Ferenczy Zoltán: Petőfi és Horatius

Abban, amit Petőfi átalakulásáról egész röviden megjegyeztünk, megtaláljuk annak okát i, hogy költészetén az ifjúkori elveszett kísérletek hiányában, Horatiu hatását majdnem hiába keressük. Egyenes idézést kettőt találtam csupán, egyiket Nagy Imréhez írt levelében: non si male nunc, et olim sic erit (Od. II.  10.)* (* Halasi: Petőfi-reliquiák. 46. l. Hasonló gondolat van kifejezve Barátimhoz című költeményében is:

S tán ha látja sors komám, hogy

Csüggedé nem ért:

Egykor annál bőkezűbben

Nyujtja majd a bért…

Bolond Istókban is u. e gondolat: „Mert annál szebb lesz jövendőm, Minél rútabb jelenem.” Az „Én” címűben is a 3-dik versszak rokon.), mely mindenesetre olvasmányának visszhangja. Ennél jellemzőbb a másik, t. i. a Felhők egyikében (Viseld egyformán…) a már ismertetett kedvelt ódájának első 2 sorát idézőjelben fordítja le s „a bölcs”-nek tulajdonítja, ellentétbe állítván saját természetével:

Hor.: „Aequam memento rebus in arduis

Servare mentem, non secus in bonis. (Od. II. 3.)

Petőfi: „Viseld egyformán jó s balsorsodat.”

Nem mondhatni azonban, hogy eszméikben a kifejezés és styl bámulatos eltérései mellett is, néha rokonság ne volna. Az a mód, mellyel Horatius költői halhatatlanságot jósol magának két ódájában (II. 20, III. 30.), s kivált az elsőben és a Petőfi Jövendölése közt a rokonság szembeötlő. Mert való ugyan, hogy hasonló jóslatokra számos költőnél találunk, de Petőfinek 1843. elejéig* (* 1848. márc. 5-diki levele mellett küldte el Szeberényinek. Ekkor tehát már meg volt írva s valóban e tavaszon írta Kecskeméten.) még nem sok költő hasonló helyeit volt alkalma olvasni,m ás részt a szárnyra kelés gondolata világosan rokon:

Hor.: … album mutor in alitem

Superna, nascunturque leves

Per digitos humerosque plumae.

Petőfi: Szárnyim növének, s átröpültem

A levegőt, a végtelent.

Maga az örökké élés gondolata (Petőfinél: „Dicső neve költő fiadnak, anyám, soká, örökké él” és Horatius: non ego pauperum Sangvis pareutum, non ego, quem vocas, Dilecte Maecenas, obibo, Nec Stygia cohibeor unda”) már sokkal általánosabb, szokottabb módú kifejezés. Ugyane gondolatot Petőfi megfordított alakban, gúnyosan használja fel A helység kalapácsa befejezésében (Petőfi: „élni fogok, míg a világnak szappanbuboréka szét nem pattan.” Horatius: „usque ego postera crescam laude recens dum Capitolium scandet cum tacite virgine Pontifex. III. 30.), mintegy visszhangként Horatius pár sorára.

Talán azok a gyönyörű sorok, melyekben Petőfi a szerelem természetszerűségét, önkéntelenségét a virágnyílással rajzolja, visszhangok s költői körülírás Horatius e mondására:

Apróságok Petőfiről*

(* Az I-XVI. számú l. Petőfi-Muz. 37-40. l.)

XVII. A nemz. színház igazgatósága 1845. febr. 17-ről 3 drámai jutalmat tűzött ki. Ezek elseje egy, a magyar életből vett tárgyú, népies, de aljasságtól ment színműre szólt 1845. szept. 1-re szóló határidővel.* (* L. Pesti Divatlap 1845. 761-21.) A többek közt a 11. számú pályamű „Az obsitos” c. volt Petőfiből vett jeligével: Katona vagyok én, kiszolgált katona. Csak káplár sem voltam, mindig közkatona; a 7-dik számú volt a „Két gyám”. A kettő közül amaz nyert, melynek szerzője volt Kovács Pál* (* U.ott 981. l.). Ez eddig nem érdekes, hanem nov. 22-én előadatik e darab és megbukik, mire a P. Divatlap a következő igen jellemző megjegyzést teszi: „- Mi nem hisszük, hogy a 14 pályázó mű közt ennél jobbak ne lettek volna;s most már a bírálók másodízben bizonyíták be, hogy nem értenek a dráma bírálatához. S a kudarc, a megbukás nem Kovács Pált, hanem a bíráló választmányt sújtja, mely nemcsak hogy ítélni nem tud, de egyszersmind pártos és részrehajló is, miután Jókai művét azért mellőzé, mert azt vélte, hogy az a – gyűlölt Petőfié.”

SZINÉRI

A bíráló választmány utóbb csakugyan elfogadta előadásra a „Két gyám”-ot, de talán csak nem azért, mert kisült, hogy nem Petőfi írta?

XVIII. A Petőfi arcképét a Pesti Divatlap tulajdonképpen a „második év, első fele” első számában adta 1845. júl. 3-dikán, de a jelzés szerint a 14-ik számban. A borítékon a „Műmellékletek” közt így jelenti a lap: „l. Petőfi Sándor, egyik legnépszerűbb költőnk remekül talált arcképe. Rajz. Barabás. Nyomt. Walzel Pesten.” Ugyane számban jelent meg Petőfinek még 2 más költeménye: Költőnek lenni vagy nem lenni és Néprománc (l. Pet. Muz. I. 391. XIV.) A Pesti Divatl. önállóan is árulta e képet, utóbb a 21 szám borítékán hirdeti: „A P. D. kiadóhivatalában, s minden pesti műárusnál kapható: Petőfi és Lendvayné (mint Júlia) igen jól talált arcképe.”

Továbbá a 26. sz. borítékán az új évnegyedre szept. 25-én előfizetési jelentést adván, azt írja: „Új előfizetőinknek Kovács Pál és Petőfi arcképeivel is kedveskedünk. A szerkesztőség.

XIX. Petőfi addig megjelent műveit a Pesti Divatl. a 30. sz. borítékán (okt. 23. 1845. II.) hirdeti: „Petőfi Sándor munkái:

Versek. Első kötet.

A helység kalapácsa.

János vitéz.

Cipruslombok Etelke sírjáról.

Most hagyta el a sajtót;

Szerelem gyöngyei.

Sajtó alatt van, s novemberi vásárra megjelenik:

Versek. Második kötet.

XX. A Pesti Divatlap 1845. 1138-40. lapján egy Honvágyi nevű közöl egy levelet Feltre olasz városka székesegyházáról. A város a tiroli hegyek aljában fekszik s székesegyházában egy faragvány van, melyet így ír le: „A faragvány fehér alabástrom; egy 18 éves hölgy gyermekágybani haldoklását ábrázolja, - a kétségbeeséssel küzdő férj fejénél térdel a haldoklónak, nővére lábainál imádkozik, ipája mellére csüggedt fővel, s leverve a fájdalom miatt, egy karosszékben kéztörve zsugorodik. A lelkész a vonagló jobbján a feszületet csókolásra nyújtja, míg a háziak éjjeli pongyolában, s arcukon szívből fakadt sajnálat hű kifejezésével, a gyógyulási reményt elölő lemondással, csudálatosan meglepővé emelik a jelenetet.” … „E jelenet felett Petőfinek „Cipruslombok” című költeményéből, sok vers önkénytelen hangzott el ajkamon; szerintem úgy rá illett e kétségbeesett férjre, miszerint elkezdém hinni, hogy Petőfit szívimádottja elvesztésével ily helyzetbe sújtotta a sors.”…

XXI. A Pesti Divatl. 1845. II. 831-2 lapján egy Bérczy nevű levelet ír Veszprémből, hol műkedvelői társaság a kórház javára előadást rendezett s ezen többek közt „kiemelendő P. Dániel, ki Petőfinek „Ivás közben” című művét a kívánatig jól szavalá.”

XXII. A Pesti Divatl. 1845. II. 7979. l. Csalánfy nevű levelet ír Bécsből a szerkesztőnek s ebben Petőfi költeményeiről szól a következőkben: …”mint ígérém, Petőfi költeményeit érintem. – Ezek nekem tetszenek, s ha erkölcsiségben süllyedni kezdő korunkra nem sok írt látok is benne, mégis felkiáltok a nagy Lamartine szavaival:

„Qui que tu sois, Byron, bon au fatal genie,

J’aime de tes concerts la sauvage harmonie.”*

(* „Akármi vagy… jó vagy rossz szellem, tetszik.

Nekem dalodnak vad harmoniája.” U.ott)

Ennyit ezúttal róla… De még egyet! kegyednek ő, mint hallom, barátja… Szeretném, hogyha e pár sorokat figyelmébe ajánlaná:

S ez nekünk magyar irodalmi áldozatoknak igen kedves „emlék”

„Toujours joyeux, toujours content…

Je vais braver la misére

Cour la faire plus legére

Je la support en chantant…

Souvent la vie est importune…

J’ai mon fardeau… chacon a le sien…

La gaité est ma fortune…

La liberté voila mon bien…”*

(* Mindi vidám s elégedett,

Dacolok én a szegénységgel,

S hogy le ne sújtson engemet,

Könnyebbítek rajt énekléssel.

Az élet oly gyakorta nyom,

Teher van rajtam… mint van máson…

A jó kedv az én vagyonom,

És a szabadság boldogságom.” (u.ott)

leendne néha, midőn a tüskepályán alélunk. Hasonló fogna ez lenni azon erős szerekhez, miket az ájulók orra alá szoktak tartani, midőn lerogytak.”

E pár sor az 1845-diki 25. számban van a szept. 18-dikán jelent meg. Egy pár életrajzi körülményt, Petőfi 1844-diki és 45-diki pesti életét s a Versek I. füzetét tekintetbe véve, e néhány sor nagyon jóakaratúnak és értékesnek fog feltűnni.

XXIII. A Lisznyai Kálmán verséről Petőfihez, melyet e számunkban közlünk, a Hírlapi őr (Életképek. 1845. II. 60. l.) a Pesti Divatl. 14. számáról szólván, a következő megjegyzést teszi:

„- Petőfi Sándorhoz költemény Lisznyai Kálmántól… Legalább van egy dolog, miben a fiatalabb írói nemzedék valóban követésre méltó példát mutat sok veteranusnak és sokaknak saját fiatal bajtársai közül is; ők egyre-másra küldözgetik egymásnak a magasztaló leveleket, melyek vitelbérét a közönség fizeti, nyilvános tanúságául, mily nagy egyetértésben élnek egymással, míg némely mások az érintettek közül legfőbb kedvöket a perpatvarkodásban látszanak lelni. Egyébiránt a jelen versezet a költőnek a lap mai számához csatolt arcképét kíséri.”

XXIV. Az Életképek 1845. l. 99. l. (3. sz. jan. 18.) a következő hírt hozza a „Mi hír Budán?” c. rovatban: „- Több helyről tétetvén kérdés az iránt, miért nem jelenik meg a nemzeti játékszíni idei zsebkönyv? ezt – mint biztos kútfőből hallottuk – nem a kiadók figyelmetlenségének, mint inkább azon körülménynek kell tulajdonítani, miszerint legújabb időkben nálunk letelepedett rézmetsző Szerelmei úr, nádor őfenségétől elvállalt sürgetős műve miatt, az említett zsebkönyvbe szánt Egressy Béni és Szatmáriné asszonyság arcképeit még eddig el nem készítheté s így a különben egészen elkészült munka kiadását késlelteté. A beltartalomra is becses zsebkönyv, melyet Petőfi, Szigligeti s mások igen érdekes közleményei díszesítenek s fölülemelik azt hasonló kiadások mindennapisága fölött, pár nap alatt bizonyosan meg fog jelenni s a kiadók szívesen remélik, hogy a t. közönséget a késedelem miatt megengesztelendik.”

