Kisfaludy Atala (1836-1911):Letarolt rét…

 
Letarolt rét árva kis virága!
- Lelkem is oly lankadt, olyan árva, -
Hervadásod látására ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Vándormadár a lombtalan ágon!
- Lombtalan ez, mint az én világom!
Búcsudalod hallatára ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Hulló csillag fenn a sötét égen!
- Szép s muladó mint az én reményem, -
Tünő fényed rezgésére ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Nagy halottam, régi nagy keservem!
- Mit oly mélyen szivembe temettem ,-
Bús sirodra tekinték – és ujra
Megzendült a néma lantnak hurja.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Kisfaludy Atala: A nagymama kukulája

Aus der Jugendzeit, aus der Jugendzeit,

Klingt ein Lied mir immerdar;

O wie liegt so weit, o wie liegt so weit

Was mein einst war!

O du Heimatflur, o du Heimatflur,

Lass zu deinem heiligen Raum

Mich noch einmal nur, mich noch einmal nur,

Entfliehn im Tram!

Rückert.

Ne nevessetek! csak várjátok ki a végét, majd meglátjuk, melyikünk nevet utójára! Gondoljatok vissza, rég elmúlt időkre, a szülői házra, a régi szobákra, bútorokra, cselédekre, állatokra, nem jut-e eszetekbe valamely sajátságos szó, egy furcsa elnevezés,mely más előtt idegenszerű, érthetetlen, talán nevetséges, míg tinéktek olyan édes ismerős, mint egy gyermekkori imádság, mint egy kedves, régen hallott dallam mely szemetekbe könnyet, ajkatokra mosolyt csal, szíveteket édes melegséggel járja át, s melyre eszetekbe jut a dada meséje, anyátok csókja s mindaz a sok napsugár, erdőillat, rigóhang, játszótárs, képes könyv, mézes kalács és karácsony fény, mit egy szóval gyermekkornak nevezünk.

Ugye nincs köztetek olyan szegény, aki szíve mélyén egy ilyen bűbájos szóra ne találna?!

Ilyen szó nekem a „kukula” Egyszerre tanultam a „mama”, „papa”, „dada” szókkal s e négy szót egyenlő gondtalan, öntudatlan szeretettel mondtam ki, jelentőségükről csak annyit tudva, hogy a „mama” az, aki minden reggel csókkal ébreszt és minden este csókkal altat el, „papa” az, ki Olaszországból eleven kis lovat, tarka selyemkendőt s déli gyümölcsöt hoz; a „dada” az, aki egész nap dalol és mesél; a „kukula” pedig az, ami a nagymama fején tornyoskodik, s habár néha, mikor igen jókedvű, feljebb tolja, néha lejjebb húzza s ha nagyon haragos, végképp le is dobja, mégis a fejéhez tartozik; nem haj, de nem is ruhadarab, hanem élő, kiegészítő rész, és én később sem tudtam elhinni, sőt tulajdonképpen még most sem hiszem igazán, hogy nem volt az egyéb, mint egy latin cuculus után elnevezett, kívül-belől nehéz fekete atlaszból készült rengeteg főkötő, melyet a nagymama éjjel-nappal viselt, mint egyedüli óvszert határtalanul kínos főfájás ellen, mely persze időnkint a kukula dacára is megjelent s az egyedüli testi baj volt melyben ő megáldott hosszú életén át valaha szenvedett.

Láttam ugyan, hogy éjjelre, nappalra, hétköznapra, ünnepre és látogatóra különféle kukulák vannak a fején, de én azt hittem, hogy ez úgy történik, miként anyám s a sok néni is mind különböző módon rendezik hajukat minden alkalomra.

És ti ezt értenétek ha láttátok volna e csodaszerű, eleven, életmeleg kukulát! Nincs szem, mely kifejezőbb, nincs ajk, mely beszédesb, nincs arcjáték, mely oly sokat mondó volna! Láttátok volna csak, miként mosolygott, haragudott, helyeselt, kárhoztatott, kétkedett, határozott, biztatott, sújtott, örült és búsult!

Enyelgő bólintása,mint a napfény, bevilágította az egész helységet; felderült arra a legmogorvább arc, a legsötétebb búbánat, fenyegetése rettegésbe ejtette az egész falut, az egész családot, rokonságot, ismeretséget, kivéve a „brazíliai koronát” és a „ragyogó brilliantot”, ahogy a nagymama két gyémántos kis unokáját nevezni szokta. Oh, szép idő, oh, áldott nagymama!

Ha éjjel valamely nehéz álomból felrezzenve, álmos szemmel felpillantottam, mit láttam ágyam fölé hajolva? a nagymama kukuláját, s mintegy igézetre eltűnt az éjnek minden réme s oly édes biztonsággal szenderegtem tovább, mintha esti imádságom minden őrangyalát láttam volna őrködni felettem. Ha betegségemben láztól gyötörve felriadtam, a nagymama kukulája aggodalmasan és mégis biztatólag integetett felém, s lázas, zavart gondolataimban enyhítőn összeolvadt jéghideg borogatással, üdítő mandolatejjel, kedves ízű hűsítő meggy-kompóttal s vidám enyelgő suttogással, melynek egyes szavait nem értettem, de értelmét szívem boldog megnyugvással érezte át, s akkor enyhe lett körülöttem a lég, üterem nyugodt, lélegzetem csendes s megszűnt minden láz, babona és gonosz szemverés.

Midőn hajnalhasadtakor az első álomszerű madárcsicsergés, vagy a nap közeledtének sejtelme felébresztett, árnyként láttam ellebbenni a nagymama kukuláját, s akkor tudtam, hogy ágyam mellett a kis széken van most valami számomra: fedeles kosárkámban gyönyörű gyümölcs, vagy kicsi nyúlé, hófehér cica, vagy galamb, talán most kikelt pelyhes rucácska, vagy harmatos virágbokréta, s ha egyéb nem, hát egy pici, meleg, jóillatú barna-pirosra sült „pompos”.

Mikor beszélni tanultam, elég volt a nagymama kukulájának csak egy kicsi csúcsát megpillantanom, hogy kezeimet összecsapkodva, örömtelten kiáltozzam: „kávé, kávé!” – s mikor köztem s a gyermekkor közt már sok-sok letűnt év, bemohosodott sírhalom, elsírt könny, átszenvedt gyötrelem, küzdés és lemondás árnya borongott, mikor már tudtam, hogy a mindenhatónak vélt kukula nem tudta minden bajtól, bútól megóvni a bálványozott kis unokákat s magát a szeretett drága főt sem, melyet védőn tartott, látása akkor sem vesztette el rám nézve bűvös hatását, mindig újra visszahelyezett a dajkamesék világába, anyám ölébe s az egész elveszett paradicsomba; felidézte gyermekkorom minden pünkösdi rózsáját, húsvéti kalácsát, karácsonyfáját, leánykorom gyöngyvirágos, ibolya illatos, rózsakoszorús, csalogánydalos, harmattól fénylő tavaszát, s minden testi-lelki bajban, szenvedésben, veszélyben a segély, vigasz gyógyulás és megszabadulás érzetét ébreszté szívemben. S így hatott az egész falu, az egész vidék népére; selymének fényes feketeségét, felmagasló csúcsát már messziről észrevették az utcán, a rendes délutáni körút alkalmával, s mindenki tudta, hogy most az az áldott kukulás fő betekint minden házhoz, ahol bölcső reng, ahol koporsó gyászoskodik, ahol szív fáj, ahol beteg szenved, ahol házastársak perlekednek, ahol kegyetlen szülő vagy hálátlan gyermek zavarja a házi tűzhely csendes boldogságát; betekint mindenhová, hozva a részvét mosolyát és a részvét könnyét, hozva tanácsot, bátorítást, biztatást, békítést; de fenyítést is megrögzött makacsság esetében s azt mondják, hogy néha némely házból igen gyanús csattanást is lehetett hallani; sőt rossz nyelvek azt is suttogták, hogy egyszer még Trimmel Hanesz, a sváb helység deli bírájának házából is ilyesmi hallatszott a következő szavak kíséretében: „Wart’ du Kujon, majd megtanítalak én a tízparancsolatra”, - pedig éppen akkor nem volt más otthon, mint maga a bíró s kilencven éves öregapja, ki még nagyanyámat, mint kis gyermeket karjain hordozta s kinek minden reggel saját híres kávéjából s még híresebb kenyeréből küldött, melyet mint mondani szokta, „saját úri kezeivel” sütött s kinek unokáit s dédunokáit is a nagymama tartotta keresztvízre, a most már öles nagyságú tekintélyes bírót is. A fennemlített esetet azonban máig is némi homály fedi, mert ha szó volt róla, a nagymama csak hamiskásan mosolygott a még hamisabban sunnyogó kukula alatt; de annyi bizonyos, hogy e perctől fogva a jószívű, de kissé házsártos bíró gazda nem feledte el többé a tízparancsolatot, s agg nagyapját egy tiszteletlen szóval sem illette soha.

