2019. máj. 14.

Sárközi György: Utazás




Hajnali ködben indult a szekér,
Még csüggedt álomban gubbasztottak a dombok,
A hórihorgas jegenyék fehér
Ködingben álltak, mint nyujtózó óriások.

Fáztam, borzongatott a kora kelés;
A goromba, kátyus út lelkem kirázta;
A kocsis némán pipázott; szél járt a magasban és
Megszólaltak a jegenyék dideregve:

„Maradj velünk… mi szeretni fogunk…
Öleld át nyirkos törzsünk, csókold meg hideg levelünket…
Maradj velünk… ködös szivünkre fogadunk,
S kioltjuk a háborgó tüzeket szivedben”.

A kocsis némán pipázott; pernye pattant a szélbe,
S a köd elszállt hirtelen, mint az oktalan szomorúság;
A nap pislogva ébredt, piros ingét kicserélte
Arany ruhával… A pacsirta fölrebbent egyenest a napba.

Futott a szekér… Testem megtelt édes meleggel…
Édesen pezsgett a lég, mint frissen pergetett méz…
S erdőbe jutottunk, hogy déllé nőtt a reggel,
Sötét fenyők derengtek, kérgükből kicsordult az illatos gyanta.

Megbarnult tűlevelek s korhadt tobozok
Fedték az utat, merre mentünk… S halkan szólaltak a fák:
„Maradj velünk… itt csönd van, szellő se mozog…
Maradj velünk… dőlj az avarba s feledd el, hogy ki voltál”.

Futott a szekér… Az ostorszíj repkedett
A könnyű szélben… A lovak lankadtan kapkodták fejük
A muslicák elől… És mire este lett,
Elértük a patakot, melyben széttörve uszkáltak az árnyak.

Görnyedt fűzek áztatták a sűrű
Vízben fehér hajuk. A kocsis kiverte kialudt pipáját.
Ezüst mohokkal csillogott a bürü
S bolyhosan ingott-ringott a hinár a csobogó hab alatt.

Megálltunk… És zizegve szólaltak a bús
Fűzek: „Maradj velünk… arany könnyek buggyannak az égen,
De a patak nevet… Iszamlós ágyába húz…
S húsodból fehér rózsát mos, csontodból fehér kavicsot… Maradj velünk!

Megráztam az álmos vénembert a bakon:
„Gyerünk tovább! Gyorsan, gyorsan, tovább!”
A lovak nyihogva meredtek az éjbe s vakon
Futottak, míg körülöttünk ijedten rezzent össze a nád.
(Budapest)

Forrás: Széphalom, (2). p. 104. (1928)

Terescsényi György (1890-1965): Szavak



Mutatvány a fiatal költőnek
Délibáb (Szeged 1928)
c. kötetéből.


Szegény szavak, csip-csup beszédek,
Sok csipke, sujtás, szórovátka,
Keresgélsz köztük dúsat, szépet
És szíven sujt a szónak átka.

Mégis leírod: Élet, Álom,
Hűség, Hiúság, Sóhaj, Ének,
Pedig velük bajos bejárnod
A végtelent, s a semmiséget.

Oh összepiszkolt, összevérzett
Papirszeletkék, szóvirágok,
Szép hitek, vágyak, álmok, vétkek,
Örökvén örök néznek rátok.

Iszonyú örök néznek, néznek,
Hetedhét-titkon hét pecsétek,
S a jégmező lángokban éghet,
Nem moccannak a messzeségek!

Fülek hiába hallgatóznak
Halk hangokra hideg homályban,
Halál taván libeg a csónak,
De nem igaz, hogy ár-apály van.

Oh, nem igaz, hogy szép a szépség,
hogy jobb a jó és rossz a vétek,
Nincs Mámor, Csók, Hír, Dal, Dicsőség,
Nem moccannak a messzeségek!

Egyszerre áll és forr az örvény
A sűrű átokszőtte éjben,
Nincs külön Szó és külön Törvény:
Az árva kis emberszavaknak
Titkai eltemetve vannak
Az álmodó Isten fejében.
(Szeged)

Forrás:  Széphalom, (2). p. 113. (1928)

Móra László: Történelem




Minden könnynek gyötrelemnek,
Minden szónak, minden tettnek,
Férfi-jajnak, asszonyjajnak,
Szívettépő bús panasznak,
Sötétségnek, fényességnek,
Imádságnak, szidalomnak,
Hideg szívnek, irgalomnak
Magja terem! – élő magja.
Szél felkapja. Rög ringatja.
Dajkálgatják napok, éjek,
Hónapok és hosszú évek,
Rozzant kunyhók, díszes házak,
Fáradt szívek, izzó vágyak…
Dajkálgatja múlt és jelen
- S lesz belőle: történelem!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz. 1940.

Móra István: Aratáskor




Alszik még a Napocska
Messze valahol.
A fecske se szállt ki még
Az eresz alól.
A hajnali szellő is
Még csak félve leng,
Odakint a sík mezőn
Már a kasza peng.

Peng a kasza, dűl a rend
S a kaszás után
Fürge kézzel kévét köt
Szőke, barna lány.
Imádkoznak magukban
Szívből szótalan,
Ahhoz, Kinek mireánk
Mindig gondja van.

De mikor a pacsirta
Énekelni kezd,
Az aratók kedve is
Szárnyakat ereszt.
Hét határig zengenek
A vidám dalok,
Dudorász a szellő is,
A Nap mosolyog.

Fölszítta a Napocska,
Rég a harmatot,
De a tarlón mégis sok
Drágagyöngy ragyog.
Végiglen a verejték
Gyöngye lepi el,
Azt majd csak a jó Isten
Gyűjtögeti fel!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz. 1940.