2020. júl. 12.

Kuthen (Barina Vendel 1835-1875): Hogy megvénült a fölé…



Hogy megvénült a föld egy éjszaka alatt,
(Nagy idő is egy éj, gyakran míg lefogyott,
Sok kebel megszakadt!)
Végig húzta az ősz deres kezét arczán,
Volt ifjuságának emlékét se hagyván!

Ruhát szerezgetett, míg sütött reá a
Fiatalság napja;
Hogyha majd megvénül, legyen legalább mi
Testét betakarja.
Letépték nyakából haramia-kézzel,
Reszket a vén koldus meztelen testével.

Jött a szent természet, s részvevőn szólt hozzá:
„Tudom mit vesztettél;
Az ifjuból vénné, s a dusból koldussá
Öregem – hogy’ lettél?
De ne sirassanak, de ne bámuljanak,
Fehér fátyolommal gyere betakarlak!”…

Téged befödtek föld; de ha én is illy vén,
Illy elhagyott lettem,
Hogy ne sirassanak, hogy ne bámuljanak,
Ki takar be engem!?
A halálnak hangját siró szellők hozzák:
„Ha minden elhágy is, én hü leszek hozzád!”

Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 27. sz. 1857. dec. 31.

Laborfalvi Flóris: Rózsabokrok



Bolondok háza a fejem, barátaim,
Az őrült foglyok tábora,
Melly föl van ütve ott kopár vadonjain,
Ábrándjaimnak mámora.
Mi is lehetne a rögeszme benne más,
Mint, hogy kit szereték, nem én, de birja más.

A józan ész, e jó orvos be-betekint,
Javul-e már nagy betege;
Rá gyönge napvilágot néha szertehint,
Mellytől derüljön bús ege.
De a sziv érzete sötét felhőivel
Annak sugárát fátyolába födi el.

A szilárd akarat sokat kivíhat,
Erélyétől várhat az ember díjat;
A ki előbb gonosz vala,
Erkölcsös lehet általa.
Megzabolázza a folyók rohamát,
Megtöri a vadak szilaj hajlamát:
A hegyeket elhordja ős fészkéből,
Dús földet képez a vizek helyéből…
Csak arról, arról nem tehetek,
Hogy ollyan őrülten szeretek.

Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 11. sz. 1857. szept. 10.

Laborfalvi Flóris: Rózsabokrok



I.
Rövid tavasz gyanánt eltüntenek
Ifjú koromnak álmai;
Fölöttök domborulva állanak
Bús emlékim sirhalmai.

Az esti szellő el-elvándorol
Hozzájok, mint a remete,
Ki mindent, a mi drága e földön,
Hol térdel, oda temete.

Most életem nyarára gólyaként
Elérkezének éveim;
Az régi lakhelyén ütött tanyát,
Én mult szerelmem berkein.

Megpenditem még egyszer hát, kinos
Szerelmem, méla lantodat;
Ám a jövő ősz majd busan regél,
S a tél nem hallja hangodat.

II.
Míg nem szerettelek, mint most szeretlek,
Nem voltam ollyan, a millyen vagyok;
Akkor nyugodt voltam, s tudtam, hogy élek,
Ma érzem, hogy se élek se halok:
Akkor hittem, remélltem végzetemben,
most élek a biztató szerleemben.

S mi lesz a vége, ez ha majd soká tart?
Lesz-e szerelmi bérem mindezért?
Vagy el fogok sorvadni lángjaimban
Viszonláng nélkül hő érzelmemért??
Tedd, hogy higyek, kecsegtess, hogy remélljek;
Itélj fölöttem, hogy haljak, vagy éljek.

Mi hasznod van belőle, hogy gyötrődöm?...
A drága gyöngyöket nem ismered,
Mellyek szerető szivemben teremnek,
S ekép földi javamat megveted.
Ha égető kint gyujtottál szivemben,
Hogy te is szeretsz, ó! győzz meg e hitemben.

Te voltál a lépveszsző, mellyre szálltam;
Te voltál a tőr, mellyben megfogál:
hogy engem megkötözhess, tenszivedből
Szövődött a bűbájos pókfonál.
Rabod vagyok már, nem kell szabadulás:
Legyen csak szived a börtöni lakás.

III.
Megért a gabna már,
Le is arattatott;
Kévékbe kötözve,
Csűrökbe hordatott.

Szerelmem is megért,
De nincs aratója,
Magától elpusztul,
Mert nincs ápolója.

De a legdrágább mag
- Örök hűség magva –
Kipereg a földre,
S kikel majd tavaszra.

Ebből lesz azután
Szüntelen virágos,
De nem gyümölcsöző
Valódi árva-rozs.

IV.
Hogyha csendes kis lakomból
A szép völgyön jár szemem:
Boldog érzet árja ömlik
Buslakodó szivemen.

Hallom az ércz harangocskát
Csengni ünnepélyesen;
Az egész völgy zeng reája
Békezsoltárt édesen.

De e bájdal, mint szerelmem,
Lassan elhal, tova leng;
Csak utóhangja szivemben
Még sokáig visszacseng.

V.
Hogy két gyertya mellett irdogálok,
Az szokásom ellenére van;
De hiába! kápráznak szemeim,
Most látok csak ugy homályosan.

Betekintettem rózsám szemébe,
S megvakultam hő sugáritól:
Vakságomban attól tarthatok még,
Hogy bizony megégek lángitól.

A vak nem mehet magától utra,
Oh pedig nekem kell, menni kell!
Légy te vezetőm, galambom, lelkem…
Jer, vezess magadhoz békivel.

VI.
Mit adtál birtokul,
A legszentebb vagyon;
Saját valód ragyog
A drága szálakon.

Ki sugta, hogy válaszd
Ez ékes szineket?
Hogy ez jelkép legyen,
Melly fessen tégedet?

A bibor szineken
Szemérmed pirja leng,
Hahogy feléd másnak
Ajkáról szó lezeng.

A liliom szinek
Te szived képei,
Melly olly szeplőtelen,
Mint gyémánt ékei.

A kék füzetkében
Reményed szép ege,
Hol titkosan dereng
Szent vágyaid serge.

S ha nekem illy szivet
Birhatni tiltva nincs,
Oh! higyed már enyém
A legszebb földi kincs.

VII.
Ugy készültem daczos kincsemre,
Mint zivatar készül
Villámokat szórni;
Mint tüz mellett a víz, kedvemre
Fogok kegyetlenül
Ő ellene forrni.
S midőn előtte termettem,
Szobor gyanánt megdermedtem:
A nagy zivatarból
Jótékony eső szállt,
s az én haragomból
Szelided bárány vált.

VIII.
Bús az idő, ha a nap
Felhők között vagyon;
Ha nem látom kincsemet,
Fáj a szivem nagyon.

Vig az idő, ha a nap
Ragyog felhők közül;
Ha kincsemet láthatom,
Az én szivem örül.

IX.
Soha nem mondtam senkinek,
Hogy én szeretlek tégedet;
Örök titok gyanánt hordozám
Szivemben drága képedet.

Mint a csicsergő kis madár
Remegve őrzi fiait:
Olly félve ápolám én is
Szerelmem édes titkait.

Csak néha szálltak te reád
Futó villámként szemeim;
S ezek födözték volna fel
Benn lángoló érzelmeim?

Nem: csak dicsőitett erényed
Mint visszapattant napsugár, -
meg-meglopott szivérzetimmel
kis árulómként szertejár.

X.
Rózsabokor szerelmem virága,
Szivnövény ez, érzet minden ága
Könnyeim peregnek a tövébe,
Bús fohászom leng a levelébe.

Fürge méhek szálljatok reája,
Ám e bokor az én kincsem szája,
Lopjátok meg, e lopás nem vétek (?),
Szivbajokban ez gyógyszerü étek.

Ha fukar lesz, mondjátok meg neki,
Hogy idővel nem száll oda senki;
Mint a rózsa ugy elhervad ajka,
S ez lesz a kevély leánynak átka.

XI.
Reményeim! ti tarka madarak,
De messze vándoroltatok;
az ősz is beköszönt lassan reám,
És ti csak elmaradtatok.

Eltörte, vagy tűm meglövöldözé
A zord való két szárnyatok,
S a mindent elnyelő nagy óczeán
Éhes keblébe  hulltatok?

Hajótöréstek töredékiből
Egyet vágynám kifogni még,
Mellyen szerelmem zöld virányiba
Majd ujra visszalengenék.

XII.
Ha égen a nap tündökölve süt,
Szived szerelmét képzelem,
Melly a napnál is égetőbb tüzet
Kelemben éreztet velem.

Ha elmerengek a szelid holdban,
Midőn az égen fölmerül:
Szép szende képed látom benne, mint
Mosolyg elérhetetlenül.

A csillagok táborseregében
Az esthajnali legszebb ék;
Gyanitod-e galambom, hogy fényök
Sugárzó két szemedben ég?

Oh! csak ragyogjatok ti tündérszép
Hajnali esti csillagok,
Míg a fényes keletről érttetek
Sötét nyugatra ballagok!

XIII.
Te vagy a fagyasztó tél,
Én az égető nyár;
Te völgyben kis patak,
Én romboló vizár.

Szikratüz a kebeled,
Melly nehezen éled;
Lobogó láng az enyém,
Ha szemem rád téved.

Te vagy a nap, én a föld - -
Mindörökké futok;
De találkozni veled
Csak sohasem tudok.

Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 10., 12., 14., 19., 22.sz. 1857. szept. 3., 17., okt. 1., nov. 5., 26.