XXVI. Az Életképek 1845. I. 645. lapján „Divat” rovatban a köv. Petőfire vonatkozó apróság olvasható egy szerk. jegyzetben:

„- Becsüljük a jó, a jeles énekesnőket, mert ritka tünemény a szép emberi hang! - - Egyébiránt, mit gondol, nagysád? nem derék-e, hogy – miután Marra bennünket elhagyott, s Schódelnénk oly ritkán énekel – május van! s eszerint vigasztalhatjuk magunkat Petőfiként:

„Az operákban ki gyönyörködik?

Majd hallhat ott-kinn kedves operát.”

FERENCZI ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)

Petőfi polémiája a Pesti Hírlappal

A Pesti Hírlap 1844. 380. számában, 578. l. a „Fővárosi Ujdonságok” rovatában aug. 22-én a következő cikk jelent meg „A napokban egy históriai nevezetességre vergődött kávéház holmi fokoskorbeli sallangmaradvány színhelye volt; négy vagy öt cigányfiú rontotta egy sarokban a levegőt fülsértő recsegtetésivel, s a szilajság nem legharmoniasb accordot rikácsolt ama faluvégre illő cincogáshoz, kitárván egyúttal a szárnyajtókat is, hogy szabad folyást engedjen széles jó kedvének, vagy az utcai sokaság bámulatában keresse dicsősége nagyszerűségét! Isten látja lelkünk! senkinek sem irigyeljük jókedvét, a jó zenére sem haragszunk, sőt jókedvünkben még magunk is felrúgjuk a port: csak azt nem vagyunk képesek felfogni, hogy ordítozásban miképp telhetik kedve embernek! jobb ilyenkor nyugodni.”

E cikkre Petőfi válaszolt a Pesti Divatlapban (auguszt. 5. hetében, 1844. 9. sz. 278-9. l.), mely már közölve volt ugyan* (* Halasi: Petőfi reliqu. 87. l.), hanem mi a teljesség kedvéért újra adjuk, különben is ama közleménybe pár, habár lényegtelen hiba is csúszott be.

„Cáfolat. A pesti-hírlapi fővárosi újdonságok írója a 380. számban olvasóit bizonyos kávéházban történt eseményekről értesíti, miknek ő szemtanúja bizonyosan nem volt: mert ha lett volna, kevés sorban nem hordana össze annyi valótlanságot. Nem igaz, hogy „négy vagy öt cigányfiú rontotta egy sarokban a levegőt fülsértő recsegtetésivel”, mert öt cigányfiún kívül még az Egressy B. bandájától elpártolt két cigánylegény is ott volt. E ét személyből álló társaságnak feje – ha a körülmények nem változnak – Rózsavölgyi leendett, ki magát bandájával, úgy hiszem, már ajánlá is a nemzeti Körnek, s talán csak nem teszi föl az újdonságok érdemes írója derék Rózsavölgyinkről, hogy ő a Körbe „fülsértő recsegtetésekkel” tolakodjék. Nem igaz, hogy e fülsértő recsegtetésekre „a szilajság nem legharmoniásabb accordot rikácsolt”; nem igaz, miszerint azért tárattak ki a szárnyajtók, hogy az ott volt ifjúság „az utcai sokaság bámulatában keresse dicsősége nagyszerűségét”, mert a kávéház ajtai nyári, meleg időkben mindig nyitva állnak. – A szóban forgó kávéházat egy idő óta némely urak mód nélkül szeretik gyanúsítgatni, pedig bizony kár! mert lépjen be akármikor bármily becsületes ember, s nem fog olyasminek tanúja lenni, mi józan ésszel megbotránkozzék.”

Petőfi

Erre a Pesti Hírlap újdonságírója nem hagyván annyiba az ügyet, 383-ik számban (606. l. 1844. szept. 1.) megint válaszolt, mely így hangzik: „Jól emlékezhetnek nyájas olvasóink, miképp rovatunk egyikében említést tevénk vala egy históriai nevezetességű kávéházbeli zajos vigalomról: ímé a Pesti Divatlap legújabb számában P-úr búsult gerjedezésében ránk tekintvén megleckézett. Ahhoz képest amaz igénytelen sorainkat úgy kérjük módosíttatni: miképp nem öt cigányfiú, hanem hét cincogott; a szárnyajtókat nem azért nyiták ki, hogy a hármoniás accord kellemeit az Uri utca annál akadéktalanabbul élvezhesse, hanem mert melegök volt (hisszük). Mit P-úr józan észről beszél, azt túlhevült költői képzelet szüleményének v. egyedi felfogás következményének tartjuk. Azonban fájdalommal kell azt is megemlítenünk, miszerint ama P-úr védszárnyai alá menekült kávéház udvarszobáiból, miknek ablakai nappal is félig függönyözvék; az elmenők füleit rendesen pénzcsörgés és veszekedésmoraj háborgatja. Vagy tán józan ész ebben sem botránykozhatik meg? Fájdalommal emlékszünk ugyan egy időre, midőn az efféle koppasztási rendszerre kiváltságot vásárolhattak: de mostan ilyesmit csak gyanítni is polgári vétek lenne.”

Erre Petőfi új választ adott a Pesti Divatlapba, de a szerkesztő, Vahot Imre, nem adta ki, ehelyett a következő megjegyzést tette a 308. lapon (1844. 1. 10. sz. szept. 1-ső hetében):

- „A pesti hírlapi fővárosi újdonságok írójának Petőfi újra megfelelt, de nehogy e tárgy további kellemetlen hosszas vitára adjon alkalmat, ezen cáfolatot egész terjedelmében nem közöljük, elégségesnek tartván azt kimondani, hogy Petőfi legújabb cáfolatában ismét tényekkel igyekszik a Pesti Hírlapban közlöttek ellenkezőjét bebizonyítani.”

Ezzel a vita be volt fejezte. Petőfi pedig világosan azért védte ez ügyet, mert általa az ő kedvencét, az öreg Rózsavölgyi Márkot találta megsértve, mint ki a művészethez méltatlan zenészeket akart bandájába fölvenni.

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)

Tompa Mihály: LEVÉL EGY KIBUJDOSOTT BARÁTOM UTÁN

Tompa Mihály 1890 körül - Morelli Gusztáv fametszete 

Forrás: wikipedia.org

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már

A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,

Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:

Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,

Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,

Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,

S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,

Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?

Nem állitott meg a határnál valami...?

Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,

A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;

Ah de azok neked mind ösmeretlenek!

S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,

A multon épül az s az emlékezeten;

Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,

Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen

Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!

A daru is búsan kiáltozik, pedig

Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?

Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;

Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:

Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak küszöbét,

Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:

Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,

Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,

Betegen, rongyosan elédbe állana:

Karjába omlanál, ölelve melegen,

Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,

Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!

Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd

Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:

Búbánatában is legyünk osztályosok!

Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,

S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,

Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?

Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:

Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?

Megadta a remény, mivel kecsegtetett?

Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:

Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:

A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!

És a szokott helyen szemünk gyakran keres,

De széked örökre üres maradt... üres ...!

S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak

A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -

Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...

Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?

Minden szó és emlék busan utal reád...!

Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,

Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,

Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;

Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,

Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,

Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,

Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,

Te voltál szivének virága ... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,

Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;

Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:

Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -

Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;

S mellette a bánat keserün meghatott,

Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!

Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;

Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,

Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak

Hazádnak partiról majd vissza szállanak:

Távol más világból, nagy tengerek felett,

Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!