Kisfaludy Atala: Hadd maradjon sejtelemnek...

(A kép forrása: http://alomfejto-jovendomondo.network.hu/kepek/almok/sejtelmes_kepek)

Hadd maradjon kimondatlan

A szó, mely ajkamon lebeg;

Ne halljad te soha, soha;

„Hadd maradjon sejtelemnek."

Ne tudd te meg, hogy kihez szól

A sok dal és a sok ének, -

És hogy mi zeng e dalokban,

„Hadd maradjon sejtelemnek."

Ha sírba visz a búbánat

S hideg hant alá temetnek,

Ne tudd te, mi ölt meg engem,

„Hadd maradjon sejtelemnek."

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Mi ez, mit szívemben érzek ?...

Mi ez, mit szívemben érzek,

S mit nem mondhat meg dalom ? !

Én nem értem, — én nem tudom,

Gyönyör-e vagy fájdalom ! ?

Ajkam önkénytelen mosolyg

S szemeimből könny fakad;

Oly tele van üdvvel szívem,

S mégis majdnem megszakad !

Mért e sok vágy kebelemben ?

Mért pirulok, sóhajtok ?

Mért nem tudom, hogy boldog-e

Vagy boldogtalan vagyok! ?

Hogyha kéklő bércet látok,

Feléje tárul karom,

Ott, — azontúl, —ott van aztán

A mi után vágyódom.

S ha ott vagyok, újra messzebb,

Mindig messzebb vonz szívem, —

Tán a föld azt, mire vágyok,

Meg sem adhatja nekem !

Egy illattal, madárdallal

Telt csillagos éjjelen

Ez érzésnek egy sejtelme

Vonult által lelkemen.

Azt érzem, mit akkor a sok

Titkos éji hang súgott,

Azon bűbájt, azon delejt,

Mi az éjen nyugodott.

Azt, mit a csillag ragyogott,

Mit a kis virág lehelt,

Azt érzem most, amit akkor

A fülmile énekelt.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Férjemhez

Azt kérdezed, az fáj neked

Tőlem édes angyalom.

Hogy tehozzád, hogy felőled

Mért szól oly ritkán dalom ?

Ha beszőhetném dalomba

A nap fényes sugarát.

S elkérhetném a virágtól

Szépségét és illatát ;

Hogyha oda kölcsönözné

A szivárvány színeit,

És az egész nagy természet

Minden ékességeit, —

S ha e sok fény és dicsőség

Mind átragyogná dalom :

Akkor zenghetne felőled

Kedves, édes angyalom!

De így, felőled dalolni

Hol vennék én szavakat:

Azért engedd, hogy téged csak

Hallgatva imádjalak.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Kis leányom bokrétájához

(midőn azt Lisznyaynak adá.)

Kis bokrétám gyöngyvirágból,

Félig feslett rózsaszálból

Édes illatot kinek adj ?

Kinek nyíljál, kinél hervadj?

És a csermely így susogott:

„Énnekem add a virágot;

Habjaimon hordozgatom,

Lágy hullámon elringatom."

