Az a hármas ünnep, melyet Az ember tragédiája ebben az évben
ünnepel, - színrehozatalának ötvenedik évfordulója, az ötszázadik színpadi
előadás és a Burg-színházi bemutató – kétségtelen határozottsággal mutatja,
hogy Madách költeménye megállta az idő próbáját. Pedig Az ember tragédiájának nem volt könnyű idáig jutnia. A
világirodalom nem sok nagy alkotásának kellett annyi külső és belső nehézséggel
megküzdenie. Attól a pillanattól kezdve, mikor Arany János, aki félig-meddig a
hű felfedezőjének, de társszerzőjének is tekinthető, az első négy sor „mesteremberes
önelégültsége” miatt kedvetlenül félretette, máig: a mű jóformán szakadatlanul
harcolni volt kénytelen, nemcsak a helyes értékelésért, hanem még az igazi
megértésért is.
De a külső körülmények ellenséges
hatalma nem bírt vele. Nem ölte meg a kritikusi félreértés, pedig igen előkelő
szellemek akadtak, akik Szász Károllyal veszedelmes „Ördög komédiáját”, vagy
Prohászka Ottokárral „imádás helyett káromkodást, nagy teremtő stílus helyett
inkább cinizmust, isteni tervek helyett inkább kontárságot” láttak benne. Nem
tudta megölni az a jóindulatú devalváció sem, amelynek szükségszerűen ki van
téve az ilyenfajta drámai költemény, amikor színpadra kerül. Madách műve a maga
tarka történelmi kaleidoszkópjával, mennyországával, paradicsomával valamennyi
nagy filozófiai költeménynél inkább forog abban a veszedelemben, hogy a
színpadon puszta látványossággá válik; hiszen egy vérbeli rendező valósággal
halálos bűnt követne el, ha a benne rejlő Pazar külső lehetőségeket
kihasználatlanul hagyná. És csakugyan Németh Antal könyve (Madách a színpadon) megtanít bennünket arra, amit különben az
elmúlt évtizedek színházlátogatója maga is tapasztalhatott, hogy milyen
csalétek volt Az ember tragédiája
becsvágyó színpadművészek számára, és mennyit kísérleteztek vele a legkülönbek
– Hevesi Sándor egymaga háromszor nyúlt hozzá -, Paulay Edétől Röbbelingig és a
Nemzeti Színház mostani ünnepi előadásáig. Ez persze minden rendezésnél (még az
olyan áhítatos, csak a költőt szolgálni akaró rendezésnél is, mint a Nemzeti
Színház ünnepi bemutatása) szükségképp újabb és újabb csonkításokat, újabb és
újabb stilizálást jelent, állandó valamennyiben csak egy, az elhagyhatatlan és
hálás látványossági jelleg. És Az ember
tragédiája diadalmasan került ki a kulisszák, kosztümök és színpadi gépezetek
tarka lim-lomából, a kitűnő, közepes és kontár, nem egyszer műveletlen
színészek veszedelmes becsvágyából, a rendezőknek hol dilettáns, hol művészi,
de mindenkor saját mondanivalójú, saját akaratú kezéből is, és ma is vonzza azt
a közönséget is, amely a tarka színpadi képnek örül, és azt is, amely a
költemény jól ismert, rég szeretett filozófiai verssorait lesi a színészek
ajkairól. De nem ölte meg Az ember tragédiáját a mindenféle nyelvekre való,
többnyire igen gyenge műfordítások gyilkos szeretete sem. Pedig ha
meggondoljuk, hogy pl. a német közönség nyolc fordításban kapta kézhez, míg
végre Mohácsi Jenő kitűnő átültetéséhez juthatott, és ezek közt a többé-kevésbé
gyenge fordítások közt a legkülönb, Dóczié, tette a költőnek a legrosszabb
szolgálatot a maga fausti stilizálásával, akkor nem fogunk csodálkozni, hogy a
világ köztudatában máig inkább csak mint közepes Faust-utánzat szerepelt. Nem
tudta megölni Az ember tragédiáját
még az iskola sem, a „kötelező olvasmány”-nyá válás nagy próbája, a vele járó
kényszerrel, lélektelen magyarázatokkal és agyonmagyarázással sem. A
tapasztalat azt mutatja, hogy az ifjúság, amely az iskolában kénytelenségből
olvasta (sőt talán, ami még rosszabb. kivonatolta is), utóbb érdeklődésből és
szeretetből olvassa és nézi meg a színpadon. Nagyon erősnek kell lennie annak a
műnek, amely mindezt a próbát megállja.
