Vádoló beszéddel, mégis reménységgel
Most mindent, ami sujtott, felpanaszlunk;
Hogy a könyek árkosra marták az arcunk,
Hogy a szivünket acél-karmokkal tépték,
Hogy betelletlen még mindig a mérték.
Ajtófélfánkat meghintették vérrel
s mint martalócok vad, viharos éjjel
Reánktörtek és megrabolták fészkünk.
Jó, dolgos párunk, drága férfivérünk
Vad diadalba, harcba ostorozták,
A boldogságunk ingyen elorozták,
Mi maradt már? Mi légyen most mivélünk.
Gonddal fekszünk és gondok közt élünk,
A vállunkat megroppantja a bánat,
Mert mi visszük minden terhét a Mának,
Mert minket gyötör a fagy és a hőség,
A mi éhünkből fakadt másnak a bőség.
Körmünk kemény, szürke darócon csorbul
S tört ujjunk hegyén vérünk is kicsordul,
Míg öltögettük a harci ruhákat.
Mi indulunk, ha tülkölnek a gyárak
S elrutulunk, nincs rajtunk semmi épség,
Ám mégis rajtunk épül föl a szépség
S mi messziről, vágyó szemekkel nézzük…
A régi, vedlett rongyaink becézzük
És foltokat a folt hátára öltünk,
S csak akkor szorul mégis össze öklünk,
Ha megtülekszünk fáér és kenyérér.
Kacag rajtunk sok hitvány bolti cégér,
Mert gyávák vagyunk, szégyenletes gyávák,
De otthon várnak, várnak ránk az árvák,
Kis éhes, fázó, árva, csöpp cselédek.
Ha róluk szólunk, legyen szép az ének,
Mert tiszták ők és szennyezetlen, fénylők,
Igy sujtva is, a jövendő nézők,
Ha róluk szólunk, legyen szép az élet.
Legyen ő nékik szebb és jobb az élet,
Egy uj csatára kell majd kelni értük,
Hogy szent legyen és ne préda a vérük.
Dalunk, mely most még holtak siratója,
Legyen miattuk élők riadója
S szívünk: e fájó, siró, dobogó,
Legyen majd nékik piros lobogó,
Piros lobogó!
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
