Várnai Zseni (1890-1981): Bolygok körötted…

 
Olyan ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt volnál s azt is, hogy nem vagy itt, 
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg
s olykor, mikor a közeledbe érek
már azt hiszem most, most elértelek!

Kinyúl, felém napszemed fénysugára
s megérint, mint egy csók a téren át
s e fény visszfénye tükröződik rajtam
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem
s lehullanék, ha te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel
s úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás viharja
égen és földön mindent szétlövelt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott s védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sinére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.

Várnai Zseni (1890-19891): Asszonyok

  

Vádoló beszéddel, mégis reménységgel

Most mindent, ami sujtott, felpanaszlunk;

Hogy a könyek árkosra marták az arcunk,

Hogy a szivünket acél-karmokkal tépték,

Hogy betelletlen még mindig a mérték.

 

Ajtófélfánkat meghintették vérrel

s mint martalócok vad, viharos éjjel

Reánktörtek és megrabolták fészkünk.

 

Jó, dolgos párunk, drága férfivérünk

Vad diadalba, harcba ostorozták,

A boldogságunk ingyen elorozták,

Mi maradt már? Mi légyen most mivélünk.

 

Gonddal fekszünk és gondok közt élünk,

A vállunkat megroppantja a bánat,

Mert mi visszük minden terhét a Mának,

Mert minket gyötör a fagy és a hőség,

A mi éhünkből fakadt másnak a bőség.

 

Körmünk kemény, szürke darócon csorbul

S tört ujjunk hegyén vérünk is kicsordul,

Míg öltögettük a harci ruhákat.

 

Mi indulunk, ha tülkölnek a gyárak

S elrutulunk, nincs rajtunk semmi épség,

Ám mégis rajtunk épül föl a szépség

S mi messziről, vágyó szemekkel nézzük…

 

A régi, vedlett rongyaink becézzük

És foltokat a folt hátára öltünk,

S csak akkor szorul mégis össze öklünk,

Ha megtülekszünk fáér és kenyérér.

 

Kacag rajtunk sok hitvány bolti cégér,

Mert gyávák vagyunk, szégyenletes gyávák,

De otthon várnak, várnak ránk az árvák,

Kis éhes, fázó, árva, csöpp cselédek.

 

Ha róluk szólunk, legyen szép az ének,

Mert tiszták ők és szennyezetlen, fénylők,

Igy sujtva is, a jövendő nézők,

Ha róluk szólunk, legyen szép az élet.

 

Legyen ő nékik szebb és jobb az élet,

Egy uj csatára kell majd kelni értük,

Hogy szent legyen és ne préda a vérük.

Dalunk, mely most még holtak siratója,

 

Legyen miattuk élők riadója

S szívünk: e fájó, siró, dobogó,

Legyen majd nékik piros lobogó,

Piros lobogó!

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

 

Várnai Zseni (1890-1981): Kis tátogó szácskám

 

Kis tátogó szácskám, no nesze, egyél:

Egy parányi tej s egy falatka kenyér.

Még kellene, ugy-e, még kér a szemed,

De nincs már egy csöpp se, majd játszom veled

Kacagóst, vigat és majd dalolok,

Ne nézz ugy, fiam, hiszen nem zokogok.

Fagyos kis  kezed majd fölmelengetem,

Igy, látod? És most mulassál velem.

 

No nevess, no örülj; hallgasd a mesém:

Hol volt, hol nem volt egy riska tehén,

És mindennap adott sok édes tejet,

Anya meg sütött egy nagy kenyeret,

S bármennyit szegték, nem fogyott soha,

Csak ujra megnőtt, mint a hold sarlója

És mindenkinek, aki éhes, szegény,

Jutott belőle a föld kerekén.

 

És volt egy picike kis meleg szoba

Ruhácska selymes, bársonyos, puha,

Tavaszi napsugár s hajnali fény

Játszott az anya és fia szivén

És ajkuk örökké hangos volt a daltól –

Édes kis csöppségem, hiszen te már alszol;

Az álmod mosolygós, gyönyörü, fehér:

 

Egy riska, egy kunyhó s egy falatka kenyér.

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Várnai Zseni: Egy kisfiú megy át az útvonalon

Csak nézek utána,

már tizenhárom éves.

Mint fióka madár,

ha szárnyai kinőttek

és nekivág repesve,

mámoros gyönyörrel

a nagy, ismeretlen,

szédítő levegőnek,

úgy röppen ki ő is,

csak nézek utána,

könnyfátyolos szemmel

remegve kísérem:

Jaj, ott megy az úton

ezer veszély közt

az életem, célom,

a büszke reményem:

egy kisfiú megy át

az útvonalon.

Csak fürkészem nyomát

az őrjöngő forgatagban.

A szívtelen utca,

mint viharos tenger,

összecsap körötte,

villamosvonatok,

autók és motorok

s a sok idegen ember

sodorja, takarja,

elnyeli előlem

s ő nem tekint vissza

és nem ismer veszélyt..

Tizenhároméves,

szívemről leérett,

jaj, el kellett engednem

a kezét.

Csak nézek utána

s az utca kövére

térdel a lelkem

s fölemelem a karom:

Robogó villamosok,

motorok, fényes autók!

Egy kisfiú megy át

az útvonalon,

ha látjátok őt majd,

álljatok neki glédát,

mint Krisztus előtt

a hullámok régen...

Állj meg, rohanó élet!

Állj meg, rohanó ember!

Isten bolyong az utcán,

csillaggal a szemében!

Egy kisfiú megy át

az útvonalon.

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Várnai Zseni: Szilveszter éjjelén 1954-ben

Az új esztendő küszöbén

megállok és szívem

ez örökmozgó kis motor

egy percre megpihen,

mint vándor, ki egy év alatt

sok nagy utat bejárt,

úgy álok itt és kémlelem

a rejtett láthatárt.

