A műköltészet a népköltészet által, midőn ennek formáit és tartalmát magába olvasztja, nemcsak megifjodik s meggazdagodik, hanem szorosabb érelemben nemzetivé válik, vagyis nem pusztán a nemzet műveltebb osztályaira, hanem az összes nemzetre hat, oly tárgyakat zengvén, melyeket mindenki megérthet s oly hangon szólván, mely a nemzet minden egyes tagjának szívéhez utat talál. A műköltészet többször s minden nemzetnél el-elválik a népköltészettől, idegen költészetnek hatása alá kerül, vagy általános emberiségre törekedvén, kozmopolita jelleget ölt; de mindannyiszor újra visszatér a népköltészethez. Ki tagadhatná a skót népballadák hatását az angol költészetre. Béranger nem az utai énekek (chansonok) hatása alatt írja-e legközvetlenebb s a francia szellemet leghívebben visszaadó dalait? Goethe és Heine nem a népdalok alapján teremti-e meg a specifikus német műdalt? S végre Arany nem a székely népballadák alapján alkotja-e meg költészetünkben a műballadát? S Petőfi a népköltészet szellemében a specifikus magyar műdalt, mely a fényes termekben, az utcán s kunyhókban egyenlően lelkes ajkakról hangzik? Valóban a költészet a szó legvalódibb értelmében nemzeti költészetté csak a nép elem felvétele által lesz. A magyar költészetben e fejlődés és e tétel igazsága szembeszökően feltűnik. A múlt század második felében megindult irodalmi mozgalmak és irányok jelzik a prózai és költői irodalom átalakulásának kezdetét, Arany és Petőfi annak befejeztét s ezek után nemsokára újra bekövetkezik költészetünkben a forma és tartalom közötti összhang felbomlása s a nemzeti jelleg csökkenése.
A különböző költői irányok egész Petőfiig nem gyakorolhattak egyetemes hatást. A franciás iskolának, klasszikainak, népiesnek megvolt a maga közönsége, a nemzet egy-egy osztálya, a német-görög-féle klasszicizmus méltóságán alulinak tartotta a közérthetőséget; az Auróra-kör költői nemzetivé tették ugyan költészetünket, de a népies elemnek a műköltészetbe olvasztását nem vitték keresztül.
Az eposz formájában megmaradt klasszikainak, a dráma nemzeti tárgyakat dolgozott fel ugyan, de népi elem csak mint bohózatos a komikus hatás kedvéért szerepel Kisfaludy Károly vígjátékaiban; a lírai költészet érezteti a nemzeti költészet hatását, a nyugat-európai versformák uralkodnak, a nemzeti ritmust költőink csak sejtik, de lényegével tisztában nincsenek s Kisfaludy Károlytól azt kívánják, hogy népdalait rímes jambusokban és trocheusokban adja elő.
A figyelem azonban mégis már a népköltészet felé fordul: Csokonai V. Mihály s Pálóczi Horváth A. népdalai, a váci énekeskönyv, népdalok gyűjteménye Vitkovits Mihály szerb népdalfordításai, Bajza, Toldy ösztönzései mint ezt bizonyítják s a népies nemzeti költészetünk fejlődésének kezdetét jelzik. Vörösmarty s Kisfaludy egyes népies genreképeket s az utóbbi különösen népdalokat írnak. Czczuor egész kötet népies költeménnyel lép fel, a népies elem diadala a közéletben és költészetben egyaránt közeledik, míg végre Szigligeti népszínműveiben, Arany elbeszélő költeményeiben s balladáiban, Petőfi lírájában teljessé válik. Kisfaludy Károly, de különösen Czuczor készítik elő költészetünkben a népies elem diadalát, amelynek alapján teremti meg Petőfi a specifikus magyar műdalt, Arany János a tárgyra, hangra, előadásra nézve tisztán nemzeti eposzt és a műballadát, Szigligeti a népszínművet.
Hogy a műdal kialakulását teljesen méltathassuk és láthassuk, nem lesz érdektelen összehasonlítani Kisfaludy K., Czuczor G. és Petőfi Sándor dalait.
Ez utóbbiak népies elemeit legelső kritikusunk és esztétikusunk, Gyulai Pál, egyetemi előadásaiban s egyik fővárosi társaskörben tartott fölolvasásában kimutatta, de Kisfaludy K. és Czuczor költészetének népies elemei még kellőleg méltatva nem voltak, pedig csak akkor láthatjuk teljes világításban Petőfi érdemeit, ha az előzményekkel tisztában vagyunk.
Tagadhatatlan, hogy a magyar romanticizmust Kisfaludy Károly és köre alapította meg, de az teljesen nemzetivé, éppen a népies elem nem teljes méltánylása miatt, nem válhatott. Maga Kisfaludy ír népdalokat, de azért Kölcsey dalairól egész elragadtatással nyilatkozik s ezek és a német költészet hatásától egyéb dalaiban és balladáiban nem tud megszabadulni.