S a nap küld esdő sugarat:

„ A virágot énnekem add;

Hő keblemre pihentetem,

Sugarammal ölelgetem."

És a csalogány így szóla :

„Enyim legyen a bokréta;

Mondok reá oly éneket,

A minőt még ajk nem zengett."

Bokrétám nem a sugáré,

Sem a zengő kis madáré.

Nem adhatom a pataknak,

Másnak szántani én azt, — másnak !

Nyájasabb ő a pataknál,

Szíve melegebb a napnál,

És a mi a dalt illeti,

Szebbet nem énekel senki.

Csalogányról van egy dala,

Melyről nem tudhatni, hogy a

Csalogány zengé-e róla,

Vagy ő azt a csalogányra?

Kis bokrétám gyöngyvirágból,

Félig feslett rózsaszálból,

Édes illatot neki adj,

Neki nyíljál, nála hervadj.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Flórához

Elriasztva, megsebezve,

Nem találva föl helyét,

Lelkem üldözött galambként

Megpihenni száll feléd.

Hozzád nem hat az irigység,

Nem hat el a rágalom,

Nálad, mint a költő mondja :

„Mosolyog a fájdalom."

Bájkörödben nem követi

Hideg tél a szép tavaszt,

S a bánatos kis fülmile

Hymnust zeng ott, nem panaszt.

Nálad ragyogóbb a csillag,

Mert szemed megbámulá,

S kékebb az ég, mert reméli,

Hogy te dalt mondasz reá.

A nap szelídebben küldi

Fényes sugarát feléd,

Hogy ne keljen nélkülözni

Szép szemed tekintetét.

S a kis virág megtudván, hogy

Hervadásán könnyezel,

Azóta, hogy ne könnyezzél,

Nálad az sem hervad el.

Szeretettel tekint le rád

Az egész nagy természet,

Ah, tégedet még a hideg

Emberi szív is szeret.

Bocsáss meg hát, hogyha sértve

Nem találva föl helyét,

Lelkem üldözött galambként

Megpihenni száll feléd.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Sötét felhő...

Sötét felhő

Kísért vissza utamon:

Talán fájó,

Hozzám vágyó

Lelked volt az, angyalom!?

Lanyha szellő

Lengedezett arcomon:

Talán fájó,

Felém szálló

Sóhajod volt, angyalom!?

Esőcseppje

Érintette homlokom:

Talán fájó.

Értem hulló

Könnyed volt az, angyalom!?

Napsugár szállt

Át a ködborulaton:

Tán szerelmed.

Hő szerelmed

Volt az, édes angyalom!?

Csillag fénye

Rezgett a falombokon:

Tán emléked,

Hű emléked

Fénylett abban, angyalom!?

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Azt kérdik...

Azt kérdik, hogy mért szeretlek,

Mért imádlak, kedvesem, —

Hogy mi köté hozzád egész

Lelkem, egész életem ?

Szeretem én a fájdalmat

Halavány bús arcodon;

Szeretem, hogy borújára

Néha derűt hoz dalom.

Szeretem a sötét redőt

Homlokodon kedvesem!

Szeretem, hogy elsimítni

Tudja néha hű kezem.

Szeretem én fellobbanó

Haragodat angyalom!

Szeretem, hogy megszelídül

Néha esdő hangomon.

Szeretem zajgó kedélyed

Változó hullámzatát;

S hogy ezer változatában

Egyedül én értem át.

Szeretlek én, oh szeretlek,

Mert tudora, hogy kívülem

Körülötted minden ember

Csalfa, önző, hűtelen.

Szeretlek, hogy vissza adjam

Újra a megtört hitet:

Hogy van hűség, hogy van igaz

Önzéstelen szeretet.

Szeretlek, hogy zajos, üres

Élvek után legyen hely,

Hol nemesbre vágyó lelked

Nemesb élvezetet lel.

Szeretlek, mert szívedben a

Szépnek, jónak magvait

Látom, miket a világ most

Jég kezével elborít.

