- A sötét világ. Athenaeum 1942. -
Nekünk, erdélyieknek még sok kötelességünk van Tolnai Lajos iránt .Önéletrajza, az önálló kötetben először most megjelent Sötét világ figyelmeztet erre, mert tele van az erdélyi társadalom, az erdélyi szellem és lélek égető, ma is időszerű kérdéseivel. Sokat adott Erdély a Dunántúlról ide került Tolnai Lajosnak: szörnyű meghurcoltatása mellett (ami ilyen tökéletes kegyetlenséggel csak Erdélyben történhetett meg), ez a föld alakította ki Tolnai írói egyéniségét, látásmódját és súlyos társadalmi mondanivalóinak tömegét. Hízeleghetünk magunknak azzal a véleménnyel, hogy ha Tolnait nem sodorja a sors Marosvásárhelyre papnak, sohasem lett volna belőle az a nagy író, aki így lett. Adynak Párisra volt szüksége, hogy rádöbbenjen a szörnyű valónkra, elmaradottságunkra és kicsinyes világunkra: Tolnainak elég volt az összehasonlításhoz a székely főváros, mert két világot jelentett Erdély és Magyarország, akkor éppen kettőt. Tolnai megdöbbent azon, amit Erdélyben talált, ahová a romantikus vonzódás érzelmi indítékaival jött, megdöbbent, mert teljesen más világba került, mint ahol addig élt. A vidékiesség, az elmaradottság nyomasztó légkörét nem bírta, éppen azt, amit erdélyiségnek és Erdély megtartó erejének szoktak nevezni előszeretettel. Egy nagy műveltség és zseniális írói tehetséggel megáldott ember került tiszta véletlenül a patriarkális, rossz szokásait hagyománynak tekintő, szellemmel csak morzsánként táplálkozó erdélyi kispolgári társadalomba, ahol például az iparost és a papot – éppen Tolnai megállapítása szerint – alig különbözteti meg valami egymástól, úgy életmódban, mint magasabb szellemi igényekben. De hát ez is az erdélyiséghez tartozott, „válaszfalak eltűnésének” szokták dédelgetni. A dunántúli magyar felhorkant emiatt az elmaradottság miatt és az egész ország színe előtt megsuhogtatta ostorát; természetes, hogy az ittvalók is felhorkantak Tolnai miatt, hogy it akar ez az ember, aki semmivel sincs megelégedve és bűnnek pecsételi az ő hagyományos jó szokásaikat? Bizonyosan a fejükre akar ülni, azért beszél annyi különös dolgot. Ilyen körülmények között nem következhetett egyéb, mint az elkeseredett háborúskodás; a megzavart nyugalmú polgárság részéről a 250 vádpont a saját papja ellen, Tolnai részéről pedig az egyetlen lehetséges emberi elégtételvevés az ostobákon és gőgösökön, a nyílt utcán való pofozkodás, amikor már minden érv hiábavaló volt és minden fül süket maradt az ő igazságai előtt.
Szabó Dezső ajándékozott meg egy hasonló helyzettel jó fél évszázad múlva. Vele történt meg szemléltetően is, hogy amikor az egyik vidéki városba utazott, még be sem ért az állomásról,máris fellázadt az egész kisváros ellene. A kávéház, ahova betette a lábát, néhány perc múlva kiürült, mindenki megrémült, hogy most nyilvánosságra kerülnek apró kis bűnei és szabálytalanságai melyek a bennszülöttek között megszokott kedves „színekké” dicsőültek a feje fölött. Mint a vészhír futott végig a családi házakban a polgármestertől az adószedőig: Itt van egy író, aki mindent megír. És volt nagy futás, szaladgálás, bujkálás és összefogás. Tolnaira is azért haragudtak elsősorban, mert mindent látott és mindent megírt. Szabó Dezső a következő vonattal visszautazott, de Tolnai tizenhat évig birkózott Marosvásárhellyel. Ezt csak az tehette meg, akit olyan fizikummal és olyan lelki alkattal ruházott fel az Isten, mint őt. Felesleges úgy tenni fel kérdést, hogy kinek volt igaza, Tolnainak-e vagy a vásárhelyieknek? Mindkettőnek igaza volt, éppen az a sajnos, mert két külön világot képviseltek. Valóban, a vásárhelyiek csodálkozhattak, írót botránkoztatja meg Tolnait, hogy papjaik papirosról olvassák vasárnapi beszédeiket, hiszen errefelé az volt a szokás. És a papok is csodálkozhattak, miért kiált plágiumot Tolnai, amikor ismert külföldi szónokok beszédeit írják ki maguknak, hiszen ez is bevett szokás volt. Tolnai nem értette meg Erdélyt abban az értelemben, ahogy az erdélyiek értik. Nem értette meg, hogy az erdélyi élet éppen azt jelenti, amit ő lépten-nyomon kifogásolt és amit tagadott: a középszerűség diadalát, a szákebb helyi érdekek kiaknázását, a helyiek összefogását a maguk – és talán egész Erdély – érdekeinek védelmében, de ez utóbbi nem is mindig bizonyos. Nem tudta megérteni az itteni patriarkális életet és ösztönével tiltakozott ellene a szabadabb életforma érdekében. Megdöbbent a látványtól, hogy a papok gazdálkodnak és kereskednek, úgy járnak be a vásárhelyi hetipiacra, mint a kupecek, még öltözetük sem különbözteti meg őket a többi vásári néptől s feleségük, leányuk pedig a szekér tetején ül, míg ők a búzát árulják. A város pedig azon bosszankodott, hogy Tolnai szegénységéről panaszkodik, ahelyett, hogy borral kereskedne és az apró földi javak után látna. De Tolnainak is igaza volt, amikor borkereskedés helyett lapot indít ennek a maradi kisvárosnak és beleöli a pénzét, ahelyett, hogy kamatoztatná, meg országos színvonalú irodalmi társaságot alapít. Az erdélyi élet józan, maradi anyagias valósága így csap össze a szellem nyugtalan, fejlődést kereső lobogásával, hogy a szörnyű összecsapásból megmaradjon egy csekélyke eredmény, egy rövid lépés előre azon az úton, ahol mérföldeket kellene megtenni. Az erdélyiségnek van egy sajátsága: itt mindenki hamarabb rádöbben, hogy mit kellene tenni és milyen nagy az elmaradottság, de nincs talán még egy földrész , mely ennyire meggyötörné és meghurcolná azokat, akik leleplezik igazi valóját és javítani akarnak rajta. Példa lehet erre asok tragikus élet Cseri Jánostól Balázs Ferencig.
Tolnainak is ez jutott osztályrészéül. De a helyzet magyarázatát nem az erdélyi valóságban, a gazdasági, társadalmi és lelki adottságokban kereste, hanem csak a történelemben: úgy látta, hogy a török és német tette ravaszokká, önzőkké és anyagiasan alkalmazkodóvá az erdélyieket. Nem is kellett Erdélybe jönnie már Pesten találkozott az erdélyi képlettel. Gyulai Pál és Szász Károlyék érdekcsoportjában ezt a vonást vetette meg, ez üldözte egész életen keresztül. Hiába voltak a Tolnai családjában a székely ősök, ő maga nem tudott erdélyivé válni és őt sem fogadták be maguk közé az erdélyiek. De éppen az a jó, hogy nem tudott a fenti értelemben erdélyivé válni, mert az erdélyinek is le kell vetkőznie magáról a helyi érdekcsoportok, a helyi szemlélet és otthonosság nyűgeit, ha messzibbre akar tekinteni. Tolnai pedig az egész magyar életet látta és magában hordozta ,a Bach-korszaknak ma már nincs más megbízható szemtanúja irodalmunkban, csak ő. Hatalmas elméjében egységbe tudta olvasztani a politikailag nemrég egyesült két országot, a közös vonásokat, közös bajokat és veszedelmeket látta, amikor körülötte mindenki csak a maga portájával törődött és nem vette észre az árvizet, mely elsöpri portájában együtt. Nem volt neki erdélyi társadalma és erdélyi kérdése, csak egy ügye volt, a magyar ügy. Annyira egy, hogy az alföldi környezetben lejátszódó Báróné ténsasszony c. regényében is magukra ismertek a vásárhelyiek, a jó székelyek, a pusztuló nemesi kúriákról és gazdát cserélő birtokokról, szétzüllő nemesi családokról szóló írásaiban pedig a Maros-menti kastélyok lakói szemléltek magukat, felháborodva! „Egy dombról hét főúri kastély látszik” – írja valahol és ki gondolta volna tájékozatlanul, hogy itt nem valami Székelyföldtől messze eső uradalmas vidékre kell gondolni, hanem közvetlenül Marosvásárhely szomszédságára. De az itthoniak tudták és annál jobban forrt bennük az indulat az ró ellen, aki a legkényelmetlenebb társadalmi mondanivalókkal állott elő. Jókai és Mikszáth elidealizálták, eladomásították a magyar életet éppen akkor, amikor a legsúlyosabb betegségek rohanták meg és a közönség értük lelkesedett, Tolnai annál indulatosabban és kétségbeesettebben ráncigálta papirosra a zord valóságot. A kapitalizmus kezdte ki készületlen és ellenállásra képtelen magyar közéletet, asszimilánsok lepték el a vezető helyeket, Bach-huszárok nemesedtek magyar mintaképpé egy fuvallatra, északról a zsidóság özönlött bele gazdasági életünk hajszálcsöveibe és a magyar íróknak nem volt erről egy szavuk sem, vagy ha volt, hamis volt. Tolnai nélkül kihullott volna írott emlékeink közül a magyarságnak ez a döntő korszaka, az ő lélegzetvétele nélkül ma fulladozva lapozgatnók irodalmunkat.
Jellegzetesen korának embere volt. A veszélyt nagy vonalakban látta, fel is rajzolta, de a zavaros, kialakulatlan kor magával ragadta őt is és sodorta anélkül, hogy a biztos célt látta volna. Liberális volt, mint korának minden gondolkozója, de ösztönével a liberalizmus gyakorlati jelentkezése ellen tiltakozott. Tartozunk az igazságnak: ő volt az első hebrogám magyar író de a zsidó feleség dacára – vagy éppen azért? – olyan elriasztó zsidó alakokat mutatott be, hogy Kuthy Lajos tollához is méltó lett volna. Az ő Dr. Schwindler Gusztávja, miután a galíciai emlékeket sutba dobva megmagyarosodik, kitűnő alkalmazkodóképességével itt sem áll meg, hanem a korízlésnek hódolva, osztrákból asszimilált lelkiséget vesz fel, hogy annál igazibban beleilleszkedhessék a magyar életbe. Iszonyú keserűségek dúlták az író lelkét, hogy ilyen alakokat tudott teremteni s ezek a keserűségek a magyarságért égtek benne. Liberalizmusért, szabadversenyért lelkesedett elméletileg, de mégis ő rajzolta meg a kezdődő liberalizmus legszörnyűbb tüneteit, zsidóbarátságával tüntetett a kor divatja szerint s ő az egyetlen író a múlt század vége felé, ki a zsidó térhódítás ellen szót emel. Tolnait nemcsak Vásárhely terítette le végeredményben, hanem saját kora is, mellyel elszántan birkózott.
De megmaradt az életmű az emberen túl és ez a mű egyre fontosabb lesz, ahogy telnek az idők. Nemcsak problémái voltak, de varázslatosan tudott írni. A sötét világnak van egy része, ahol bemutatkozó látogatásokra megy paptársaihoz: a Holt lelkek levegőjét érezzük belőle, egy szörnyű társadalom megdöbbentő rajzát olyan frissen, tömören leírva, minek párját egész korának irodalmában hiába keressük. S hogy túlzott és sötéten látott? Ha most kerülne közénk, hogy lépten-nyomon ellenőrizhessük, akkor sem volna oka nagyon mérsékelni magát.
BÖZÖDI GYÖRGY
Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám
