A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kardos László 1898-1987. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kardos László 1898-1987. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. júl. 13.

Musset: Vers a Múzsáról





A Költő:
A kínzó fájdalom elillant, mint az álom,
Emléke, mint a köd, mely foszlik-andalog,
Ha lenge hajnali fuvalom kél a tájon
S a légbe oldja szét a gyönge harmatot.

A Múzsa:
Költőm, mily bú gyötört, mi sajgott,
Mi az, mi tőlem visszatartott,
Miféle titkos, néma kín?
Lelkem még most is összeretten.
Mi volt a kín, az ismeretlen,
Melyért omoltak könnyeim?

A Költő:
Mindennapos csapás, mindnyájunk ismerőse,
De akinek e vágy duzzasztja bús szívét,
Az balgán azt hiszi, hogy nincs e búban őse,
Hogy ilyen bánatot nem érzett senki még.

A Múzsa:
Csak közönséges lelkén ül
A közönséges bánat árnya.
Ó, bárcsak tüstént tovaszállna
E zord titok szíved fölül!
Higgy nékem! Nyíltan szólj, ne félve!
A nagy Halál egyik fivére
A Hallgatás mord istene –
Csak panaszolj, - vigasztalódol.
Egetlen szó is gyógyít olykor,
S a lélek megtisztul vele.

A Költő:
Ha arról szólanék, mi bennem égve tombolt.
nem tudnám azt se, hogy milyen név illeti,
Téboly vagy szerelem, vagy csak kevély kaland volt,
S hogy okul-é vajon belőle valaki?
De elmondom neked a kínok végtelenjét,
Míg egybefon veled e kandallós magány,
Vedd lantod s jer közel, hadd, hogy az édes emlék
Serkentse szívemet a zsongó húr szaván.

A Múzsa:
De még mielőtt belefognál,
Mondd, költő, meggyógyult sebed?
Se gyűlölet, se szeretet
Ne tüzesítse panaszod már!
Mézízű névvel hív a föld
Szelíd Vigasztalónak engem.
Ne tégy hát cinkossá a szennyben
S bűnben, mely téged összetört.

A Költő:
Úgy meggyógyultam, úgy beforrtak sebeim már,
Hogy kétkedem: talán más szenvedett, nem én.
És ott, ahol magam halálra szántam immár,
Egy ismeretlen arc káprázik most felém.
Múzsám, mitől se tarts, higgy jó sugallatunknak,
Mely íme ránk lehelt s dalolni-bízni hív, -
Édes kacagni és kisírni jól magunkat
A tűnő bún, melyet feledni tud a szív.

A Múzsa:
Anyák remegnek úgy a bölcső
Fölött, hol magzatuk pihen,
Mint én, szívedre hullva, költő,
Mely máig zárva volt nekem.
Beszélj, beszélj hát, - szomjú lantom
Fájó fuvalmú, gyönge hangon
Kíséri kedves hangodat,
S egy fénysugárban, fönn, csodásan,
Akár egy lengő látomásban,
Hajdani árnyak inganak.

Ford.: Kardos László

Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)

2014. márc. 19.

Janka Kupala: Nem vagyok költő




Nem vagyok költő, isten ments, dehogy –
Nem kell a hírnév, megvagyok magamba.
Bár héba-hóba rímet faragok,
A nevem egyszerű: Kupala Janka.

A híres költőt eldédelgetik,
Babér jár néki, ódák büszke hangja...
A csöndes dalost észre sem veszik –
Csak falum tudja: ez Kupala Janka.

Másutt a költő izzó, drága kincs,
A népről zeng-bong versei harangja.
A bjelorussznak még költője sincs,
Hát hadd dalolja meg Kupala Janka.

Fájdalmas, gyáva, halk figura ő,
A keserű sors kínjában foganta,
Mindig búsongó, mindig könnyező,
Egy életen át sír Kupala Janka.

Ős-gazdag nyelvét dallal fonta át,
A nyelvet, melyet úgy szapult a bamba,
Hogy nyers-komornak mondta szép szavát, -
S ebben a szóban hisz Kupala Janka.

A boldogság e földön ritka fény,
Csak sejlik, fölcikázva-elborongva –
Ha átragyogna népem éjjelén,
Oly boldog volnék, én Kupala Janka.

Nincs hátra már sok, fogytán hű dalom,
És elhallgat a bús poéta lantja,
Megkérdik majd: „Ki fekszik itt vajon?”

S halkan betűzik, hogy „Kupala Janka.”

(Ford.: Kardos László)
(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.

*
Kupala, Janka, szovjet belorusz költő (1882-1942). A belorusz költészet legnagyobb alakja. Szegény lengyel kisnemes fia volt, húszéves koráig paraszti sorban élt. Ifjúkori versei a belorusz szegényparasztság nyomoráról és szabadságvágyáról szólnak. Kupalát erős szálak fűzték a néphez, költészetét a népköltészethez. Izmos, erősen eszmei költészet ez, a szovjet élet legjelentősebb mozzanatai tükröződnek benne elragadó pátosszal.

Janka Kupala: Sasok (1923.)





Szárnyaljatok fel, hé, sasok!
Röpüljetek, harcoljatok,
Föl, föl, maradjon lenn a múlt,
Mely álmos ködbe, sírba hullt.

Zúgó vihar dörögve ráz,
Vagy véres villám felcikáz –
Zengjétek századokon át
Új gondolatok igazát.

Kezünkben sarló, kaszanyél,
A kardotok kemény acél,
A dörgő orkán meglapult,
Mely zúzta-verte tegnapunk.

Az átkozott múlt árnyait,
Vad, kancsukás bálványait,
Elverte innen, hős sasok,
Ifjú erőtök, dalotok.

Ütött az óra, várt a nép,
A szabadságot várta rég,
S kilép a ködből koszorús
Homlokkal a hős bjelorussz.

A szabadság virága nyit,
Már ropja bűvös táncait,
Mert új a sors és új a tánc,
Szabad karokról hull a lánc.

A sarló s kalapács jelét
Azért kaptátok, hogy e nép,
Úgy mint a mesebeli hős,
Vakmerő legyen és erős.

Hogy melyet hősi kard kivív,
Szabadságához lenne hív,
És hogyha újabb próba kell,
Zord hullámként torlódna fel.

Hogy viharként harsogjatok,
S világra szóljon hangotok,
S a szabadság láng-színt kapott
Ágyán ne bóbiskoljatok.

Az ősök századokon át,
Ekét adtak és boronát,
Hogy ha a tavasz költöget,
Szántsátok fel a földeket.

Hogy túrjatok makacs-kemény
Erővel, s boldog televény
Rögén izzadván testetek,
Arany magokat vessetek.

Élesre fent kaszát, kapát
Hagytak reánk a dédapák,
A réten hadd suhogjanak,
Mihelyt megpitymallott a nap.

Irtsátok a gazt, úgy bizony,
Amíg csak bírja ér, izom,
Hogy rest lemondás, csúf mocsok
Meg ne mérgezze húsotok.

Pengjen a villanó kasza,
Ha ég a nap tányérja fenn,
Ha hull a hajnal harmata
A szomjú, zöldellő gyepen.

A régi dal is tietek,
Ősök-dalolta, játszi juss,
Ha zsendül a szép március,
Még szebben énekeljetek.

Teli tüdővel szóljon a
Szívek öröme-bánata,
Forrjon a lélek, mint a hab,
Ha tengeren vihar dagad.

Zúgjon a himnuszos nagy ár,
Hallgassa széles e határ,
Bilincs ne fájjon a rabon,
Velünk daloljon szabadon!

(Ford.: Kardos László)
(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

*
Kupala, Janka, szovjet belorusz költő (1882-1942). A belorusz költészet legnagyobb alakja. Szegény lengyel kisnemes fia volt, húszéves koráig paraszti sorban élt. Ifjúkori versei a belorusz szegényparasztság nyomoráról és szabadságvágyáról szólnak. Kupalát erős szálak fűzték a néphez, költészetét a népköltészethez. Izmos, erősen eszmei költészet ez, a szovjet élet legjelentősebb mozzanatai tükröződnek benne elragadó pátosszal.