Szeretlek, hogy majd ha szenvedsz,

Legyen egy igaz kebel,

Mely bár örömid nem osztja,

Bánatodban nem hagy el.

Szeretlek, ha nem szeretsz is,

Nem értesz is engemet,

Hisz meleg szerelmem nélkül

Végkép megfagyna szíved.

A nap hálát nem kívánva

Küldi le sugárait, —

S habár nem nézünk fel hozzá

Érezzük, hogy melegít.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Ha azt mondaná az isten ...

„Nem lesz sugár, nem lesz harmat,"

Ha ezt mondaná az isten.

Akkor a virág értené.

Hogy én benned mit vesztettem.

„Nem lesz erdő, nem lesz liget,"

Ha ezt mondaná az isten,

Akkor a madár értené,

Hogy én benned mit vesztettem.

„Nem lesz menny, sem jövő élet,"

Ha ezt mondaná az isten,

Akkor a világ értené,

Hogy én benned mit vesztettem.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Első szerelmemhez

Letűnt ifjúságom édes arany álma,

Hervadt szívtavaszom első ibolyája.

Eltem hajnalának első harmatcseppje.

Szívem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.

Elsötétült egem egyetlen csillaga.

Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,

Téged feledjelek ?!

Tied volt arcomnak első pirulása,

Ébredő szívemnek első dobbanása,

Tied kebelemnek legelső fohásza.

Első hevülése, első égő vágya,

Tied mosolygásom, tied első könnyem,

Tied — a tied volt az én egész lelkem,

És én feledjelek ?!

A felkelő napnak ragyogó sugara,

A szelíd hold méla, ábrándos világa,

Az öröm, mely a pacsirta dalában szól,

A bánat, melyet a fülmile panaszol,

A tavasz virági, csillagi az égnek:

Téged emlegetnek, te rólad beszélnek —

És én feledjelek ? !

Oh te legszebb álom ! te legszebb valóság!

Te legédesb bánat, — te fájó boldogság!

Te feltalált pokol, — te elveszett éden !

Te fennmaradt sugár az elborult égen '.

Imádva borul le te előtted lelkem :

Te legszentebb emlék — oh első szerelmem!

Soha nem feledlek !

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Egy ellenségemhez

Mért borúl el liljom arczod,
Hogy ha meglátsz engemet ?
Szelid szemeidben hogyan
Lehet annyi gyűlölet ? !

Szelid szived, ifjú szived
A mely oly jó, oly meleg,
Már gyűlöl ? Hisz szeretni is
Még alig tanúla meg.

Az életnek csak tavaszát,
Csak rózsáit ismered,
Nem tudod, hogy egy kebelben
Mennyi gyötrelem lehet ?

Nem tudod még, hogy mennyit kiizd,
Mennyi kinos harczot vív,
Mennyit szenved, mennyit vérzik
S még sem szakad meg a szív.

Nem tudod, hogy az én szívem
Mennyit vérzett, szenvedett!
Nem tudod, a fájó szivnek
Hogyan fáj a gyűlölet ?

A ki boldog, az daczolhat,
Föntartja a büszkeség ;
De a szenvedőnek, hidd meg,
Öntudata nem elég.

Volt idő, meg nem hajoltam
Egy egész világ előtt,
Oh, de a sok szenvedésben
Büszkeségem meg törött!

Szivem eddig kérelmét csak
Istenéhez küldte fel,
Most e büszke sziv megtörve
Szeretetért esdekel!

S mit csak ég felé emeltem
Eddig, itt e büszke kéz !
Feléd nyújtom, oh, fogadd el,
Hisz szeretni nem nehéz,

Oh, ne gyűlölj, ne fordulj el,
Emlékezz és gondold meg,
Hogy a szelid üdvözitő
Mondá: „ne itéljetek" !

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Kérdés

A rét szereti-e
Jobban hűs patakját,
Vagy patak a rétet,
Melynek életet ad ?

Virág szereti-e
Jobban a harmatot,
Vagy égi harmat a
Szomjazó virágot ?

Rózsa szereti-e
Jobban fényes napját,
Vagy a napsugár az
Érte nyíló rózsát ?

