Madách Imre azon merész elméknek egyike volt, ki bátorkodtak az emberiség létcéljának fejtegetésére vállalkozni. Merész kézzel vágta ő ketté a gordiuszi csomót s megköltvén nagy művét és azt a halhatatlan igét, hogy „Ember küzdj és bizva bizzál!”, így Byron és Goethe örökébe lépett.
Az ember tragédiá-ját pironkodás nélkül lehet Goethe „Faust”-ja mellé állítani, sőt nemes versenyre is kelne azzal, ha költőjében egyensúlyban lett volna az alakító erő az eszmekifejező képességgel.
Sokat megvitatott dolog már Madách költeményének viszonya a Goethe-éhez. Mindenesetre nagy hatással volt reá a költők óriásának eme remeke, midőn a terv a börtön sötétjében agyában megfogamzott, meg is érezhető benne némi goetheies íz. Ámde alapgondolata, kidolgozása, alakjainak célzata rendkívül nagy különbséget, sőt ellentétet mutat.
Miként már a címből is kitetszik, Madách drámai költeményének hőse maga az emberiség, az ember erényeivel, hibáival, törekvéseivel a jóra vagy a rosszra. Szerzőnk nagyszerű vonásokban vázolja az ember küzdelmeit a sors, az idők szelleme ellne, tusáit, elérni a tökéletesség legmagasabb fokát. Elénk tárja, mint látja megsemmisülni, leomlani ideáljait. Ez a legnagyobb tragikum. És ezen eszme erkölcsi erejében múlja felül Madách Goethe-t. Faust csupán típus, bár szertelen, óriási, rendkívüli alak: ámde őt egyéni célok hajtják, míg Ádámban az örök ember testesül meg, összes jellemző tulajdonaival egyetemben.
Eme kétségbeesett, szüntelen bukással végződő viadal elibénk tárása s az egészen elömlő sötét világnézet méltán tüntetni föl oly pesszimistának Madáchot, amilyen irodalmunkban csak Kemény Zsigmond. Ez egészen természetes nála, kit annyi szenvedés, csapás ért, kinek életpályája oly hányatott, viharos volt. Ám a befejezés, a kiengesztelő, megnyugtató vég bizonyítja, hogy Ádámmal együtt őis kibékült sorsában, megszűnt a végzettel tusakodni. S a fenséges utolsó akkordban. „Ember küzd és bizva bizzál!” óriási mértékben kulminál a fenséges alapeszme.
I.
Nagy vonásokban fussunk át a mű meséjén.
Az ember tragédiája összesen tizenöt színre oszlik,melyek közül az elsőt a tragédia prológjának nevezhetnők. A második, harmadik és tizenötödik pedig keretképpen veszi körül a többit, melyek a tulajdonképpeni „ember tragédiájá”-t képezik.
Az első szín, a nyitány úgyszólván sablonszerű a drámai költeményekben. Ugyanazt és ugyanily irányzattal megtalálhatjuk a „Faust”-ban és Milton „Elveszett paradicsom”-ában.
Az Úr, befejezve a mindenség megalkotását, trónuson ül. Angyalok dicsőítik Út, kiben egyesül az eszme, jóság, erő. De fölhangzik Lucifer csúfondáros, kétkedő szava: ő a „tagadás ősi szelleme”, előtte nem létezik Isten. Az Úr megvetőleg száműzi köréből s két fát ád neki, a tudás és örök élet fáját a paradicsomban. A sátán nem csügged:
Egy alpalatnyi föld elég nekem:
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.
A második szín a paradicsomba vezet s bemutatja nekünk az első emberpárt, a maga tudatlan, boldog együgyűségében. Lucifer megjelen előttünk, elkábítja romlatlan képzeletüket a tudás fogalmával és ők megtisztelik annak vészhozó gyümölcsét. Lángoló kardú kerub űzi ki erre őket az édenből.
A pusztába bujdosik Ádám és Éva; munkával keresik keserves kenyerüket és itt fejlődik ki a család és tulajdon csírája. Ádámot hajtja azonban a tudás vágyának tüze. Lucifer, a szüntelen oldalukon levő démon fölidézi a föld szellemét, majd kívánatukra bűvös álmot bocsát az emberpár szemére, hadd lássák végiglen földi pályájuk viszontagságait, nyomorait:
S hogy e csatából meg ne fussatok,
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás… s e sugár a… remény.
Először mint ifjú ül Ádám a fáraói trónon. Igában görnyedő elnyomott nemzedék munkálkodik jajgatva lábainál. Egy rabszolga ott hal meg lábainál, e szörnyű váddal: „Milliók egy miatt.” Ő meg beleszeret Évába – ki mint a halottsirató felesége jelenik meg – és magához emeli. De a rabszolga végsóhaja fülébe cseng és ő elhagyja birodalmát, szabadságot keresni.
Ilyképpen mint Miltiades jelenik meg, Éva pedig mint neje.
Vereséget szenvedett, sebesülten tér haza, kiszolgáltatva a szájas demagógok izgató rágalmainak. Az ingatag nép halálra kárhoztatja s ő a pallos alatt sem azt, hanem önmagát átkozza:
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell a szabadság.
A VI. színben a hanyatló, romlott, kéjre áhítozó Rómába vezet a költő. Ádám a tivornyahős Sergiolus, Éva a ledér Julia. Az előbbi elfásult, mi sem érdekli többé, valami újszerű, érdekes után epedez. Megjelennek a döghalál borzalmai, föllép a lángszavú Péter apostol, föltűnik egy új kor hírnökéül a kereszt és Ádám így kiált:
Fel hát csatázni, fel hát, lelkesülni
Az uj tanért! Alkotni uj világot,
Melynek virágja a lovagerény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A fölmagasztalt női ideál!
A következő részlet a keresztes hadak idejét ábrázolja. Ádám, mint Tankréd szerepel: óh, de itt is csalódnia kell. Látni kényszerül a vallás félszegségeit, a vérre szomjazó vakbuzgalmat, a rajongás túlkapásait. Megmenti Évát, Izaura zárdaszűz képében, üldözői elől és lángra lobban a hölgy iránt, de közéjük ím az önvád csontváza tolakodik, miközben felgyúlnak a máglyák és rémesen hallszanak az eretnekek zsolozsmái. Ádám kétségbeesetten kiált pihenés után.
Teljesedik ezen óhaja is. Keplerré lesz, Rudolf császár csillagászává. Hogy eltarthassa pazarló, kacér feleségét, művel oly tudományt, melyben nem hisz. Megcsömörlött mindentől s olyatén kort kíván, amely
Biróul lép fel, büntet és emel,
Nem retten vissza a nagy eszközöktől.
Álomba merül és elébe varázsolódnak a francia forradalom képei. Madách nagyszerű színekkel festi e jeleneteket. Ádám- Danton a Marseillaise riadása mellett folytatja öldöklő ténykedését, midőn azonban Éva, a nemes hölgy lép a vérpadra, szelídült indulattal szeret belé. Hiába, mert a lány arisztokratai büszkeséggel vérzik el. S íme, most Éva forradalmi amazon alakjában ront hozzá, mint ki életét mentette meg s e jogcímen vonzalmát követeli. Ádám undorral fordul el: ekkor jönnek Robespierre meg St. Just és ellene lázítják a tömeget. Ádám nyaktiló alá teszi a fejét, mikor Lucifer, mint Famulusa, ismét fölébreszti s ő ismét Kepler, kit tanítványa bölcselmi kérdésekkel ostromol. És most újólag fölhívja Lucifert, vezesse el „az új világba, mely fejlődni fog”.
A XI. színben már élemedetten áll Luciferrel Londonban, a Tower bástyáján. Nézdelik a nyüzsgő tömeget. Sivár haszonvágy, a puszta létért való áldatlan küzdés fog el itt mindenkit és mindent. Bábjátékos, polgárlányok, korcsmáros, munkások, koldusok, mesterlegények, diákok, a nyegle, az őrült gyáros kábító zűrzavarban vonulnak el szemük előtt. Lucifer ifjúvá alakítja Ádámot, s ez bódulva közeleg a könnyelmű polgárlány gyanánt föllépő Éva felé s társa útján ékszereket ajándékoz neki, melyek ördögi eredetükhöz híven, leperegnek nyakáról. Az ebből támadt sokadalomban ők eltűnnek, miközben a tér közös sírrá alakul át, melybe az emberek egyenkint belevetik magukat.
Most oly világ nyílik meg előttünk,melyet a rideg tudomány alkotott. Az odaérkezett Ádámnak és Lucifernek egy tudós ad magyarázatot. Éppen vegyileg akar embert előállítani, de célja meghiúsul, mert a föld szelleme szertepattantja a lombikot. Jönnek a munkások. Plato, Cassius, Michelangelo és Luther, alárendelve a zord egyetemességnek, büntetésben részesülnek. Ott terem a munkásnő Éva is, kitől tudományos célokra el akarják gyermekét szakítani. Ádám haragra gerjedve, kardot ránt védelmére, a tudós mind a kettőt tébolydába akarja vitetni, mire Lucifer elsüllyeszti védettjét.
Ádám e sok tusa után megutálja a földi salakot. A 14. színben az űrben repülnek. Elérkeznek a mindenség véghatárához, a föld szellem óva inti az embert, ne tovább: de ez csak száll előre. Hirtelen egy sikoltással megmerevedik. Lucifer már ujjong diadalában, de az őserő föléleszti Ádámot, ki ismét lekívánkozik a földre. Ott találjuk megöregedve az északi sarkon, hol az ember a süllyedése legvégső fokán tengeri életét; megjelen Éva, mint eszkimó nő, szintén állattá korcsosodva. Ádám megiszonyodik e látványtól s fölriad:
Segitség Lucifer! El innen, el!
Vezess jövőmből a jelenbe vissza!
Ne lássam többé ádáz sorsomat,
A hasztalan harczot!
… És fölébred, iszonyú sivársággal lelkében. A rá váró, megőrjítő küszködést kikerülendő, szirtre lép, öngyilkos akar lenni. De Éva visszatartja, megsúgván neki az édes titkot, hogy anyának érzi magát. Erre megszűnik a férfiú daca és imádva borul le az Úr nagysága előtt. Most lép föl hatalmassága teljében Lucifer: „A porba állat! Enyém vagy”, ám megjelen Isten, kinek fensége előtt megtörten görnyed össze a gonosz. Az Úr biztató szavakat intéz Ádámhoz, s ennek sóhajára, bár tudná jövőjét felejteni, fölhangzik a felséges epilóg:
Mondottam ember, küzdj és bizva bizzál.
II.
Az embert saját bűne taszítja ki a sivár életbe. Isten és a démon állanak mellette; Lucifer célja: jövőjének kétségbeejtő, komor oldalait mutogatni Ádámnak, hogy azáltal a megőrjítő kételybe ejtse, elriassza az élettől, hogy önként a rossz szellem karjaiba vesse magát. Viszont az Úr be akarja vele láttatni, hogy nélküle az ember polyva, kitéve a sors, a balvégzet viharainak:
Ádám, Ádám! elhagytál engemet.
Elhagylak én is: lásd, mit érsz magadban.
És mily magasztos az Úr nagyszerű nyugalma, szemben a démon kétségbeesett, szívós kudarccal végződő törekvéseivel.
Ez az expozíció.
Ádámnak tiszta a tragikuma. Minthogy a mű eszméje ezzel áll szerves kapcsolatban, ebből csírázik, előbb az ő egyéniségét kell kifejteni. Ádámnak már első szavából tökéletesen megviláglik jelleme, midőn Évának szintoly karakterisztikus fölkiáltására:
Ah élni, élni: mily édes, mi szép!
Ezzel válaszol:
És urnak lenni mindenek fölött!
Az ő egyéniségében Madách remekül egyesíti az ember, de kiváltképpen a férfi összes jellemvonásait, az erélyes dacot, a törekedést a tökély felé, a vállalkozási szomjat.
Tragikumának kútforrása m érhetetlen önbizalmában, erejének túlságos tudatában rejlik, mely azon balhitre készteti, hgoy képes magát függetlenül, önszántára hagyva fönntartani a világegyetemben. Ellenkezőleg Faust hasonló akar lenni Istenhez és tudománya által szándékozik a világot kormányozni.
Megkapó, sőt fenséges vonás Ádámban bátorságának éber fennállása. Sohasem csügged, mindig bele tudja magát a mostoha viszonyokba helyezni s kikapni belőlük a vigaszt nyújtó részt. Midőn a paradicsomból kiűzetik, Lucifer megvető kérdésére:
„Csüggedsz?” így felel:
Korántse hidd,
Csak ébredésem borzongása ez.
Majd, mikor a pusztában önerejéből él, így tör ki határtalan gőgje:
Önmagam levék
Énistenemmé és a mit kivivok,
Méltán enyém. Erőm ez, büszkeségem.
Bámulatos, mily szilárd makacssággal ragaszkodik ideáljaihoz. Büntetése, hogy éppen azon eszméken szenved hajótörést, melyekre a legbiztosabban támaszkodott. Keresztülhalad az emberiség pályafutásának legkiemelkedőbb pontjain és mindig csalódik és mindig a koreszme – azon időszak kinövése, melytől üdvét remélte – áll vele ellenségképpen szemközt. Így zajlik le ez egész pályáján, melynek képei mintegy kaleidoszkópból, látomás foglalatában tűnnek föl előtte, képezve a drámai költemény cselekményét.
Ha figyelmesen vizsgáljuk a mű koncepcióját, azt találjuk, hogy Madách a képek elrendezésében az „actio parat reactionem”: hatásra visszahatás bölcseleti elvét alkalmazta. Mily merész ellentétek a korlátlan fáraói egyeduralom és az athéni szabad állam, a süllyedő Róma hihetetlensége és a keresztes hadak vallási rajongása, a harmincéves háború vakbuzgó túlkapásai és a szabad szellem netovábbját ünneplő francia forradalom! Nézzük végig, mint váltakoznak az ellentétes, tragikus bukást okozó eszmék.
Legelőször a abszolutizmus fejeként látjuk Ádámot és itt eliszonyodik az egyén uraltatásától s az egyetemes alárendeltségétől, mit a haldokló rabszolga így fejez ki: „Milliók egy miatt”. Majd Miltiades lesz, szabad hazában, hol meg a köz hitványsága ijeszti el. Midőn a középutat választja, azaz az egyén és köz egyensúlyát (Róma), a kéjelgés és vallástalanság csalja meg reményében. Mint az új tan egyik harcosa lép föl s ekkor a vallásgyűlölet fanatizmus rombolják le eszményképét. Pihenni akar, munka közt és ama önvád alatt kell nyögnie, hogy tudománya csalárd, hamis nyomon halad. Hirdeti a szabadság, egyenlőség, testvériség magasztos elveit s népre talál, mely nem érti meg. Ismét a tudományba, mint a társadalom ujjá alkotójába helyezi hitét, azonban visszarettenti a kétségbeejtő anyagiság, az ideál süllyedése. Mikor pedig az űrben lebeg, azaz midőn e ténnyel tetőpontján áll az emberi ész diadala, be kell ismernie annak semmiségét. Végre megpillantja az északi sarkon a „teremtés koronájá”-t állattá korcsosulva: e látvány végképpen megtöri szívét.
Eme kétségbeesett harcokban mindenütt állandó kísérőjeül látjuk Évát, az örök nőiség képviselőjét.
Csakhogy, míg Ádám egyéniségében remekül egyesül a kor egyéne s az általános ember, addig Éva szüntelenül változik. Az ő alakja tökéletesen elüt Goethe Gretchen-től: mert ez típus, ellenkezőleg Éva az általános, örök asszony. Mint mondám, alakja nem állandó, mint Ádámé, de azért mégis némi sajátságos egységet mutat. Erre a következő okok jogosítanak föl: Midőn Ádám elhagyja a fáraói trónt, e szavakat intézi a rabnőként szereplő Évához:
Sejtem, hogy téged is
Tisztult alakban föl foglak találni.
