Arany János: Kemenes költeményei* (Pest, Werfer, 1860)

Sok szó esett nálunk is, külföldön is az utóbbi évtizedekben a vallásos költészet ismérveiről, jellegéről, jövőjéről. papköltőink munkásságát irodalmi fejlődésünk során mindig is megkülönböztetett figyelem kísérte. Időszerű útmutatásként s nem porlepte leletként mutatjuk most be Arany Jánosnak, egyik legkiválóbb költőnek s legbiztosabb ítéletű esztétánknak rövid ismertetését „Kemenes költeményei”-ről. A költemények szerzője, Csecsinovics Ferenc (1829-1905) Vas megyei parasztcsaládból született, részt vett a szabadságharcban, majd a veszprémi egyházmegye papja lett, s a kanonokságig vitte. 1860-ban, midőn Kemenes álnéven kiadott első kötetéről Arany kritikáját készítette, még alig néhány verse jelent meg, többnyire divatlapokban; ezért mondja Arany új, kevéssé ismert szerzőnek. Élete végéig verselt, Isten és az ember című gyűjteményes kötetét 1901-ben adták ki (I-II.), Vegyes költeményei-vel együtt, Veszprémben.

A vallásos költészetnek a múlt század középi évtizedek nemigen kedveztek. A reformkor irodalmi harcaiban még tevékenyen részt vállaló pap-költők, mint Czuczor Gergely, Sulyánszky Antal, Tárkányi Béla stb. vagy sorra elhallgattak, vagy nem élték túl a szabadságharcot követő esztendőket. A megmaradtakat az ünnepi retorika és az erkölcsi tanítások verses parafrázisa jellemezte. Arany ismertetése lőtt Kemenesnek egyik legjobban sikerült, kései költeményét másoljuk ide, az „Isten és az ember” kötet második feléből:

Kinyilatkoztatás

Az ember itt csak téveleg…

A bölcs is oktalan gyerek:

Ma ez, utána más a rendszer,

Úgy változik, mint a divat:

Egyik tagadja, mit a másik állít,

s marad, mi volt:magának rejtelem.

Vad forgatagban sürr és forr nemünk,

Sűrű sötétség örvényzik körötte

Megfoghatatlan titkú mélységek fölött:

S hiába töri, marja az eszét,

Ki nem találja: honnan származánk?

Mi ez a létel és hová megyünk?

Reszketve s mélyen elborulva

Áll a tudás e nagy kérdés előtt,

s nem tud felelni rája…

Mi lenne, mi, e forrongó világból,

Ha e siket és őrjöngő zavarban

A vélemények szörnyű zavarában,

A te szavad nem hallanék, örök Jó!

 **

 

Arany János: Kemenes költeményei* (Pest, Werfer, 1860)

A még kevéssé ismert író, aki ez álnév alatt egy jókora kötet (409 l.) versgyűjteménnyel lép föl, azon a kath. egyház kebeléből legújabb időben fejlett költőiskolához tartozik, mely feladatául tűzte, profan dolgoktól elfordulva, majdnem kizárólag vallásos érzelmeket zöngeni. S ez ellen a műbírálatnak semmi szava. A vallási költészet, mely a földi ember legszentebb, legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a szépnek birodalmából, sőt, a legfönségesebb, mi után költő törekedhetik. Dante, Milton koszorúi méltók a pályafutásra. De szükség, hogy e faja a költészetnek megtartsa saját jellemét. A stíl, melyben Istennek egyháza épül, nem kölcsönözheti el sem a színház csillogó díszítményeit, sem a vásári bódék ri8kító tarkaságát. Egyszerű komoly fönnség illik ahhoz. Mi a közelebbi évek vallásos költeményein, amennyiben ezeket ismerjük, nem találjuk ez egyszerű komoly fönnséget. Többnyire képhajhászatban fulladnak el. Nem akarván a tekintetben elmaradni a világi költészet cifraságaitól, kivetkőztetik jelleméből a szót, mely Istenhez ömleng. Midőn Istenről, angyalról stb. szólnak, anthropomorphosisuk a túlságba megy. S hol a fönnségét el nem érik: dagály, amit kapunk. A népi hang, melyet olykor fölvesznek, nem egyszer bántóan vegyül a költemény emelkedettebb hangjai közé. Ritkán adnak egészet: a költemény vége ott van és azért van, hol és mert nincs mit olvasni tovább. Különben akár folytatni, akár néhány versszakkal előbb félbeszakítni mindegy vala.

Jelen kötet is a föntebbi észrevételek alá esik. Ifjú hév lelkesedés a legszentebb iránt; csapongó képzelet, mely korlátról tudni sem akar, habár ez a művészet korlátja volna is; gyakran túláradó erőtelj, de néha lennmaradt erőlködés; merész rohanás a célnak, de sokszor mellett el, a végtelen űrbe; sok és kevés egyszersmind: ím ez, amit róla, általában, mondhatunk. A jegecülés időszaka, mikor minden költemény külön-külön határozott idomot nyer, úgy látszik, még nem állott be. „Ne szóljatok még énekembe”, mondja maga is sok önbizalommal írt utolsó versében és mi várunk. De nem tehetők, hogy oda ne mutassunk a veszélyre, mely a hitköltészet egyszerűségét napjainkban fenyegeti.

*) Szépirodalmi figyelő, 1860.

Forrás: Vigilia 46. évf. 5. sz. 1981. május