Faragó József: Kriza János és a Vadrózsák

 1. Kriza Jánosnak a Petőfi útját egyengető népies költészete, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói munkássága, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája, unitárius papi-püspöki-teológiai pályafutása, s ennek során többek között a ma is megjelenő Keresztény Magvető megalapítása, nem utolsó sorban pedig tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük: mégis változatos és gazdag életművéből kétségtelenül Vadrózsák című halhatatlan székely népköltési gyűjteménye biztosított számára örökös helyet nemzeti kultúránk panteonjában.

„Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Ánglusok és a Franciák nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-é előhoznom? (...) Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek? Ezeket pedig leg-inkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket s azon az ékes tudományokat láttatosan gyakorolyják.”

Több mint kétszáz évvel ezelőtt a Magyar Hírmondó című pozsonyi lap 1782. év 5. számának élén ötlöttek e „Tudománybéli dogok” az olvasó szemébe. Rát Mátyás, a lap szerkesztője az akkor Bécsben élő magyar nyelvész, Révai Miklós felhívását közölte, és dicsérőleg-pártfogólag ajánlotta a lap olvasóinak figyelmébe. Mai ismereteink szerint ez volt az az első nyomtatásban megjelent nyilvános felszólítás, amely angol, francia, olasz és német példák nyomán az olvasókat a magyar népköltészet gyűjtésére buzdította.

Azóta könyvtárnyi gazdag szakirodalom mutatta ki – és jogosan – a nyugat-európai példák közvetlen vagy közvetett hatását a kelet-európai (köztük a magyar)népköltészeti gyűjtések megindítására, ám ne feledjük, hogy a nyugati példákat azért vehettük észre és azért követhettük, mert a történelem nálunk is napirendre tűzte az elodázhatatlan társadalmi változások szükségességét. Mi több, a népköltészet ügye nálunk túlnőtte a jobbágyparasztság társadalmi elszabadításának kereteit: mindazoknál a kelet-európai népeknél, amelyek még a XIX. században is a törökökkel vagy az osztrákokkal szemben nemzeti önállóságukért, függetlenségükért küzdöttek, a népköltészet kultusza a nemzeti fölszabadulás vágyaival, törekvéseivel is telítődött. A nemzeti nyelv jogainak, törvényes használatának biztosítása; a nemzeti irodalom megalapozása,megújítása vagy gazdagítása; a nemzeti öntudat fölébresztése és a nemzeti egység megvalósítása; az elnyomókkal szemben a nemzeti ellenállás megszervezése és a „népek tavaszának”, az 1848-as forradalmaknak szellemi előkészítése: mindezt a népköltészeti mozgalom is elősegítette, a nemzetté válás és a nemzeti szabadság kivívásának ügyét szolgálta.

Ezt a szolgálatot vállalta Kriza János gyűjteménye is.

Faragó József: Kriza János versei „Kisebb gyermekek számára”

Kriza János verseinek jegyzékét Antal Árpád állította össze.* (* Antal Árpád. Faragó József, Szabó T. Attila: Kriza János. Három tanulmány. Második átdolgozott kiadás. Kvár 1917. 235-244.) A jegyzék felöleli ind a kéziratban maradt, mind a nyomtatásban megjelent versek könyvészeti adatait, vagyis szerzője kiaknázott minden addig ismert és hozzáférhető forrást a lehető teljesség megközelítése végett. Így az eredeti versek száma – tehát a műfordítások nélkül – 248, két kétes hitelű és keltezésű darabot mellőzve 246.

Nyilvánvaló, hogy az egykorú hírlapok, folyóiratok, kalendáriumok, iskolai olvasókönyvek, irodalmi antológiák és egyéb kiadványok betűtengere mind Krizának, mind kortársainak számos olyan kisebb-nagyobb művét rejtegetheti, amelyek csak minden elképzelhető forrás teljes könyvészeti feldolgozása után válhatnak a tudomány és a művelődés közkincsévé. Alább egyik ilyen természetű felfedezésemre, közelebbről Gáspár János Csemegék című gyermekkönyvének Kriza-verseire szeretném irodalmunk kutatóinak figyelmét felhívni.

A Gáspár és Kriza együttműködésére vonatkozó utalások a szakirodalomban eddig sem voltak ismeretlenek, ám csak utalások maradtak a részletek, illetőleg a tények pontos feltárása nélkül. A kutatást a gyermeknemzedéktől szétolvasott Csemegék könyvészeti ritkaságán túl az a körülmény is hátráltatta, hogy Gáspár – első látásra megelégedett munkatársainak egyszerű felsorolásával, s ezért mostanáig egy kutatónak sem jutott eszébe, hogy a Csemegék mindhárom kiadását tüzetesen átnézze és összehasonlítsa.

E három kiadás a következő:

Dr. Sándor István: Erdély első társadalmi regénye

Éppen századik éve, hogy a reformkori Erdély életének egyik jellegzetes arisztokrata egyénisége, Petrichevich Horváth Lázár, akkor a főkormányszék fogalmazója szűkebb hazájában egészen szokatlan irodalmi kísérletét készült tető alá hozni: Erdély első társadalmi regényét. Az írót csak úgy, mint munkáját, azóta elfelejtette a közvélemény s az irodalomtörténet is csak szerény jegyzetekben emlékezik meg róluk. Elmúlt korok tájait az utókor a legnagyobbak személyében é tevékenységében látja jellemezve s a Széchenyi, Vörösmarty, Eötvös, Kemény, Arany, Petőfi magaslatai mellett valóban szerényebb fennsíknak mutatkozik az a könyv, amelynek emlékét idézzük: Az elbújdosott vagy egy tél a’ fő városban* (* Az elbujdosott vagy egy tél a’ fő városban. Eredeti román. Írta Petrichevich Horváth Lázár. Kolozsvárt, 1836. I-II. kötet, 265+344 l. Tilsch és Fia tulajdona). S mégis, e kélt vaskos kötetet kitevő alkotás elsárgult lapjait forgatva ritka elevenséggel kezd beszélni hozzánk múltunk egyik legjelentékenyebb korszaka, benne találjuk magunkat egy országépítő évtized szellemi sürgés-forgásában, s érezzük, hogy a szellemtörténet szemszögéből pillantva vissza a múltba, az efféle műkedvelő alkotás nem kevésbé lehet sokatmondó, mint a legnagyobbak művei. A lángész túlnő a koron, amelyben él, - az átlagember magát a kort tükrözteti.

Miféle irodalmi talajból hajt elő a reformkori Erdély e különös szellemi portréja? „A mi korunk átmenetel kora s ezzel minden ki van mondva”, - írja erről az időről Toldy Ferenc. Az 1830-as éveket valóban a romantika és a realizmus korszakváltásának kell tartanunk, amelyben a túlfűtött érzelem- és képzeletvilág a leggyakorlatibb irányú gazdasági-technikai érdeklődéssel karöltve jellemzi a magyar irodalom letét. A kor irodalma, a költőt idézve, ott áll „közötte a valónak és mesének”. Műfajtörténeti szempontból az évtized átmeneti jellege a hexameteres honfoglalási eposz utolsó s a regény első termékeinek ekkori keletkezésében van adva. „Ha Garay drámához tért, ha Czuczor nem folytatja Hunyadiját, ha Vörösmarty Magyarvárát örökre félben hagyta, mindez egyebet bizonyít-e, mint annak érzetét, hogy nem ez az, mit a kor előkelőleg kíván”. Az új műfaj, a regény, s különösen a társadalmi regény, egy új, az élet mindennapjait közelebbről látó életszemlélet szülötte s a regénytörténet Fáy Bélteky-háza után Az ebujdosott-ban s Jósika Könnyelműek című alkotásában a harmincas években a költészet ez új ágának egyszerre három termékét kapja.* (* V.ö. Schedel: Egy pillanat multévi literatúránkra. Figyelmező. 1838. 130. L; Garay: Vezérhang; D. Schedel Ferenc: Eposi és drámai kor. Figyelmező. 1839. 346-347. l.)

A kor irodalmi életét figyelő előtt úgy tetszik, hogy majdnem mindenik írónknak bevallott, vagy be nem vallott esztétikai problémája: miként jelenhetik meg az irodalomban „édes poésise az életnek” összhangban „alacsony prózájával”. Többé már nem takarhatni el „földi rongyfoltjait az égi rokonságú embernek!” De amíg egyfelől egy reformokkal vajúdó, mély gazdasági átalakulásoktól terhes, s a modern technika első nagyszerű alkotásait építő, realizmusra hajló társadalom keresi íróink által a maga kifejezését, - másfelől ott van Nyugat irodalmának sajátos romantikus világa, ott vannak a nagy nemzetközi minták, amelyeknek varázsa alól a magyar író sem tudja magát kivonni: Byron, Scott Walter, Bullwer, Hugo Victor és Sue Eugene fantasztikus, színes, érzelmes romantikája. Áthidalni a kettőt olyan feladat, amellyel még történelmi regényeink sem küzdhetnek meg zavartalanul, pedig ezekben a múlt köde sok mindent takar. Társadalmi regényeink közül ezt talán csak A falu jegyzője tudta megoldani. S Petrichevich Horváth lázárhoz hasonló egyéniségek e munkakörben egészet nem végezhetnek. De éppen munkájuk befejezetlensége sejtetheti a kor mélyében lappangó ellentéteket.* (* Skala István: Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, 1932. 72. l.)

Amikor 1836-ban, a magyar regény nagy esztendejében Gaál József Szirmay Iloná-ja, Jósika Abafi-ja és Zólyomi-ja már megjelent, augusztus 27-én Az elbujdosott hagyja el a sajtót. Írója akkor még ismeretlen a nagyközönség előtt. Az eleven, szellemes, sokat olvasott és kifinomult ízlésű púpos arisztokrata, aki néhány év múlva a Honderű című folyóiratában a népiesség és a demokratikus eszmeáramlatok egyik legádázabb ellenfele lesz s akinek nevét a Petőfi ellen vívott harcok teszik majd hírhedtté, aki remekül berendezett pesti szalonjában a társadalmi és szellemi élet nemzetközi előkelőségeivel érintkezik, - ekkor csak kezdő író.* (*  V. ö. Farkas Gyula: A „Fiatal Magyarország” kora. Budapest, 1932. megfelelő helyeit) A tehetségesek azonban, amelyeket a századvégi irodalomtörténet liberális szelleme csak tagadóan értékelhetett, már e regényében is teljes erővel jelentkeznek. Erdély, a reformkor, a magyar arisztokrácia s az egykorú szellemi Európa egyaránt egy sajátosan csiszolt elme fénytörésében mutatkoznak itt is, s ez az oka annak, hogy a mű ma sem halott s dilettáns vonásai ellenére is valamiképpen vonzza az olvasót. A magyar társadalmi regény búvára már fontos kezdeményezései miatt is fokozott figyelemmel fordul feléje.