Barátja, Stettner és Toldy javallatára fog a népdalíráshoz s 1828-ban 25 népdalt ír s a következő évben újra nyolcat. E dalok hatása általános volt. Míg a Vitkovicséit öt-hat évvel ezelőtt észre sem vették, de még most sem igen méltányolják, mert több volt bennük a népi, mint a művészi, a Kisfaludyéi a kellőleg előkészített közönségben rendkívüli visszhangra találtak s a Rákosi szántó, a Szülőföldem szép határa hangzott szerte e hazában* (* Bánóczi J.: Kisfaludy Károly és munkái. II. kötet, 112. lap.) Toldy szerint azon sajátságok, melyek a magyar népdalt bélyegzik, mesterkézzel vannak visszaadva Kisfaludy Károly dalain. Ha Kisfaludy népdalait vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy egyik-másik eltalálja a népdal hangját, csinos szerkezetűek, de mindig érezzük azt, hogy ezek csak utánzatok. Általában Kisfaludy a lírában gyenge. Sajátságos tünemény! Élete kalandos szenvedésekkel, nélkülözésekkel teljes; jellemében a dac és büszkeség uralkodik, emellett érzékeny, szíve könnyen olvadó sőt még férfikora hanyatló éveiben is új, erős szerelemre képes gyulladni és mégis nem válik jeles lírikussá, hanem korához mérve figyelemre méltó drámaíróvá; de amint drámáiban kevés a drámaiság, a gyorsan folyó cselekvény, az indulat, a pátosz, úgy népdalaiban sem igen találjuk meg a népdal egyik jellemző sajátságát, az érzelmeknek drámai kifejezését.
Petőfi élete hasonlóképp kalandos, most deák, majd vándorszínész, katona, s csak azért tér be hozzá a családi élet nyugalmas boldogsága egy pillanatra, hogy megpihenve, fokozott erővel küzdjön a csatatéren azon eszmékért, amelyekért lantjával lelkesített s csakhamar – örökre elpihenjen. Jellemében, mint Kisfaludyéban az érzékenység, dac. És büszkeség uralkodik, könnyen fellángol, végre az igaz szerelem a boldogság révpartjába viszi. Színészkedett, szenvedéllyel szerette a színpadot, s mégis drámáival erős kudarcot vallott, de legnagyobb lírikus költőnkké lett. A két költőnek életviszonyokban s jellemben való egyezése mellett ily eltérő költői jellemét megmagyarázzák a korviszonyok, az élettapasztalatok különbözése s a származás. Kisfaludy nemes ember, egy őscsalád ivadéka s a művelt országokban tett őscsalád ivadéka s a művelt országokban tett vándorlásai egészen más hatást gyakoroltak lelkére, mint Petőfiére az ő részint magányosan, részint vándorszínész truppokkal tett kóborlásai.
Kisfaludynak nélkülözni kellett az anyaszeretet melengető hatását s csak a testvéri szeretet részvételével kellett megelégednie, az apai szigor és elfogultság ellenében; Petőfi édesanyja gyengéd, szerető szívének összes melegét érezte s költői pályája kezdetén már az atyai szigort elolvasztotta dicsőségével, úgy, hogy az anyai szeretet és az apai büszkeség egyformán emelhette lelkét. Kisfaludyra nagy hatással volt a művelt nemzetek irodalma, Petőfi csak a saját érzelmeinek hatása alatt áll; Kisfaludyt némileg zárkózottá tették élettapasztalatai s a kor felfogása, Petőfit érzelmei nyilvánításában semmi sem korlátozta, Kisfaludy azon korban élt, midőn a nemzet legföljebb csak a múltra tekintett s szükséges volt a nemzeti érzés fölgerjesztése; Petőfi kora a nagy átalakulások sejtelmét hordozta, s egy fényes jövőről álmodott. Íme az okok, a melyek miatt a jellem- és életviszonyok oly nagy hasonlatossága mellett Kisfaludy kiválóan drámaíróvá, Petőfi pedig lírikussá lett; az okok, amelyek miatt Kisfaludy nyelvben nem lehetett teljesen magyaros, hisz éppen akkor amidőn a valódi irodalmi működése kezdődik, tanulmányozza Kazinczy munkáit és így tartalomban nem lehetett népies, kifejezésben közvetlen. Népdalaiban, nem a maga érzelmeit zengi meg a népdal formájában és szellemében s a népköltészettel nemigen lévén ismerős, a nép érzése és gondolkozása módjában nem élvén magát bele, a népdalokat híven utánozni sem tudja.
Egy lépéssel tovább megy Czuczor. A nép gyermeke volt, ismerte népe költészetét és jellemét, őszinte, nyílt lélek, önérzetes dac nélkül, érzékeny érzelgés nélkül s szenvedései dacárai inkább vidám, mint komoly kedélyű. Súlyos szenvedések nehezedtek az ő lelkére is, nemcsak tanított az iskolában, hanem magának is sokat kellett tanulnia egy felsőbb intézetben, az élet iskolában, éspedig e tanulmányai legdrágább kincsét emészték föl, költészetét. – Állása, körülményei megkívánták tőle ez áldozatot; s míg más költőket éppen szenvedésük emel fel a Parnassus magaslatára, őt ezek kényszerítették onnan leszállani; s míg a költők legszebb költeményeikkel az őszinte fájdalmat tolmácsolhatják, ő a szív szenvedését az ész munkájával nyomta el.
1836-ban jelentek meg „Poetai Munkái” s ez alkalmat felhasználták személyes ellenségei, hogy ha lehetséges volt volna a bence-szerzetes költői szellemét békóba szorítsák. 1848-ban jelent meg Riadója s politikai ellenségei bilincsekbe verve Kufstein várába zárták; kétszeres kínnal gyötörték; elrabolták szabadságát, elszakították hazájától. Valóban sokat kellett Czuczornak szenvednie! Gyötörték testi bajok, anyagi csapások, sokáig üldözték méltatlanul, gyakran vegyítettek mérget öröme közé ellenségei; de, bár sokszor el is volt keseredve, mindig felemelkedett azon magaslatig, hol lelki nyugalma visszatért; a fájdalom harmatcseppjei, enyelgő játszi humorának csillogása, fénye, úgyszólván örök szivárvánnyal vonták be lelke világát, melyben gyűlölet nem fogamzott meg más, mint hazája és nemzete ellenségei iránt. Éppen ezen erős fajszeretete képezi mind költői működésének, mind nyelvészkedésének alapjellemét; ebből származnak jelességei ott, hibái itt. A néphez s általában nemzetéhez való vonzalma vonta őt a költészethez, amelynek termékeit kezdetben gyűjtötte, később utánozta. A nép érzés- és gondolkozásmódjának ismerete, továbbá a nép nyelvének, kifejezésmódjainak birtoka, párosulva a költői tehetséggel, képesítették őt arra, hogy a népköltészetet ügyesen tudja utánozni; de másrészt személyes éleményei s állása nem engedték, hogy lelke közvetlenül s őszintén nyilatkozhassék meg a népköltészet formáiban. Így foglal ő el középhelyet Kisfaludy K. és Petőfi között; az előbbi fölött áll, mint ügyes utánzó, ez utóbbi alatt ll, mert csak ügyes utánzó.
Petőfi életének legváltozatosabb s legnyomasztóbb körülményei között is megőrzi jellemének egy fő vonását, a dacos önérzetet, mellyel megveti az üres nagyságot, s mellyel magát, mint a nép gyermekét, az egész osztály képviselőjének tekinteti. Ő nem pusztán csak rokonszenvezett a a néppel, amely felé a költők s államférfiak figyelme fordult, ő azonosította magát vele; míg Kisfaludy és Czuczor szerették a népet, de azért felette állottak, Petőfi beleolvadt a népbe; míg Kisfaludy és Czuczor, az előbbi kevesebb az utóbbi tagadhatatlan sikerrel, utánozták a népköltészet hangját és szellemét, Petőfi dalköltészete maga a megtestesült népköltészet; míg pl. Czuczor csak arra törekszik, hogy eltalálja, hogyan gondolkodik és érez a nép, Petőfi úgy érez s gondolkodik, mint a nép s úgy beszél, mint ahogyan a nép szokta magát költőileg kifejezni; Czuczor egyénisége csak az utánzás módjában nyilatkozik, Petőfi egyénisége maga a teremtő és alkotó eredeti szellem, mely nem utánoz, de a rokonságnál fogva hasonlót hoz létre; Petőfi saját érzelmeit, saját élete viszontagságait teljes közvetlenséggel, a népköltészet üde bájával s megkapó naivságával rajzolja, de mégis úgy, hogy az egész nemzet élvezheti s így ő nemcsak népköltő, több, valósággal nemzeti költő, aki a népdal alapján megteremti a magyar műdalt, amelyet egyenlő hévvel zeng a nemzet minden egyes tagja.
Különben Czuczor népkölteményeinek jellemzésére elég volna felemlíteni azt, mi volt a költő célja. Toldy F. már 1827-ben ösztönzi őt népdalok gyűjtésére; de gyűjtés közben sok olyanra talál, ami ízléstelen, s azért elhatározza, hogy ő maga fog népdalokat írni a nép számára. Népdalaihoz írt, de ki nem nyomatott előszavában mondja hogy némely, a nép száján élő nótának se eleje, se veleje, más nagyon rövid, hogy azokat ne is említse, melyek „mocskos kifejezéseik miatt” tisztességes emberek közé nem valók. „Azért – úgymond – hogy e hibát helyrehoznám, néhányat próba gyanánt közrebocsátok. Ami ezen dalok nótáját illeti, azokat az éneklő ifjúságra bízom. Minden faluban találkozik egy-két jó énekes legény és lányka, kik vagy régi, vagy valamely újonnan kigondolt új nóta szerint el fogják tudni dalolni ezeket is… Ideje már egyszer, hogy a Senki Pál, Angyal Bandi Zöld Mari, Becskereki, Cigány lakodalom stb. ilyféle igen aljas könyvecskéknél valamivel csinosabb népdalok is megforduljanak a jámbor falusi ember kezei között. Kívánom kedves földim, hogy a következő dalok szép érzést és jókedves gerjesszenek benned.”
Tehát Czuczort nem az a költői cél vezette, hogy szíve legbensőbb érzelmeit az egész népnek érthető alakban adja elé, hanem hogy az aljas tartalmú népdalokat kiszorítsa. Hogy célját elérhesse, szükséges volt a népdalok célját nemesebb tartalmat önteni, de amely tartalom hű mása legyen a nép érzés- és gondolkodásmódjának s találóan rajzolja a nép viszonyait. E célnak Czuczor népies költeményei s dalai teljesen megfelelnek, a nép hangján szólnak s a nép lelki életét híven tárják elénk. Kisfaludy Károly népdalaiban még a tartalomban s a kifejezésmódjában is sokat veszünk észre, ami népiesnek nem illik be: Czuczor népdalaiban kevés ilyen nem népies vonás van, de nem saját érzelmeit zengi meg; Petőfi népdalaiban, tartalomban és formában, a népköltészet szelleme s a költő saját egyéni jelleme tükröződik le.
E három költőnk egymáshoz való viszonyának föltüntetésére nem lesz érdektelen, sőt nagyon is tanulságos, ha költeményeikben, a népköltészet legfőbb és legsajátosabb jellemvonásait kutatjuk fel s mutatjuk meg.
Kisfaludy K. népdalainak nyelvről általában elmondhatjuk, hogy az nem népies; egyes, a nép által használt idegen szók (muzsikálnak, trombitálnak), egyes népies kifejezések mellett nagy számmal találjuk az idegen szókat, kifejezéseket, milyenekkel a nép nem él.
Ilyenek: mint a sasok víni szálltak; meződön hány embert táplálsz; barna kis lány a faluból; jöszte, rózsám jöszte hamar ki; a bokorban lelsz te odaki; kék szememben szívet leltél; búmnak árja foly körültem; kebelemre visszaóhajt; hogy rám gondolsz megsusogja; szép nótádra visszadallok; eldallom, hogy te lész kincsem; bár elmémet mint futtatom; szépen zeng a kis pacsirta, ha tavasz kifejlett; öröm helyett könnyet adott stb.
Nem csak egyes szavai s kifejezései, hanem képei sem mindig találók, nem mindig népiesek, sőt a népiessel merőben ellenkeznek. Lássunk egyet-kettőt:
Gömbölyű kis piros sajka
Mézforrásom az ő ajka,
Gyönggyel rakva szagos öble,
S fülmile szól ki belőle.
Mint reggel a játszi lepke,
Szép galambom olyan fürge,
Két ujammal átfoghatom
Ha víg tánczban megforgatom.
(Toldy-kiadás 21. d.)
Suhogva mint az esti szél,
Mély gödréből a vitéz kél,
S mint halvány köd holdvilágánál
Mohács terén tétova száll.
(Toldy-kiadás 26. dl.)
A népdaloknak egyik fő szépségük a korrekt szerkezet s a pointe. Azonban Kisfaludy a dalforma ellen sok vétséget követ el; a költemény elnyúl s az él eltompul. Pl. a 2. számú dal második szaka teljesen felesleges betoldás; a 8. számú egészen ellapul, s utolsó három strófájának egészen ellapul, s utolsó három strófájának egészen el kell maradnia. Általában csak kettő-három van a 34 dal között, amelyben elég szerencsésen utánozza a népdal hangját és formáját.
Czuczor egész kötet népkölteménnyel lépett fel s e kötetben kevés van olyan, amiben szerkezeti hibákat vethetnénk szemére; nyelve és stílusa népies, hangulata legtöbbször szintén az. Az igazi bánat s kötődés, érzés és észjárás, legtöbbször hű kifejezést nyernek dalaiban, s azonfelül a népköltészet sajátos jellemvonásait szintén megtaláljuk költeményeiben: az egyszerűséget élénkséget, őszinteséget, az egyénítést egyes személek és tárgyak rajzaiban s az érzelmek festésében, a gondolatok és érzelmek ellentétezését, az érzelmek fokozatos drámai haladását s mintegy drámai előadását, vagyis az érzelmeknek tettekben nyilvánulását; a külső és belső világ összefüggésének érzetéből származó festőiséget, midőn a kiinduló pontot valamely természeti kép adja, a túlzást az érzelmek s gondolatok kifejezésében, az érzelmek s eszmék meglepő és hirtelen társulatát stb.
Az érzelmek drámai előadására kitűnő például szolgál Czuczor „Alföldi legény” c. dala. Az első strófában elmondja a legény, hogy sárga csikó paripáján menne galambjához, de a bírónál van, mert tilosban kapták; a második strófájában a legény kéri a bírótól a lovat; a harmadikban már vágtat lován kedveséhez. A második rész még drámaibb:
Fuj süvölt a Mátra szele,
Üngöm, gatyám repül vele,
Kalapom el is kapta már,
Tiszába vitte a tatár.
Isten-adta falu nyája
Ez is csak utamat állja,
Talán itt jár hét vármegye
Juha, borja és tehene.
Habos sárga csikóm nyaka
Ujjnyi vastag a por rajta,
Meg ne utálj kedves rózsám,
Hogy oly sötét poros orczám.
Subám zálog a birónál,
Kalapom a Tiszán uszkál,
De a szívem itten dobog
Forró lángja feléd lobog.
Valóban mesteri e költemény, amelynek nincs egy hibás, helytelenül alkalmazott szava, felesleges sora, s mily közvetlenül, megragadóan van kifejezve az érzés és vágyódás a kedves után: a legény subáját ott hagyja a bírónál, hogy lovát kikaphassa; vágtat kedveséhez, minden összeesküdik útjában ellene, minden késlelteti; a szél elviszi kalapját, a falu nyája miatt, mely éppen most oly nagy, nem vágtathat. Szinte érezzük a türelmetlen vágyódást! S mily szép az a gyöngédség, amellyel magát kedvese előtt mentegeti, s mennyi egyszerű és megragadó természetes érzés az utolsó versszakban:
De a szívem itten dobog.
Mily szépen olvad össze a természet és érzés az „Esik eső” c. dalban; az eszmetársulás és ellentétezés szépséges s a pointe valóban kedvesen hat, főképp az utolsó strófában:
Viszi a szél a felhőket
Lefelé,
Felhők mögül ragyogó nap
Jö elé.
Hej bár vinné búmat is el
Magával;
Csak engemet hagyna együtt
Babámmal.
Ilyen a „Csárdában” című rapszodikus menetű s keserű, a megcsalt kedves szokásos átkával (verje meg az igaz Isten) végződő felköszöntője igazi népies hangulatot tükröztet vissza.
Igazi népdal a „Temetőben” című, különösen kiinduló pontja és befejezése; bár menete egy kissé nehézkes, ritmusa sem oly korrekt, mint Czuczor egyéb népdalaiban.
Csipkére van fehér kendőm szegve,
Borult szemem könyekkel van telve,
Fehér kendőm szellő lebegteti,
Könyemet senki sem törülgeti.
A tavasz kihajt, de csak az ő bújára; a „piros lábú fehér galamb” párjára talál, de ő sas reptével sem találhatna párjára; odamegy a temetőbe s ráborul kedvese sírjára:
Áldjon meg a jó ég hogy szerettél,
Sötét sirba hiv szerelmet vittél,
És engemet hagyjon el az Isten
Ha kivüled valakit szerettem.
Az áldás és átok ellentéte csak emeli a befejezés szépségét. A „Bakonyi legény” (1-3) könnyű, kedélyes, gondtalan élete megfelelő könnyűséggel s a kellő hangulatban van visszaadva s különösen a harmadik igazi népdal.
A „Csaplárosné” (Hideg szél fuj Mátra felől), „Csárdás” (Ej be füstös ez a csárda), „Kósza Pista (Kósza Pista csárdában ül, Ihatnék is nem is) igazi népies hangulatuk és nyelvezetük által tűnnek ki.
Nagyon kedves s igazán népies jelenetet rajzol a „Gémes kút” című, amelynek formája, szerkezete tisztán a népdalé.
Kerek puszta, gémes kut,
Oda visz a gyalog ut,
Gyalog uton a kis lány,
szedi lábát szaporán.
Gyalog uton a kis lány,
Hová megy oly szaporán?
Üres korsó kezében
Tüz szikrázik szemében.
Gulyásbojtár a kutnál
Ihatna – de csak ott áll,
Hej, te kis gulyásbojtár
Tüzes szemed kire vár?
„Üres korsót töltök én,
Lángszerelmet oltok én;
Gyalog uton kis lány
Erre, erre szaporán.”
Végre Czuczor egyik legszebb népdalát „A megcsalt leány” címűt is meg kell említenünk.
Jár a leány virágos zöld mezőben,
Fehér kendő lobog piczi kezében,
Barna legény hej ne indulj utána,
Bánatvirág fakad minden nyomába.
A leány nem hajt már a hívogató szóra s a sebet mélyen hordozza szívén?
Barna legény, nem mék én a berekbe,
Galandbokrot sem kötök az üngödre,
Egyszer tettem s átkozott volt az óra,
Melyben veled megállottam egy szóra.
Czuczor népdalaihoz tartoznak a Huszárdalok is. Döbrentei is írt Huszárdalokat; de mily különbség e két költő dalai között! S e különbségben láthatjuk a nagy lépést, amelyet Czuczorral költészetünk a teljes nemzeti költészet felé tett.
Czuczor népdalai között van kettő: „Száraz füre deres harmat hulladoz”, „Bort ittam én, boros vagyok”, amelyekről a költő megjegyzi, hogy eredeti népdalok átdolgozásai s egy (Mikor kicsiny voltam), amelyet egy szláv népdal hasonlatára írt.
