Egri Lajos (1888-1967): Szegény ember szerencséje (mese)

 
Valamikor réges-régen,
Valamelyik világszélen,
Élt egy öreg, gazdag király.
Drága kincse halomba áll.
Volt aranya, polyva számra.
Nem is tudta, mi a száma.
Hát még a sok gulya, ménes:
De ő azért nem volt kényes.

Öreg koldus, udvarába,
Nap-nap után el-eljára,
S meghuzódott egy sarokba.
Ha a király napi utja
Arra vitt el, meg-megállott:
S a koldussal szóba állott.
Beszédjének rendes vége,
Hogy a koldus tenyerébe,
Arany tallért csusztatott bel.
S míg az mélyen bókolt érte,
Nagy kegyesen bucsut intett,
S az utána áldást hintett.
Egy szép napon, nyár utóján,
A királynak rendes útján
Előtünt, mint husz év óta,
Mindennap a koldus gunya.
Foltnak hátán folt rikitott,
Bizony messze elviritott.
Oldalán egy bőrtarisznya,
Lajos, mint az istennyila.
Ábrázatján sürü erdő,
Bajuszt, szakállt bőven termő;
Hajlott csontján alig van hus:
Csak úgy néz ki,mint egy koldus.

Most a király hozzá lépett,
S rá haragos szemmel nézett;
Köszörülvén egyet torkán,
Szólni kezdett ilyenformán: -
„Nap nem mult el husz év óta,
Hogy tallért ne kaptál vóna
S nem futott tán ki belőle:
Egy egyszerü öltözőre?
Öreg koldus földi hajlik
Szólni kezd, de alig hallik.
Okait most előadja,
Rendes ruha mért nincs rajta.
S amíg beszél buggyan könnye,
S legörög a szürke rögre,
Elmondja, hogy mibe kezdett,
Mit nem próbált s mindig vesztett.
S oda sül ki kesergése,
Nincsen neki szerencséje.
„Nincs szerencséd?” – szól a király.
Hát ez mi a csuda-bogár?
Soh’se hallottam felőle,
Magyarázd meg egy-kettőre!
Szerencsének mit nevezel?
A koldus rá rögtön felel:
„Szerencse, ha adok, veszek,
S nyereségbe részes leszek.
Szerencse, ha uton járok
S kincset, aranyat találok.
Szerencse, ha… - -”
„- - - - Elég, elég!”
Szól a király mosolygva rég
Befelé nevet titkosan.
Valami vig gondolatja van.
Kegyesen int s tovább halad,
S a koldus magára marad.

Másnap rendes szokás szerint,
Ha a nap delelőhöz ért,
Megy a király udvarába,
Most utja elején járva,
Megállítja egy gondolat.
Igy mond: „E rég ösmert utat
Bizony már husz éve járom.
Hunyt szemmel ugyan eltalálom?
Tudom, husz lépés a bükkfa,
Onnan tiz a szederinda.
Megint husz a kanyarulat:
s onnan már a virágillat,
Ugy elvezet a sarokba:
Hogy nyitott szemmel se jobban”
S gondolatát tette váltva,
Indul lassan botorkálva.
Gondolatán jól elmulat,
Imhol, itt a kanyarulat.
Hopp! -most megbotlott a lába 
S valami csörrent utána.
Okoskodik, ugyan mi lehet?
Olyan ut ez, mint a lehelet.
Nem szokott itt por se lenni,
Megint csörrent, ehun van ni!
Ördög-adta, meg nem nézem,
Szokott helyem mindjárt érem.
S hunyt szemekkel érem-e?
Isten engem, itt is van e!

És ahogy kinyitotta szemét,
Örült, hogy eltalálta helyét.
De alig hogy helyén megállt,
Már látá jönni a királyt.
Ki tőle mosolygva kérdi:
Hát van-e már szerencséd, mi?
Nincs?! – szól a király haraggal,
Hisz utad hintve arannyal!
Egy zsákkal szórattam széjjel,
És te egyet se vevél fel?
Szaladj! S szedj mi még szedhető
A koldus hamar visszajő.
Megnyult arccal, üres kézzel,
Tekintete busan kérlel,
És elcsukolva hebegi:
„Azt már felszedte valaki.”

A felség haraggal kiáltja:
Hogy lehet, hogy szemed nem látta
A neked kiszórt aranyat?!
Az öreg egy kicsinyt hallgat.
Majd lassan, busan mondja el,
Hunyott szemmel jött ide el,
S elmondá, hogy miért tette.
A nagy ur méreggel telve,
Igy kiált a beszéd közbe:
Udvaromba nem jöhetsz be
Ezentul, te élhetetlen!
Ám a szegény szerencsétlen
Kebléből kitör kesergése
S szól: „Látod király, ime ilyen
A szegény ember szerencséje.”

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 29.

Egri Lajos (1888-1967): Egy ujság hirre

 
A zsarnok télnek szilaj gyermeke,
A szél jár most őrült táncokat,
A havat üvöltve keveri fel
S üti, tépi az ablakokat.

Egy kicsiny háznak rozzant ablakán
A szél dühének enged a ragasz…
Könnyü szárnyán hópelyhet cipelve,
A kis szobába’ mindent behavaz.

És bent, mint őrült, ha rájött a düh,
Sikongat, kering, forog vadul…
S feleltül: száraz köhögés tör
Fel, a vékony takaró alul.

Rongyon, a földön, egy egész család
Fekszik: szülők – és két gyermeke.
Vánnyadt testük összesimulása
A rongy-ágynak minden melege.

Fehér lepel, szép csillogó hópehely
Borítja be a kisded fekhelyet.
- Nyomor gyermeki, óh, mit vesztenétek,
Ha a hó végleg, örökre eltemet?!

Nyomor gyermeki, óh, mit vesztenétek
Ha lefagyna kékült ajkatok…?
Fájdalomnélkül elszenderednétek
És nem kellene – éhen halnotok.

A szél sikongat s őrült kedvteléssel
Szárnyaiból rázza ki a hót
S mint baccháns táncos táncát járá, mignem
Lerántá a kopott takarót.

Összefonódva fekszenek négyen,
Kitakarva a halál-tanyán,
Parány gyermek az üres emlőkön
Függ dermedten a sápadt anyán.

Összefonódva fekszenek négyen
A szél is megunta már a táncot.
Vagy megijedt a csendes emberektől?
Elhagyá a megfagyott családot.

Összefonódva fekszenek négyen…
A szülők és a két halott gyermek…
Az utcán egy részeg dudorássza:
„Édes rózsám, beh nagyon szeretlek.”

Összefonódva fekszenek négyen
S az éhség kínja beléjök fagyva…
Messziről szállt édes-bus zenének 
Itt hal el  egy-egy zengő akkordja.

Nincs isten égbe’, se ember a földön,
Ki meglátná e nyomorultakat.
Ők fekszenek némán, összefonódva
S ott kint az élet csak tovább halad.

„A külvárosnak egy rozzant lakában
A szörnyü hidegben megfagytak négyen”
- Igen – másnap az ujságok eldugott
Helyét csak ez áll. Ó, átok és szégyen!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 4.