Alföldi Géza (1908-1991): A tél

Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
s hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett,
hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.

(Forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár)

Alföldi Géza: A tél

Tél. Nagyapám hogy szerette

a csillogó havat.

Gyermekkedvvel nézte.

A hó megérezte,

s hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,

mikor a vér agyát eszméletlenre verte,

s elesett,

úgy találtam rá

a hó felett,

hogy a láb magas hó

karjába vette,

s hogy meg ne üsse

élet-marta testét,

puha párnának aláterítette

millió legszebb ezüst hópehelyke

ragyogó szemét.

Alföldi Géza: Tanár Úr egyszer

Tanár Úr egyszer verset írtam, -

Még volt rá mentség: 16 éves voltam.

S mert elfogott valami kemény magyar bánat,

Hogy "magyar vagyok" vadul danoltam.

Ön a sárga földig lehordott érte,

Mert azt írtam: magyar az ég, a fű, a mályva,

Magyar a szemek nézése, az állatok hangja

S magyarul kel a kenyér kovásza.

Rámolvasta, hogy a kenyér kelése

Egyszerű, szabályos vegyi folyamat

S a kovász Cegléden is, meg Amerikában

A szeszes erjedéstől egyféleképp dagad.

A kakas is egyformán kukorékol,

Mindenütt egy az ég, a fű, a mályva,

A szemek is egy törvény szerint égnek

S ugyanaz a madárdalok varázsa.

Huszonegy éve! . . . S most innen távol

Idézem s hívom Önt a múltak távolából

S átordítom száz kilométereken át,

Hogy belereng az ég, a nap is lángol:

Tanár Úr! Igen is van magyar ég, fák

S magyarul virágzik a magyar virág.

Még a magyar ökör nézése is más

S mások, de mások a magyar bikák!

És más bizony az idegen kenyér,

Más a kelése, más az illata!,

S hiába van egy Göncöl Szekér,

Odahaza mégis más a csillaga.

S ha nem hiszi el, hogy minden, minden

Más odahaza: a virág, illat, avar, -

Legyen csak egyszer, mint ma én,

Hazátlan, árva, bolyongó magyar!

Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson

- A fa névtelen gyökereinek ajánlom -

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,

deszka kunyhónk előtt állott

öregapám diófája.

Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor -

dörgött az ég, csattant a villám,

füstölt az úton a felpaskolt por,

ahogy végigverte a dörgő esőostor,

bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,

miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.

Vajon, elbír-e a széllel?

Recsegett, ropogott öreg teste,

a szél a gallyakat csomósan tépte,

hullott a zöld dió áldott termése,

mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:

de győzte a vihart öregapám konok,

törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom,

motyogott nagyapám,

s nem lesz baj, gyerek!

Dió lehullhat,

új tavasszal terem az ág újat,

ág is nő a letépett helyére,

de ha a gyökér nem bírná tovább,

a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,

de állja a vihart Árpád vezér

ezeréves, öreg diófája!

Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,

tapadnak a földre, hogy termés legyen,

az örök magyar szőlőhegyen,

hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...

... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,

letörhet száz ág, ezer nő helyére,

s ha csupán a csonka törzs marad,

ha új tavasz zsendül, kifakad!

uram, csak te lássad,

hogy ezen a véres, küzdelmes harcon

a gyökér kitartson!

A gyökér kitartson!