrin in Sylva Ottok Insula Muraköz in venatione ab Apro persecutus a
Venatorum supremo N. Stephano Poka 1664 die 18. va 9 bris trajectus est. A
nepote Gabriele Poka P. oc. G. D. Paulo Benyovszky Dominium idem conscribenti
dono data Anno 1775 in perennem rei gestae memoriam.” Döntő bizonyítéknak veszi
még azt, hogy Vitnyédy leveleiből hiányoznak azok, melyekben Zrínyi haláláról
megemlékezhetett. Elveti Bethlent, mint olyat, aki Majláni koholmányai által
félrevezetve, értéktelen mesét jegyzett fel. Eljutottunk tehát odáig, hogy meg
kell állapítanunk, hogy hiteles-e Bethlen vagy nem? Lehetetlen, hogy Bethlen észre
nem vette volna Zrínyin a golyó ütötte sebet, hiszen volt alkalma megvizsgálni
a holtat, mikor hazáig fejét, mellét tartotta. Meg is tette, s még azt a kis
körömcsölést is észrevette, amely Zrínyi kezén volt. Hogyan kerülte volna ki a
figyelmét a golyó okozta seb? Ha pedig észrevette, miért titkolta volna?
Eltitkolni azt csak Bécsnek volt érdekében, Bethlen pedig nem szolgálta Bécs
érdekét.
Bethlen
tehát hiteles; ellenben Dervarics bizonyítékai mind szétesnek. Cserei csupán
mendemondákat jegyez fel anélkül, hogy utána járna a híreknek, még a halál
idejét sem tudja, vele bizonyítani tehát nem lehet. Prioratóban pedig szó sincs
arról, hogy Zrínyit az udvar tette el láb alól, csupán annyit ír, hogy golyó
ölte meg, vagy Angeló golyója véletlenségből, vagy a Nádasdy által felbujtott
vadászé. A puskára vonatkozólag Szendrei János kimutatta, hogy ilyen felírású
fegyver a Múzeumban nincs és nem is volt, a gyanúba vett fegyver későbbi
eredetű, a XVIII. századból való.
Hiába
való tehát Dervarics erőlködése, nem tudja, mert nem is lehet a
rendelkezésünkre álló adatokkal bebizonyítani, hogy Zrínyit a bécsi udvar
fondorlatai tették el láb alól. Szigorú és elfogulatlan szemmel nézve a
történteket, kénytelenek vagyunk elvetni ezt a feltevést, mert csak
pszichológiai alapon tudjuk bizonyítgatni. Pusztán ezzel pedig csak a költő
dolgozhatik, nem a történetíró.
De
ha nem is tudjuk bebizonyítani, hogy Zrínyi Miklóst a bécsi udvar ölette meg,
már maga az, hogy ez a hit elterjedhetett és megerősödhetett, erkölcsi
szempontból nem sokkal mond kevesebbet, mintha tényleg úgy történt volna. Nem
is fog ez a hit megszűnni soha, hiába cáfoljuk; történeti igazság nem lesz
belőle, de megmarad mint legenda, melyben nem hisz senki, de melyet feljegyez
mindenki.*
LŐCSEY MÁRIA
*)
Még egy harmadik fantasztikus változata
is van a Zrínyi haláláról elterjedt híreknek, t. i., hogy Zrínyi öngyilkos
lett. Erre nézve egykorú följegyzésünk nincs, de később mind a nép, mind az
írók körében megtaláljuk, sőt legutóbb Bertha Sándor is megpróbálta bizonyítani, hogy Zrínyi a maga kezével vetett véget
életének. (A kérdésre von. v. ö. a Budapesti Hirlap 1911. évf. nov. 15., 18.
dec. 2., 7. számait.)
Forrás: Irodalomtörténet
1. évf. 9. füz. 1912.
