I.
Rövid tavasz gyanánt eltüntenek
Ifjú koromnak álmai;
Fölöttök domborulva állanak
Bús emlékim sirhalmai.
Az esti szellő el-elvándorol
Hozzájok, mint a remete,
Ki mindent, a mi drága e földön,
Hol térdel, oda temete.
Most életem nyarára gólyaként
Elérkezének éveim;
Az régi lakhelyén ütött tanyát,
Én mult szerelmem berkein.
Megpenditem még egyszer hát, kinos
Szerelmem, méla lantodat;
Ám a jövő ősz majd busan regél,
S a tél nem hallja hangodat.
II.
Míg nem szerettelek, mint most szeretlek,
Nem voltam ollyan, a millyen vagyok;
Akkor nyugodt voltam, s tudtam, hogy élek,
Ma érzem, hogy se élek se halok:
Akkor hittem, remélltem végzetemben,
most élek a biztató szerleemben.
S mi lesz a vége, ez ha majd soká tart?
Lesz-e szerelmi bérem mindezért?
Vagy el fogok sorvadni lángjaimban
Viszonláng nélkül hő érzelmemért??
Tedd, hogy higyek, kecsegtess, hogy remélljek;
Itélj fölöttem, hogy haljak, vagy éljek.
Mi hasznod van belőle, hogy gyötrődöm?...
A drága gyöngyöket nem ismered,
Mellyek szerető szivemben teremnek,
S ekép földi javamat megveted.
Ha égető kint gyujtottál szivemben,
Hogy te is szeretsz, ó! győzz meg e hitemben.
Te voltál a lépveszsző, mellyre szálltam;
Te voltál a tőr, mellyben megfogál:
hogy engem megkötözhess, tenszivedből
Szövődött a bűbájos pókfonál.
Rabod vagyok már, nem kell szabadulás:
Legyen csak szived a börtöni lakás.
III.
Megért a gabna már,
Le is arattatott;
Kévékbe kötözve,
Csűrökbe hordatott.
Szerelmem is megért,
De nincs aratója,
Magától elpusztul,
Mert nincs ápolója.
De a legdrágább mag
- Örök hűség magva –
Kipereg a földre,
S kikel majd tavaszra.
Ebből lesz azután
Szüntelen virágos,
De nem gyümölcsöző
Valódi árva-rozs.
IV.
Hogyha csendes kis lakomból
A szép völgyön jár szemem:
Boldog érzet árja ömlik
Buslakodó szivemen.
Hallom az ércz harangocskát
Csengni ünnepélyesen;
Az egész völgy zeng reája
Békezsoltárt édesen.
De e bájdal, mint szerelmem,
Lassan elhal, tova leng;
Csak utóhangja szivemben
Még sokáig visszacseng.
V.
Hogy két gyertya mellett irdogálok,
Az szokásom ellenére van;
De hiába! kápráznak szemeim,
Most látok csak ugy homályosan.
Betekintettem rózsám szemébe,
S megvakultam hő sugáritól:
Vakságomban attól tarthatok még,
Hogy bizony megégek lángitól.
A vak nem mehet magától utra,
Oh pedig nekem kell, menni kell!
Légy te vezetőm, galambom, lelkem…
Jer, vezess magadhoz békivel.
VI.
Mit adtál birtokul,
A legszentebb vagyon;
Saját valód ragyog
A drága szálakon.
Ki sugta, hogy válaszd
Ez ékes szineket?
Hogy ez jelkép legyen,
Melly fessen tégedet?
A bibor szineken
Szemérmed pirja leng,
Hahogy feléd másnak
Ajkáról szó lezeng.
A liliom szinek
Te szived képei,
Melly olly szeplőtelen,
Mint gyémánt ékei.
A kék füzetkében
Reményed szép ege,
Hol titkosan dereng
Szent vágyaid serge.
S ha nekem illy szivet
Birhatni tiltva nincs,
Oh! higyed már enyém
A legszebb földi kincs.
VII.
Ugy készültem daczos kincsemre,
Mint zivatar készül
Villámokat szórni;
Mint tüz mellett a víz, kedvemre
Fogok kegyetlenül
Ő ellene forrni.
S midőn előtte termettem,
Szobor gyanánt megdermedtem:
A nagy zivatarból
Jótékony eső szállt,
s az én haragomból
Szelided bárány vált.
VIII.
Bús az idő, ha a nap
Felhők között vagyon;
Ha nem látom kincsemet,
Fáj a szivem nagyon.
Vig az idő, ha a nap
Ragyog felhők közül;
Ha kincsemet láthatom,
Az én szivem örül.
IX.
Soha nem mondtam senkinek,
Hogy én szeretlek tégedet;
Örök titok gyanánt hordozám
Szivemben drága képedet.
Mint a csicsergő kis madár
Remegve őrzi fiait:
Olly félve ápolám én is
Szerelmem édes titkait.
Csak néha szálltak te reád
Futó villámként szemeim;
S ezek födözték volna fel
Benn lángoló érzelmeim?
Nem: csak dicsőitett erényed
Mint visszapattant napsugár, -
meg-meglopott szivérzetimmel
kis árulómként szertejár.
X.
Rózsabokor szerelmem virága,
Szivnövény ez, érzet minden ága
Könnyeim peregnek a tövébe,
Bús fohászom leng a levelébe.
Fürge méhek szálljatok reája,
Ám e bokor az én kincsem szája,
Lopjátok meg, e lopás nem vétek (?),
Szivbajokban ez gyógyszerü étek.
Ha fukar lesz, mondjátok meg neki,
Hogy idővel nem száll oda senki;
Mint a rózsa ugy elhervad ajka,
S ez lesz a kevély leánynak átka.
XI.
Reményeim! ti tarka madarak,
De messze vándoroltatok;
az ősz is beköszönt lassan reám,
És ti csak elmaradtatok.
Eltörte, vagy tűm meglövöldözé
A zord való két szárnyatok,
S a mindent elnyelő nagy óczeán
Éhes keblébe
hulltatok?
Hajótöréstek töredékiből
Egyet vágynám kifogni még,
Mellyen szerelmem zöld virányiba
Majd ujra visszalengenék.
XII.
Ha égen a nap tündökölve süt,
Szived szerelmét képzelem,
Melly a napnál is égetőbb tüzet
Kelemben éreztet velem.
Ha elmerengek a szelid holdban,
Midőn az égen fölmerül:
Szép szende képed látom benne, mint
Mosolyg elérhetetlenül.
A csillagok táborseregében
Az esthajnali legszebb ék;
Gyanitod-e galambom, hogy fényök
Sugárzó két szemedben ég?
Oh! csak ragyogjatok ti tündérszép
Hajnali esti csillagok,
Míg a fényes keletről érttetek
Sötét nyugatra ballagok!
XIII.
Te vagy a fagyasztó tél,
Én az égető nyár;
Te völgyben kis patak,
Én romboló vizár.
Szikratüz a kebeled,
Melly nehezen éled;
Lobogó láng az enyém,
Ha szemem rád téved.
Te vagy a nap, én a föld - -
Mindörökké futok;
De találkozni veled
Csak sohasem tudok.
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 10., 12., 14., 19., 22.sz. 1857. szept.
3., 17., okt. 1., nov. 5., 26.