De a „Szántó legény dala” Czuczor eredeti költeménye, amelynél szebbet, valódiabbat a helyzetdalok között népköltészetünk nem mutathat.
Benne van a földműves összes élete, külső és belső élete egyaránt. Munkája, mely őt a földhöz köti s kifárasztja testét, nem bilincseli le lelkét, amely, mint a pacsirta, felszáll a magasba, felemelkedik Istenéhez, akinek nevével kezdi segítségével folytatja és fejezi be munkáját.
S ez érzést mily nyomatékosan fejezi ki az első strófa végsora: Jézus segélj, haj! Hogy ne emelkednék fel lelke, midőn csillogó gyöngyharmaton, mezei szép virágokon jár, a kis pacsirta is dalolva „szánt” felette, elébe repül párja és fészkébe csalogatja.
Szántó pajtás, kis madárkám,
Nézz le, nem látod-e babám?
Hej ha én fönn lebeghetnék,
Mindég babám felé néznék,
Csáli Gyöngyös, haj!
Mily ízes lesz az étek, amit az ő párja fog délben hozni s amit együtt fognak elkölteni! S mily könnyű lesz az édes deli pihenés után estig szántani.
Mily gyönyörű kép! Mily élénken, mily hű színekkel ecsetelve! A kelő hajnal fényében csillogó gyöngyharmata az ugaron, amelyen a deli szántólegény négy tulokkal most kezdi munkáját; a fölötte zengő pacsirta eléje siető párjával, ami a legényt kedvesére emlékezteti; mily önkéntelen a kérdés: vajon nem látja-e a pacsirta az ő galambját, s a természetes felsóhajtás, hogy ha ő pacsirta volna, mindig csak kedvesét nézné. Miden oly természetes s mégis oly művészi; oly valók a színek s oly eszményi az egész kép; semmi érzelgés s mégis oly meghatva érezzük magunkat. A kelő hajnal fényében tükröző természet levegője épp oly üdítőleg hat lelkünkre, mint a romlatlan lélek természetes érzelme, a természet- és kedélyvilág ez üdítő harmóniája megindít, nemesít, felemel, mint ahogy emelkedni érezzük lelkünket akkor, ha a hajnali fényben felébredő tavaszi természet üde levegőjét szívjuk magunkba.
Ha Czuczor a Szántó legény dala s a Falusi kis leány Pesten című költeményein kívül egyéb népkölteményeket nem is ír, már ezek is kétségbevonhatatlanul bizonyítanák, hogy ő tökéletesen bele tudta magát élni a nép érzés- és eszmevilágába. Ez utóbbi genreképben nyilatkozó naivság épp oly megható és kedves, mint az előbbi tiszta érzése s üde színezete. A falusi kis lány önkéntelenül kitörő bámulata a tarka, ünnepi, fényes öltözeteken s emeletes házakon, az urasági inas libériájának hatása, a hízelgő beszédben való naiv tetszelgés, a természetes bizalom és önkéntelen félénkség, az édesanya intő szavának ereje s mégis félelme, hátha az az úr, akinek szavára nem hallgatott, megharagudott; s fogadása, hogy hibáját jóvá fogja tenni, s mindez nem száraz leírásban, hanem közvetlenül egy monológban adva elő, oly kedvesen hat a lélekre, mint ahogy csak a romlatlanság, az igazi ártatlanság hathat. Míg a Szántó legény dalát a mezőn midig fogják énekelni, a Falusi kis leány mindig fog hatni szeretetreméltó naivságával.
Azonban bármily szépek is Czuczor egyes dalai, bármily híven rajzolja is gyakran a nép viszonyait, bármennyire bele tudja is magát élni a nép érzés- és gondolkodásmódjába,mégis érezzük, hogy a költő öntudatosan utánoz, de nem öntudatlanul teremt.
Akinek egész egyénisége nemcsak rokon, hanem ugyanaz volt a népével; akinek lelke s lelkének megnyilatkozása épp oly őszinte, természetes, és közvetlen, mint a népé; aki nem utánozza a népdalt, hanem az ihlet teremtő erejével a maga lelkét önti a népies formákba és genreképein is látjuk, hogy lélekben összeolvadt a néppel, az – Petőfi Sándor.
Petőfi lírai költészetének legjellemzőbb vonásait, az őszinteséget, természetességet, közvetlenséget és egyszerűséget a nyelv sajátságaival együtt, mintha csak a népköltészet tanulmányozása által szerezte volna meg; pedig ezek azon szoros rokonságból származnak, amely közte és a nép között van. Azon dalai, amelyekben a magyar földről énekel (Ha a föld Isten kalapja), legtisztább egyéni dalai, helyzetdalai, természetfestései, genreképei, az őszinteség és egyszerűség mintaképei, bár némelykor annyira őszinte, egyszerű, hogy megszűnik költői lenni.
Petőfi lelke összeolvad a természettel s innen származnak egyrészről szebbnél szebb képei, másrészről a festőiség, mely a népdalok egyik jellemző sajátsága. Ilyenek ama népdalok: A merre én járok, még a fák is sírnak, vagy: Kicsiny falu fehér ház stb.
Petőfinél még számos ily költeményt találunk. Ilyenek:
Zöld leveles, fehérvirágos akáczfa, Sikos a hó, szalad a szán, Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Hegyen ülök busan nézek le róla, Éj van, csend van, Ereszkedik le a felhő, Le az égről hull a csillag, Hull a levél a virágról stb.
A költő a természet tárgyait vagy jelenségeit vagy csak kiinduló pontul használja érzelmeinek festéseiben, vagy pedig a természet tárgyai és jeleneteinek rajza folyton változik érzelmeinek festésével s ekkor újabb és sokszor ellentétes képek és érzelmek vonulnak el lelkünk előtt. Az első esetre Petőfinél:
Sikos a hó, szalad a szán,
Esketőre viszik babám,
Esketőre viszik szegényt
Mások kivánsága szerint.
Hej, ha mostan hó lehetnék,
A szán alatt beroskadnék;
Fölfordulna s kedves babám
Még egyszer átkarolhatnám.
Átkarolnám, ajakára
Csókot nyomnék utoljára,
S melegétől hű szivének
Elolvadnék, úgy halnék meg.
A második esetre nagyon szép példa a következő:
Hull a levél a virágról,
Elválok én a rózsámtól,
Isten hozzád édes,
Isten hozzád kedves
Galambocskám!
Sárgul a hold az ég alján,
Mind a kettőnk oly halavány,
Isten hozzád édes stb.
Harmat hull a százaz ágra,
Könyek hullanak orczánkra,
Isten hozzád édes,
Isten hozzád kedves
Galambocskám!
Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán,
Isten hozzád édes stb.
Többször a költő, mint a népdalokban látjuk, az ellentétes gondolatokat társítja vagy átcsap egyikről a másikra, ami élénkséget, csattanósságot szül. Ilyenek: Temetésre szól az ének, Te voltál egyetlen virágom; vagy pedig:
Ez a világ a milyen nagy
Te, galambom, oly kicsiny vagy:
De ha téged birhatnálak
E világért nem adnálak.
Te vagy a nap, én az éjjel,
Teljes teli sötétséggel:
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szé hajnal hasadna!
Ne nézz reám, süsd le szemed:
Elégeti a lelkemet.
De hisz úgy sem szeretsz engem:
Égjen el hát árva lelkem!
Különösen szépen nyilatkozik az eszmetársítás, amidőn a tárgyak és jelenetek bizonyos gondolatokat ébresztenek (mert az érzelmek is felkeltik egymást), társulnak. Csak egy-két csattanód példát említek: A virágnak megtiltani nem lehet, Mi foly ott a mezőn s különösen ilyen A Dunán című:
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s duló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a sziven nem vág szenvedély;
Mégis ha elmegy fergeteg s hajó,
A seb begyógyul s minden ujra jó.
S az embersziv, ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.
A gondolatok egymásba foglalása s fokozása, az érzelmek túlzó kifakadása, mint népköltészeti jellemvonások hasonlóképp megtalálhatók Petőfi több dalában, pl. Ki nagyobb a szent Gellért-hegyénél? Mi van innen távol? Hol van oly nagy pusztaság? Stb. Ilyen a következő is:
Nem tesz fel a lány magában egyebet,
Csakhogy téged csalfa legény, elfeled;
Addig feled, addig feled, csak feled,
Mig a szive bánatában megreped.
Végre a sajátságos jellemvonása Petőfi lírájának a drámaiság, vagyis, hogy érzelmeit nem annyira elbeszéli vagy leírja, hanem újra mintegy átéli költeményeiben, vagy pedig érzelmei hullámzását csak az esemény egyes mozzanataiban fejezi ki; vagy végre a drámai dialóg vagy monológ formájában, mint tűnődést, tépelődést stb. Gyere lovam című a költő terülmetlen vágyódását kedvese után így fejezi ki:
Gyere lovam, hadd tegyem rád nyergem!
Galambomnál kell még ma teremnem,
A kengyelbe most teszem be lábam,
De lelkem már a galambomnál van.
Száll a madár, tán párjához siet;
Sebesen száll, el is hagyott minket;
Érjük utol szaporán, jó lovam,
A párját ő sem szereti jobban.
Önkéntelenül is feltűnik a hasonlóság Petőfinek e dala és Czuczor „Alföldi legénye” között, azonban tagadhatatlan, hogy Czuczor e darabjában felülmúlja Petőfit. Míg Petőfi dala csak a készületet s utat írja le, Czuczorné azzal végződik, hogy a legény kedveséhez érkezett; Petőfi dalában nincs semmi akadály felemlítve, melynek áttörése a türelmetlenséget határozottan kifejezné; Czuczorné dalában még a drámai küzdés is meg van s mily jellemző a legény felkiáltása:
Istenadta falu nyája,
Még ez is utamat állja.