Pedig Az ember tragédiájának legnagyobb ellenségei nem rajta kívül
vannak. A legveszedelmesebb nehézségek magában a Tragédiában rejlenek. Legelős ezek között már maga a művészileg
majdnem képtelenül nagyszabású tárgy. Madách oly nagyra vállalkozott, amilyenre
művész – hacsak a Michelangelo-féle szertelen titánoknak egészen kivételes
fajába nem tartozik – vajmi ritkán merészel még gondolni is. Költeményt írni,
amely magában foglaljon eget és földet, Istent és embert, angyalt és ördögöt,
egyént és történelmet, múltat, jelent és jövőt, lírát, drámát és filozófiát
(igazán majdnem ommem rem scibilem et quaedam alia), mindennapos dolog
dilettánsoknál, de igazi művész, aki ismeri eszközeinek korlátoltságát és
átélte már a legmélyebb művészi élményt: milyen nehéz még apróságokban is azt és úgy mondani, amint a lelke mélyén él, - többnyire ösztönös
szerénységgel óvakodik az efféle feladattól. Madách nekivágott a legnagyobbnak
és sikerült megoldania, méghozzá töredék sem maradt a múű, mint ahogy töredék
maradt Michelangelótól a Karamazov
testvérekig a legtöbb ilyen óriási alkotás. Mennyivel kisebb feladatot
tűzött maga elé akár Byron az ő drámái költeményeiben, akár Ibsen a Peer Gyntben, de voltaképpen még Goethe
is a Faustban, hiszen ő is csak az
egyén problémáival foglalkozik, nem úgy, mint Madách, aki Ádám egyéni
tragédiájában az egész emberiség sorsát meg akarja és meg tudja mutatni.
Az egyén és az emberiség sorsa egy
szimbólumban: íme, a második példátlan nehézségű feladat! „Az egyes képeket
vagy momentumokat úgy igyekeztem egymás után helyezni – írja Madách egy
levelében -, hogy azok egy bizonyos cselekvő személynél is mintegy lélektani
szükségből következzenek egymásból.” És – hálás anyagul minden idők
kommentátorai számára – ez is sikerült neki.
És mennyi nehézség az óriási koncepció
következtében! A tárgyban adva van a filozófiának akkora szerepe, amekkorát a
tapasztalat szerint nemcsak a színpad, hanem egyáltalán a dráma (legalább amíg
dráma akar maradni) meg nem tűr. Adva van a történeti színek egymásutánjában,
az örökös letörésben és az új harcra indulásban, a szerkezetnek akkora
kiszámítottsága, amely már szinte geometriai jellegű és amelynek párját a Divina Commedián kívül nem ismeri a
világirodalom. És ha ez a technikai nehézség még csak külsőleges volna! De ez a
mértani egyhangúság a legbensőbb mondanivalót magát is megpróbálja. Hiszen a
darab derekán, a történeti színeken át voltaképpen tízszer egymásután ugyanaz a
cselekmény ismétlődik: Ádám harcra indul szent eszmékért, a harc során
kiábrándul és elbukik. Az egyes színek drámai tartalma mindannyiszor pontosan
ugyanaz. Hol az az író a széles világirodalomban, aki képes volna ugyanazt a
küzdelmet tízszer egymásután elmondani, anélkül, hogy egyhangúvá, unalmassá,
bosszantóvá válnék? Aztán ugyancsak néhány concepcióbeli apróság következtében
az az állandó küzdelem a Faust-emlék ellen! Hiszen persze, ami főrokonság van a
kettő között, ihletközösségre, Jób könyvére megy vissza; de az a néhány
jelentéktelen apróság, amely kétségtelenül Faust-reminiscentia, amellett, hogy
egészen mellékes a mű mondanivalója szempontjából, mégis csak állandóan ébren
tartja az olvasóban a goethei emlékeket és nem kis győzelme Madách lángelméjének,
hogy a figyelmes olvasó vagy néző végül is egészen eredeti nagy mű benyomásával
búcsúzik a Tragédiától.
De mindezeknél nagyobb nehézségeket
rejt magában éppen az, ami Madách művében a leglényegesebb mondanivaló. Egy
költemény, amely jóformán az utolsó előtti mondatáig vigasztalanul sötét, amely
csupa ellenállhatatlanul pesszimista képeket, eszméket, bukásokat tartalmaz, és
az utolsó lapon, az utolsó jelenetben mégis az ellenkezőt mondja, végül is
optimista megoldást nyújt! Egy tucatszor megismétlődő reménytelen bukás után
mégis küzdelemre sarkall és a bizalom szavával végződik. Az ördög annyi
győzelme után Istené benne az utolsó szó. Eötvös próbált effélét A karthauziban, de neki nem sikerült
eltüntetnie a törést a regény dereka és vége között. Sikerült-e Madáchnak? A
szövegben, a belemélyedő olvasó számára – az alábbiakban megpróbálom ezt
igazolni – tökéletesen. A színpadon azonban ez a kiegyenlítődés csak részben
sikerült. Minthogy a probléma feloldását, a bizalom szavát csak Isten és
részben az angyalok szavai tartalmazzák, amelyeket a néző, ha hall is, alig
ért, ez a gyenge, legalább hatásosságában gyenge igen – legalább az eddigi színpadi technika eszközeivel – nem volt
képes hatékonyan túldörögni azt a hatalmas nemet,
melyet a történeti színek képben, cselekményben, szóval az élet szuggesztív
valószerűségével oly sokszor egymás után belénk harsogtak. És az emberek még
így is kielégülten, felemelkedve, a nagy emberi és művészi élmény érzésével
távoznak a színházból, jeléül annak, hogy a hiányzó, illetőleg végelemzésben
csak elméleti megoldás ellenére is kiérzik a költő nagy, meleg biztató
mondanivalóját.
Igen, Az ember tragédiája megállta a történelem ítéletét: immár a
harmadik nemzedék találja meg benne a magáét; kor, ízlés, életfelfogás, nyelv,
nemzeti és színpadi hagyományok korlátain túl mindenki talál benne annyit,
amennyi elég ahhoz, hogy remekműnek, hogy a magáénak érezze. Melyek azok az
időálló értékek, azok a klasszikussá tevő vonások, amelyeknek ez a nálunk
példátlan diadal köszönhető? Legyen szabad néhányat kiragadni a sok közül.
Aki Az ember tragédiáját napjainkban olvassa, még inkább aki a színpadon
nézi végig, annak első meglepő, szinte megdöbbentő benyomása alighanem az lesz,
hogy mennyire mai ez a dráma. Már
maga a tartalom is, a drámai mondanivalója izgatóan, felkavaróan a mi
élményünk. Eszmékért lelkesedni, harcolni, aztán kiábrándulni vagy magukból az
eszmékből, vagy azokból, akik az eszmét megvalósítani próbálták és nem tudták,
és csüggedten lemondani a harcról: van-e ennél maibb élmény? Az a nemzedék,
amely a XX. század három első évtizedét végigélte, többé-kevésbé végigharcolta
néhányszor Ádám küzdelmét. Az egyik lelkesedett a liberalizmusért és kénytelen
volt kiábrándulni belőle. A másik a háborúért és megborzadott tőle. A harmadik
a szocializmusért és meg kellett érnie a legnagyobb szocialista táborok
széthullását s az eszme tehetetlenségét. Tudomány és művészet semmivé lett,
amikor a nagy szenvedélyek boszorkánytánca megkezdődött. Vallás, erény és
szeretet nem tudta megakadályozni a nagy katasztrófákat, háborúkat és
forradalmakat, mert akik képviselték őket, kicsiknek bizonyultak. Forradalmak
jöttek, és emberek lelkesedtek értük, és a forradalmak épp olyan tehetetlennek
bizonyultak, mint az utánuk következő ellenforradalmak, amelyekért megint
emberek lelkesedtek és megint kénytelenek voltak kiábrándulni. És napjainkban
megint új eszméket látunk megszületni, északon, délen, nyugaton, és új
tömegeket lelkesedni értük, és mi, Ádámnál hamarabb csüggedő Ádámok, már előre
látjuk, hogyan fognak kiábrándulni ezekből is és hogyan fognak megint
felfigyelni újabb Luciferek újabb biztatásaira. Mi maradt a mai ember számára
ez után a sokszorosan végigélt Ádám-sors után, A tucatemberek számára Sergiolus
önkábítása, az érzékenyebbek számára Ádám öngyilkos sziklája, a még különbeknek
Keppler rezignációja, a legkülönbek pedig megint csak arra a szózatra döbbennek rá, amely a végső
bukása után térdre hulló Ádámnak adja vissza az emberi élet egyetlen
lehetőségét: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál, énbennem bízzál, mert magadban és a magad fajtájában nem bízhatol”.
Mindnyájan átéltük Ádám tragédiáját, azért érezzük mindnyájan a magunkénak.
És amit a magunk élményének érzünk a Tragédia egész nagy cselekményében, még
elevenebben, szinte kísérteties időszerűséggel érezzük azokban a részletekben,
amelyek a modern kor képeit tárják elénk. A londoni szín kétségtelenül nem a mi
korunkat akarja rajzolni, hanem a XIX. század kapitalizmusának nagyvárosi
képét. De ha azt gondoljuk is, hogy ez a kapitalizmus és a velejáró
szabadverseny-világ a múlté, bizonyos, hogy az élet, legalább a külső élet, még
ma is jórészt az ő képére alakul. Ki az, aki a londoni vásár jeleneteiben ne
érezné a mai nagyvárosi élet képét, meg ne látná benne annak ma is élő
jellegzetes típusait, a vásár hullámzásában, az alakok és az események mögül ki
ne érezné a legmaibb élet véres, ma is megoldatlan problémáit? És ha így érzünk
a londoni szín láttára, talán még megdöbbentőbb a maiság szuggesztiója a
falanszter jeleneteiben. Ha a rendezés a falanszter díszleteiben nem
hangsúlyozná is a mai stílust (mint a Nemzeti Színház remek színpadi képe), abban,
amit a színpadon tesznek és beszélnek, annyira érezni kell a nostra res agiturt, hogy az ember nem
nyomhatja el a gondolatot: ha a világ tovább halad abban az irányban, amelyben
olyan nagy erővel indult el napjainkban, nem félő-e, hogy mindnyájan falanszter-félében
fogjuk végezni életünket? És az eszkimó-jelenet a maga szörnyű szállóigéjével,
a több fókáról és a kevesebb emberről, nem hiába kelt a bécsi előadáson jelent
megállító tapsvihart: nem ez-e millióknak és millióknak legfőbb problémája napjainkban?
És ki az, aki ne érezte volna még (ha mai ember és lelki ember) egyszer vagy
másszor kibuggyanni magából az űrbe szálló Ádám kívánságát: itt hagyni ezt a
nyomorult földet és valami mást, valami magasabbat keresni? Íme, mennyire mai Az ember tragédiája a maga egész
tartalmában!
Semmivel sem kevésbé mai, ha a forma
oldaláról tekintjük. Az ember tragédiájának
drámai formája, ellentétben korának realisztikus törekvéseivel, a lényegre
sűrített színpadi kép. A történeti színek oly bámulatos nagyvonalúsággal emelik
ki azt,ami egy korszak vonásaiból a lényeges, és oly feszülő belső élettel
szerkesztik össze egy eszmei, de ugyanakkor színpadi egésszé a kiemelt kevés
motívumot, hogy különbül látszanak megvalósítani a mai idealista színpadi
törekvések vezérlő gondolatait, mint a legkülönb mai drámaírók. A Pirandellók,
Kaiserek, Hasencleverek nemzedéke élő példában láthatja maga előtt a Tragédiában eszméinek megvalósulását: a
sűrített, lényegre redukált cselekményt, az eszméket képviselő,nem realisztikus
szimbólum-alakokat, a részletek nélkül is levegőt éreztető, élő, drámai teret.
Sőt még külső technikájában is szinte érthetetlenül mai Az ember tragédiája. Az expresszionista drámaszerkesztés, a
filmszerűségre törekvő gyors, eleven drámai képeket kergető mai drámatechnika
hol talál még egy olyan tökéletes megvalósulást, mint itt? Bármilyen
anakronisztikusan hangzik is, bármennyire benne gyökerezik is Az ember tragédiája a maga korának
történelmi és filozófiai légkörében, mi, mai emberek, úgy érezzük, hogy ma
korszerűbb és elevenebb, mint a maga korában lehetett.
*
Nem lehetne azonban ennyire mai,
ennyire hozzánk szóló, ha az, ami benne leglényegesebb, nem szólna minden
időnek,nem volna a szó irodalomtörténeti értelmében örök érték. Azok közül az
elemek közül, melyek Az ember tragédiájának ezt az időtől független, örök
emberi értékét teszik, kétségtelenül első helyen áll maga a műmondanivalója, a Tragédia értelme. Mit akar mondani
Madách Az ember tragédiájában? A
naiv néző érzése, ha szóba foglalni nem tudja is, meglehetős határozottsággal
felel erre a kérdésre, és csak akkor jön zavarba, ha eszmélkedni kezd. A
kritikusok és magyarázók, akik az eszmélkedéssel kezdik, csakugyan meglehetősen
szétágazó, nem egyszer ellentmondó választ adnak a Tragédiának erre a legfontosabb kérdésére.
A magyarázók és magyarázatok impozáns
tömegén végignézve, önkéntelenül is felmerül a kérdés: van-e értelme még egy új
magyarázat-kísérletnek? Mert ha hiábavaló volna a meglevő százból egy
százegyediknek összekompilálása, egyenesen nevetséges nagyképűség kellene
ahhoz, ha valaki azt hinné, hogy minden előző tévedett és éppen ő találta meg a
bölcsek kövét, a tökéletes magyarázatot.
Van azonban a Tragédiának egy kétségtelenül hiteles tekintélyű magyarázója is:
maga Madách. A nagy műalkotások egyik legnagyobbszerűbb sajátsága ugyan, hogy
több van bennük, int amennyiről maga az alkotó művész tudomással bír, de ha
valaminek, akkor olyan tökéletes logikájú műnek, mint Az ember tragédiája, amely épp annyira bölcseleti, mint költői
munka mégiscsak maga az író a legilletékesebb magyarázója. És mivel Madách egy
leveléből (Közölve Erdélyi János: Pályák és pálmák. Függelék, 500-503. l.) –
legalább a leglényegesebbekben – ismeretes az ő felfogása, a mi szempontunk:
mindvégig Madách nyilatkozata alapján, tehát mintegy Madách szavával nézni a Tragédiát és úgy kísérelni meg
értelmének kifejtését. A magyarázók legtöbbje idézi Madách levelét, de
eredményeik többnyire többé-kevésbé függetlenek tőle, néha egyenesen
ellentmondanak neki.* (* Voinovich Géza
Madách-monográfiájában minden oldalról megvilágítja e problémát és a felelet,
amelyet ad rá, lényegében megegyezik az alábbiakban kifejtett felfogással. Ez
az övétől abban különbözik, hogy a Tragédia
mondanivalóinak gazdag szövetéből csak egy szálat, érzésem szerint legfőbbet,
vesz vizsgálat alá és ezt az egyet mindenestül – tudatos egyoldalúsággal –
Madách szavain keresztül szemléli.)
Ha már most ezen az alapon a Tragédia
értelmét keressük, tulajdonképpen három kérdésre kell megfelelnünk. Az első:
Minő probléma van itt fölvetve? Erre megfelel a három első színnek, vagyis a
tragédia expozíciójának vizsgálata. A második: Mi az értelme a történelmi
színeknek? Ez megkívánja az álomjeleneteknek, vagyis a mű derekának elemzését.
A harmadik: Hogyan oldja meg Madách a fölvetett kérdést? Erre megfelel az
utolsó szín, a kifejlet. A két első kérdéssel könnyen végezhetünk.
Az első három színben Lucifer harcra
kel az Úr ellen és az első emberpárt ráveszi, hogy szakítson a tudás tiltott
fájáról. Az élet fájáról már nem szakíthatnak, a Cherub lángoló karddal állja
útjukat. Az Úr szava hangzik:
Ádám, Ádám, elhagytál engemet;
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.
Lucifer tehát eddig győzött: az embert
megnyerte magának. Ádám érzi az anyagiság nyűgét, megrendül, mikor kívánságára
Lucifer megmutatja neki a természeti erők titkos működését, visszakívánja a
Gondviselést. Hiába vigasztalja Lucifer a felidézett nimfákkal, a természet
költői szemléletével, tudást akar. Mindent tudni akar, látni akarja jövőjét. Lucifer
teljesíti kérését és mindkettőjükre álmot bocsát, amelyben megmutatja a jövőt.
Előre jelzi azonban, hogy ez a látás lesújtó lesz:
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melybe útatok tér:
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás, s e sugár a remény.
A kérdés fel van vetve. Ádám elszakadt
Istentől és a saját lábán akar megállani. Lucifer csábítására tette, aki
egészen magának akarja megszerezni, hogy így megnyerje csatáját az Úr ellen.
Látni fogjuk a máris megrendült Ádám jövőjét. Ez nem volt Lucifer tervében,
hiszen fél is, hogy el fognak csüggedni látásán, azért adja csalfa vigasztalóul
a reményt. A jövő tehát csüggesztő lesz. Ez a jövő lesz a tragédia
tulajdonképpeni tárgya. A probléma tehát a három első szín tartalma és Madách
irányító szavai alapján ez: Mi lesz a
sorsa az Istentől elszakadt és önerejére támaszkodó embernek? Tehát nem az
emberiség sorsáról van itt szó, nem is a történelem értelméről. A probléma: az
Istentől elszakadt ember problémája. Ezt félreérthetetlen világossággal jelenti
ki Madách Erdélyihez írt levelében: „Egész művem alapeszméje az akar lenni,
hogy amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva, cselekedni kezd:
az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig, egymásután cselekszi ezt…
Mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet
legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír.”
Mi az értelme mármost az álomnak? Mit jelentenek
a történeti színek?
Ádám mindenütt nagyszerű eszmékért küzd és
mindenütt elbukik, végig a történelem egymást követő nagy tragédia-során, míg
végül kétségbeesett erőfeszítéssel elhagyja a földet. A földszelleme azonban
visszatéríti az űrből; a földtől függetlenül nem élhet. A kihűlt földön az
állattá süllyedt embertől megundorodva kiált fel:
Segítség, Lucifer! el
innen, el,
Vezess jövőmből a
jelenbe vissza,
ne lássam többé ádáz
sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd
fontolom meg,
Dacoljak-é még Isten
végzetével.
Vigasztalan sötét kép! Ez volna az emberiség
története? A hasztalan küzdelmek és dicstelen bukások végeszakadatlan sora! Mi
értelme van ennek a lesújtó képsorozatnak? Így látná Madách a történelmet? Ha
igen, akkor Az ember tragédiája a
világirodalom leggyilkosabb sötétségű alkotása.
A kritikusok egy része, Arannyal élén, azt
feleli erre, hogy a történeti képek nem mutatják az igazságot. Az egész álom
Lucifer műve, aki szándékosan tünteti fel a legsötétebb színben Ádámnak a
jövőt. Hazudik, hogy kétségbe ejtse és öngyilkosságra bírja. Mások szerint
Lucifer nem akarja képekkel kétségbe ejteni Ádámot, hiszen ő maga gondoskodik
róla, hogy a remény segélyével csalfa látásnak hitesse az egész álmot. Nem
fontos itt ennek a kérdésnek eldöntése; ez csak Lucifer szerepét, aktívabb vagy
passzívabb jellegét érinti, a dráma fő mondanivalóját nem. Annyi kétségtelen,
hogy Lucifer jóhiszeműen mutatja be a történelmet: a képekben semmi sincs, ami
alapjában véve meg ne történt volna. Mit akar hát Madách ezzel a kétségbeejtő
képsorozattal? Erre a kérdésre már Beöthy Zsolt megadta választ Tragikumában,
szellemesen és perdöntően. A kulcs Lucifer jelleme. Lucifer a „hideg, számító
értelem, a puszta, rideg, materialista értelemben vett tudás, érzéketlen minden
iránt, ami kívül, felül áll az anyagon. Sejti, hogy az emberben más is van,
többször érzik ez a tragédia folyamán, de meglátni képtelen. Az emberiség
történelmét megmutatja, jóhiszeműen, úgy, amint ő látja. Csakhogy ő képtelen az egészet látni. Egyiptom
nemcsak a zsarnokság hazája volt, hanem a gúlák, piramisok és a szfinkszek
megteremtője és a tudománynak bölcsője is. Görögországnak nemcsak a demagógiát
köszönjük, ha nem egy nagyszerű kultúrát is. Róma is adott a világnak mást is,
mint romlottságot. A kereszténység sem áll eretnek-üldözésből, görög szóvitából
és babonából. A tudomány mást is teremtett, mint csillagjóslást, a francia
forradalom minden borzalmai mellett is nagyszerű szemkinyílása volt az
emberiségnek. És így végig lehetne menni az összes színeken. Lucifer nem
hazudik, „de nem adhat mást, mint mi lényege”. Csak ezt mutatja be, mert csak
azt látja a történelemből, amit a minden felsőbb motívum, tehát minden vallási,
minden érzelmi és esztétikai elem iránt érzéketlen, azaz legalább is a fél szemére
vak, hideg értelem lát benne. És így az egész látomás mégis hamissá lesz, nem
mert hazug, hanem, mert az igazságnak csekélyke része létére az egész igazság
gyanánt tünteti fel magát. A színek tehát nem a történelmet adják, hanem csak
az, ami a történelemből Lucifer számára hozzáférhető. És hozzátehetjük: nem is
az emberiség valódi sorsát, hanem – Madách szavaiból láttuk – az Istentől
elszakadt és magára maradt ember sorsát, akit mindig megbuktat saját
gyöngesége. A történeti színek jelentése tehát: az Istentől elszakadt esendő
ember sorsa.
