- - aliam tenui, sed iam quum
gaudia adirem,
Admonuit dominae deseruitque
Venus
Tib. I. 5.
Goethe
a Naplót 61 éves korában írta, és fő
stanzáiban Vulpius Krisztinát dicséri, ki felesége lett. Az egész költemény
öregkorának legszebb és legjellemzőbb terméséből való: erotikus költemény a
legmagasabb és legnemesebb módon. Szerelemben tisztultak e versek erkölcsössé, mint
az arany a tüzben. Aki azt a nálunk-ugynevezett „erotikát” keresi, azt a
piszkos erotikát: annak époly kevéssé fognak tetszeni, mint a prüdnek és
álszentnek.
Goethe
maga mélyen érezte költeményének merészségét a kicsinyes, modern „erkölccsel”
szemben.
-
Ha szellem és magasabb nevelés közkinccsé válhatna – mondta Eckermannak -, a
költő szabadsága korláttalan lenne. mindig nevén nevezhetné a gyermeket s nem
kellene félnie a teljes igazságtól. Ma azonban kényszerül meggondolni, hogy
müve vegyes publikum kezeibe kerül, s oka van vigyázni, hogy a derék emberek
többségét nagyon is nagy szókimondása meg ne botránkoztassa. Aztán csodálatos dolog
az az idő. Zsarnok az, megvannak a maga szeszélyei; ahhoz, amit valaki mond
vagy tesz, minden század másféle arcot vág. Ami a régi görögöknél megengedett
volt, azt nekünk ma „nem illik” kimondani, s amin jól mulatott a Shakespeare
erőtől duzzadó kortársa, azt a mai angol nem tudja elviselni…
És
mikor Eckermann megjegyezte, hogy a forma is sokat tesz:
-
igaza van – szólt Goethe -, a külömböző költői formákban titokzatos hatások
rejlenek. Ha az én Római Elégiáimat Byron Don Juánjának tónusában és versformájában
forditanák: ugyancsak illetlen könyv lenne…
Goethe
szavai kiadót és forditót egyformán intenek; s az első magyar kiadás e szavak
szellemében készült. A forditás teljesen formahű; - s a kiadó, bár a Tagebuch németül már a népszerü Goethe-könyvekben
is hozzáférhető, a költő aggályait tisztelve, csak kevés, számozott példányt
bocsát a magyar piacra: csupán az irodalom igazi barátai számára.
B. M.
Addig halljuk, míg utoljára hisszük,
Hogy az embersziv mindörökre rejtvény,
S bárhogy csürjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
Egyformán gyarló pogány és keresztény;
Jobb, ha kezet szoritunk s nem keressük
Szentek erényét, rideg tanra lesvén:
Ha győz is rajtunk olykor a kisértés,
Még az Erkölcsre nem halálos sértés.
Világi üzlet egyszer hosszu utban
Távol marasztott kedvesem szemétül,
De akármennyit nyertem és tanultam,
Mindenrül ő jutott eszembe végül,
És tüzpontokkal gyulva drága multam,
Mint csillagoktul esti ég ha szépül,
Lőn nékem minden esemény, ha tollat
Ragadtam, ő rá egy szép uj hasonlat.
Sietnék vissza már. De jaj, törötten
Kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
Már a viszontlátáson kéjelegtem,
S most türni kell, s alkudni a paraszttal!
Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
Mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,
Sőt, dühöm látva, még ő
kezd morogni.
Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.
Hát vártam, s az első kocsmába mentem,
Láttam, olyan, meg lehet benne szállni,
A lépcső tiszta és a szála rendben,
A szoba csöndes, lehet benne hálni.
Egy lányka jött, gyertyát hozott a szentem,
Rögtön kezdtem magamat jól találni.
Hiába, ha szabadján van az ember –
A szépség háló, s a szabadság tenger.
Majd nekiültem a levélirásnak
És elővettem, magamnak, a naplót
És kedvesemnek, fölirni, mint más nap,
Mit emlékembe az eltűnő nap rótt,
De lám, alig sikerült pár vonást csak
Idézni, nem mint máskor, minden aprót:
A lány visszajött, vacsorámat hozta,
S kirakta, szemnek csinosan elosztva.
Jött-ment; szóltam s ő válaszolt; ügyesség
Minden szavában, s bűvöl egyre jobban.
Szemeim nem győzik, hogy lesve lessék
Fürge hajlását, s szivem vágyva dobban
S amíg a csirkét szeleteli – tessék!
Ágaskodik ám valami titokban!
Fölugrom, megfogom, földömtve székem;
Rebeg a drága: „Hagyjon békét nékem!
Fülel a nénim ottlenn mint a sárkány
És minden percet számon tart időmből.
Míg én fenn dolgozom, ő lenn vigyáz rám
S mindenért rögtön dul-ful és csörömpöl…
De ha nyitva hagyná az ajtaját tán…
Pár óra éjjel jutna.. az örömböl…” –
Szólt, s tagjait karomból kiszakitva
Kiment, s szolgálni jött csak ujra vissza,
De pillantani is! Ó mily ígéret
Volt minden pillantásából kacsintó!
Nem nyomta vissza, ha sóhajban éledt
S lett keble jobban dagadó még s ringó.
Fülét, arcát s nyakát, a hófehéret
Muló pir lepte, gyorshajtásu bimbó.
S mikor már nem volt nálam semmi dolga,
Ment s visszanézett, és ment, vonakodva.
Házat, utcát éjfél takart be mélyen.
Egy széles, szép ágy van számomra vetve;
Elférünk abban ketten is, remélem,
Sugja incselgő vágyam játszi kedve.
- Elfujjam-e a gyertyát, vagy had égjen? –
De hallom, jön már, halkan lépegetve.
Mohón szemlélem minden drága tagját –
mellém hanyatlik – Átfonom alakját –
Kibomlik: „Pár szavam van, megbocsássa,
Hogy ne öleljen teljes ismeretlen.
A látszat ellenem szól. Lássa, lássa,
Eddig „büszkének” mondtak; megvetettem
A férfit; de most szivem dobbanása
Oly hangos – és én olyan céda lettem!
Győztél – (bocsáss meg, hogy szóval zavarlak!)
Láttalak, vágylak, élvezni akarlak!
Tiszta vagyok még; és máskép ha volna,
Megmondanám, mert bennem nincs hazugság.”
Igy édes keblét kebelemre nyomja,
Mintha csak ott tudná találni nyugtát
S én szemét-száját csókolgatva sorba,
Helyzetem mégis percről-percre furcsább:
Mert ami máskor gyakran oly keményen
Hordta fejét, most meglapul szerényen.
A lányka mintha nem is vágyna másra,
S egy édes szóval, egy csókkal betellnék,
Oly szüziesen nyujtja tapadásra,
Szüz ölelésre drága teste
teljét.
Ártatlan csóktól gyullad arca
lázra,
S elnyugszik, mint kit más sem érdekel még;
Nos, nyugszom én is, de még bizva abban…
Mi fejét máskor oly fenn hordta gyakran.
De sorsom aztán elgondolva jobban,
Főtt-forrt a lelkem dühhel, szenvedéllyel.
Magam átkoztam, magamon kacagtam
(De átok és düh semmi jót sem ér el).
Aludt éber-magánál bájosabban
A lány s a gyertya lankadt hosszu béllel.
Fiatal testet napi munka végén
Siet az álom leigázni békén.
Ágyamon aludt drága helyhezetben,
Nyugodtan, mintha maga ágya volna;
S falhoz szorulva, kinnal, tehetetlen
Az, kinek mindent megengedett volna –
Mint bénult vándor, kigyótól csipetten
A forrás mellett, melyhez üzné szomja –
Lágy álma pihegését hallva folyton,
Hogy ne szünjön, magamét visszafojtom.
Erényt csinálva végre a muszájból,
Szóltam magamhoz: „Ládd-e, most megérted,
Hogy igézéstől félve, babonából
A vőlegény keresztet egyre mért vet?
Inkább hullna fejedre fejszezápor,
Mint itt szégyenkezz! Ezt még meg nem érted!
Bezzeg nem igy volt, mikor lánykád hajdan
Először láttad, báli fényben, zajban!
Akkor dagadt a szived, és dagadtak
Érzékeid, dagadt a férfi benned!
Őt fürge táncba hevesen ragadtad
Sietve karra, majd kebelre venned,
Mimtha magadtól féltenéd magadnak,
S százszorozódott minden erő benned,
Ész, szellem, élc, de legjobban vadulva
Az, ami oly szerényen meglapul ma.
Igy ébredt és nőtt hajlam és kívánság
És hamar lettünk vőlegény s menyasszony;
Ő májusi virág és vágyó lányság
S minden érzékünk ég, hogy kéjt szakasszon.
S mikor oltárhoz vezetém a lánykát,
A szent templomban, pap előtt, bevallom,
De sőt fájdalmas szobrod festett gipsze
Előtt, ó Krisztus, megmozdult… az ipsze.
S ó ti nászágyunk függönyei! széles
Dunnák, s ti dagadó mély csipkepárnák!
Paplanok, kik hőn vetettétek kéjes
Csatáinkra selymetek zizge szárnyát!
Ó kis madárkák, kiknek szenvedélyes
Szerelmünk költé dalra röpke álmát!
Békétek látta harcainkat gyakran
(Ő oly hálás volt, s én fáradhatatlan!)
S lopva élveztük, mint tolvaj szerelmes,
a házastársak szent jogát gyakorta
Nádasban, vagy vetés között, a selymes
Füben vágyunkat szemérmetlen oltva.
A vágy zsarnok volt, a test engedelmes,
S az ipsze jól
szolgált, a drága szolga!
De most hiába költöm a mihasznát
S a legszebb kéjtől fosztja meg a gazdát!”
De Ipsze úr szeszélyes. Hogy lehetne
Rendelkezni – vagy nem törődni – véle?
Egyszerre itt van, s csöndben fölmeredve
Teljes pompáig emeli szeszélye.
Most már a vándor, ha ugy tartja kedve,
Térhet enyhülni forrás hüs vizére –
az alvó lányra szomjasan hajol rá –
De majd, mintha valami visszatolná –
Ki költé alvó erejét acéllá,
Ha nem a régi kedves drága képe,
Kit ifjusága bűvölt életcéllá
S emléke most is lángot önt erébe?
Előbb bénulás lankasztá facérrá,
Most kétkedés lopózik erejébe:
Elfordul, óvatossan, óvatossan,
A bűvös körből kivonódva lassan.
S leül, naplóját irni: „Közelegtem
Haza és hozzád, s az utolsó órák
Eltéritettek… ó mily környezetben
Vont vissza vágyam s lőn megint mohó rád!
A régi titkos szó, hogy a betegben
Látszik meg az egészség, igy való hát.
Sok jót találsz, ha forgatod e könyvet:
De nem irhatom be a legkülömbet.”
És már a kakas szól. A lány kisurran
Paplan alól, s fűzőjét kezdi fűzi.
Szeme bámulva és hökkenve pillan
S majd földre csügg; s amint távozva szűzi
Teste utolszor még elémbe villan,
Szép tagjait tekintetem megőrzi.
De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
Régi szépemhez röpit vissza gyorsan.
S mivel minden költői alkotásának
Szokott igénye a komoly tanulság,
Hódolok én is e kedvelt szokásnak,
Komoly versemnek igyen adva kulcsát:
Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
E föld utjain, melyek olyan furcsák:
A kötelesség ellenáll s hatalmas:
De csak szerelem lehet diadalmas!
Fordította: Babits Mihály
Ez a könyv a Génius Könyvkiadó
R.-T. megbizásából, Babits Mihály forditásában, Prihoda István négy eredeti,
kézisajtón készült kőrajzával és egy záródisz metszetével, Weiss Antal
cimlapjával, Végh Gusztáv kötésterveivel, 1000 géppel számozott és meritett
papiron nyomott példányban készült. Ebből: 1-100-ig kézzel szinezett egész
pergament kötésben és színes litografiákkal a forditó és illusztrátor
kézjegyével és külön tokban a kétszinnyomásu kőrajzokkal; 101-300-ig selyem
kötésben, színes litografiákkal; 301-1000-ig művészi papirkötésben és kétszinü
litografikkal. A nyomdai és litografiai munkákat Wess L. és F. nyomdája, a
kötéseket Gottermayer Nándor mühelye készitették.
Ez a példány
a
533
számu
Forrás: Goethe, Johann: A napló -
Genius kiadás Bp., 1920.
