2026. nov. 22.

Palágyi Menyhért: Vajda János és a magyar líra

 


    Mikor Arany János annak idején kimondta volt, hogy költészetünkben túltengő a lírai elem és ezen belül a dalszerű hang, nem annyira azt a hatvanezer lantpengetést tarthatta szem előtt, kik lírai költészetünket a közönség előtt diskreditálják, mint inkább a komoly és történetileg is számba vezető irodalmat, melyben ő a Petőfi-utánzáson kívül semmi egyebet sem vélt fölfedezhetni. Azért hangsúlyozta, hogy új utakat kell törni úgy a líra, mint az eposz terén. Ő maga természetesen főleg az utóbbira, az eposzra gondolt és talán erre akarta a közfigyelmet irányítani, amikor a lírai költészet túltengését fejtegette.
     Magyar műeposz és ballada létrejötte után ismét beállott az „új utak törésének” szüksége, de úgy látszott, hogy a tehetségek kiapadtak és a költészet korának egyelőre vére. Az újabb nemzedéknek ugyan megvoltak saját alkotási vágyai ámde szemben találta magát az irodalom ama tekintélyes képviselőivel, kik Arany után az irodalomtörténet könyvét lezártnak tekintették és annak lapján még csak a maguk számára tartottak fenn tiszta helyet melyet azóta szépen be is töltettek.
    A haladás és maradás ellentétéből fejlődött ki aztán ama hosszas küzdelem, melynél terméketlenebbet irodalomtörténetünk nem mutathat fel, mert a jól fegyelmezett és szervezett tehetlenség maga részére hódítván az iskolát, egyetemes és akadémiát, diadalmat aratott az önálló és szervezkedésre nem hajlandó egyéniségek fölött. Még ma is az a nehány maradi ember áll irodalmunk élén, akik azt nemcsak hogy új eszmékkel megtermékenyíteni nem tudták, de a múlttal szemben is ferde állást foglalnak el, sőt saját mesterük költészetének beható esztétikai méltatására is képteleneknek bizonyultak. A jövő pedig reájuk nézve egyáltalán nem is létezik. 
    Arany iskolájával csak egyetlen egy önálló, izmos nagy tehetség állott kapcsolatban és ez at egy elegendő lett volna arra, hogy egész irodalmunknak új lendületet adjon és új erőt, lelket öntsön beléje. Tolnai Lajost nagy alkotó ereje, széles és mély tudományossága, nemzeti irányzata, valamint önzetlen nemes jelleme arra képesítették volna, hogy a tehetségeket maga köré csoportosítva, irodalmunkat újabb virágzásra emelje. Igen, de Tolnai nem illet az érdekszövetkezetbe, nem mint ember és nem is mind költő, aki a maga útján jár. Azok tehát, kik Arany köré csak azért csoportosultak, hogy a költő dicsfényében fürödjenek és így maguk között eredeti, a középszerűség fölé emelkedő tehetséget nem tűrhettek meg, Tolnait csakhamar mellőzték, majd meg üldöző hadjáratot indítottak ellene, melynek eszközeiben nemigen válogatósak.
    Tolnai mellőzésével az Arany-iskola emberei világosan kimutatták, hogy nekik irodalmi jövő nem kell, mert ha van manap író, aki Arannyal rokon és mégis új epocha megnyitója, az csak Tolnai lehet. Ha majd a közvélemény ennek tudatára épp úgy ébred, mint az íróknak máris nagy része, akkor beállhat az újabb fordulat.
    Egyelőre azonban a fonál itt megszakad és vissza kell nyúlni egy régebbihez, melyet maga Arany metszett el. Mert nem áll az, hogy a forradalom utáni költészet merő Petőfi utánzás volt. Tanú rá vajda János költészete, melyben, mint ezt most ellenfelei is kénytelenek bevallani, semmi nyoma az utánzásnak nincs. Sőt ma már utat tör magának az a meggyőződés, hogy Vajda nemcsak korunk legnagyobb lírai költője, de egyáltalán irodalmunk egyik tüneményszerű jelensége.
    Régebb ez másképp állott és Vajda költészetének nem volt annyi tisztelője, mint ma. Akik ugyanis Arany szavát a lírai költészetről ismételték – és hány ezer volt ilyen! – már lírai vértódulást, petőfieskedést, fenegyerekességet és több ily zseniális jelszót vágtak a lírai költő fejéhez. Majd átvették Aranytól a „kozmopolita” jelszót, mely a „hazaárulónak” esztétikai analogonja, hogy egész biztosan ölhessenek.
    El is érték, hogy az eredeti tehetség nevetségessé kezdett válni a közönség szemében. A természetesség durvának, az erőteljes hang sértőnek, a szenvedély, a pátosz pedig éppenséggel kiállhatatlannak tetszett. Az elnyomatás korában lírai költészetünk sötét, érthetlen allegóriákba burkolódzott és hangja tompa, fátyolozott maradt még az újabb érában is, holott a szilárd alapon bámulatos gyorsasággal fejlődő közélet erőt és bizalmat önthetett volna a lelkekbe. Míg minden téren örvendetes lendület érezhető, addig a líra az élet színpadáról leszállva, az iskola falai közé szorult és professzorok meg iskolás fiúk prédája lett. A társadalom átalakul, a műveltség emelkedik, a nemzeti erő segédforrásai szaporodnak, az öntudatosság növekedőben és az uralkodó akadémiai líra és kritika ez alatt tettetett népies naivságban, álszerény csöndes mélaságban tetszeleg magának, tudákos gyerekességével a közízlést megrontja, az eredeti, önálló tehetségeket a nagyközönségtől mintegy elszakítani és közbefurakodó tekintélye által a költők hatását korukra lehetetlenné tenni iparkodik.
    A viszonyok  ma már ugyan lassacskán javulnak, de a közelmúlt korszakban önérzetes költőnek lenni mártíromság volt. Ez a sors jutott pedig Vajad osztályrészéül. És miért? Azért mert igazi költő volt, aki hivatását érzi és komolyan veszi. Mert önálló volt és nem akarta föladni önnönmagát. Mert követte szívének sugallatát és hű maradt magához és múzsájához. Mert nem hajtotta nyakát a konvencionalizmus igájába és természetes, törzsökös lényét nem tagadta meg a vásári dicsőség kedvéért.

***

Hogy Vajda költészetének egyszerre középpontjába helyezkedjünk, olvassuk el „Gina emléke” című versciklusát. Ez egy visszautasított, de lemondani nem tudó szerelem benső történetének nagy emlékoszlopa, melyhez a költő évtizedek múltán is vissza-visszatér, hogy azt mintegy egyéniségének növekedéséhez képest mind magasabbra és magasabbra emelje.
    Vajda szerelme a természetes és erős érzékiség talajában gyökeredzik, onnan hajt a magasba és a tökéletes szép eszményében tisztul meg. A bevejezett szépség ideálja után való sóvárgás a szerelemmel összeolvadva sajátságos módon vonul végig Vajda egész költészetén. A szépség általános eszménye a női szépségbe megy át és Ginában ült testet, a szépnek imádata szerelemmé válik és a művészi lélek fájdalma, hogy az eszményhez közeledve, azt mégis mind nagyobb távolságban látja maga előtt, a visszautasított szerelem gyötrelmeivel olvad egybe. Ezt kiérezni „A kiállhatatlan szépről” című töredékből és még inkább „A jávorfa regéjé”-ből, melyben Dalima királyleány, ki oly szép, „aminő csak egyszer lett és soha, soha többé nem lesz”, tulajdonképp nem egyéb, mint a szépség eszményének allegorikus képviselője.
    A „Gina emléke” című ciklusban is foglaltatik egy a szépségre írt himnusz. A himnusz megjelölés csak azért nem egészen találó, mert a költő a szépség dicsőítését az elmúlása fölötti gyász eszméjéhez kapcsolja. Te szép, dicső, egyetlen zsarnok vagy – mondja Ginának – egy nézésedre hódol neked minden, de ha elmerengek látásodon:

Mint fáklyaillat temetőből,
Egy gondolat mély gyászba von;
Megered a köny szememből,
s én szánni kezdelek nagyon.

Mert semmi sem múl el a földön, a jónak, rossznak egyaránt nyoma marad:

Örökre, végkép, menthetetlen
Te mulsz el egyedül magad,
A halhatatlan egyetemben,
Mindent fölérő áldozat!

Tán mert irigyed e tárgy limlom.
A nap legforróbb sugarát,
Fehér arczát a szende liljom,
a rózsa tündérillatát,

Mind követelik vissza tőled,
és vissza kell adnod nekik;
Az ellened lázongó földnek
Zsákmányul trónod elesik.

Hódító szépséged csodája
Még rajtad élőn elenyész,
Arczod tündöklő szinpompája
Végkép, örökre odavész.

Hóhér idő ádáz kezével
Letörli ajkad biborát,
Bepókhálózza csúf redővel
Fölséges arczod himporát.

    Azért csak tépd a virágot és tipord el, hiszen mi kárpótolhatna téged veszteségedért:

Ne szánd e korcs önző világot,
Marczangolj embersziveket!
Nevetik a mulandóságot,
hervadni látván tégedet.

Minden bűnös, hibás e földön,
És semmi sem lakol meg itt.
Mert hogy te elmulsz mindörökkön
Eltörlöd e lét bűneit.

    Az egész költemény tele a szebbnél szebb, ragyogó nagy gondolatokkal. Már itt megjegyezhetem, hogy a magasabb eszmék világát Vajda hódította meg a magyar lírának. A bölcseleti elem minden más költőnknél száraz tanköltészetet termett volna, de Vajda sajátos egyénisége, mely a szárnyaló gondolkodást, a képzelet erejével és a szenvedély hevével egyesíti, éppen arra látszott hivatottnak, hogy líránkat a paraszt gondolkodás süppedékeiből kiemelje.
    Vajda kedélye eredetileg csupa fény és tűzláng volt. Izzó vérmérsékletéhez, erős és mégis finom érzékiségéhez közvetlenül csak a szépség, gyönyör és kéj tudott férkőzni; a bú, fájdalom és kétségbeesés csak kerülő utakon törhettek szívébe. Neki az élet tündöklő nyári fényben pompázott,m ert ő maga  körül mindenre saját bensejének naphevét árasztotta szét. Amily határtalan azonban kéjérzete, mikor szerelmének világába tekint, épp oly mértéktelen fájdalma, midőn szenvedélyét viszonzatlannak látja. Kétségbeesése olyan, mint Kainé, kit a kerubok tüzes lángpallossal űznek el a paradicsom bejáratától. A visszautasított és megcsalt szerelem fájdalma, haragja, szégyene lávaszerűen tör elé költeményeiben. Olykor természetesen a vulkanikus kitörést hamueső is kíséri.
    A megrázó szenvedély kifejezésében Vajda költeményei között a legkimagaslóbb „A kárhozat helyén”. Ide iktatom két középső versszakát, melyekben a pátosz oly magasságig emelkedik, hogy az többé nem fokozható.

Itt, eme függöny éjjelében,
Mint egy-egy villogó gyilok.
Röpkednek, fuldokolva kéjben
Tüzet lehelő sohajok.
Megelevenül tőlük itten
S remeg minden butordarab;
Árulkodik, suttog szememben,
Hátam mögött föl-föl kaczag:
"hogy gyalázatfolt ég a napban,
Virágkehelyben ronda pók;
Nincs szemérem a csillagokban,
zsibáru lett a szűzi csók.
Hogy koldussá szegényült a lét,
Leélte tündöklő nyarát;
üres a végetlen mindenség,
Ki van rabolva a világ.”

    Ha mintegy egyetlen pillantással át akarjuk tekinteni Vajda egész lírai költészetét és minden jellemző vonásának alapvonását keressük, akkor ezt abban a sajátosságban találhatnók fel, hogy Vajda a saját szenvedélyeit és általában egész lelkületét a tragikus képében fogja föl és így egész költészetét, kiválóképp pedig a „Gina emlékét” úgyszólván monodrámává teszi. Hangjai oly erősek, hogy a gyönge lírai hangszerből ilyeket kicsalni nem lehet, vagy legalább lehetetlennek hittük. Innen származik Vajda költészetének minden más lírikusunkétól elütő egyéni jellege. Költészete olyszerű benyomást tesz mintha valamely drámának lírai részét szűrték volna le. Egyes verseinek hangja kitör a líra megszokott korlátaiból és szinte a dráma skálájába csap át.
    Vajdában tehát olyan kiváló költőt kell tisztelnünk, aki – mint mondtam – a magyar lírának a magasabb eszmék világát hódította meg és aki ezen felül húrjait – az érzelemskála tekintetében – újabbakkal és erősebbekkel bővítette ki.

II.

    Vajda költészetét – mint előbbi cikkemben mondottam volt – úgyszólván monodrámának tekinthetjük, melynek közepén úgy áll ő maga, mint a hős a dráma  középpontjában. Költészetének szálai szorosan egyéniségébe futnak össze: minden versében ott van ő maga, ott él lelke, ott lüktet férfias, erős szíve. Már egyéniségének ilyetén erős kidomborítása által különálló eredeti jelenséggé válik az uralkodó konvencionális iskolai lírával szemben, melynek fagyos geometriai verselésén igaz egyéni érzés soha át nem tör. Minél jobban törülte le magáról ez utóbbi az egyéni színt, annál erősebben érvényesítette egyéniségét Vajda a maga költészetében, mintha csak egymaga ellensúlyozni akarná mind azt az erőszakot, amit a konvencionalizmus lírai költészetünkön elkövetett. Midőn a líra az Arany-epigonok kezében puszta ritmus és rímjátékká süllyedt, akkor az igazi emberi szenvedély a maga természetes mivoltában csak Vajda lantján talált kifejezést. Nehéz volt az egyéniséget sorvasztó ár ellen úszni, de Vajda ezt évtizedeken át következetesen megtette.
    Ebbeli küzdelmének politikai háttere, vagy jobban mondva előjátéka volt. Két politikai költeményét kell is kiemelnem. „A virrasztók” (Vajda legismertebb verse), az elnyomatás korából származik és a költő egyéniségének megfelelően az allegóriának nagyon áttetsző, könnyed fátyolába van burkolva, mi által előnyösen különbözik az egykorú sötét szimbolizáló (Tompa-féle) versektől. A fájdalom benne bizonyos férfias erély és keserűség hangjával egyesül; a kétség és reményből összetett közhangulat mesterien van festve. Vajda e költeményéből megítélhetni, hogy mire lett volna képes, ha hangulata mindig a közérzületből merít tápot s erőt; míg a „Luzitán dal” azt a Vajdát ismerteti meg velünk, ki az uralkodó politikai áramlattal ellenkezésbe jut. A „Luzitán dal” még a viruló férfikor erélyével van megírva és a legmerészebb, amit irodalmunk e nemben fölmutathat. Petőfi szólalt volna meg ilyen hangból, ha a kiegyezés létrejöttekor még él. Csak ő merte volna kérdezni:

Hazám, hazám, minő uton jársz?
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is,
Megengedi a becsület?

És csak ő szólott volna hazájához ilyformán:

És elcserélted özvegy fátylad,
Mit tisztelet, dics övezett,
A mennyezettel haj! A honnan
Elköltözött a becsület.

    E költeménynek ma már politikai szempontból jelentősége nincs és csak azért hozom fel, mert legtisztább fényben mutatja Vajdának páratlanul álló egyenes lelkű, férfias szókimondását. Ami a politikában idealizmusnak tetszhetik, az a szenvedélyek festésében elragadó realizmussá válik. Valóban lírai költő a szenvedélyeket természetesebben és erősebb vonásokkal nálunk még nem festette, mint Vajda. De az uralkodó költői iskola esztétikusai azt hitték, hogy, mert a politikai alap, melyen ma állunk, bölcs megalkuvás által jött létre. Hát ezt a szellemet a lírai költészetbe is át kell plántálni és az emberi érzelmekkel diplomata módjára meg-megalkudozni. Ami a politikában helyes volt, azt a kislelkűség az esztétikába és költészetbe vitte át és a közízlésben uralkodóvá is tette. Vajda törzsökös egyéni költészete tehát visszhangra nem talált és szava a pusztában kiáltó szava volt. Innen támadt életének legnagyobb fájdalma, mely a legkülönbözőbb hangokban jut kifejezésre és belevegyül természeti, szerelmi és bölcseleti költészetébe is. Végül az egyedül állás átkának képében jelen meg és belőle származnak Vajda legszebb költeményei. Első helyen említem a „Megnyugvás”-t, mely esztétikai szempontból azért fölötte érdekes, mert Vajda benne megpendít minden húrt, mely fölött lantja rendelkezik. Féktelen harag, szilaj fájdalom, megindító panasz, lágy epedés, fényes ábránd, emelkedő bizalom, föllengző remény s bölcseleti megnyugvás majdnem teljes összhangban egyesülnek benne.
    De a költő tulajdonképpen „Megnyugvás”-ának „Az üstökös” című versét kell tekintenünk, mert benne a költő fenséges és nyugodt öntudata szólal meg. E költeményből ismerhetni meg Vajdának a végtelen hasító fényes képzeletét. Ide iktatom:

Az égen fényes üstökös;
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát soha se tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
örökké társtalan, boldogtalan.

Imádja más a változékony holdat,
A kaczéros keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, és neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem;
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen! …

    A fenséges kifejezésében e költeménnyel még csak a „Húsz év mulva” című versenyez, mely a Gina-ciklusba tartozik. Hagyjuk el a „Kárhozat helyén” már idézett versből a szenvedély hevét és helyezzük tárgyát a múltba úgy, hogy a költő csak mint emlékre tekint rá vissza, akkor eléáll a „Húsz év mulva”, melyben a kiégett fenséges szenvedélyre már a melankólia borítja árnyát, mi által a költő egyénisége még a közönségesebb szívnek is rokonszenvessé válik. Ahol Vajda a szenvedélyt a maga félemletességében tünteti föl, ott a közönséges szívek tőle elriadnak, de visszatérnek hozzá, mikor valamely gyöngédebb érzelem kapcsán ismét visszahajlik hozzájuk. Nem veszik észre, hogy a félemletes és rokonszenves elem mint tételezik föl egymást Vajda költészetében, és nem bírnak érzékkel a fenséges iránt, ha az véletlenül a lírában olyformán jelentkezik, amint ezt különben csak a tragédiában szoktuk meg.
    Eddig Vajda költészetében főleg a fenséges elemet tartottuk szem előtt. Most már az általa kifejezett érzelmek skáláján lejjebb kell szállanunk. Számos költeménye, főleg „A szerelem átka” majdnem mindenik és a Gina-ciklus utolsó darabjai, középfokon maradnak az elégia és óda hangja között. A megolvadott fájdalmat széles áradatban önti ki, ámbár ilyenkor is helyenként -ki-ki tör a szilaj hajthatatlan indulat. Végül egészen megtörni látszik és eléállnak hangulatversei, melyek a legtöbb változatosságot hozzák költészetébe. Ezek nélkül Vajda egész költészete nagyon is egyhangú és egyszínű maradna.
    A „Sirámok” többnyire ily hangulatdalokból állanak. Ezekben a fájdalom már szelíd alakjában lép fel; nehéz ború, sötét melankólia terjed el rajtuk. Olykor pesszimista gondolatok kerülnek felszínre, mint például: „Száll a hegyre barna felhő” bekezdésében, mely a ciklus legszebb darabja. Hasonló hangú versek vannak különben a Gina-ciklusban is, sőt ezek közt egy-két olyan is található, mely egészen a népies költészet szebb termékeire emlékezetet.    
    A pesszimizmus, a világfájdalom csak mint átmeneti hangulat, és nem mint világnézet lép fel Vajda költészetében, ámbár van egy olyan verse is – és ez a Vajda szebb költeményeinek egyike – melyben igen erős kifejezésre jut. A „Tavasz felé” (II)-ben a kiábrándulás mély keserűséggel párosulva jut kifejezésre:

Én már kijártam, elvégeztem
Az egész életiskolát,
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.

A nagy természet csak diszitmény
És zenekar – az elemek.
Az élők benne szerepelvén,
a hogy szerzék az istenek.

Nem ismert más világ lakói -
Ezek a tisztelt publikum,
egy-egy halál a bemenetdij -
Örökre – nem sok: bum bum bum!

    De ez is mily harmonikusan végződik:

Ah mert ha járok a tavaszban,
És látom hegy-völgy mint virul;
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyílik ki, hogy pirul,

Eltörpül szégyenkedve minden
Hijábavaló bölcselet;
Mint aeolhárfa, emlékemben
Zsendül bűbájos énekel -

Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szívem,
És könybe lábad a szemem.

    E versben Vajda különben mg nem áll filozófiai költészetének magaslatán. A pesszimizmus egyáltalán nem tartozik lényegéhez, sőt mondhatnók, egyenes ellentétben áll vele. Már előbbi cikkemben volt alkalmam rá utalni, hogy Vajda kedélye, eredetileg csupa fény és tűzláng. Erős érzéki természete merően pozitív és a lemondásnak nyoma sincs benne. A tagadás szelleme csak környezetében volt meg, de ő maga nem egyéb, mint a megtestesült igenlés az élet minden szépségével és gyönyörével szemben. Épp ebből az ellentétből fejlődik ki egész költészete. Aki Vajdát világfájdalmas költőnek tartaná, az teljesen félreismerné törzsökös egyéniségét, sőt egyáltalán megtagadná eredetiségének alapján. Mert eredetisége éppen lényének úgyszólván abszolút igenlegességben sarkall.
    A pesszimisztikus hangulat Vajdának csak átmenetül szolgál, hogy a természet ölén enyhülést keresve, oda térjen vissza, ahonnan költészete származott. Vajdának a természet iránti mély érzéke – úgy látszik – családi örökség. (Vajda Péter!) Költészetének valódi kulminációját természet-költészetében kell fölismernünk. Ebből akadnak bölcseleti színezetű versei is.
    Az élő természet buja gazdagsága, fénye, pompája ragadta meg legerősebben Vajda képzeletét. Egyes költeményeiben szétszórt természet-festései fényben, színgazdagságban és érzékítő erőben felülmúlhatatlanok.
    Költői beszélyeinek („A jávorfa regéje”, „Alfréd regénye”, „Találkozások”, „Ábel és Aranka”) ezek képezik legfőbb szépségét. Helyesen nevezete őt egyik fiatal írónk az erdő költőjének, mert ennek rejtelmes, misztikus világa elevenedik meg leírásaiban épp úgy, mint hangulat-költeményeiben. Vajda nyelvének bámulatos képgazdagsága éppen a természetnek mély szemléletéből származik.
    Egy-egy nyolcsoros versszakban („Találkozások”) Vajda egy egész bájos ki idillt fest. Majd az erdő millióm életét, mely egy nagy életbe látszik olvadni, támasztja fel előttünk. Lelkének a természettel számtalan érintkezési pontja van; minden érzelméhez megtalálja a megfelelő természeti képet, és minden természeti kép a megfelelő hangulatot kelt benne. A növény-, az állatvilág, a napnak és évnek minden szaka: mind külön sajátos jelleggel bírnak előtte. Mindeniknek fiziognomiája iránt erős festői érzékkel bír. De legjobban szereti a nyári delet; ezt akarná ő úgy festeni, hogy a napnak heve szinte ott égjen soraiban. A tündöklő fény versenyre kelti, hogy a nyelv pompájával túl tegyen a természeten. Szereti a nyári éjt, mikor az alvó és álmodozó természet védtelen kéjben úszni látszik. Ennek festésében kifáradhatatlan („A jávorfa regéje”). Merész, szokatlan szóösszetételei mutatják, hogy utánozza ő magát a természetet. A nyár iránti előszeretet egyszersmind rá vall Vajda egész költői egyéniségére, mert a szenvedélyeket is a kulmináció pontján festi. Erős érzéke van a félemletes iránt a természetben, mint ezt például a vadonnak festése mutatja vihar alkalmával. („Találkozások”). Ennek aztán megfelel az a tulajdona, hogy a szenvedélyek félemletes oldalát szereti feltüntetni (mint ezt túlozva az „Ártor és Idá”-ban vagy az „Alfréd regényé”-ben teszi).
    Szóval Vajda költői lényegének egész alapja már természetköltészetében letéve található. Itt csírázik mindaz, amit élményei oly fenséges alakban fejlesztettek ki.
    Természetköltészetének sejtelmes eleméből fejlődik költészetének metafizikai oldala. Csodálatos, hogy törzsökös természetes lényege mennyire tud itt finomulni. Szinte hihetetlen, hogy mily végletes ellentéteket egyesít magában, mert a telhetetlen érzékiségen kezdi és a legmagasabb bölcseleti eszmékig emelkedik. A „Hajón”, a „Jelenetek”, a „Balaton mellett”, a „Bikoli fák alatt” lírai költészetünk gyöngyei és nemükben egyedül állanak. Mind megannyian arról az igazi mély szemlélődésről és intuícióról tesznek tanúságot, mely a lángelméknek jellemző vonása.
    Vajda legújabb versei abból a hangból indulnak, melyben a „Váli erdő” van írva. Ilyenek például az „Otthon”, a „Váli völgyhöz” stb. Ezekben Vajda művészetének tetőpontját érte el, mert az átlátszó, tiszta és mégis tengermélységű érzelmeket a képzelhető legegyszerűbb eszközökkel oly megindítóan, a szívet oly megkapóan fejezi ki, amint ez neki viruló férfikorának delelő pontján, a nyelvnek minden ciklopsi erejével, a színezésnek minden ragyogó pompájával sem sikerült.
    Vajdát elsőrangú költőinkkel egy sorba kell helyeznünk. Ha visszatekintünk irodalmunk múltjára, csodálkozunk kell, hogy viszonyaink közt oly lángelme fejlődhetett ki, mint a Petőfié. A jövendő kor hasonlóan nem fogja megérteni, hogy a korban, melyben most élünk és amely ezt közvetlenül megelőzte, olyan őserejű költői egyéniség létezhetett, mint a Vajdáé.