Mögöttem elmúlt napjaim

tűnt felhőnyájai,

előttem új meg új napok

közelgő szárnyai,

ó, hány napom hullt semmibe,

belőlük mi maradt?

csupán csak néhány alkotó,

termékeny pillanat.

Az üres perc mint pelyva száll,

mert könnyű, magtalan,

véle egy darab életünk

elvész így nyomtalan,

míg ifjak vagyunk, hány napot

fecsérlünk könnyedén?

Azt hisszük, időnk végtelen,

örök a nyár, a fény.

Ma már tudom, hogy életem

fogyó, akár a hold,

az évek árnya rámterül,

s majd minden fényt kiolt,

de csillagom sugárszeme

biztatva int felém:

újévet szül a Végtelen

és új tavaszt a fény!

Hány évem van még, nem tudom,

hányszor köszönt reám

új év, új kezdet, új jövő

Szilveszter éjszakán?!

Tudok-e szépet adni még,

hogy érdemes legyen

őrizni, védni, félteni

e múló életem?!

Éjfélre jár, kezembe’ már

a gyöngyöző pohár!

Új év, mutasd meg arcodat:

milliók szíve vár,

mint várlak én, és kérdezem:

- öledben mit hozol?

ugye, hogy békét, életet?

s nem tör ránk új pokol?!

Ily gondok között léptem át

az Új év küszöbét,

ott kint a téli szél recseg

rézkürtökön zenét!

De messziről már új tavasz

virágos ággal int,

és érzem: győz az ifjúság:

az élet győz megint!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Várnai Zseni: Barangolás hazámban (1954)

Fut a vonat, kinézek ablakából,

fiatal erdők üde zöldje int,

mint a termőföld testőrei, védik

a sík határt az új tudás szerint:

megfékezik a szél garázda kedvét

és tárolják ott lent a nedveket,

a nyár hevétől és a tél fagyától

védik, amit az ember elvetett.

Fut a vonat... a mezők tág öléből

falvak nőnek és ifjú városok,

a messzeségbe nyúló sínek mentén

gazdag tenyészet képe mosolyog:

a kövér nyájak szinte hömpölyögnek,

gyapjas hátuk, mint mozgó földgöröngy,

majd búzatenger hullámzik köröttünk,

nehéz kalásza csupa drágagyöngy.

Mert új szerszámok acélja vág a földbe,

népünk már géppel szánt, vet és arat,

a tudomány a mély tapasztalással

együtt munkál, és minden úgy halad

előre, hogy káprázik, aki nézi,

ki városból jött látni e csodát:

a földeken s épülő falvainkban

a magyar nép virágzó otthonát.

S míg a hegy-völgyes tájakat bejárom

s nézem a kedves, vidám arcokat,

az öregek kisimult arcvonását

s a művelt, boldog fiatalokat...

azt gondolom: jó volna most születni

és élni, nőni, mint az ifjú fák,

virágozni, gyümölcsöket nevelni,

tanulni, mint a mai ifjúság...

s látni, milyenné érik a világ!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Várnai Zseni: Szép régi táncaink (1954)

Szép, régi táncaink új életre kelnek,

nagyapák, unokák együtt énekelnek,

fiatalok léptét vezetik a vének,

tüzes, mint az óbor ez a tánc és ének.

Mint mikor a madár fiait tanítja,

s szárnyait előttük repülésre nyitja,

úgy mutatják most az öregek a táncot,

a múlt parazsából lobbantva új lángot.

Arcukat a virtus fiatalra festi,

minden lépésüket érdemes ellesni,

nézi is, lesi is a sok lány, legényke,

lobog az ifjú vér a tánc ütemére.

Hej, ezek a táncok mi mindent regélnek,

bennük a kavargó indulatok élnek,

majd meg a reménység pásztortüze lángol,

míg egy öreg tündér a párjával táncol.

S el nem apad bennük a szép nóták árja,

topog az ifjú nép türelmetlen lába,

már alig várják, hogy táncra kerekedve

új bort önthessenek a régi serlegbe.

De az öregek csak önfeledten járják,

a lassút, a gyorsat még meg is cifrázzák,

egyszer a lépésük erre-arra lengő,

majd meg olyan, mint a szélborzolta erdő.

Viharzik a nóta, villámok cikáznak,

dübörgik a ritmust a táncoló lábak,

mint a szilaj mének a pusztai szélben,

mikor még betyár ült a pejló nyergében.

A régmúlt időket bolygatja az ének;

útszéli csárdában isznak a legények,

szívükben szerelem meg fekete bánat,

és a kesergésből vad vigalom támad.

Pendül a cimbalom, hívogat a táncra,

repül a csaplárné százrétű szoknyája,

villog a fehér gyolcs, dübögnek a lábak,

sohase lesz vége ennek a nagy táncnak.

Sohase lesz vége! új ifjúság táncol!

új tüzeket éleszt a régi parázsból,

lobog a szép lányok selyemsuhogója,

mintha táncos lábuk szárnyat kapott volna.

Libben a pántlika, csillog a kaláris,

az ősrégi táncot eltanulták máris,

olyan, mint a régi, de mintha szebb lenne,

boldog életérzés fényesedik benne.

Karcsú derekukat kihúzzák a lányok,

más most a nézésük, más a fejtartásuk,

szemük a legénnyel dévajkodva játszik,

s tánc közben csillogó gyöngysorfoguk látszik.

Nincs többé szenvelgés, szolgai alázat,

ez a dal, ez a tánc könnyű szárnyon szállhat,

szállhat, mint a pille napsütötte réten,

soha még a népünk nem táncolt ily szépen!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.