A második nyom, mely e feltevést igazolja, azon gyönyörű jelenet, időn Éva a londoni közös sírból dicsőülten kiemelkedik s e szavakban tör ki:
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt.
A por hull csak belé: e föld szülötte,
Én glóriával általlépem azt.
Szerelem, a költészet, ifjuság
Nemtője tár utat örök honomba:
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra.
Luczifer.
Ismered-e Ádám.
Ah! Éva! Éva!
Említettük, hogy Ádám szereplésének és tetteinek rugója az önérzet. Hozzátehetjük, hogy másodsorban a szerelem a nő lénye iránt, kit különböző alakokban Éva képvisel. S a nő minden útjában elválhatatlan kísérője, kivéve a lég űrében: de itt is ég a férfi keblében sejtelmes vágy az iránt, kinek bensejében nem képes nevet adni:
Oh Luczifer! Aztán meg ő, meg ő,
El kelle tőlünk annak is maradni?
De Ádámhoz hasonlóan Évának is, jelenjen meg bármily különböző alakokban, küldenie kell a koreszme ellen. Az érzelmes rabszolganő lelkében fölébred az abszolutizmus és az elnyomott egyetemes közti párhuzam vonása. Miltiades hitvese megátkozza a „kislelkű, rideg” népet, a ledér Júliának velejét hasogatja a dögvészesek sikoltása; a szende Izaurának zordon fogadalma nem engedi szeretni; a kacér Kepler Borbála szívében is fölkél a szánalom érzete; a nemes hölgy a vérpadon sem hajol meg a plebejus forradalom előtt; a könnyelmű polgárleány fölmagasztosulva emelkedik ki a közös sírból; a falanszter fiatal anyja szembeszáll gyermekekért a tudomány rideg képviselőjével. Ha pedig mint a kor, a helyzet színvonalát osztó lény jelenik meg, Ádám megutálja, mint azt a forradalom dühöngő maenádjának és az eszkimó némberének példája tanúsítja.
Az emberiség kétségbeesett vívódásait szorosan véve azonban nem éli át. Azért az ébredésnél Éva mit sem szól álmáról; őt ne háborgatják rémképek, mint férjét. Madách ezzel is azon eszmét akarja érvényre juttatni, mely szerint a nő szerepe a teremtésben szűkebb sorompók közé szorul; hivatása a férfi követése, a lét megédesítése, de a küzdés sem joga, sem osztályrésze.
Az utolsó színben bonyolódik ki a csomó Ádám korlátlansága törő akarat itt hág a legmagasabb fokra. Visszariadván a borzalmas küzdelmeket ígérő jövőtől, el akarja magától dobni az életet, öngyilkos szándékozik lenni:
Daczolhatok még Isten, véled is!
Bár százszor mondja a sors eddig élj!
Kikaczagom s ha tetszik, hát nem élek!
S a következő pillanatban történik meg Ádám kiengesztelő bukása, mely tulajdonképpen megváltás rá nézve, minthogy keserítő, zaklató tévelygéseiből az igazság kútfejéhez téríti vissza. E bukás azonban nem megrázó, hanem kibékítő s annál megkapóbb, hogy e hatalmas férfiú, ki kába, világrend sértő reményét még a legtragikusabb kiábrándulásokra sem veszté el, ki magával Istennel mert dacolni, egyszerű erkölcsi érzeményen törik meg s Éva „édes titka” hallatára meghódol a mindenség ura előtt. A megrendített világrend helyreáll és az „Ember tragédiája” magas eszméje betelik.
Hátra van még Lucifer alakjának magyarázata. E cselszövő, gonosz elem gyöngébb alkotása Madáchnak. A „Faust” Mefisztója határozottan tökéletesebb. Az „Ember tragédiájá”-nak rossz szelleme nem a Milton sátánjának époszi szertelenségű, megragadó alakja, nem is oly imponáló, mint azt tőle várnók. Már azért sem lehet ilyen, mert Ádám sokkal önállóbb, erélyesebb, mint Goethe Faust-ja, ki igazi Hamlet, telve refleksziókkal, ki magát teljesen átadja Mefisztónak. Ellenkezőleg Ádám csak mintegy társul veszi maga mellé Lucifert; ez követi, mint árnyék a testet, azonban inkább csak ciceroné szerepet visz, jobbadán mutogat, mint működik.
Folyton (mutogat) elmélkedik, bírálgat, maróan gunyoros, szellemes és ilyképpen háttérbe szorul. Az álomképekben alárendelt, másodrangú személyek gyanánt tűnik föl: ő miniszter, harcos, mulatozó, hóhér famulus és mellette Ádám mindenkor megőrzi egyéni akaratát.
Hatalmát csak kevésszer érezteti Lucifer s akkor sem valami rendkívüli mértékben; midőn a falanszterben kardot ragadó Ádámot érintésével megdermeszti; „Álomkép, ne mozdulj!” és midőn az által adott pénz kénesővé változik s az ékszer lepereg. Ámde ez nem más, mint pusztán a tradíciónak való hódolás, a néphiedelem követése. E démonikus vonásokat csak külsőleg, színi hatás kedvéért alkalmazta költőnk.
Lucifer ördögi lénye a maga valóságában akkor mutatkozik először, midőn az űrben megmerevült Ádámot diadalmas kacajjal ellöki magától: „Győzött a vén hazugság!” Teljes szertelenségében pedig az utolsó jelenetben nyilvánul:
Fellázadsz-e rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat!
Nyomban után annál hatványozottabb mértékben bukik: átkozódva dől porba Isten fensége előtt. Tökéletesen tragikus alak; maga is bevallja:
A végzetem,
Hogy harczaimban bukjam szüntelen.
Bűnhődése Isten átka:
Bünhődésed végtelen leend
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek uj csirája lesz!
Érdekes eszmerokonságot tüntet föl evvel Milton sátánjának tragikai megalkotása:
Mig mások ellen
Gonoszt forral, dühöngve lássa, hogy
Bünös munkálja mind csak végtelen jót,
Irgalmat, üdvöt szül az általa
Megcsalt embernek, míg magára csak
Gyalázatot, haragot s bosszut áraszt.
Terjengőbb formában szakasztott mása ez Madách fentebbi magvas eszmetartalmának.
III.
Madách az „Ember tragédiájában” gigászi kézzel markol bele a világtörténelembe. Óriási korszakokat, mesés eseményeket egyesít, tömörít egy képpé. Hézag csakis a hetedik és nyolcadik szín között észlelhető, midőn a keresztes hadak korából egyszerre a harmincéves háború idejébe szökken, mi egyszersmind a változatosság rovására (szolgál) van, vakbuzgóság kora után vakbuzgóság korát festvén. Ilyképpen a prágai jelenet csak lépcsőül szolgál a francia forradalom rajzához. Pedig Madách e tátongó űrt betöltheti vala a fölfedezések epochális eseményével: Kolumbus Kristóf tragikus alakja rendkívül illő mezül szolgálhatott volna Ádámnak.
Bámulatos, mennyi korszerűséget tudott a költő e képekbe önteni. Színezései elragadók, merészek, bár néha túlságosan keresi a kísértetiesbe csapó romanticizmust, mely a rémesség fenségével hat ránk, mint ezt a keresztes háború jelenetében tapasztalhatjuk. Egyfelől Tankréd és Izaura, ezekkel groteszk ellentétben Lucifer és a kacér komorna, Heléna beszélgetése; másrészt az eretnekek és barátok ijesztő versenyzsolozsmái: máglyák lobognak, baglyok huhognak, boszorkányok jelennek meg,majd fölkél az önvád csontváza.
Legizmosabban érvényesül Madách tehetsége a londoni vásár jelenetében, mely csak fantasztikusságra nézve áll alantabb Goethe Walpurgis éjénél, de élethűségére nézve páratlan. Míg (Ma) Goethe amott lázálmokat sző, Madách a valóságot eszményíti. Megrendítő a költő pesszimista felfogása e részben, sivár világnézete itt éri el tetőpontját. Az élet rohanó árját, mely annyi és annyi áldozatot fogad feneketlen mélyébe: a közös sír által allegorizálja. Egyenkint tűnnek el benne rövid monológgal az alakok, mint Shakespeare-nél III. Richárd áldozatainak szellemi és Aranynál a „Hídavatás” öngyilkosai. Megrázó hatását alig tudják a fölemelkedő Éva ihletett szavai némiképp kiegyenlíteni.
A falanszteri részletben látnoki szemekkel vázolja a költő az általános vagyon- és teherközösség és a netovábbra törő tudomány romboló hatását a társadalomra. Kifejti az ideál, költészet, művészet megsemmisülését s a száraz teória uralmát, mely mindent elnyom, legyen az bár morál, lángész, korszakalkotó vívmány, ha nem esik az ő színvonala alá. Oly határozott egyének, mint Plató, Cassius, Michelangelo és Luther esnek áldozatul a rendszernek, mely azonban – mint nyilatkozataikból kitetszik –, nem képes szellemüket is leigázni. – Joggal mondja Ádám: „Mi józanságtokat nem ügyeljük.”
S mit szóljunk a mellékszemélyekről? Madáchban megvan ama szikra Dante, Shakespeare, Goethe múzsájából, hogy egy plasztikus vonással tudja alakjait jellemezni, úgy, hogy a hosszú sorban a legcsekélyebb közbeszóló is megragadja figyelmünket. A haldokló rabszolga, ki ezt nyögi: „Milliók egy miatt”, a szende Kimon a körmönfont demagógok, a csapodár Hippia és Cluvia, a lángoló ékesszóló Péter apostol, a vén eretnek megannyi remekül kivitt típus. Legsikerültebbeknek állíthatók azonban a kacér Helena komorna és az eszkimó, kinek sopánkodó beszédében öntudatlanul annyi megdöbbentő valóság és szarkazmus rejlik a végzet ellen.
Ha végigtekintünk az „Ember tragédiájá”-n, különösen négy hely mutat élénk Faust reminiszcenciát. Ezeknek elseje a 10. színben Kepler és tanítványának jelenete, midőn is a mester keserű szavakkal riasztja ezt vissza a csalfa tudománytól. Goethe-vel Mefisztó Faust palástjába burkolva, mérgezi meg így a tanítvány romlatlan lelkületét. A londoni vásár s különösen az ékszerek lepergése egészben véve a walpurgis éj hatását tükrözi vissza; továbbá a falanszteri tudós kísérlete, vegyi úton embert készíteni. (A „Faust” 2. részében Wagner, a famulus, elő is állítja Homunculust). Lucifer és Helena beszélgetése, végül (7. szín) tökéletesen párhuzamba helyezhető Mefisztó és Mártha híres kerti dialógjával és mint ilyen, egyedüli részlet a borús jellegű drámai költeményben, hol komikai elem csillan föl; Madách-nál azonban ez is bizonyos sardonicus ízzel elegyedik.
*
Az „Ember tragédiája” nemcsak maga bámulatos alkotás: létrejövetele is rendkívüli. Hogy egy költő csekély becsű kísérletezések, mondhatni homályban tapogatódzás után miképp emelkedhetik egyenesen ily színvonalra s hogy juthat az azelőtti epigon mindennemű, szemmel kísérhető fejlődés nélkül egy csapással az irodalom óriásainak sorába: szinte megfejthetetlen rejtély.
Irodalmunk még egy ily példát mutathat föl s ez Katona József „Bánk bán”-jával. El kell fogadnunk, hogy e két jelesünkben egyszerre lobogott föl s tört ki az eddigelé csendesen szunnyadó őserő, mely azonban ugyanoly gyorsasággal aludt ki és semmisítette meg magával együtt a költőt is. Mind Katona, mint Madách kiégett vulkánok gyanánt váratlanul költöztek el; amaz, csak egymaga ismerve önértékét; ez viharos, súlyos csapásokban gazdag lett után, rövid ideig élvezve azon dicsőséget, melyet az „Ember tragédiájá”-val aratott. Meghalt, de hátrahagyta nagy művét, hogy világítson maga helyett, soha ki nem alvó lánggal.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 21-25. szám, 1896. máj. 24., jún. 7., 14., 21.