Az éj szereti-e
Jobban a csillagot,
Vagy a csillag az éjt,
Melyre fényt árasztott

Kedvesemet én így
Sokszor kérdezgetem:
Én szeretem-e őt
Jobban vagy ő engem ?

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: A tavaszhoz

Ó, jőj el már, jőj sietve
Áldásos szép kikelet!
Hozz meleg sugárt s virágot,
Én majd dalt adok neked.

Olyan sok dal van keblemben,
Szivemben oly sok panasz,
Ajkam, lantom mégis néma,
Reád várok szép tavasz.

A tél, mint az ember szive,
Oly könyörtelen hideg,
Dalaimat, énekimet
Jégkeble nem érti meg.

Lantom esdő rezgésére
Csak jégvirággal felel,
Énekein lágy hangzatára
Nem olvad a hólepel.

Te szép tavasz, dalaimért
Meleg sugárt adsz nekem;
Kis ibolyád, csalogányod
Értik az én énekem.

Játszi szellőd, hüs patakod
Elcsevegik bánatom,
Csevegésüket én értem,
S ők értik az én dalom.

Virágidnak eléneklem
Szivem búját, szerelmét,
Elpanaszlom szerelmemnek
Örökös nagy keservét.

Hallgatástok oly beszédes,
Oly gyöngéd s vigasztaló !
Ok értik, hogy ily keservet
Nem vigasztal semmi szó.

Ők hideg okoskodással
Nem kinoznak engemet;
Értik, hogy a sziv sohasem
Bölcselkedik, csak szeret.

Ó, hát jőj el, jőj sietve
Áldásos szép kikelet,
Hozz meleg sugárt s virágot,
Én majd dalt adok neked.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Vihar előtt

Estharangnak hangjainál
A nap sötét fellegbe száll,
A földmivelő és a méh
Sietnek már haza felé.

Álmosan cseveg a patak,
Elnyugosznak a madarak,
A lenge szellő így susog:
„Jó éjszakát, szép virágok."

S a virágok lassan-lassan,
Oly csendesen, oly titkosan,
Hogy csak a költő hallja meg,
Titkaikról beszélgetnek.

Beszélgetnek napsugárról,
A szerelmes csalogányról,
Ezerszinű pillangóról,
A lengéről, csapongóról.

Mily csevegés, mily suttogás!
Mennyi illatos sóhajtás!
Mennyi édes vágy és remény!
A virág is remél — szegény!!

De egyszerre mily némaság ?
Feltűnt az ezüst holdvilág,
Mélyen hallgat minden levél,
A hold tündérregét beszél.

És a virágok hallgatnak,
Hol sirnak, hol mosolyognak,
Néha egyik ezt susogja:
„Mintha csak felőlem szólna."

S regél mindig csodásabbat,
Mindig bűvös bajosabbat; —
A virágok elszunnyadnak,
Kis tündérekről álmodnak.

A hold szeliden letekint,
És csak ragyog s regél megint.
Mért oly bánatos sugara ?
Mért hull köny a virágokra ? . . .

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Honnan jő az én dalom?

Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat.
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.

Miként tenger mélyében
Egy kis szenvedőnek
Könyeiből, keservéből
Fényes gyöngyök jőnek :

Akként jő az én dalom
Keblem mélységéből,
Keblem mélyében szenvedő
Szivem keservéből.

S miként a szivárvány jő
Felhő borujából,
A nap felhőkönyeiben
Megtört sugarából:

Akként jő az én dalom
Lelkem borujából,
Szerelemnek e borúra
Vetett sugarából.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Felgyógyulásomkor

Lázas álmaimban
Angyal szállá hozzám,
Egiektől édes
Üzenetet hozván:

„Szenvedsz szegény gyermek.
Fáj neked az élet,
Az emberek itt lenn
Nem értenek téged!

„Nem értik meg szived
Meleg dobogását,
Nem hallgatják ajkad
Édes dalolását!

„Óh, jőj fel mi hozzánk,
Hol a csillag ragyog,
A holdsugár rezeg,
És a nap mosolyog.