A XV. szín a megoldásé. Dacos
elkeseredésében Ádám öngyilkossággal akarja elejét venni a szörnyű jövőnek, de
Évától megtudja, hogy nincs már egyedül a világon. Tehát mégsem dacolhat
Istennel. Ettől a perctől kezdve visszatért Istenhez. Megadja magát. Térdre
esik:
Uram, legyőztél, ím
porban vagyok,
Nélküled, ellened hiába
vívok:
Emelj, vagy sujts,
kitárom keblemet.
Lucifer e pillanatban végképp elvesztette a
csatát. Megjelenik az Úr, visszafogadja kegyelmébe a megtérő Ádámot. Ádám
elmondja kétségeit. Velejében kettőt* (*A
harmadik kérdés /”Van-e jutalma a nemes kebelnek, Melyet kigúnyol vérhullásáért
A kislelkű tömeg?”/ nem látszik egyenrangúnak a két fő kérdéssel,nem is az Úr
adja meg rá a választ, hanem az angyalok kara.) kérdez: Halhatatlan-e a
lélek? és: Tökéletesedik-e az emberiség? Az Úr nem ad határozott feleletet:
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit
jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó
szemedtől.
Ha látnád, a földön
mulékonyan
Pihen csak lelked, s túl
örök idő vár:
Erény nem volna itt
szenvedni többé.
Ha látnád, a por
lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy
eszmék miatt
Hogy a múló perc élvéről
lemondj?
Míg most jövőd ködön
csillogva át,
Ha percnyi léted
súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen
érzete,
S ha ennek elragadna
büszkesége,
Fog korlátozni az
arasznyi lét
És biztosítva áll
nagyság, erény.
Az igazság
látása nem az ember osztályrésze. Az ember csak sejthet; földi osztályrésze az
örök dolgokra nézve nem a tudás, hanem a hit. A jövő, tehát a halhatatlanság
is, „ködön csillog át”. Madách szavai egyenesen Sz. Pálra emlékeztetnek: „Most
tükörben látunk és rejtvényszerűleg, de el fog jönni az idő, midőn majd
szemtől-szembe látunk”. Az Úr nem is hagyja erről bizonytalanságban Ádámot: a
vallásra utal:
Ha jól ügyelsz, egy szózat
zeng feléd
Szünetlenül, mely
visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha
tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi
szó,
E gyönge nő tisztább
lelkűlete,
Az érdekek mocskától
távolabb,
Meghallja azt, és
szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá
szűrődni.
Tehát a vallás (és az idealizmus), meg az
érzelem, meg a költészet, amelyeket az egész Tragédia folyamán a nő képvisel, ez az a kettő, ami az embert
fölemeli; ezeken szenvedett hajótörést Lucifer. Az angyalok kara dicsőíti még a
szabad akaratot és hirdeti a nagy hivatást: a nemes célokért küzdő ember Isten
helyett cselekszik, Isten munkatársa.
Éva és Ádám megértik a dalt. Csak a
lesújtó véget nem tudja feledni Ádám. Mégis az elállatiasodás lesz az emberiség
vége? Az Úr nagyszerű felelete: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
De vajon felelet-e ez? Megnyugtató
felelet-e? Elhallgattathatja-e azt a rettentő kétséget? Küzdj! De miért
küzdeni, ha az lesz a vég? Bízzál! De miben? Valóban nem egy kritikus van, aki
nem talál elég tartalmat az Úr végső szavaiban. Nem lát arányt Ádám kétsége és
az Úr biztatása közt. Még olyan is akadt, aki a „küzdj és bízzál”-t hatásos
frázisnak látta csak, amely semmit sem mond és a Tragédia alapeszméjét Lucifer szavaiból vélte kiolvashatónak: „Dőre
a cél!”
De vajon föltehető-e Madáchról, hogy
ezt a minden ízében komoly költeményt egy tartalmatlan és jó hangzásában is
semmitmondó frázissal fejezze be? hogy az emberiség legnagyobb kérdéseire egy
üres, görögtüzes tableauval feleljen? Ez ellen a legerélyesebben tiltakozik
egész élete, minden írása és Az ember
tragédiájának minden sora. Csak arról lehet itt szó, hogy hogyan értelmezi
az Úr szavát – helyesebben: hogyan érti Madách az Úr szavát? Ő pedig így ír:
„Igaz, hogy az embert természetes gyöngéi mindig megbuktatják, de bár
kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt,
azért fejlődése mindig előbbre és előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő
egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngéjét, melyet saját maga legyőzni
nem bír, az isteni gondviselő keze pótolja, mire az utolsó jelenet „küzdj és
bízzál”-ja vonatkozik”. Az Úr utolsó szavai tehát körülbelül ezt jelentik:
„Mondottam ember, hogy kegyelmembe fogadtalak. Ne félj hát semmitől, veled
vagyok. Te csak tedd a magadét. A többit bízd rám. Küzdj: az emberiséget én
vezetem. Ne félj a jövőtől: sorsod az én kezemben van. Amit láttál,
vigasztalan, de ott nem voltam veled. Az a jövő volt, de Luciferen keresztül. A
te jövődet azonban én intézem, nem Lucifer. Veled vagyok, mondottam, azért
bízzál. Bennem bízzál.”
Vagyis a probléma megoldása ez: Az
ember elszakad Istentől és saját erejéből kezd nemes harcokat. Megbuktatja
gyöngesége, mert hogy ellökte magától mindazt, ami győzelmes erő, mindazt, ami
az életben isteni. De az ember ezt nem bírja ki soká, a hiú harctól való
elirtózás és az emberben rejlő érzelmi erők visszaviszik az Úrhoz s az Úr
melléje áll. Az ember pedig a magába fogadott isteni erőktől újjászületve indul
új harcra. Ez a harc azonban már nem az előttünk lepergett Ember Tragédiája, hanem egy más, nagyszerű és dicsőséges küzdelem,
amely, még ha tragikus is, győzelemmel végződik.
*
Az elmélyedő magyar olvasó nem nyomhat
el lelkében a Tragédiával szemben
még egy félénk kérdést: A magyar irodalom e legáltalánosabban emberi
alkotásának vajon nincsenek-e speciálisan magyar értékei is? Aki oly nagyot tud
mondani az emberről, az embernek, nem mond-e vajon valamit nekünk is magunkról?
Madách, az ember, mindenestül felszívta volna Madáchot, a magyart? Mert ha úgy
volna, akkor a Tragédia meglehetősen
egyedül állna a magyar irodalomban. A magyar dráma csúcsain Bánk, Petúr,
Tiborc, Csongor és Balga mellett Ádám volna az egyetlen csak-világpolgár. Az
irodalomtörténeti köztudat többé-kevésbé igenlőleg felel erre a kérdésre és
megtagadja, néha „kifejezetten sajnálkozva” tagadja meg Az ember tragédiájától a nemzeti jelleget, legfeljebb létrejöttének
magyarázatánál engedi meg a magyar történelmi helyzet némi hatását. Ha igaza
volna ennek a felfogásnak, ezen sem volna értelme sajnálkozásnak. Ha Az ember tragédiája csak európai, csak
egyetemes emberi jelenség volna, akkor is nemzeti hagyományaink egyik
legelőkelőbbikét képviselné: a Nyugathoz való tartozásnak, a nyugati emberiség
szellemi életében való alkotó részvételnek legnagyobbjaink megszentelte
örökségét. De igaza van-e valójában ennek a felfogásnak? Úgy gondolom, hogy
nincs igaza. Az ember tragédiája
lelke szerint magyar alkotás, semmivel sem kevésbé az, mint akár Bánk bán, akár Csongor és Tünde, bár mindkettejüknél rejtettebben az általános
emberi köntöse miatt, amelybe mondanivalóját öltöztette.
Mi voltaképpen Az ember tragédiájának drámai
magva? Küzdelem szívünkkel összeforrott eszmékért nálunknál hatalmasabb erők
ellen, előre is bizonyos, vagy legalább előre sejtett bukás ellenére, „csak
azért is!” Ilyen küzdelem az Ádámé, aki annyi bukás után előre tudhatná –
Madách nem egy helyen utal rá, hogy tudja is -, hogy a következő harcban újra
csak bukás lesz a része, mégis szembeszáll hatalmasokkal, tömeggel,
korszellemmel, az egész környező világgal, és érezzük, hogy ha az álmok
sorozata még tovább tartana, azután is csak ellenségesen állna szemben evvel a
környező világgal, egyes-egyesül csak önmagával, a maga eszméjével érezve
közösséget. De ilyen a Lucifer küzdelme is. Már az első színben hallja az
Úrtól, - és Lucifer tudja, hogy az Úr szava igaz -:
Küzdj a salak közt, gyűlölt idegen,
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú az Úrnak ellenében.