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 
7. évf. 1. kötet, 20-21. szám, 1885.

Palágyi Lajos (1866-1933): A végzethez

 Palágyi Lajos 1920 körül (Székely Aladár felvétele)
Hatalmas nagy úr, irgalmatlan végzet,
Csak föfd be mélyen, döfd szivembe késed’,
Csak sujts a porba, sujts könyörtelen,
Hatalmadat csak éreztesd velem.

Im itt hánykódom lázban, megtörötten,
Karom oly gyönge, agyam oly tehetlen.
Mi lett ez ifju testből? Satnya váz.
Minden tagomban a halál tanyáz!

Ha fekszem csendben mozdulatlanul,
Egész bensőmben izzó láva dúl,
Ha mozdulok, szivemen átnyilal,
Ha szólok, hangom fuldoklásba hal.

S én tűröm ezt, nem ontok könnyeket,
Nem szitkozódom végzetem felett,
Imára nem nyitom fel ajkamat,
Vérző szivemből átok nem fakad.

Legyőztél, végzet, eltiport kezed
S én mégis, mégis daczolok veled.
Van, mi vigaszt önt életembe még,
A gyűlölet, mely tört szivemben ég.

Legyen bár kínom örök, végtelen,
Kárhozzak el bár pokol mélyiben,
Porom ne leljen soha nyugodalmat,
Gyűlöllek zsarnok, gyűlölöm hatalmad’.


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 17.szám,1885.

2026. nov. 21.

Alexandre Petőfi - ET LA RÉVOLUTION HONGROISE

 


    Ha nem ösmernek bennünket a franciák úgy, mint mi szeretnők, azt legalább nem fogja tagadni senki, hogy érdeklődnek irántunk. Hiszen e lovagias nagy nemzet felhasznál minden kínálkozó alkalmat, hogy Magyarország iránti rokonszenvét bizonyíthassa – Ha igazságosak akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy az utolsó években nagyon sok történt Magyarország külföldön való megismertetése céljából. Három év lefolyta óta nemcsak Tissot hívta föl a franciák figyelmét a magyar csikósokra és cigányokra, hanem írtak azonkívül Mabeau, Ollivier, Proth, Adamné az élő, haladó Magyarországról, és mindegyike e hírneves francia íróknak nem kis mértékben járult ahhoz, hogy  a külföld velünk mindjobban foglalkozni kezd.
    Sajátságos véletlennek köszönhető, hogy a franciák felfrissítették egy elfelejtett jeles költő emlékét, kivel a párizsi sajtó az utolsó hetekben sokat foglalkozott; mi magyarok pedig azon szerencsében részesülünk, hogy a rokonszenv legmelegebb hangján írt és a nagy magyar költ emlékéhez méltó Petőfi-tanulmányt üdvözölhetünk a francia könyvpiacon.
    Richard Jaques (1841-1861) húsz éves fiatalember egy dél-franciaországi városban folytatta tanulmányait s mint sok száz titkos poéta, verseket írt, melyek közül csak egynéhány jelent meg valamely vidéki lap hasábjain; a fővárosi szépirodalmi folyóiratokhoz intézett versei pedig majdnem kivétel nélkül a soha ki nem elégíthető papírkosárba vándoroltak. Richard mindazonáltal nem vesztette el munkakedvét és minél gyakrabban visszautasították a költői hévtől sugalmazott verseit, annál jobban kívánkozott a francia főváros után, hol barátjai előtt már megnyíltak a „La jeune France” hasábjai. 1861. június 5-ikén Patayból egy ismerőséhez intézett hosszabb levelet, melyben költői lelke egész melegével kifejezést adott ez óhajának. Öt hónappal ezután ugyanazon ismerőse már csak atyjától kapott levelet, melyben szomorú szívvel jelenti fia kora halálát.
    Azóta elmúlt húsz esztendő, a szegény Richardra nem emlékezett senki, s barátjai is elfelejtették a tehetséges, szerencsétlen fiatal költőt. A téli idényben a Théatre francais egy művészet egy előkelő párizsi szalonban elszavalta a véletlenül kezébe került Richard „Ode á la jeunesse” című költeményét.
Et toi, Jeunesse, toi que chaque jour je pleure
Comme la blonde enfant, bientot, quand viendra l’ heure,
Tu te reveilleras;
Et puisqu’il fant gu’un Dieu descende en ta nuit noire,
N’est-ce pas o mon Christ, que du haut de ta gloire
Alors tu descendras?
    A gyönyörű óda oly nagy hatást idézett elő, hogy a rá következő napokban az összes sajtó kezdett foglalkozni Richarddal, a Charpentier et Cie híres könyvkiadó cég pedig megbízta Dietrich Auguste hírneves francia írót, hogy Richard verseit gyűjtse össze.
A nagybecsű kötete napokban, tehát húsz évvel a költő halála után hagyta el a sajtót, s Richard összes feltalálható költeményei bennfoglaltatnak. A kötetnek jeligéül Petőfi e híres versszaka szolgál, Richard francia fordításában!
La liberté l’amour! Mon áme avec envie
A pour ces deux trésors palpité tour a tour.
Pour mon amour je donne et mon sang et ma vie,
Et pour la Liberté je donne mon amour!
melyről Dietrich úr a munkát megelőző tanulmányában azt mondja, „lehetetlen, hogy Petőfi azt szebben vagy meghatóbban fejezte ki magyarul.”
    Tudvalevő dolog, hogy Chassin a hatvanas években Párizsban tartózkodó magyarok segítségével lefordította Petőfi összes költeményeit rím nélküli versekben. – E munkált használta fel Richard s egynéhány költeményt fordított rímes versszakokban franciára. Chant de guerre hongrois (magyar harci dal) Étoiles et fleurs (Csillagok és virágok), Vivre avec toi (veled élni), Amour et liberté (szerelem és szabadság), L’Europe est tranquille (Európa csendes, újra csendes), Comment je vondrais mourir (Hogy akarnék meghalni) stb. Richard szabadon fordította Petőfit,  ami a következő kélt versszak összehasonlításából legjobban kitűnik:
La lache Europa Cabandonne
Génereux peuple magyar!
A leurs bras la chaine résonne
Qu’aux tiens résonne le p oignard!
Fant il donc que tu desespéres,
Que tu t’affaisses sous la peur?
Non mon pays! Non, non mes fréres
Mais plutot redoublez de coeur!

„Magára hagyták egy magára
A gyáva népek a magyart:
Láncz csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát busuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez legyen a mi lelket ad).
    De hogy mily nagyra becsülte Richard Petőfit, kitűnik „Alexandre Petőfi et la révolution hongroise” című tanulmányából, melynek elején felálltja az elvet, hogy tulajdonképpen csak igazságszerető, lelkesülni tudó, nemes lelkű ember lehet költő; úgy látszik ezt csak azért teszi, hogy annál jobban kimutathassa, Petőfi mennyire egyesítette magában e nemes kellékeket, mert mindjárt után teszi, hogy soha költ jobban magában nem egyesítette e tulajdonságokat, mint Petőfi „cette honnéteté indomptable”. Nem akarja untatni az olvasót Petőfi életrajzával, s csak röviden megemlíti, hogy a gimnáziumból megszökött, hogy egy utazó színésztársulathoz szegődjék; látva, hogy nagyobb szerepet nem bíznak rá, a társulatot is ott hagyta és katona lett. Richard ez állhatatlanságot a költő függetlenség iránti vágyából, magyarázza, mely sohase engedte, hogy akaratát mások kívánságának alávesse. Már gyermekkorában is eréllyel kikelt mindazok ellen, kik szabadságát korlátozni akarták.
    Párhuzamot von Lamartine s Petőfi közt. A francia költő is kalandos életet élt, de milyen különbség  van a két természetindító oka közt. Az egyik a líceum jókedvű tanulótársai körében elhagyatottnak érezi magát, mert nincs senkije, kit szeresen, kit kedveljen; gondol Millyre, szerető anyja csókjaira, míg az elhatározás megérlelődik benne, hogy megszökik az intézetből, hogy felkereshesse mind e kedves emlékeket. Petőfi kevésbé gondolt a csárdára, hol született. Őt vágyai és álmai egy meg nem határozott bizonytalan jövő felé ösztönözték hol majd szabadságát nem lesz kénytelen mások akaratának alávetnie. Megfoghatatlan csak az, hogy szabadságszerető, vasakaratú lévén, miképpen határozhatta el magát a színművészeti pályára s katonai életre. Nem is maradt soká e pályán, huszonnégy éves korában a költi lángész kezd utat törni.
    Richard hosszasabban beszéli el Petőfi debreceni és pesti tartózkodását, valamint a szőke Etelka iránti szerelmét és mikor Etelka halála szomorítja a fiatal költőt, megkapó búbánattal írta:
Les étoiles tombent des cieux
Et les pleurs tombent de mes yeux,
Pour qui tombez vous de la sorte,
Pleurs, étioles? Pour une morte
Au vent de mes saintes douleures
Tombez, tombez, étoiles, pleurs!

(Le az égről hull a csillag,
Szemeimbőm könnyek hullnak,
Nem tudom mért hull a csillag;
Könnyeim halottért hullnak.
Csak hullj, csak hullj könny és csillag!
Egyre hullnak, még sem fogynak.)
    A francia költő most a magyar szabadságharc előzményeit s indító okait tárgyalja. Március 15-én 1848-ban Jókai és Petőfi óriási néptömeg által követve felkeresik a Landener (!) nyomádt s kihirdetik a szabadsajtó jogát. Jókai, mint népszónok, Desmonlins Camillera, Petőfi Rouget de Lislere emlékeztetik. A forradalom kitört, a lelkes ifjúság ezrével sietett a sorozási bizottság elé, mintha érezte volna, hogy kezében van a haza sorsa, homlokaikon olvasható volt: „Jusqu’ á la victoire!”
    Következik az 1849-iki gyásznapok megindító leírása: - az Ausztria felett győzedelmeskedő Magyarország a „gyáva Európa” láttára összeroskad az orosz-osztrák szövetség alatt; s a magyar ifjak mégsem rettennek vissza a katonaságtól, tömegesen sietnek a sorozási bizottsághoz, de homlokukon már nem olvasható „jusqu’ a la victoire”, hanem „jusqu’ a la mort”.
    Ily lelkes rokonszenvvel kíséri végig Richard a magyar szabadságharcot a segesvári ütközetig, hol Petőfi meghalt. Pillanatnyilag kételkedik, vajon a nagy magyar költő nincs-e az élők közt valahol elrejtve, elfogva vagy rabszolgaságban? De mindjárt felel rá:
’    „Nem! Petőfinek nincs szüksége ily legendára, valódi nagy költő ő. Petőfi meghalt híven jeligéjéhez, szabadságáért odaadta életét s szerelmét.”
    „Nagy költő volt ő s bámulatraméltó hős. Valakivel összehasonlítani őt, annyit tenne, mint elvenni dicsőségéből. S mégis voltak sokan, kik őt Berangerrel akarták összehasonlítani, de határozottan tiltakozom. Az ellen. MI párhuzam vonható a polgárköltő közt, kinek hosszú és bölcs élete önző nyugalomban végződött és a Segesváron az osztrák kardcsapások alatt elvérzett hős közt? Az egyik mindenekelőtt saját érdekét, szerencséjét tartotta szem előtt, a másik hazája nagyságát s függetlenségét! Távol legyen tőlem az a gondolat is, mintha én Beranger még meleg hantját ócsárolnám, ellenkezőleg, becsülöm benne az embert, ki elveiért a fogságot és tűre, de nem vagyok elég gyenge, hogy megbocsássam neki erkölcstelenségét.
    Ez kis magyarázatra szorul, nem vetem neki szemére könnyelmű dalait, hanem inkább költészete ihletét. Becsvágyból hízelgett a nép ösztönének s hiúságának, ahelyett, hogy a szerelem s szabadság nemes érzetét becsöpögtette volna a szívébe; ez volt bűne s halálát nem fogja ezt neki megbocsátani soha.”
    Ily nagyra becsülte Richard Petőfit; lehet-e melegebben s rokonszenvesebben írni valakiről, mint azt a fiatal francia költő tette? Eltekintve a magyar szabadságharcra s Petőfi életére vonatkozó egyes adatai hamisságától, különösen meglepő a bátorság, mellyel Richard nézeteket kockáztatni s elveket felállítani mert. De mi mindent nem bocsátunk meg szívesen hegy húsz éves tehetséges költőnek, ki nyomorban, ismeretlenül, csak önérzete tudatában hal meg?

    Arányi Miklós

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.

Bethlen Anna (erdélyi népballada)


Udvarhelyen véges-végig
Még a tyukok is beszélik:
Bethlen uram Anna lánya
Bezzeg, nem jár iskolába,
A helyett jár istállóba.

Bethlen uram, Máttyus uram
Együtt ültek beszélgettek
A nagy kerek asztal mellett.
Szóval mondja Máttyus uram:
„Kedves komám, Bethlen uram!
A kigyelmöd Anna lánya
Kitanult a jámborságból,
El-elmeneget a háztól,
Kimegyen az istállóba,
Kocsisomat szeretgeti,
Pej paripám ijesztgeti.”

Szóval mondja Bethlen uram:
„”Mende-monda, Máttyus uram!
Jámbor leány a leányom,
El nem felejti a misét,
Megtartja a péntek naot,
Mende-monda Máttyus uram!””
„Halljon ide Bethlen komám!
Ha nem hiszi megnézheti;
Huzódjék meg alkonyatkor
Az istálló szögletébe.”

El is méne Bethlen uram
Estére az istállóba,
A hogy Máttyus uram mondta;
hát csak ott van a leánya,
A kocsissal csókolódik,
Pej paripa ágaskodik.

Bethlen uram, hogy meglátta,
A könnye is kicsordula,
Kard a kezén megfordula
S a kocsisnak vére hulla…
A leánynak nem is szóla.

„Apám, apám édes apám,
Be nagy csapást mérték te rám!
Mikor mással eljegyzettél,
Akkor bizony nem szerettél.
Én csak a kocsist szerettem,
Igaz szeretője lettem,
Hogy ő csak egy szegény szolga
Nem tehetett a szív róla!
Most már ölj meg engemet is,
Ne is tudjon senki róla,
Miért halt meg Bethlen Anna.
(Oláhfalu, Udvarhely-megye)

(Benedek E. és Sebesi F. gyűjtéséből)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.

Kisteleki Ede (1861-1931): Tél vége!

 

Tél vége! Melyben már tavasz is fogamzik.
A nappal nőtt szintén kis kézzel arasznyit,
De azért zúzból van fákon a lombozat,
Meztelen tagjait takarni tőn olyat;
A föld egy lepedőt kapott fel magára.
*
Túljárok falunkon, az égre tekintek,
Elborult hajlata fekete nagy tábla,
Mezőkön írmaguk hire sincs semminek,
A puszta közepén egyedül egy nyárfa
Kiáltó jelképen fehér lap papíron!
*
Óriás ha volnék, ezt a fát kitépném,
Hogy vele írhassak ama nagy táblára.
Keresztet két felől az é gnek két szélén
Egy szót meg közéjük, Kegyesen számára:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 15.szám,1885.

Petri Mór (1843-1945): Elbucsuzom*

 

Elbucsuzom, öreg akáczfák!
Szememben égő köny remeg.
Azt sem tudom: hová visz útam?
De itt kell hagynom titeket.

Itt ez a békés, drága hajlék
Szeretettel, hévvel teli.
De vágyamnak már nem elég ez;
A szeretet kevés neki.

Első ábrándjaim szülői,
Te tarka rét, te zöld halom!
- Mind, a i kedves volt előttem
Most eldobom, most elhagyom.

Ti ringattátok gyermekálmom,
Őrködtetek szívem felett.
És én is, én is úgy teszek most,
Mint a hálátlan emberek:

Megyek egy távol más világba,
Hol nincs egy hű kebel talán.
Szivem tán sértik, meg nem értik,
S nem lesz, ki szánva nézve rám.

És mégis elviszem a szívem.
Ki tudja, hogy hová vetem?
Az ismerős boldog hazából
Oda, hol minden idegen.

Rideg kezek játéka lesz majd,
Dobálják, jól tudom, szegényt:
- Gyermekkoromnak enyhe fészke,
Beh sokszor jutsz eszembe még!


(* A fiatal költő eddig Petrikás néven írt.)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 14.szám,1885.

Varsányi Gyula (1863-1908): Egy csók varázsa


A vén mohos kőpadra ültünk.
Öleltelek, csókoltalak,
Szép, nyári, csöndes éjszakákon,
A susogó akácz alatt.

Mig vállad égető havára
Hajtottam izzó homlokom;
A méla hold rezgő sugára
Átszűrődött a lombokon;

Lágyan nyögött az éji szellő;
A szende fényű csillagok
Hullottak a tikkadt virágra
Üditő édes harmatot.

Mogorva lett a menny azóta,
Zúgó vihar a fuvalom,
Fagy vette meg szegény akáczfát,
S te könnyezel, szép angyalom.

Te sirsz, mert engem nemsokára
Az örök éjszaka befed,
Ne sírj! Kínom is kéjre válik;
Édes szemed ha rám nevet.

Ne sírj! Ha megfagy forró szívem,
Hajolj le hozzám csöndesen,
Lehelj hűlt ajkaimra csókot,
Elsőt, utolsót kedvesem!

Szivd hosszan a halottnak ajkát!
Meglásd: hült szive feldobog,
Csókodra visszaér a lélek,
Engednek a dermedt tagok.

De jaj! Ha csókod föl nem ébreszt:
Sird fénytelenre szép szemed’!
A végitélet harsonája
Se költ életre engemet!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 13.szám,1885.

Bulla János (1840-1915): Vizió

 
Kedvesemnek ültem oldalánál
Ég alatt, víz partján, napkeléskor;
S oly sötétkék volt az ég derűje,
S oly fehér a tajtékhabzó tenger,
S oly piros a hajnal ragyogása,
Hogy kedvesem szeme volt csak kékebb,
Hogy csak karja, válla volt fehérebb,
Hogy csak égő arcza volt pirosb még;
Vad rengeteg sötétlett mögöttünk,
Hallók onnan üldözők „hahó”-ját,
És a kiket kerestek – mi voltunk...


És mi ülénk szomorun a parton,
Kimerülten, mint a lerogyott vad,
Kit félelem s kétség már elfást,
Hallva hátul durva vészt nyomunkon,
Látja elől a tenger haragját.
- Óh mert hölgyem másnak nője volt már,
S titkon nyiló szűz virág szerelmünk,
Csak lemondás árnyán rejlőn eddig:
De napfényre, ég alá buvék most,
Oda hoztuk őt az éj oltalmán,
S elsugók, hogy ellopóztunk véle:
Elültetjük majd egy másik földbe,
Isten elé nyúl viránya ottan!
Hadd maradjon a világ magának,
Hadd maradjunk mi magunknak ketten,
A világnak minden boldogsága
Csak szegény lesz a mienkhez képest!
- Igy mosolyga a jövő elénkbe,
De a jelen hajh sötét felhőt vet:
Üldvözőink zaja már közelget
És előttünk a tenger haragja…

S ahogy ültem hölgyem oldalánál,
Nézve hogyan nő a tenger hozzánk:
Megpillantám szél szabadján feltünt
Galambtollnyi lábát, ama szinben, 
Mely hó-testen csók után hajnallik,
Mit csak rózsa s liljom együtt szülne,
Gyönge formát lágy homokba nyomva,
És sohajtva és mosolyga szólék:
Óh szép kedves! Hátul ellenségink!
S itt meg im a háborgó ár tiltja,
hogy, habár egy mentő szálra szálljunk.
Ám tudod mért háborg úgy a tenger?
Lásd: fehér kis lábad engedéd te
Látni néki sohse látott szépül,
És szerelmes, őrült lőn belé, mint
Én hugába, kis kezedbe egykor,
Habjaival azt akarná egyre
Érni, fogni, megfürösztni csókkal!
Csak ezért van az, hogy így viharzik.

Elpirulva néze kedvesem föl,
Lába hava ruhájába olvadt,
S most fölsittak üldözőink immár,
És előttünk csöndes lőn a tenger…

Ugy van, csöndes, mint az ég fölöttünk,
Pillanatban elmult háborgása,
- Boldog tenger! Ki szerelmes vágyát
Oly hamar, oly könnyen elfeledhedd! -
S a hullámok, mintha láthatatlan
Tündérkézből szállott volna rájok,
- Mint ha gyermek tesz dióhéjt érre, -
Lábainknál sajkát ringatának.
S mi beléje léptünk. És a víz ár
Tükörré lett, halvány-zöld tükörré,
Benne nézelődve a piros nap,
És a kék ég egy-egy fürtfelhője,
Sajkánk árnyán látók csak haladtunk,
Mert alatta,- csúf rém eleinte,
De olyan szép másik pillantásra, -
Szelid delfin, az vitt szárnyalt hátán,
- Rém először, hogy oly nem látott rút,
S szép azután, - hiszen jó volt hozzánk!…

S ültem kedvesemnek oldalánál,
Messze-messze már a rossz világtól,
És szeretve sugdosám fülébe,
Hogy milyen bús, mi fájó volt multunk,
s hogy milyen örök kéj lesz jövőnk majd!
Elmondám, mi sokat szenvedék át,
A midőn úgy kelle tőle válnom
Egy búcsuszó, kézszorítás nélkül,
A midőn egy dúlt percz vajudásán
Született szerelmünk, hogy megöljék,
Azt, mi kettőnk álmában fogamzék.
- Hogyan zártam azután el szivembe,
Hogy ez örök sírja legyen annak,
De fájdalmam kínja visszahajtott,
Mintha felsőbb bíró hangja kelne
„Kóróé a rózsa, melyhez kötve,
Vagy a róla zengő csalogányé?”…
Visszajöttem, szerelmünk fölfejtők,
S íme ujra él az és mosolyg már!
- Mondtam volna azt is, mit most érzek,
Óh de erre szókat nem lelék már!
- S ő is szóla kedvesem, sokat szólt,
Szeme, arcza és a tiszta homlok,
Pillantása, hozzám simulása,
Mind beszélt – csak ajki voltak némák,
S nem vevém bár: féltem kérni hangját,
Félve:belé szeret majd a tenger,
S felfordítja érte még a sajkát, -
Üldözőnek hire hamva sincs már,
s én elénk a tenger vészét keltsem?

S ring a sajka és szeliden ringa,
Ringatón az óczeán hig selymén,
Melyet kékre feste ég azurja,
És az ég s a tenger közt mi voltunk
Egyedüli élő s érző lények,
élvezően egymás közellétét
Én sugó, ő néma szerelemben.
És e kéjes út oly mámoros volt,
Mintha ezer ábrándkép vonulna
Lelkemen át, játszva űzve egymást,
Vagy éveknek boldogságát vonná
Szép varázs egy kurta perczbe össze,
- De mint vándor mind ohajtja, várja,
Bármilyen szép virágos is útja,
Hogy elérje megnyugasztó czélját,
Megpihenni – azt se tudva: hol? Még
Csak azt tudva: édes nyugovásom
Százszor édesb lesz, mint milyen útja!

S ím a messze-messze óczeánból
Lassan egy kis zöld szegélyke bútt föl,
De megtarkult zöldje, hogy kizelb ért,
s fás, virágos bokor-vert liget lett.
Nem is földnek, sem szigetnek látszék,
Csak a színen úszó csodakertül,
Mert midőn lágy pázsitára szöktünk
A mi még tán emberekhez kötne:
Akkor látók, hogy kis édenünkben
Csak virány él s nincsen tüske, sem gaz,
Mert nem egy év, nem egy égalj bűve,
Minden táj és évszak jára itten,
Hogy legszebbjét lenne visszahagyja,
- Itt sötét gyep, mely harmattól gyöngyös,
ott lugaska suttogó bokorból,
Hattyus tó itt, arany a halától,
Ott kis erdő, hol a gerle bujdos.
S volt virágos kert is az j földön,
Belé út se férve a virágtól,
Vad borágból hűs buvóka benne.
Melyben ülést gyopár pamlag kinált.
- Rég nem járhatott itt senki, mert, lám,
Ibolyák foglalták el az ülést!
És egy kunyhó is volt a szigetkén,
Korhadt fából, száraz ágból rakva,
Venyigével, vadkomlóval fedve,
Roskatagos, árva, elhagyott lak.
S kérdezém, hát: kedvesem! Akarsz-e
Benne vélem s szerelmünkkel lakni?
Kis madárnak kis fészek való csak,
De hol egy fér: elfér ottan kettő!
Némán inte ő „igen”-t s beléptünk,
És midőn beléptünk, akkor láttuk,
Hol vagyunk: egy tündérpalotában!
Hol a márvány játszott az arannyal,
Oszlopokra a virágok kúsznak.
S végtelenbe nyilnak hívő termek.
Melyek ablakit a nyugovó nap
Belobogta végső sugarával…

Kisiettünk búcsuzását látni.
Némán néztük. Mit is szóltunk volna?
Mit a szó kimondhat: im elérők,
Mi még érhető: az mondhatatlan.

És alkony lett, s este lett, és éj lett.
Nem oly félős, rejtelmes, mint máshol;
Mert csodás vagy óh éj! Benned alszik
Minden, a mi jó, a rossz meg virraszt:
Alszik a virág és mézén pók lep,
Alszik a madár s les a kígyó,
Alszik a bárány s a farkas rá csap,
Alszik a polgár s a tolvaj zárt nyit,
Alszik a város s az ellen támad, -
Minden alvék ám a kis szigetkén,
Hol csak jó volt s a rossz nem talált helyt.
És midőn már minden elhalt, minden,
Kedvesem im mostan kezde élni,
Mint ki eddig ébren álmodék csak,
Mint virág,mely összezárul nappal,
S csak az éjnek nyitja meg szűz kelyhét.
És amint gy egy mosolyra rezzent,
Kedvesem csak százszor kedvesebb lett,
Keze gyönge érintése forróbb,
Kék szemének sugárzása égőbb,
Illat-édes lágy lehét úgy érzém,
Mint a déli övnek izzó lángját;
S mintha lelke százszor szép világa
- Istenéért a szerelmért vágyva -
Ugy emelné hozzá hő fohászát:
Halk sohajjal, reszkető ajakkal,
Suttogássá olvadt hangon szóla, -
Ama hangon, mely csak egyszer zendül,
Azon órán, min szerelmet vallunk: -
„Éj van. És te nappal úgy szerettél
És te most már nem szeretsz, hogy éj van?”

- - - És e szón a megfeketült égből
Egy vakító villámlás szakadt ki,
S rá chaoszi hangok menydörgése, -
és a vizió legottan eltünt…

- Nem! Nem ő az, a kit én szerettem!
Az a nő, a kit én úgy szerettem,
Nem vallá be énnekem szerelmét,
Nem hagyá el tiszta szenvedését,
Hogy a bűnös boldogságba jöjjön.
Csókját is csak elrabolni hagyná,
Hogy azután ne szeressen többé…

Angyaloknál tisztább volt ez asszony,
itt nem ő hát, nem lehet valóság, -
Szemfényvesztés, ábránd, álom, semmi…
- Ez villámlott, menydörgött szivembe -
És eltünt a vizió örökre! -

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 12.szám,1885.

Ábrányi Emil (1850-1920): A magyar nyelv

Az 1910-es évek elején (Székely Aladár felvétele)

Itt járt, révedeze
Félénken dadogva,
E hatalmas vár alatt
Nagy időktől fogva;
Itt járt könyörögve,
Panaszos sóhajjal,
Mint elvesztett édenét
Kereső kis angyal.

Elhagyatva itt járt,
BE soká bolyongott!
Kóbor szél a kóboron
Lengette a rongyot
A mit itt ott részvét
Aggatott vállára,
Hogy ne fagyjon meg szegény
Kitaszított árva!

Fejedelmi vérnek
Volt pedig szülötte,
Bölcsődalt a Kaspi tó
Suttogott fölötte;
Daliákat szülő
Asszonyok gondozták,
Hadverő hős bajnokok
Karjaikon hozták!

Ah! de elhalványult
A nagy ősök fénye,
S lőn hazátlan magzatok
A világ szegénye!
Szenvedés, gond, börtön
Összedúlta báját.
Hosszu, kinos bujdosás
Megtépte ruháját…!

Hát mi tette mégis
Hogy megismertétek?
Mert ifjui homlokán
Az a csillag égett,
Mely mosolygó nemtőt
Rongy közt is elárul…!
Isten tűzi azt oda
Halhatatlanságul…!

S ajtó zára pattant
S íme kézen fogva
Vittétek a jövevényt
Csöndes házatokba;
És a mint megszólalt,
Lett öröm a házban,
Éreztétek, hogy e szép
Gyermekben varázs van…!

Szava bűvös bájos,
Mondhatatlanul édes,
Mindent, a miről beszél,
Szebbé, könnyebbé tesz,
Hangján elcsitúlnak
Gondok és keservek -
S nem volt többé idegen
Az a kedves gyermek!

S most lángoltok érte,
A ki fényt hoz rátok,
A világon semmiért
Oda nem adnátok…!
Ott él házatokban,
ott nő mindig szebben,
Jobb helyen már nem lehet -:
Benn van – szivetekben!
*
Oh! szép magyar nyelv! A ki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el,
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme,
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég.

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat;
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!
*
Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos boldog csalogány
S boldog, néma szerelem…

Hát a csapongó
Gyors szavu tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekül?
Pattog a vig élcz,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész…!

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát;
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át…!

Ciklops pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő,
Százak keze vág, százak keze lő,
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng
A merre a kartács vad táncza kereng…
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti ne bántsd a magyart!
-    -    -    -    -    -
Hatalmas, szép nyelv, 
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
A míg világ áll!

S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve.
Végsőt sóhajtva!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 9. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Fülöp Áron (1861-1920): Székelyföldön



Üldözve a gondtól, bútól,
Megjöttem a hosszu utról,
S pihenhetek kebleden
Fenyves erdők hegyi tája,
Bérczes Erdély koronája,
Szülőföldem, mindenem!

Miért bámulsz? Nem ismersz rám?
Nem én vagyok, kétkedel tán?
Hjah, rég láttál, nem csoda!
Mig feletted egy és örök
a sors keze, fiad fölött
Változóan mostoha.

Lám feletted bár gyakorta
Járt a vihar dúlva, rontva,
Mégis, - mégis nyomtalan;
Fiadat egy kis vész érte,
S egy haragos lebbenésre
Minden, - minden oda van!

Egy maradt csak a mi régi,
hangja tiszta, lángja égi -
Mint mikor elhagytalak!
Szivem ma is a tietek:
Zugó csermely, büszke hegyek,
S madárdal a lomb alatt4

ismerj rám hát, fogadj bé te
Fájó lelkem menedéke
Bérczes, erdős, hegyi táj!
Végy karodra, ringass lágyon
Régi ábránd, régi álom,
S üdv lesz tán mind a mi fáj!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 9. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Szmrecsányi Paula (1839-1901): Háztartásom*


VÉKE 1880.

Alig hogy a hajnal az éjt elűzi,
S szép rózsáit a kék égre feltűzi;
A nagy kakas ülőhelyét elhagyva,
Kukorikol – s lerepül az udvarra.

A cselégház közelében meg-megáll,
S körülötte addig-addig kiabál,
A míg végre a sok alvó felébred,
Egytől-egyig felkölti a cselédet.

A hajnali harang csengő szavára,
Összeteszi ki ki kezét imára;
S mire aztán az óra már ötöt üt,
Sürög-forog a ház-népe mindenütt.

Ki-ki tudja dolgát s vigan kezdi meg,
A szolgálók közül egyik fejni megy;
Másik nyitja a tyúkólnak ajtaját,
s a sok éhes baromfinak enni ád.

Iszonyatos rubaj támad ott belül,
Egy csomóban egész sereg kirepül;
Kis mag okoz néha egész háborút,
Megsebesül a sok kakas, pulyka, lúd.

Nagy közönnyel nézi ezt a ruczahad,
Párosan a tóra vaczog azalatt;
- Torony iránt, a virágos kerten át,
A tó vizén csapva zsíros lakomát.

Uj zsibaj van! Im a csordás kürtje szól,
Kiürül a nagy istálló s minden ól;
Néhány borjú és kis malacz hon marad,
Anyjok tejét pótolja a árpa, zab.

Sorra kerül a mosóház, akonyha,
Mi útban áll, az helyére lesz hordva;
Tej elszűrve, kiszakasztva a kenyér;
(Rozslisztből sül, nem szeretjük, ha fehér.)

„Jő az asszony!” kívül most ezt hallani:
- Általános szemlét szoktam tartani;
Félnek ettől, és ez nagyon sokat ér,
-Rend csak ott van, hol szigoru a vezér.

Hadvezéri pálczám: nagy kulcs, kezemben,
Haditervem: az ebéd, van eszemben.
Elkészitem egészen az étlapot,
A kamrába megyek s onnan kiadok.

Alig vagyok ott, előáll ez, amaz,
Ahány cseléd, annyi kérés és panasz;
Megtörténik, hogy van köztük per, zavar,
De vesztes fél lenni egyik sem akar.

Ezt a kényes ügyet alig végzem el,
Megszólal a szakácsné, hogy még mi kell:
Itt zsír, ott liszt, vaj, szalonna meg egyéb,
Hogy hiányos ne legyen majd az ebéd.

Nagy tanács van: mi legyen a pecsenye,
Liba, pulyka, kappan, csirke legyen-e?
Szegény párák! Éltök felett ítélek,
S nincsen oly nap, hol nincs véres ítélet.

Egy jelenti, hogy pár csibe ép kiköt,
Másik hozza elémbe a köpülőt;
Nagymosáshoz szappant kér a harmadik,
- Majd kivisznek, majd behoznak valamit.

Nagy zuhanás! Mi az? Jaj mi? A macska,
A tojással teli kosárt lecsapta!
Mennyi, mennyi kár egyszerre! Ki vele!
ind ahányan vagyunk űzzük kifele.

Gyermekeim beszaladnak az alatt,
Ostromolnak, hogy enniök mit szabad?
Neki esnek a gyümölcsnek, kalácsnak,
pajkoskodva körülöttem czikáznak.

És ez így megy, bármeddig is álljak ott,
Meg nem szűnik a nagy ostromállapot;
S nincs segítve mindaddig e helyzeten,
Míg a várat zár alá nem helyezem.

Még a pinczét, padlást, kertet bejárom,
s hátra van a fehérnemű almárjom;
Járás-kelés! Lótás-futás! Jaj nekem!
Azt sem tudom néha, hol áll a fejem.

Hja bizony a háztartás sok gondot ad,
Bosszankodni, tépelődni kell sokat: -
Mégis, mikor szép rendben van kis köröm,
Nem tagadom, hogy van abban sok öröm.

Végül, nyájas olvasó, csak egyet még:
Alkalmilag térj be hozzánk, mint vendég;
Üdvözöllek régi magyar szokással:
S jól tartalak majd „tyúkkal és kaláccsal."


(* Felolvasta Komócsy József a Petőfi-Társaság f. hó 15-ki ülésén.)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 8. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

A „CASA DELL’ONGARO” és egy Petőfi-mítosz Meran mellett



    Nemcsak az ókorban támadtak mítoszok, melyek egy-egy kiváló alak nevéhez kapcsolódva megváltoztatták vagy módosították a közvéleménynek az illető személyről táplált nézetét: folyton-folyvást megtörténik ez ma is és a mítoszok úton-útfélen épp úgy teremnek, mint a szellemes mendemonda a szalonban és a becsületben gázoló fadesse a kávéasztal mellett. És legkivált a költészetnek érdekes sorsú művelői és a politikai élet kimagasló alakjai azok, kiknek nyomában kihajt a mondák ezerszínű virága. Petőfi is ezek közé tartozik, Hasztalan mondták el azt százszor meg százszor, versben és prózában, hogy hiába: meghalt, eltűnt, elveszett, sohasem jön többé vissza, a néphit nem foghatja meg; amit az ész hihetne, tagadja a szív és csinál magának mondákat, mikben felelet van mindenre és melyek, mint az ókor rejtelmes erdői, azt felelik, amit az ember belekiált, amit a szív kíván és óhajt.
    Azok, kikhez Petőfi géniusza közvetlenül vagy akár csak közvetve is elhatolt, nem akarják azt elhinni, hogy lehetnek olyan halottak is, akiknek sírdombjához nem járhat el zarándokolni az utókor, kiknek fejfájára nem tűzhet koszorút szerette nemzete, nem barátkozhatnak meg a költő titokzatos elköltözésével, hanem keresik, kutatják s ahol alkalom kínálkozik, szeretik úgy feltüntetni, mintha még mindig élne és a távolból kísérné népét, amely nem feledte el, de mégis „eldobta az özvegyi fátyolt” és amelynek legújabb történelméhez megfelelő hang nem lakik az eltörött kobozban.
    Ilyen nyugtalan, ilyen bujdosó költőnek festi Petőfit egy lokális hagyomány, mely MERÁN környékén él a nép között E hagyomány szerint Petőfi az ötvenes években ott bujdosott Merán körül és egy a városhoz közel fekvő rozzant kunyhóban lakott. Mielőtt e mítosznak természetes magyarázatát megadnók, tekintsük meg a helyszínét.
    Maran tudvalevőleg két részből áll: a tulajdonképpen Meránból és a gyógyhelyből, melynek MAIS a neve. Az előbbitől északra kell haladnunk, hogy a két oldalt szőlőültetvényekkel szegélyzett úton elérjük a „Casa del’ Ongaro”-nak (magyar ember kunyhója) nevezett kunyhót. Utunkban a szőlők folytonos lugasokat képeznek és ahol valami nagyobb fát látunk: az biztosan gesztenye, melynek gyümölcsétől Petőfi annyira idegenkedett.
    Először a regényes fekvésű „Kuchelberg”-et kell meghágnunk, de ez nem esik nehezünkre, miután az út folytonosan, de szelíden emelkedik. Azután egy kis fennsík terül el lábunk alatt, melyen túl a harmadfélezer lábnyi „Hoch-Mut” tartja vállain a felhőket s ezen a fennsíkon áll a kis kunyhó, melyben a monda szerint Petőfi lakott.
    Egyszerű kis viskó, melynek meszelt falai és zsindelyes fedele semmiben sem különböznek a környékbeli parasztházaktól, csak imitt-amott mutatja a turisták neveitől tarkálló sajátszerű mozaik, hogy nem közönséges parasztfalak merednek ránk. És bár nézetünk szerint az egész mítosz csupán valami pajkos turistától elterjesztett tréfán alapszik,mégis van jelentősége. Mert legtöbb esetben a tárgyak valódisága nem azokban rejlő benső érték, hanem hozzájuk kötött külső bizalmon alapszik s így ez az egész kunyhó is csak Petőfi világhíre mellett bizonyít, nem pedig amellett, mintha a nagy költő bujdotában valósággal ott lakott volna.
    Tény az, hogy az ötvenes években egy katonaviselt ember lakott a kunyhóban, de ennek különcködései inkább emlékeztetnek valami spleenes angol lordra, mint a  természet költőjére, ki magát vadvirágnak nevezgette.
    S így a „casa dell’ongaro” egy kategóriába esik a Virgil barlangjával Nápoly mellett és Ovid tornyával az Al-Duna mentén s csupán azok örülnek neki, kik Petőfit minél népszerűbbnek szeretik látni.*

Latkóczy Mihály

(* Az datokat Lónyay Andrástól, „Erdély legszebb asszonyának” rokonától kaptam.)

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Bartók Lajos (1851-1902): Idegen csillagok

1886-ban (Ellinger Ede felvétele) 

Ez a határhegy… túlnan átragyognak
Sugárai nem ismert csillagoknak.
Sok szép csillag csábitgat bár tüzével:
Idegen a föl, mely felé vezérel!

Uj csillagok, miket nem lát a róna
Néznek reám s ez ős határomra,
S úgy vonzódom, szokatlan vágytul égve,
Mint kinek lány először néz szemébe.

Oly közel jönnek a kék őszi égen,
Hogy csak kezem nyujtsam ki és elérem,
S mosolyganak, hogy völgyeikbe szálljak,
Ott szebb az ég, és virulóbb hazát ad.

Szép csillagok, hiába int mosolytok,
Hazátlan lelkem ott nem lenne boldog:
Csak eddig tart hazánk, eddig világunk,
Azontul mennyet égben sem találunk!

Oh csillagok! Merüljetek homályba.
Szivem követne, de örökre fájna.
Szállnék a fényes ösvényen, de arczát
Hazám földének felhők eltakarnák!

Maradj, szív! Bár iránytűként vezetne
Fényök szebb honba, távol tengerekre,
Ophirt, kincsével, megtalálnád ismét:
Szegény beteg hazádat elveszítnéd!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Ábrányi Emil (1850-1920): Kaas Ivornak

Az 1910-es évek elején (Székely Aladár felvétele)

Te fölkaroltad a síró nyomort,
Mely bús inséget roskadozva hord;
Te koldusok tanyáját fölkerested,
S levetted róluk a súlyos keresztet,
Mit a hatalmas nábob ott hagyott!
Ennek palástján más kereszt ragyog,
S ideje sincs -: nagyon kegyét vadássza!
Előre űzi gőgje, hiu láza,
S mohóságában hogy’ láthatna meg
Aljas szegényt, ki koldúl, sír, remeg
S a kit legfeljebb – ha utjába hoz
Rosz sors ilyet – lovával letapos.

Sok gazdag tán szív nélkül születik!
Mért oly hideg, mint pénze? Oh! Pedig
Kitől fakadjon e földön segély,
Ha tőle nem ki oly bőségben él,
Hogy asztalának dús fölöslegén
Lakmározhatna egy tábor szegény!
Rakott tál mellől egyszer állna fel
Megnézni: künn mily árva esdekel,
Ki az, kit lökdös, rugdos a lakáj?
Csak egyszer látná, mily szörnyű a száj
Mely éhtől, fagytól elkékülve kér,
És összes vágya egy falat kenyér,
- Ha száraz is – meg az a csont darab,
Mit már a kedvencz, elpuhult agár,
Mely a termekben büszkén ki s be jár,
Nagyúrilag, kelletlenül harap.
Csak egyszer lökné félre a garázda
Cselédet s vinné a szegényt a házba,
Mondván, a míg részvétnek könnye kél
Sivár szemében: Nos, Lázár, egyél!
Legyen megáldva, a ki felsohajt ott,
Hol szenvedést lát…! Koldusok barátja,
Ki rongyok közt is csak az embert látja,
Az ember testét, a mit isten alkot!
Az ember testét, mely személyben retteg,
Éhezve: sorvad, ütlegelve: fáj,
A melybe isten egyforma szivet tett,
Hordozza bár rongygyűjtő, vagy király.

Szived nemes volt és igaz
Oh! menj! S szárítván könnyeket, fakassz
Uj könnyeket, Mózesként, kő-szívekben!
Fakaszd, szökeltesd – járván szerteszét -
Harmatnál szentebb, áldottabb vizét
Az irgalomnak, mely a hol le cseppen
Nyomában üdv kél!…

Bűvös volt a bot
Mit Mózes a legfensőbbtől kapott
S melynek csodája ezredekre szól,
Megnyitván néki szirtkeblét a hegy;
A te kezedben nincsen más, csak egy
Vékonyka jószág… egy parányi toll!…

Maradjon mindig – áldás lengjen rája -
Az árvák véle és a jog dárdája!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 5.szám,1885.

2026. nov. 19.

Walter Scott (1771-1832) utolsó órái és halála

 


    Magas, gótikus kolostorszoba, hosszú, keskeny, színes üvegű ablakokkal… Kint festői hegyek, melyek éppen az „Ave Maria” harangszavának elhaló csengését-bongását visszhangozzák s a völgyben, hullámzó tavon egy kisded hajó dagadó vitorlákkal… A nap éppen lenyugodóban.
    A kolostorablak nyitott szárnya mutatja e remek kilátást. – Bent egyszerűség. Jobbról szorosan a fal mellett orgona áll, melyen egy kiborotvált fejű hosszú szakállú kapucinus játszik. Arcán szent ihlet árad el. Odább a baloldalon egy asztal, rajta nehéz terítő és néhány könyv hever. Közötte székek… Az ablak széles mélyedésében hosszú pad, melyen félretett, félig nyitott könyv mellett egy ifjú szerzetes ül. Arcát kezével takarta el s úgy látszik, hogy sír, hogy könnyezik…
    E hangulat-teljes kép egy bécsi magángyűjtemény legértékesebb darabját képezi. Hogy kifestette, nem tudom ,de annyi bizonyos, hogy a benyomás, melyet rám tett, eltörülhetetlen. Gyakran gondolkozom még mostan is, ha elfog a merengés, az ábránd s az orgona távolból jövő hangjai mélabúsan csendülnek meg fülemben, s arcomon nehány könnycsepp csordul végig… vajon miért sírhat a szerzetes.. Ki mondja meg?… Ifjúságát siratja-e vajon?… Boldogságát? Eltűnt örömeit?  A világot, melyet elhagyott, melyről lemondott önként, örökre? Ki mondja meg, mit beszéltek a hangok, az orgona hangjai lelkében, vagy a csak éppen pár perccel előbb „Ave Maria”-t zsongó kolostori harangok lágy zenéje s a vidék elragadó pompájában a nyögdelő bús esti szél mit susogtak neki?…

***

… Tanulószoba… Faust a méreggel telt csészét már ajkaihoz emeli… Harangzúgás, karének… felcsendül az angyalok danája:

Christ ist erstanden!
Freide dem Sterblichen…

s a két lehanyatlik, nincs már többé erő.

„Welch tiefes Summen, welch ein heller Ton
Zieht mit Gewalt das Glas von meinem Munde?”

    … A szín változik. Dóm… Orgona és ének. Gretchen a nép között… A karon megszólal a „Dies irae” s a bűnös, az elbukott leány keblében a lelkiismeret szava: „Mi másképpen volt, Gretchen, mikor még egészen ártatlanul léptél itt ez oltárhoz és kopott kis könyvecskédből imádságot dadogtál, szívedben félig Isten, félig gyermekjáték”…
    A leányt, ki már többé nem leány, ájultan viszik ki.
    Oh csodás varázsa az egyházi ének s zenének! Ki ne érezte volna hatalmadat? Ki állhatott volna ellent neked s a katolikus kultusz magasztos nagyszerűségének, titokzatos, vonzó bájának?
    Rousseau Bernardin de St. Pierrel külön csak azért rándulnak Montmartre-ba, hogy ott búcsúnapokon a litániákat énekelni hallják, s a benső meghatottság emlékei, melyet Lord Byron Velence lagúnái közt naponta érezett az esti harangszónál, örökre fognak élni.* (* Lásd Don Juan. Canto III. 102 stb.)
    Walter Scott, bár magával a pápizmussal szemben, valamint az angolok egyáltalában, nagy előítélettel viseltetett, szintén tiszteletteljes bámulója volt ama magasztos és minden poézis közt a legigazabb költészetnek, mely a katolika egyház lélekemelő, jelentőséges szertartásában és énekeiben nyilatkozik. Szelleme egészen át volt hatva tőlük s még úgyszólván utolsó pereceiben is ezek foglalkoztatták. Rendkívül érdekes, ha ide vonatkozólag vejének Lockhart-nak különben is élvezetes memoirjait olvassuk. („Memoirs of the life of Walter Scott.” Edinb. 1837. 7 vol.)
    „Utolsó utazásában Sir Waltert két leánya, Codell és én kísértük, mondja a derék Lockhart. Watson orvos is velünk volt, ki arra vállalkozott, hogy őt Abbotsfordba fogja hozni. A James Watt födélzetén utaztunk, hol a kapitány saját szobáját engedte át Sir Walter-nek. De a beteg már annyira gyönge volt, hogy alig vett észre valamit, s mikor partra szállottunk, éppen oly érzéketlen maradt minden iránt a kocsiban is. Csak a Gala völgyben nézett kissé maga körül s ekkor elismerte a tájat. Abbotsfordot megpillantva, örömében kiáltott s oly izgatott lőn, hogy csak alig tudtuk a kocsiban megtartani. Amint megérkeztünk, az étterembe vittük, hol egy ágy volt számára készítve; kutyái előjöttek s kezeit nyaldosták. Nézte őket, sóhajtozott, mosolygott reájuk és végül elszunnyadott. Másnap jobban lett s székével a könyvtárszobába kívánta magát tolatni. Az ablak előtt megállott, hogy szemeit a kisded tavon legeltethesse s kért, hogy olvassunk fel néki valamit. »Melyik könyvből?« »«Mint kérdezhetsz ilyet? Csak egyből óhajtok hallani.”” Felnyitottam tehát a Evangéliumot s szent János 14-ik fejezetét olvastam, mi úgy látszott, igen kellemesen hatott rá. A következő napon dolgozószobájába kívánkozott és írni akart. Sophie kezébe adta a tollat, melyet nagy nehezen ujjai között megtartani erőlködött, de ezek megtagadták a szolgálatot s a toll a papírra esett. Walter Scott a párnák közé hanyatlott vissza s csöndes könnycseppek áztatták arcait; de csakhamar ismét visszanyerte eszméletét s kért, hogy toljuk ki a szobából. Ereje napról napra fogyott, szelleme körülfátyolozódott s zavart gondolatai ünnepélyes komoly dolgokba mélyedtek el. Néhányszor úgy rémlett előtte, mintha még mindig az igazság seriffjének hivatalát viselné, hogyha azonban szavait, melyeket dadogott, megérthettük, azokban legtöbbnyire a biblia helyeire, a litániák és katolikus egyházi énekek töredékeire ismertünk, melyeket mindig szeretett, s melyeket annyiszor ment Itália templomaiba meghallgatni. Legtisztábban s leggyakrabban a „Dies irae” dallamát, különösen pedig a „Stabat mater dolorosa”-ját dúdolta.
    „Másnap reggel látni óhajtott. Hozzá siettem s őt a leggyöngébb állapotban találtam." »Lockhart« - mondá felém hajolva – már csak néhány pillanatom van arra, hogy veled beszéljek. Légy erényes, barátom, légy vallásos, légy jó - - -” s itt szava elakadt. Kérdeztem, vajon hívjam-e Sophiet és Annát, de ő tagadólag rázta fejét. „nem, ne kínozd szegény gyermekeket, úgyis egész éjjel virrasztottak mellettem. Az Isten áldjon meg mindnyájatokat!”
    „Szeptember 21-én (1832) fél kettőkor délután összes gyermekei jelenlétében kiadá lelkét. Gyönyörű nap volt, oly meleg, hogy az ablakok ind nyitva állottak s oly csöndes, hogy a tó hullámainak minden egyes loccsanását hallani lehetett a kavicsokon. Legöregebb fia tiszteletteljesen megcsókolta kezét és lecsukta pilláit.”
    Gibbon egészen ellentéte volt nagy honfitársának, Sir Walter Scott-nak. Az ő lelke semmi fogékonysággal sem bír a katolikus szokások és szertartások iránt. Nagy műve, melyben a római birodalom hanyatlásának és bukásának történetét írta le („The history of the decline and fall of the Roman Empire”), a kat. egyház iránt érzett harag és gyűlölet sugalmazása, sőt az első gondolatot is Rómában épen olyan alkalommal nyerte hozzá, mikor egy este elábrándozva üldögélt a Capitólium romjai között, mialatt Jupiter hajdani templomának helyén mezítlábos barátok vecsernyéjüket zengedezték s ennek hangjai ébresztették fel elmélyedettségéből. Ez esti elmélkedésnek nyomai, mint egy jeles angol irodalomtörténész – W. Spalding – megjegyzi – munkájában, mely telve van leplezett támadásokkal azon vallás iránt, melyben éppen oly kevéssé hitt, mint ahogy annak tanítását megérteni képtelen volt, mindenütt fellelhetők.
    Néhány évtizeddel később tán ugyanazon a kövön, melyen Gibbon ült, Chateaubriand hallgatta a zsolozsmák karénekét, mely Lamartine-t ismét Jeruzsálem falai alatt hatotta meg egészen a könnyekig s mi más gondolatok voltak bizonyára azok, melyek a nagy férfiú lelkén akkor átviharzottak!
    S Michelet szintén a fórum romjai között fakadt e lelkesült szavakra: „J’ai embrassé de bon coeur la croix de bois, qui régne au Forum sur le débris de Pempire romain; cette croix de bois a sanvé le monde."

KAPOSI JÓZSEF


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 4.szám,1885.

Palágyi Lajos (1866-1933): Egy dalba kezdtem

Palágyi Lajos 1920 körül (Székely Aladár felvétele) 

Egy dalba kezdtem, vérmezőkről,
Harczokról szólt a dal,
Felhangzott benne ágyú-dörgés,
Kürt-zengés, riadal.

Csatára szállt a sötét gazság
S a hófejér erény;
A szent igazság lobogóját
Legelől vittem én…

Megkezdtem e dalt, de kezemből
A hárfa kiesett
S egy fájó hang, mint őszi szellő,
Rezgé át szivemet:

„Hiába zengesz, mind hiába,
S szived hiába ég!
Mit is keresnél te a harczban,
Késő korcs ivadék!”


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 4.szám,1885.

Burns, Robert (1759-1796) verseiből

 

OH KEDVES, DRÁGA...(„O lovely Polly!”)

Oh kedves, drága Póla,
Oh bájos, édes Póla,
A májusnak nincs oly virága,
Mely félig ily szép volna!
Virág kinyit, hull, elvirit,
Nincs aki tenne róla,
De ifju bájt, mely szálla rád,
Örökre birsz te, Póla!

Oh lenne hív a férfi szív,
Melyhez szerelme vonja,
Övé a menny még idelenn
Ha átkarolja Póla;
Oh kedves, drága Póla,
Oh bájos, édes Póla,
A májusnak nincs oly virága,
Mely végi ily szép volna.

HA MÁR KÖZEL… („My ain kind dearie, o!”)

Ha már közel estére jut
Az alkony csillaga,
S a feltúrt földről a barom
Fáradtan tér haza,
A forrásnál, hol a nyírek
Harmatgyöngyöktől fénylenek,
A dombon várok rád, szívem,
Majd oda térj te meg.

E zordon völgyben bolyongtam itt
Egykor vad éj felén,
S nem volt szivemben félelem,
Hisz hozzád mentem én,
s habár oly bősz éj dúlt körül,
S maró kín tépte lelkemet,
A dombon vártam rád, szívem,
S oda tértél te meg.

Hajnallal indul a vadász,
Ha gyors zergére les,
A völgy vizénél a halász
Jó helyt déltájt keres,
Az alkony perczit add nekem,
S lelkem gyönyörtől megremeg, -
A dombon várok rád, szívem,
Majd oda térj te meg!

MILY KŐSZIVŰ… („How cruel are the parents…!”)

Mi kőszivü az oly szülő,
Ki pénzt, vagyont imád,
Egy dús botorhoz dobja mind
Kényére a leányt;
Daczol szegény boldogtalan,
Örök harcz élete,
S a rab leányból végre lesz
Egy gyülölt férj neje.

Az ádáz sólymot félve, így
Fut a szegény galamb,
Fesziti szárnyait s remeg,
Vész küldi fönn s alant,
Majd látva, hogy mentsége nincs,
Kinjába mit mivel:
A vad solymárhoz menekül,
S lábánál vérzik el!

Ford.: Kacziány Géza

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 3. szám,1885.

Szász Gerő (1831-1904): Bolyongás

 

Biztatott a remény, hivogatott a hit:
S egész életemben kerestem valamit.
Kik bolyongni láttak, részvéttel susogták:
Örök eszelőség, végetlen bolondság!

S én bolyongtam tovább, s én csak mentem bátran,
Rózsák között ritkán, oh elégszer sárban!
Megfogott, marasztott, kerített szép szóval:
Ott veszek, ha bennem egy hang meg nem szólal.

A mit a föld adhat, ott állott halomba’:
Csábitó fényével zaj, kényelem, pompa;
Muló szépség ajkán igéző szép mosoly…
S az a hang megszólalt: törj szét, de ne hajolj!

Egyik felől álltak az üres szivüek,
A más oldalon a leköpött becsület;
Ott széditő nagyság, itt véres Golgotha…
S az a hang megcsendült: szived ne add oda!

S mint a katángkoró, mit a szél elcsavart
Csak bolyongtam tovább, jártam a bús avart.
S mind messzebbre illant bűvös ideálom…
Félek, hogy már többé föl sem is találom!

Oh, azon a tájon, a hol én most járok,
Már széditőleg mély a mesgye, az árok:
S őszül fürtökkel ki verhet uj utat!…
Óvjatok, védjetek hit, ábránd, öntudat.


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 2. szám,1885.

Bulla János (Buczurkai, 1840-1915): ADA*

 
Augusta Ada Byron 1815-1852

I.
- - És Ada meghalt. S Albion egéről
Egy felhő eltűnt, - óriásnak árnya,
Te voltál tán az, a leány atyjáé, -
Talán egy démon ott fön is, mint itt lenn,
Vándor Harold csak ott fön is, mint itt lenn,
Hol a boldogság számüzött s a bánat
Királlyá tőn honában?
Hová tünél?… Késztet-e üdvözülni
A meggunyolt vallás, hogy megtéritsen?
Szétosztád-e magad a természetnek
Bűbáji közt, mik’ csalogánya voltál?
Avagy világról bolygsz világra most is,
Ott túl is, mint egy ismeretlen vándor?

II.
Te, akit embergyülölőnek hittek,
S embergyülölt valál csak, - küzdél érte
Vesztett csatákat; mosolyig jutottál
A szenvedésben, - a sziv tengerének
Ezer szörnyével vivtál gyöngyei végett,
Mikért mindenki úgy irigyelt, - bár csak
Szétszórtad nékik, s lettél
Tenkincseid szegénye, egy világnak
Adhatva részt a boldogságból – oh csak
Magadnak nem!… most hol vagy? Élsz-e még más
Alakban is, mint ahogy dalaidból
Belehelünk, csodás virágiból
Egy óriási romnak, egy khaosznak?

III.
De így sokáig élsz! Ki megtagadja
Hatalmad, az nem ismert! Aki véli,
Hogy, mint sok költő elmegy az idővel,
Mely őket úgy hozá magával, mint a
Tavasz virágit, nyár kalászit, hulló
Levélit ősz – te is így: az feledte
Az örökzöld fenyőket!
Mert mit te zengél, egykoru a földdel,
S akik szenvednek, hisznek benne mindig:
A világfájdalom, melynek te voltál
Apostola! S ha majd benned se hisznek,
Ha majd neved sem emlitik már – mit tesz
Téged a világboldogság feledtet!

IV.
De amid még maradt, a legszebb emlék
mit hátra ember hagyhat – oda van már:
A gyermek, aki bánatban fogamzék!
Feledtet ősi átkod? Megszünöttnek
Hivéd-e már? Vagy áldozatnak hagytad
Őt a világnak vissza? Hisz mi téged
Már bünhődés talála,
Elég volt büneid kiegyenlitni,
Hogy vértanuvá tégyen! Vagy miként a
Korhadt fa, melyen egy galy ifju zöld még,
Remélted-e, hogy ujra éltet ébreszt
Nevednek, diszt ujolag törzsöködnek?…
- Bűn volt reményed is hát, -Ada meghalt…

V.
Hogyan, miért? Nem mindegy ez, ha nyugszik?
A névtelen keserv ölé meg őt is,
Mint téged, akit még ismerni sem volt
Szabad neki! Tehát ő gyermeked volt,
Mégis tied; mit egykor megtagadtak,
Halála hát megfejté a világnak
Fogantatása titkát!
Beteljesült! Harold bevégzi utját!
Miért bolyongni még tovább is? Köss ki!
Harald bevégzi utját! Ami vágy, gond,
Remény üzé még földre árnyát, - elmult; -
Hadd legyen annyi kín után ez uj sír
A végső gyász, amely az első vigasz! -

(* Byron leánya. Anyja nem engedte meg, hogy a leány atyja műveit ismerje. A költő műveiben több vonatkozás van rá, legszebb az, mellyel a Childe Harold 3-ik éneke kezdődik.)


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 1, szám,1885.

Lenau, Nicolaus (1802-1850): Elválás és halál

 

Ha készülünk a végső harczra,
Isten kegyelme jól akarta,
Hogy szerettink ha körül állnak,
Nem állnak ellen a könyárnak.

Igy rá borúl a önyek fátyla
A rémitő, a zord látványra,
Mint hagyja el burkát a lélek,
A végtusa miként ér véget.

Jaj! Jaj! A kik még a halálnak
Ágyánál is köny nélkül állnak!
Mert egész éltükön keresztül
E titkos borzadály átrezdül.

De nem oly szörnyű a halál sem,
Ugy nem rettegnők iszonyát sem,
Mintha szemünk végig nézhetné,
Két szív mint válik, szakad ketté.


Ford.: Hegedűs István
Forrás: Élet és Irodalom 2. évf. 1885.

2026. nov. 18.

Márai Sándor (1900-1989): Vendégjáték Bolzanóban (könyvismertetés)

 Az 1940-es évek elején


    Negyven éves korában Márai Sándor eljutott írói készségének és költői tehetségének csúcsára. A vendégjáték Bolzanóban érettebb, teljesebb és gazdagabb minden eddigi írásművénél. Főképpen a gazdagságot bámuljuk ebben a regényben. Nem a regényszerű történéseknek, kalandoknak, eseményeknek, hanem a gondolatoknak és formáknak gazdagságát. Bőséges áradással omlanak az eszmék, képek, trópusok, hasonlatok a regény szélesre ásott medrében. Szinte attól kellene tartanunk, hogy árjuk átlépi a partokat, amelyeket a művészet törvénye a végből szabott, hogy elejét vegye minden rendetlenségnek, anarchiának, szabályellenességnek. De nincs mitől félnünk: a művész biztos ízlése mindig résen áll; a költő éber és tudatos, éberen és tudatosan őrködik a legszigorúbb formai követelések lelkiismeretes kielégítésén.
    Ami epikum van a regényben, az nem túlzottan sok. Nem is éppen kevés. Elegendő arra, hogy lekösse annak az olvasónak figyelmét is, aki a regénytől regényt követel, vagyis regényes mesét, regénybe illő figurákat, regényes helyzetek regényszerű megoldását. A hős Giacomo Casanova, annyi hírhedt szerelmi kaland problematikus jellemű lovagja. A szoknyavadász, a hamiskártyás, a váltóhamisító éppen most szökött meg Velence tömlöcéből és menekülése közben pihenőt tart Bolzanóban. Itt találkozik Franciskával,akiért egykor Parma agg grófjával éjfél évadján párbajt vívott. A párbajban Giacomo maradt alul. Meg is sebesült és elvesztette szeme elől a gyönyörű gyermeket, aki hamarosan a gróf felesége lett. Most a grófi házaspár Bolzanóban lakik. A hetvenhárom éves autokrata felkeresi szállásán a koldus kalandort, hogy rábírja egy nagyon furcsa szerződés megkötésére. A gróf tisztában van azzal, hogy Giacomo és Franciska szerették egymást, hogy ő választotta el egymástól az ifjú szerelmeseket és hogy felesége szívében, lelkében, vérében még mindig él ez a szenvedély. A gróf azt követeli, hogy az egykor legyőzött vetélytárs gyógyítsa ki régi szerelmesét ebből a kórságból.Töltsön vele egy éjszakát és aztán hagyja el örökre. Így az, ami kettejük között függőben maradt, végérvényesen befejezéshez jut. A gróf egész vagyont kínál a kalandornak, ha az a szerződést elfogadja és állja. De Giacomo azt feleli, hogy ezt az éjszakát csak egy áron lehet tőle megvásárolni: ingyen. A gróf ezt az árat túlságosan drágának tartja. Végre mégis megegyeznek. A grófné be sem várja, hogy lovagja a grófi palotában keresse fel. Férfijelmezbe öltözve állít be Giacomo fogadószobájába. Ez viszont nőnek öltözve fogadja vendégét, mert a maskarák éjszakára lesz ez a súlyos és végzetes éjszaka. Ismét szemben állanak tehát egymással Franciska és Giacomo, akik hosszú évekkel ezelőtt elszakadtak egymástól. És Franciska a férfinak arcába vágja, hogy hitvány volt és gyáva; hogy küzdelem nélkül mondott le egyetlen, igaz szerelme jogáról; hogy kedvesét előbb az öreg gróf karjába taszította, azután a bűnbe kergette, mert minden útjába akadt férfiúban elveszett szerelmesét kereste. És kitanítja arról, mit dobott el magától, mi a valódi szerelem, mi az élet valódi értelme. „Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba. Alkotják egymást. Egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, és ez az élet.” És miután Franciska minderre az igazságra megtanította az ámuló, hüledező kalandort, otthagyja csók nélkül, ölelés nélkül, nesztelenül betéve maga után az ajtót.
    Ki ez a Casanova? Mi ez a Casanova? Komédiás, aki örökké szerepet játszik, de nem mindig jól és nem mindig sikeresen. Mikor a fogadóbeli félkegyelmű cselédlányon próbálgatja ezerszer bevált fogásait és semmire sem megy vele, úgy érzi magát, „mint a nagy színész, aki már hosszú ideje nem énekelt a színpadon és első felléptekor jeges nézőtér, néma széksorok fogadják. Nem pisszegték ki, nem bukott meg, de ez a jeges csend, ez a visszhangtalan közöny félelmesebb a bukásnál is.” De Casanova nemcsak színész, hanem író is. Csak egy kissé hirtelenül és meglepetésszerűen fedezi fel önmagában az írót. Egyszerre úgy beszél az írói művészetről és mesterségről, mint aki megszállott és egyben céhbeli is. De amit Casanova erről a tárgyról elmond, az nem az ő szemétdombján termett. Az magának a költőnek legszubjektívebb vallomása. Csak az igazi, vérbeli és hivatott író nyilatkozhatik hivatásáról ilyen apidiktikusan és meggyőzőn: „Az írás nem olyasféle, mint a hatalom, hanem maga a hatalom, az egyetlen igazi hatalom. Az írás a legnagyobb erő. Az írott szó erősebb, mint a pápa és a király. Az írásban  hiszek,m ert az írásnak hatalma van a végzet és az idő felett. Elmúlnak a nők és a szerelmek, elmúlnak az izgalmak; az elkövetett cselekedetek nyomát porral futja be az idő. De az írás megmarad.” nemcsak ezen a fennszárnyaló önérzeten, az írás hatalmának ezen a gőgös tudatán ismerszik meg maga a szerző, hanem azon a mélyből fakadó jajongáson is, amely a küzdő, tépelődő, szavakon rágódó, egyértékű kifejezés után sóvárgó író lelkéből tör elő. Nem hisszük el egy pillanatra sem, hogy a kóbor ebet, a hamiskártyást, az emberiség salakját foglalkoztatják és égetik ezek a gondok és gondolatok: „Vannak írók, akik a betűnek élnek. Nem tehetnek semmi mást, főnevet reggeliznek és egy szép, hangos jelzővel karjaik  között alusznak el; és akik végül mégis rendszeresen ki tudnak fejezni valamit, ami Istennek is csak egyszer sikerült.” Ne mondja nekünk Márai Sándor, hogy az ő kétes hőse mélyedt el ennyire az író pszichéjébe: itt a költő beszél a költőért. Olyan önfeledten, olyan vigyázatlanul, hogy feltevésünk helyességéhez ő maga szolgáltatja a döntő bizonyítékot. Egy helyen ezt mondja: „Nem tudok írni, amíg nem ismertem meg a világot. Még az elején vagyok – negyven éves vagyok -”. Nem néztem utána, hogy Casanova mennyi idős volt, mikor velencei börtönéből kitört. Nem is tartom fontosnak. De azt tudom, hogy Márai Sándor 1900-ban született…
    Hangsúlyoznunk kellett ezt az adatot, mert belőle kiviláglik, hogy ő maga az, és nem hőse, aki oly babonás tisztelettel tekint fel az irodalom bálványképére. Lényének ezt az elhatározó vonását már a gyermekifjúban felfedeztem, akit 17 esztendős korában ismertem meg. Természetes, hogy ebben a zsenge korban makacs lázadó volt – mi egyéb is lehetett volna? Tele temperamentummal, de korát messze meghaladó értelemmel is, teljesen kifejlett formaérzékkel és olvasmányait okosan, sőt gőgösen válogató kritikával. A középiskolai tanulmányai befejezése előtt áll diákkal a már férfikora teljében álló tanár hosszú és mégis oly rövidnek tetsző órákon át járta Bártfa gyönyörű fenyveseit. És már akkor és ott egészen világosan és minden kétséget kirekesztő bizonyossággal megérezte benne a nagyra hivatott tehetséget.
    Azóta egy percre sem vesztettem el szemem elől. Úgy figyeltem és szerettem, mintha tanítványom lett volna. Sok szép ó rát szerzett egyre izmosodó talentumával; gyakran tett büszkévé jóstehetségemre, amely előre látta nagy hivatottságát, néha aggódó fejcsóválásra bírt, sőt ellentmondásra ingerelt és aggodalommal töltött el, ha az volt az érzésem, hogy rossz sugallatok kerítették hatalmukba. De mindig rajta volt a szemem, barátsággal és szeretettel. Így lett a tizenhét éves sihederből negyven éves férfiú, erős, öntudatos, biztos járású s mindenekelőtt és mindenek felet művész. Művész és ember, aki nem alkuszik, nem kacérkodik sem jobbra, sem balra, nem szolgál idegen isteneket és el van tökélve rá: „vitam impendere veros”.
    Ennek a művészettiszteletnek és igazságkeresésnek eddig legszebb és legértékesebb momentuma a Vendégjáték Bolzanóban.

-n -y-

Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet 752. szám, 1940.