„Óh, jőj fel, légy angyal
A szép meny országban,
Hol örök üdvösség,
Örök boldogság van."

Édes volt a szózat,
De én rád gondoltam,
S az égi követnek
Ekkép válaszoltam:

„Meghiszem jó angyal,
Hogy szép a menyország ;
Meghiszem, hogy ott van
Az örökboldogság ;

„Meghiszem, de még se
Mehetek én veled,
Mennyedért nem hagyom
El a kedvesemet!

„Óh, csak nézz szemébe,
S akkor mondd meg nékem
Van-e olyan csillag
Oda fenn az égen ?

„És nem szelidebb-e
Szerelmes nézése,
Mint ott nálatok a
Holdsugár rezgése ?

„És nem édesebb-e
Az ő mosolygása,
Mint a napvilágnak
Legszebb ragyogása ?

„És mondd meg, jó angyal,
Ad-e menyországod,
Mint az ő szerelme,
Olyan boldogságot?"

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: A szenvedőkhöz

Oh ti, kiket nagy bú,
Nagy fájdalom ére,
Boruljatok a hű
Természet keblére !

Óh, csak értenétek
Ti a természetet!
Mennyi vigasztalót
Beszél, mennyi szépet!

Óh, csak értenétek
A virág beszédét,
Felélesztené az
Szivetek reményét.

A virág azt mondja :
„Én is elhervadtam,
De a kikelettől
Új életet kaptam."

Oh, csak értenétek,
Mit a patak cseveg,
Felhevülne kínban
Megkövült szivetek.

A patak azt mondja:
"Jég boritá keblem;
De a napsugártól
Újra felhevültem! "

Óh, csak értenétek
Az ég tiszta fényét,
Felderitné újra
Lelkeitek éjét.

Az ég azt ragyogja:
„Sokszor éj boritott,
De a hajnal reám
Újra fényét árasztott."

Óh, csak értenétek,
Hogy csillagbetükkel
Isten a kék égre
E szokat irá fel:

„Ki újra tavaszt küld
Minden hervadásra,
És új hajnalt virraszt
Minden éjhomályra;

„Ki felolvaszthatá
A kis patak jegét:
Ő reá bizd szived
Bánatát, keservét.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Nellihez (April 5-én)

Ha elnézem a tavasznak
Ártatlan virágait,
Visszahozzák emlékembe
Gyermekkorunk napjait,
Midőn az életnek még csak
Mosolygását ismerénk;
Midőn, hogy az egész világ
Egy rózsáskert — azt hivénk;
Midőn legédesb reményünk
Volt bimbózó rózsafánk,
Midőn könyet csak haldokló
Kis galambért hullatánk;
Midőn még az ég derültebb,
Édesb a madár dala,
A virág még illatosabb,
A nap tündöklőbb vala.

Akkor és most! E két perecz közt
Hány csalódás s tévedés !
E két percz közt mennyi álom,
Mennyi kinos ébredés!
Két rövid percz, s közte mégis
Mennyi bú és fájdalom,
Mennyi elhervadt reménység,
Mennyi kedves sirhalom!
A sok csillag mind lehullott,
Most olyan sötét az ég !
Elhervadt szép tavaszunkból
Csak egy virág nyilik még:
Te vagy az, te hervadhatlan
Örök szép égi virág,
— Szivem megszentelt érzelme —
Te vagy az, óh barátság!

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Dalaim forrása

Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan merítem,
Honnan jő a gondolat ?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.

Dalt lelek én a tavaszban,
A virágban, madárdalban;
Dal leng hozzám a légből;
Dal lebeg a rózsaágon;
Dal száll le a napsugáron
Hozzám a fényes égből.

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban,
Dalt susog a falevél;
Daltól ragyog a fénybogár,
Daltól rezeg a holdsugár,
És dalt hoz az esti szél.

Minden dalomat ott lelem
Istennek egy szent könyvében.
E szent könyv a természet.
Istentől jő minden szépség,
Minden fény, minden üdvösség,
Tőle jő a költészet.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)