És mégis küzd Isten ellen, a biztos
bukás ellen, valami lénye legmélyén rejlő törvény értelmében, amely nem engedi
sem csüggedni, sem megpihenni. Ugyanaz a törvény ez, amely Ádámot mozgatja és
kelti talpra újra kigyulladó bizalommal minden bukás után. Miben bízik, mi ad
neki új erőt? Csak a kíváncsiság, a szent kalandvágy („Vezess csak vissza, égek
látni már, A megmentett földön mi új tanért Fogok fellelkesülni!” – kiáltja az
űrben), a XIX. század filozófiájának heroizmusa emeli-e („A cél halál, az élet
küzdelem, S z ember célja e küzdés maga… Mindegy ,bármi hitvány Volt eszmém,
akkor mégis lelkesített, Emelt…, Előre vitte az embernemet”), vagy azt a szózatot
érzi öntudatlanul az Isten-távolban is, Lucifer árnyékában is „tettdús élete
zajában” is, amelyre az Úr mutat rá a Tragédia végén? Felelhet rá ki-ki a maga
érzése szerint – Madách mindháromra utal -, de bizonyos, hogy a legsötétebb
pillanatban, a legkétségbeejtőbb katasztrófa közepett is ott él benne egy
kiirthatatlan, elemezhetetlen végső igen
minden tagadással szemben, egy irracionális, lényege szerint vallásos
reménység, amelyet olyan csodálatosan szuggerál ránk is a Tragédia utolsó sora, és amely, ha kell, akár a credo, quia absurdum erejével is mindig
újra talpra szökteti, új harcra tüzeli: csak azért is!
Akinek füle van a költészet legbelsőbb
hangjainak meghallására, nem ugyanezt a hangot hallja-e más-más változatban a Hymnus befejező fohászkodásában, a Szózat gigászi vagy-vagyában, Petőfi
leghazafiasabb verseiben („Isten csodája, hogy még áll hazánk!”), az ötvenes
évek allegóriáiban és a Vén cigány
végén: minden összeomlott minden borzasztó, sehol a legcsekélyebb kapaszkodó a
kétségbeesés fekete árvizéből, és mégis: Lesz még egyszer ünnep a világon! Csak
azért is! Harcolni kell: csak azért is!
Van-e ennél a csak azért is bízó, csak
azért is harcoló lelkületnél valami magyarabb? Az egész magyar történelemnek,
legalább Mohács óta, nem ez-e a legmélyebb hangja? Nem ezt a lelkületet
sugározzák-e legkülönbjeink, azok, akikben leginkább megtestesült a magyarság
történelmi akarata? Mindjárt Fráter Györgytől, aki megépít egy országot a
magyarságnak, két ellenséges hatalom közt, két világ ellenére, Zrínyin és
Rákóczin át a XIX. század nagy magyarjaiig nem ez ismétlődik-e meg a legmegrendítőbb
változatokban? Kölcsey, aki Zrínyi
második énekének kétségbeesett hangulatában is mindvégig teljesíti
kötelességét és a legreménytelenebb szolgálatnak, Wesselényi védelmének
heroikus munkája közben ejti ki kezéből a tollat. Széchenyi, a nagy pesszimista,
aki mégis többet alkotott minden optimistánál, és még a Kelet népének szörnyű víziói után is volt annyi lelki ereje, hogy a
döntő márciusban odaállt a nagy ellenfél, Kossuth mellé: hátha mégis! Deák, aki
„hit nélkül is tudott küzdeni”, és maga Kossuth, aki egy országra bírta
rászuggerálni a maga geniálisan naiv hitét, hogy az Alföld maroknyi
parasztságával meg tud állni egy katonai nagyhatalom ellenében? Nem ezt a
reménytelenül hősies küzdelmet vívta-e a háború első heteiben Tisza István, És
nem ennek a mártír-heroizmusnak öntudatában emelte-e fel szavát Apponyi Albert
a trianoni vérbíróság előtt, a kész halálos ítélet ellen? És melyik magyar
ember az ma is, ha látó szeme van és ha igazán magyar, aki ne látná, milyen
reménytelen az ég, akármerre néz, és aki ne akarna magyar lenni mégis,
cselekedni és küzdeni mégis, csak azért is! és ne hinné – credo, quia absurdum!
-, hogy ez a küzdelem mégsem lesz hiábavaló, hogy lesz még egyszer ünnep a
világon? Ha van nemzet a világon, aki sohasem tudta, mert sohasem tudhatta
feledni „azt a véget”, és aki mindamellett szakadatlanul küzdött és bízott,
akkor a magyar az. Íme, Az ember
tragédiájának leglelke szerint magyar mondanivalója!
Bánk
bánt legnemzetibb drámánknak szokás mondani. Ez a megállapítás kétségtelenül
helyes; Katona megrázó erővel mutatja meg a magyarság történeti tragikumának
egyik legjellemzőbb konfliktusát. De nem kevésbé nemzeti Csongor és Tünde sem, amely egy magasabb keretben, a
legáltalánosabban emberi törekvésnek, a boldogságkeresésnek keretében, a magyar
ember legalapvetőbb lelki tulajdonságaira világít rá. És nem kevésbé az Ember tragédiája sem, amely még
monumentálisabb keretben az egész emberiség sorsának mozgatójaként mutatja meg
a magyar lélek tragikus heroizmusát. A legeurópaibb magyar remekmű egyszersmind
a legmagyarabb is!
SÍK SÁNDOR
Forrás: Budapesti Szemle 1934. 234. kötet