Petőfi dalának ritmusa ellen is lehet kifogást tenni. Azonban míg Czuczor csak egyes költeményeiben mutatja a népköltészet szellemét, Petőfi egész költészete maga a népköltészet, s ami Petőfi költészetét leginkább jellemzi, az, hogy nem képzelte magát bizonyos helyzetekbe, nem gondolt érzelmeket, hanem a mit írt, azt át is élte. A Cipruslombok-ban is, habár szenvedéseinek s fájdalmainak alapja nem volt valódi, úgy énekli meg érzelmeit, mintha valósággal élményei keltették volna fel azokat. Oly annyira beleélte magát a képzelt helyzetbe, hogy végre teljes meggyőződése volt az, hogy Csapó Etelkát forrón szerette s így halála miatt koporsójánál és sírjánál kesereg, egészen belebetegszik fájdalmába s csak sokára képes feledni a távollét hatása alatt; de még ekkor is, bár messze vándorolt:
Mindig, mindenütt a hol jártam-keltem,
Bánatos emléked mint egy sötét fátyol
Huzódott utánam sirodnak halmától.
Ily erős képzelő tehetség s gyöngéd, fogékony kebel, őszinteség és egyszerűség alkotja a valódi, nagy lírikust, amilyen Petőfi is volt. De Petőfi a mi költészetünk fejlődésében nemcsak mint nagy lírikus érdemli meg a méltánylatot és csodálatot, hanem mint az a költő, ki dalaiban a népköltészet szellemét diadalra emelte s így költészetünket a szó legvalódibb értelmében nemzetivé tette.
Amint láttuk, Petőfi lírai e önkéntelenül nyilatkozik a népköltészet szelleme, ez Petőfi egyéniségéből folyik s nem tudatos tanulmány és utánzás eredménye, mint pl. Czuczornál vagy Kisfaludynál.
De Petőfi dalainak nemcsak a érdemük, hogy a nemzeti jellemvonások s nemzeti szellem hű kifejezői, hanem az is hogy valóságos dalok; tartalom és forma nemcsak nemzeti, hanem művészi s így alapítója ő a műdalnak. Petőfi hatása költészetünkre rendkívüli nagy volt; az utánzók egész serege termett elő; nemcsak a nagy elmék morzsáin élősködők, hanem a jobb tehetségek is Petőfi varázsa alatt állottak. Lírai költészetünkben fő forma lett a dal; az utánzók légiója dalolt mindenről, ami csak eszébe jutott; de e dalok legnagyobb része oly viszonyban áll Petőfi dalaihoz, mint verebek csiripelése a pacsirta énekéhez. Oly tárgyakról daloltak, amelyekre nem illett a dalforma s úgy daloltak, hogy fülsértő diszharmóniát hallattak. Az utánzás bármily hű, bármily művészi, sohasem teheti ránk az eredeti hatását. De hatásának volt egy más oka is. „Az a varázs, mely Petőfi költészetét övedzi, nemcsak a költészet varázsa.
Bizonyára nagy lírai költő s a legnagyobb angol, francia s német költőkkel is versenyez – nekünk pedig kétszerte nagy, mert a magyar költői szellem legerőteljesebb kifejezője –, de mindez magában nem fejti meg azt a rendkívüli varázst, amelyet költeményei reánk gyakorolnak. Életének és halálának szintén része van e varázsban, életében és halálában szintén annyi költészet nyilatkozik, mint műveiben, e kettő egymásra hat és egymást emeli, kalandos ifjúsága, regényes szerelme, a forradalom, melynek költője a csaták, melyekben a lantjával és kardjában küzd, halála csatamezőn, már magában megragadják a képzelmet s a szívet földindulással tölti el… De Petőfi költészete különben is oly szoros kapcsolatban van életével, hogy egyik a másikat magyarázza; nemcsak élményeiből írt, mint Goethe, hanem saját életét írta le s innen összes költeményeinek bizonyos drámai értéke van.”* (* Gyulai Pál: Petőfi Sándor költészete 1-2. l.)
Mint tudjuk, Czuczor nem lehetett népdalaiban olyan közvetlen, mint Petőfi. Nem engedte ezt már állása, de nem is voltak oly élményei, amelyek a teljes átérzettség s egyéni hév melegét önthették volna dalaira; mint Kisfaludy Károly és Vörösmarty kortársa forma és tartalom tekintetében ezek hatása alatt áll, akik a tiszta népiesség fogalmára s jelentőségének tudatára még nem emelkedtek föl; különben is öntudatos cél lebegett szeme előtt; a népnek finomabb, ízlésesebb dalokat nyújtani, hogy a piszkosabbakat kiküszöbölje.
Mindenesetre hálára méltó törekvés volt, bár akadna manapság is utánzója Czuczornak!
Petőfi költészete nagy fordulatot jelez költészetünk fejlődésében, de Czuczoré e fordulat bekövetkezését előre láttatja; s ha Petőfi dalait az egész nemzet énekli, vannak Czuczornak is dalai, amelyeket mindenki ismer.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 31-34. szám, 1895. aug. 4.-25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése