I.
Beh keserves lenni
Szamárnak,
Kin mások kedvökre
Daczolnak!
**
Nekem kell hordoznom
A terhet,
Még is ló szedi-föl
Az epret.
**
Az én étkem, bogács,
Zabszalma:
Ez fáradozásom
Jutalma.
**
Pedig, ha családom
Vizsgálom,
Lóénál különbnek
Találom.
**
Nem igy becsülték akkor
A szamárt,
Midőn a megváltó
Földön járt!
Azon időt most is
Siratom,
Midőn őtet hordám
Hátamon.
Most tűrök hideget,
Meleget,
S még enni sem kapok
Eleget.
Hja! lejárt az idő,
A mikor
Volt a szamár-fajnak
Aranykor! –
Hogy becsületem volt,
Mondja ezt
A hátamon diszlő
Nagy kereszt:
Mellyet azért nyomott
Hátamra
A világ szelid s leg-
Jobb ura:
Hogy tudja-meg minden
A merre
Megyek: „ez a tűrés
Czimere.”
Tudna-e mutatni
Hasonló
Megtiszteltetést, a
Nyalka ló?
Mert hogy nyalka, s hadban
Jól szalad:
Ez olly nagy érdemet
Még nem ad;
Mert az én ősim is
Szolgáltak
A hadban s győzelmet
Arattak.
Krónikákban ma is
Hirben áll
A dicső emlékül
Szamáráll,
Mely, mint Sámson győző
Fegyvere,
Ezer filisteust
Levere.
Ne mondjak már többet?
S a Bálám
Beszélő szamarát
El hagyjam?
S mikor Kuku Péter
Szent hadra
Járdalt, mire ült? nem
Szamárra?
Mellőzzem Buridán
Szamarát?
Ki bölcs rangra küzdé –
Fel magát?
Azért; mert megtudta
Mutatni,
Hogy enni kell előbb,
Úgy inni. –
Ebből látszik, miként
Nem való,
Hogy nálam különb a
Nyalka ló.
II.
Igy dúlt fúlt a szegény
Jámbor pára,
Midőn nyerget tőnek
A hátára,
Hogy sétálni menjen
Kis terhével,
Egy kis fiúval s ló –
Ellenével,
Mellynek hátát is szép,
Magyarfajta,
Piros kis levente
Terhe nyomta.
Csacsink, daliáját
Kedvellette,
De zabevő társát
Nem szivelte.
E nagy panasz oka
Itt rejlik hát:
Hogy szamár a lóval
Együtt sétált.
III.
Mennek már lovagink, s a rónák zőldje előttök
Mint szőnyeg terül-e tarka virányaival:
Rajtok ezer meg ezer méh döngve, kereste a mézet,
S szárnyát zúgva veré a bogarak serege.
A lég tollasi is gyönyörü dalt zengedezének
A természet nagy temploma karzatain.
Kis lovaginkra is édesden hata e köz örömzaj,
S a dobogó paripák vigan ügettek elő.
Sárgás útjok, mint bársony zöldére kihimzett
Sárga aranyszál, nyult egy halom ormain-el.
Honnan nézve, mosolygóbb a táj, s kedves a szemle
A jámbor falvak szende csoportja fölött.
Est vala, sa nap búcsút vőn a vértesoromtól,
S felhőrózsákat szórt-el a mennyezeten;
A fák á rnyai, mint rémek, nyulongtak a rónán,
S a bokros szamarat nagy remegésbe hozák.
Majd a felhők pirja alól szél kezdte üvöltni,
És az iringóknak* ser’ge futásnak eredt,
A rezgő nyárfák, cserlombok s füvek inogtak,
S a bőgő csacsinak, társa nyeritve felelt.
A forgó szelek is körtánczot lejteni kezdtek
Portánczosnőkkel, fergeteges zene közt.
Szalmakalap födezé-be fejét lovaginknak, alóla
Sárga aranyfürtök lengtek enyelgve körül.
Most már tánczba vegyült minden, mi mozoghata könnyen,
S a szél rárántá Martinovics magyarát.
Barna haraszt, izék, a testvér szalmakalappal
Gajj, homok, és nádszál, nemzeti tánczra hevült.
Látván e jelenést lovagunk, leszökell füleséről,
Hogy hamar elfogná a szőkevény kalapot.
A csacsi sem tréfált, s zabevő társát kigunyolva,
Rendbe szedé füleit, s útnak eredt szaporán.
Lábai, a repülő szeleket követék a futásban,
S kis gazdája, gyalog, bottal ütötte nyomát.
IV.
Igy lőn földön-futó,
Kit egy pár –
Percczel előbb hordott
A szamár!
Kis lány és fogoly csalogány.
Leány.
„Mondd-meg nekem, miért hala-
El kis ajkad bájos dala
Philoméla?”
„Hiszen! hogy zengő éneked
Igy elnémuljon, a neked
Nem elemed!”
**
Csalogány.
„Éltem kies tavaszába
Bezártak e kalitkába
Minapába.”
„Hogy dalólna e bús magány
Békóján a rabcsalogány,
Jó kis leány?”
Mióta az árnyas lombok
Sűrűjében nem szállongok,
Csak búsongok!”
„Ki előtt az ég kitárva
Volt, most tömlöczbe van zárva,
S szegény árva!”
„Arra nézve messze széledt
S szótalan könnyözönné lett
A vig élet!”
„Mi csuda hát, ha házikóm
Szűk falai közt siratom
Fogoly sorsom!
„Mert tudd meg: „hol szabadság nincs
Ott a legbecsesb s drágább kincs
Is, rabbilincs.”
Igy a bő s czifra táplálék,
Mellyet tág berkemért nyerék,
Hitvány pótlék.
**
Leány.
„Én téged szánlak! ó beh kár,
Hogy rád illy szomorú sors vár,
Szegény madár!”
**
Egy nap multán már zeng dala
A fogolynak, mert szük fala
Ki tágula:
S vigan a légbe szárnyala,
Mert szabaditó angyala,
A lány vala.
Szép. Szebb. Legszebb.
Szép vagy kedves hyaczint!
Ha kék szemed rám tekint
A rónába,
Hol társid közt tündérlak
Királynőjeként látlak
Kék ruhádban.
**
Szebb vagy! midőn parányi
kertem tarka vírányi
Közt mutatod
- Sétáltomban est – reggel –
Pongyola fürteiddel
Nyájas arczod.
Legszebb! ha kis lakomba
Vándorolva, s ablakomba
Foglalsz helyet:
Hogy ha szemem rád tekint,
Benned lássam szép jáczint!
A kék eget.
Kis tanuló dala.
A tanuló vigan él,
Bicskát mással nem cserél.
Könyvét dugja zsebébe,
A tudományt fejébe;
Ej! hajh! semmi baj!
Könyvtől fejem so’sem fáj.
**
Ha a hajnal sugára
Bibor – fényt vet ágyára,
Ez az alvót felkölti,
Jó barátként üdvözli!
Ej! hajh! semmi kár,
Ha pirul a láthatár.
**
A tanuló csalogány,
Kedves neki a korány;
Fölkél, és nyakrafőre
Ki-siet a mezőre.
Ej! hajh! kifele!
Reg’ a szép nap tejfele.
**
Meg nem bánom sohasem,
Hogy tanuló a nevem;
Ha ügyekszem, jóanyám
Keblén öröm vár reám.
Ej! hajh! nem busúl,
A ki mindig jól tanúl.
**
A jó húr is elpattan,
Ha soká áll húzottan:
Én is könyvem leteszem,
Laptámat előveszem.
Ej! hajh! csak rajta!
Kapóra áll a lapta.
**
Játék után, friss kedvvel
Társalgok én könyvemmel,
S mint róka a hollóra,
Úgy figyelek a szóra.
Ej! hajh! semmi baj!
Hogy elmult a játék-zaj.
**
Igen keveset kapar –
Össze, kiben nincs ipar:
Mit ér az olly tanuló,
Ki rest, mint a túnya ló?
Ej! hajh! nem marad
Messze, ki folyvást halad.
**
Ha jőnek a szűnnapok,
Atyámtól lovat kapok,
Megnyergelem, ráülök,
Mint a madár repülök.
Ejh! hajh! fürge ló,
Jó tanúlónak való.
**
Ha tán néha hibázom,
Hibám tüstént megbánom,
Egyet kettőt fordulok,
Megint jó úton vagyok.
Ej! hajh! semmi se,
Rózsának van tövise.
**
Úgy szép a kert, ha müvelt,
Az ember is, ha nevelt:
Ki nem okik, nem is tud,
Együgyű lesz, mint a lúd.
Ej! hajh! mit sem ér,
Hogy ha a lúd nem kövér.
**
Kalászt ad a kicsiny mag,
Kalászból lesz az asztag;
Tojásból kel a madár, -
Belőlem a honpolgár!
Ej! hajh! semmi baj!
Hogy csirából nő a gajj.
**
Szél ingatja a nyárfát,
Nógatni kell a lomhát,
Gőz röpiti a hajót,
Kedv a derék tanulót.
Ej! hajh! semmi baj!
Vigan úszik a tutaj!
*) Ördögszekér, melly a gyepen szalad.
Forrás: Szünórák,
mellyeket különböző korú gyermekek mulatságaúl szerzett Károlyi István. Pesten,
1845. Nyomatott Trattner-Károlyi betűivel. Úri útcza 453.
