Ifju, ha boldogságra vágy szived:
Őrizd meg mindenek fölött hited. –
A hittel megszünik a bizalom,
S ridegen állsz az emberek között,
Miként a lombtalan fa tavaszon,
Mit szánó kéz a sorból ki nem tört.
Igaz üdvöt ábrándban ne keress;
Csak lázas főnek hiú képe ez!
Mint a virágos rét, a zöld mező,
Ha nem hevíti többé napsugár, -
Kopár lesz szived, és sohase jő
Az eltünt édes ábránd vissza már.
Emberbe ne helyezz minden reményt
S üres szavát ne vedd kész pénzeként!
Az ember – bár legjobb akarata –
Hozzád hasonlón más kegyét lesi;
E kegy változhatik, aztán maga
Az ember is éltét csak
viseli.
Boldoggá nem teend a szerelem;
Szerencsével, ideig
– meghiszem.
De lásd az évekkel az ifju tűz,
Melly forrongásban tartja véredet,
Elhűl – és lelkedből majd tova űz
Egyéb gyönyört, mit nem ismerhetett.
Hidd meg nekem; boldog csak az marad,
Kinek hite nem ingatag alap.
Mert, midőn ábránd, ember és leány,
Mi szivének kedves volt, elhagyá,
Nem csügged: hisz az ég boltozatán
Az Istenség őrködve néz alá!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 14. sz. 1857. okt. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése